LXXIII. KÖTET 1943. 4-9.

FÜZET

FÖLDTANI KÖZLÖNY
A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT FOLYÓIRATA
EGYSZERSMIND

A M. KIR. FÖLDTANI INTÉZET HIVATALOS KÖZLÖNYE

SZERKESZTI

TASNÁDI KUBACSKA ANDRÁS

ELS TITKÁR

HETVENHARMADIK (LXXIII.) KÖTET 1943.

FÖLDTANI KÖZLÖNY
(GEOLOGISCHE MITTEILUNGEN)
ZE1TSCHRIFT DÉR UNGARISCHEN GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT
ZUGLEICH

AMTLICHES ORGAN DÉR KÖNIGL. UNGAR. GEOLOGISCHEN ANSTALT

RED1G1ERT VON
ANDRÁS TASNÁDI KUBACSKA

DREIUNDSIEBZIGSTER (LXXIII.) BÁND 1943.

BUDAPEST, 1943.

A MAGYARHONI FÖLDTANI TÁRSULAT TULAJDONA

é
E1GENTUM DÉR UNG. GEOLOGISCHEN GESELLSCHAFT
BUDAPEST. VIII.. MÚZEUM-KÖROT 14-16.

MAGYAR NEMZETI MÚZEUM. SLÉNYTÁR.

A Magyarhoni Földtani Társulat titkári hivatalának címe:

Budapest, Vili., Múzeum körút 14-16. sz.
Die Adresse des Sekretariates und dér Redaktion dér Ung. Geologischen Gesellschalt ist

Magyarhoni Földtani Társulat, Budapest, Vili., Múzeum-krút 14-16. sz.

 TARTALOMJEGYZÉK.
I. ÉRTEKEZÉSEK.

Dr. vitéz Lengyel Endre: Magyarországi ásványok fluoreszcencia-

vizsgólata szrt ibolyafényben 284
Dr. Kormos Tivadar: Bauxitképzdés barlangüregekben 296
Dr. Rásky Klára: A Budapest környéki kiscelli agyag oligocén flórája 299
Vigh Gusztáv: A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és
slénytani viszonyai 1 301
Hampel Ferenc: Topográfiai térképek ismertetése 360
Dr. Hoffer András: A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 375
Dr. Gaál István: A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg“-e 430
Dr. Greguss Pál: Adatok Magyarország szarmatakori fáinak szövettani
vizsgálatához 448
Dr. Sárkány Sándor: A várpalotai lignit növényszövettani vizsgálata 449
Dr. Rotarides Mihály: Pleisztocén puhatestek meghatározásának
módszerei 459
Dr. Zólyomi Bálint: A fosszilis tzegtelepek vizsgálata és a modern
lápkutatás 484

II. RÖVID KÖZLEMÉNYEK.

Elise Hofmann: Julius von Pia 489
Dr. Vadász Elemér: Ál-alakú limonitgumók a halimbai eocén mész-
kben 491
Dr. Erdélyi János: Epidezmin a szobi Csákhegy malomvölgyi bá-
nyából • 493

TÁRSULATI ÜGYEK.
Dr. Schréter Zoltán: Hozzászólás a Földtani Értesít 1943. évfolya-
mában
megjelent „Hogyan csinált bellem Koch Antal geológust" cím
cikkéhez 497
Helyreigazítás 497

INHALTSVERZEICHNIS.
ABHANDLUNGEN.
E. Lengyel: Fluoreszenzuntersuchungen an ungarischen Mineralien in ultra-
violettem Licht 498
T. Kormos: Bauxitablagerung in Höhlen 500
K. Rásky: Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von
Budapest _ 503
G. Vigh: Die Geologischen und Paláontologiscben Verháltnisse des Gerecse-
Gebirges 537
A, Hoffer: Die vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany 551
I. Gaál: Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 565
G. Greguss: Bemerkungen zu dér Arbeit „Verkieselte Hölzer aus dem
Sarmat des Tokaj-Eperjeser Gebirges” von E. Hofmann 582
S. Sárkány: Pflanzenanalomische Unlersuchungen am Lignit von Várpalota 593
M. Rotarides: Die Methode des Beslimmens Pleistozáner Mollusken 596
B. Zólyomi: Die Untersuchung dér fossilen Torflager und die moderné
Moorforschung „ 599

KLEINERE MITTEILUNGEN.
J. Erdélyi: Epideomin aus dem Sleinbruch des Malomvölgy (Mühlental)
bei Szob (Kom. Nógrád) 605
M. K r e t z o i : Bemerkungen über Petényia 607

TAFELERKLÁRUNGEN 609
FÖLDTANI KÖZLÖNY
Bánd LXXIII. kötet 1943. ápr. — szept. Heft 4—9. füzet

I.

ÉRTEKEZÉSEK.

MAGYARORSZÁGI ÁSVÁNYOK FLUORESZCENCIA-VIZSGÁLATA

SZRT IBOLYAFÉNYBEN.*
Irla : Dr. vitéz Lengyel Endre.

Ásvány-kzettanban, vegytanban sa rokon tudományágakban új kuta-

tási területetnyitott meg az elemz kvarclámpa bevezetése, mert alkalma-
zása által lehetvé váltak szrt ibolya (W o o d)-fényben történ vizsgálatok.
Ezek nagy része ugyan még minségi jelleg, de minden remény megvan
arra nézve, hogy mennyiségi vizsgálaleredmények is megállapíthatók lesz-
nek. Külföldi kutatások több, mint három évtizede folyamatban vannak ;

hazai irodalmunkban elször nyílik alkalmam ily irányú vizsgálataim ered-

ményeirl rövid beszámolót nyújtani.
Azt a jelenséget, mikor szilárd vagy folyékony testek fizikai vagy
vegyi behatásra világítani kezdenek, gyjtnévvel lumineszcenciának ne-
vezzük. A kutatások mai állása szerint megkülönböztetünk kemo-, elektro-, :

tribo-, foto- és kriszlallo-lumineszcenciát.

Fololumineszcencia lép sok anyagnál, ha azokat látható fény vagy
fel

nem látható ullraibolyasugárzés hatásának tesszük ki. Ez lehet foszforesz-

cencia : a test akkor is világít, ha a besugárzás már megsznt. Lehet
fluoreszcencia : a lest csak addig világít, míg a besugárzás tart. Ide soro-
landók az ultraibolyasugárzás által gerjesztett fényjelenségek. Fluoreszcencia
alatt általában olyan fényjelenségeket értünk, melyeket 300 400 —
hullám-
hosszterületen mozgó ultraibolyafény, tehát hosszúhullámú uviol-fény idéz el.
Elször Lehmannak (3) sikerült az ultraibolyasugarak gyengítet-
len elkülönítése, a látható sugarak teljes kiküszöbölése, tehát a fény sz-
rése. Ugyancsak mutatta ki még 1910-ben, hogy sok anyag szrt ibolya-
sugarak hatására sajátságos fényléssel reagál. Gyors ütemben indullak meg
az újszer vizsgálatok s a végzett észleléseket elször a német D a n c k-
worlt (10) foglalta össze 1940-ben megjelent mvében. A francia iroda-
lomban Guyot Bernheim (15) munkája tartalmazza az
és els alap-
vet megállapításokat. Pringsheim (8) e jelenségeket már az atom-
elmélet újszer megvilágításában ismerteti.

Eladta a szerz a Magyarhoni Földtani Társulat 1941 . jún. 4-iki szakülésén.

 286 vitéz Lengyel Endre dr.

Azóta sok részletvizsgálat vonatkozó, terjedelmes irodalom

történt. A
ismertetésére helyszke ki. miatt nem
Csak annyit kívánok meg-
térhetek
említeni, hogy az uviolvizsgálatok világszerte folyamatban vannak s hogy
a leszrt eredmények néha ismétldnek. Mégis sok esetben új távlatokat
nyitnak meg a modern anyagkutatás útvonalain s elre nem látható ered-
ményekkel kecsegtetnek.

A vizsgálati módszer rövid leírása.

Woo d, ultraibolyafény elállítására nitrozodimetilanilint használt,

ami még nem vezetett kell eredményre. Lehmann Wood eljárását az-
által módosította, hogy jénai kék, uviol-üveget alkalmazott küveltának s ezt
töltötte meg a fenti folyadékkal, szigorúan meg- melynek koncentrációját
határozta. Újabb vonalon a hanaui Kvarclámpa
tökéletesítést jelentett e
Társaság módosítása fényszrnek fekete NiO-üveget ajánlott. 1
: CuO %
hozzákeverése által a vörös sugárkomponensek még jobban lecsökkennek.
Legcélravezetbb eredményt a következ összetétel üveggel nyerték :

Si0 2 = 50 °/ 0 ; K 20 = 16 % ; BaO = 25 % ;
NiO =8% ; CuO = %
1

Ca-, Mg-, PbO-, Al- és B-sav-vegyületek nem alkalmazhatók, mert az

uviolsugarakat nem engedik át. Kvarcüveg csaknem 100°/0 -ig átbocsálja
az ultraibolyasugarakal, míg más üvegfajta azok nagyrészét elnyeli.
További tökéletesítést Kögel (10) ért el azáltal, hogy a fekete üveg-
küvettát 20%-os CuSOi-oldattal töltötte meg s ezáltal még azok a vörös
sugarak sem juthatnak át, melyeket a fekete üvegküvetfa még átengedett
s így legtöbb esetben vörös fluoreszcencia jelentkezett. A vizsgálatok tech-
nikai részleteiben sok szerz ajánlott újabb javításokat. Ezek ismertetése
azonban túlhosszúra vezetne.
A fluoreszcenciát a nem látható ultraibolyasugárzás idézi tehát el.
A nap kitn uviol-fényforrás, de ingadozó, a szemre túlers s emiatt ké-
nyelmetlen. A higanygzlámpa már alkalmasabb fényforrás, melyet mes-
terséges napnak is neveznek, de hátránya, hogy világitó felülete nagy,
fénysrsége ellenben kicsiny. Az ívlámpa bizonyult e célra legmegfele-
lbbnek, melynek látható fénysugarait a fekete üvegszr nem engedi át.
Az 5 — 8 Ampere ersség fémeleklród-ívlámpánál a fényt a készítmény kis
felületére összpontosíthatjuk. A fénygyjt (kollektor) és a mikroszkópium
kondenzora is uviol-üveg, mely csak a látható fénysugarakat bocsátja ál
s az utolsó, szemre izgató uviol-fényt is kirekeszti.
A uviol-fényben történ vizsgálatokhoz szükséges berendezés az alábbi
ábrán kísérhet figyelemmel. Részletes leírása Danckwortt munkájá-
ban (10) található meg. Az ilyen vizsgálatokra alkalmas mikroszkópiumol
újabban H a n g e r (43) ismertette.
i t i

Ha ugyanis a készítmény kis felületére nagy fényenergiamennyiségei

akarunk vetíteni, úgy nagy fénysrség fényforrásra van szükségünk. Ilyen
az ívfény, melyben fémgzök izzanak. Minél nagyobb a srítve sugárzott
uviolfénymennyiség, annál ersebben jelentkezik a fluoreszcencia. A fluo-

reszkáló testbe jutó uviolfény energiaváltozásokat idéz el, melynek nyo

 Magyarországi ásványok fluoreszcencia-vizsgálata szrt ibolyafényben 287

mán látható fénytünemény támad. Ebben ,

rejlik a lényeges különbség a
rendes napfény- és fluoreszcenciamikroszkópium között.
Szilárd anyagokat közvetlenül ráes fényben, a lámpa alatt ;
port

alátéten figyelünk meg. Ez nem lehet agyaglemez, porcellánlap, mert ezek

sötét ibolya színben tnnek fel skésbbi színmegállapílásoknál zava-

ez a
rólag hat. Alátétként tehát semmiféle fluoreszkáló anyag nem alkalmas.
Legmegfelelbb a fénytelen, fekete karton vagy ilyen papírból készült óraüveg.
Folyékony anyagokat, oldatokat uviol-üvegkehelyben vagy kémcsben
átes fényben vizsgálunk, mert ráes fényben lumineszcencia esetleg csak

a felületen jelenik meg. Fontos szerepet játszik az oldószer savas vagy

alkalikus jellege is, mely a fénylés természetét szintén befolyásolja.

Az ultraibolya-fényben történ vizsgálatokhoz szükséges berendezés.

1. Alaplemez. 2. Fémeleklródok. 3. Ivlámpaszekrény. 4. Elektródbélés. 5. Fénysu-
gárzó (reflektor). 6. A fénysugárzó fogantyúja, 7. Fénygyjt (kollektor). 8. Kézifo-
gantyú csigavezetéssel. 9. Szrkamra. 10. Fekete üvegszr. 11. Matt üvegtábla.
12. Lesötétít hüvely. 13. Mikroszkópium-talpazat 14. Mikroszkópium-bázislap. 15.

Szorítócsavar. 16. Fluoreszcencia mikroszkópium. 17. Uviol-periszkópium-tükör. 18.

Világos-sötét látómez fénysrítje. 19. Zárószr. 20. Vezetpálcika. 21. és 22.

Alsó- és fels síktükör. 23. A periszkópium-tükörrendszer szorító csavarja.

A víz, mint a lumineszcencia serkentje, aktivátora szerepel. A tiszta

víz ugyanis nem fluoreszkál. Sok anyag szárazon nem, de folyadékkal
megnedvesítve azonnal világít. Az oldatnak tehát optikailag üresnek kell
lennie. Szerves folyadékok éter, amylalkohol, kloroform a legmegfelelbb,
:

bár a szín némileg változó a folyadék természete szerint. A hmérséklet is

befolyással van a fluoreszcenciára. Általában szobahmérsékleten észlelünk.
Bizonyos esetekben magasabb hmérsékletet is igénybe vehetünk, amit kü-
lön kihangsúlyozunk.
Kzeteket természetes felületükön vagy vékonycsiszolatban vizsgálunk.
Ez utóbbiakat ugyanúgy készítjük el, mint a rendes kzettani csiszolatokat.
288 vitéz Lengyel Endre dr.

de uviol tárgy- és fedlemez igénybevételével. Kanadabalzsam rögzílszer-

ként nem alkalmas, mert maga 'is fluoreszkáJ, mégpedig kocsonyás fluoresz-
cencia képet ad, mely elfödi az ásványok természetes fluorészcenciaszínét.
Vizsgálataimat részben C. Reichert-féle fluoreszcencia-mikroszkópium-
mal s a hozzátartozó uviol-berendezéssel végeztem Szegeden Kiss Ár-
pád professzor úr intézetében, részben Torinóban, F. Vignolo-Lutati
professzor útmutatásai szerint más típusú mikroszkópiumokkal. A beren-
dezések elméleti leírásával és technikai ismertetésével helykímélés céljából
ez alkalommal nem foglalkozhatom. Részletezbb leírásuk az irodalomban
felsorolt könyvekben megtalálható.

Fluoreszcencia-vizsgálatok hazai ásványokon.

Ametiszt, Selmecbánya. Fenntt, halványlila kristálycsoportból.

Sem kristályos, sem poralakban nem fluoreszkál. Hevítve sem észlelhet
fluoreszcencia.
A n a 1 c i m, Dunabogdány. A Csódihegy gránátos amfibolandeziljének
üregeiben található kristályokból. Színtelen, széleiken áttetsz egyének. Sem
kristálya, sem pora nem fluoreszkál. Kb. 300 fokra felmelegítve, egyes pon-
tokon felvillanó lumineszcencia észlelhet.
Antimonit, Felsbánya. Riolit érintkezési kzetében fenntt kris-
tálycsoporlból. Fluoreszcencia szempontjából negatív. Hasonlóan viselkedett
az aranyidai antimonit is. Ez utóbbi gyenge felmelegítés után halványan,
rövid ideig foszforeszkált.
A n g 1 e z i t. Vask. Galenittel összenve fordul el. Uviolfényben a
galeniltl jól megkülönböztethet, mert a galenitkrislályok sárga fényben
fluoreszkálnak. Az anglezit viselkedése negatív.
Apátit, Magas Tálra. Gránilpegmatitból. Rövidoszlopos kristálydara-
bok. Világossárgán fluoreszkálnak. Egyes részeken a szín kékes árnyalatba
ment át. (0001) lapján a központi rész ibolyás árnyalatú. Megvilágítás után
még kb. 3 —4 percig foszforeszkált.
A r a g o n i t, Korond. Forrásk. Achátra emlékeztet rostos-szalagos.
Színe szalagonként zöldesfehér, sárgászöld és középmélység szrkészöld.
A megvizsgálandó darabot úgy választottam ki, hogy minden rétege egy-
idejleg a megvilágítás fénykévéjébe kerüljön. A világos sárgászöld szala-
gok élénk rózsapiros, a zöldesfehérek lila árnyalatban fluoreszkállak, a sötét
szürkészöld rétegek vörösesbarna színben világítottak. A fluoreszcencia
5°/o-os CofNOsVoldaltal történt kezelés után, rövid hevítéssel még szebben
jelentkezett. Némely részletben zöldes lumineszcencia lépett fel. mely azon-
ban hamarosan megsznt.
A dobsinai és torockói kékesfehér aragonil fluoreszcenciája elmosó-
dott halványrózsaszín. A rézbányái diorilkontaktban elforduló aragonil-
kristályok csak Co(N 03 ) 2 -os kezeléssel mulatlak gyenge liláspiros fluoré- z-
cenciát.
Auripigment, Kapnikbánya. Mini a realgár bomlási terméke, ké-
regszer bevonatban fordul el. Uviol-fényben halvány lilásfehér. néhol föl-
 Magyarországi ásványok íluoreszcencia-vizsgólata t;zrl ibolyafényben 289

tokban rózsaszín fluoreszcencia jelenlkezetl. Hevílés ulén egyes pontokon

félpercig foszforeszkáll.
Barit; Budapest, Kissvábhegy. Dolomit kisebb mandularében fen-
nve el. Sem táblás kristálya, sem pora nem fluoreszkált. Egyes
fordul
foltjain, hevítés után, lumineszcencia jelentkezett. A koppándi gipsztelep
egyes pontokon fehéren fluoreszkált.
barilja Hevítve sem lumineszcencia,
sem foszforeszcencia nem észlelhet.
Bo r n i t. Vask. Aprólemezes kristályai vörösbarna, helyenként fulla-

lásos színek. Viselkedésük uviol-fényben negatív.

C h a b a z I. Dunabogdány. A Csódihegy andezit-mandulaüreiben
i

fenntt kristályok. Nem mutattak semmiféle fényjelenséget.

C ö e s z n Kolozsvár. Bácstorok. Mészkóüregekben fenntt, szép,
I t i ;

világoskék kristályok. Általában fehér lumineszcenciái árulnak el. Az úr-

völgyi aragonit-üregekben elforduló cöleszlinkristályok peremi részein néhol
kékesfehérbe megy ál a fluoreszcencia színe.
Dezm in, Dunabogdány. Negatív viselkedés.
Dolomit, Vask. Világosbarna kristályok. Általában negatívok. A
Budapest, Gellérthegyi dolomitkristályokon foltokban fehéres, néhol halvány-
rózsaszín fluoreszcencia jelentkezik, ami kétségtelenül összefügg a kelet-
kezés körülményeivel, tehát a mélybl feltör hévforrások rilkaföldfémtar-
talmával.
E p d o i t, Szászkabánya. Negatív.
F u o r
I i I, Magas Tátra. Grénitpegmalitból. Színtelen, szrkés vagy
ibolyásfehér kockák. Képzdésük itt, minden valószínség szerint, likvid-
magmalikus-hidrotermális. A kristályok fluoreszcenciája ibolyásvörös. Heví-
tés után másodpercekig foszforeszkáltak. A színtelen egyének nem mutatnak
fényjelenséget.
G a I e n i t, Nagybánya. Andezittelérbl. Kifejezett sárgás fluoresz-
cencia észlelhet, bár opak Gyakori bennük a minerogenelikus
ásvány.
üreg. Néha szfalerit és megfigyelhet.
piritzárvány is

Gipsz, Egeres. Rostos szerkezet. Legtöbbször fehér vagy sárgás-

jelentkezett. Némely zónában negatív viselkedés.
fehér fluoreszcencia
Homokórás szerkezetük, mely egyébként sem szabadszemmel, sem mikrosz-
kópiummal nem észlelhet, uviolfényben jól felismerhet.
Grosszulár, Vask. Legtöbbször negatív, csak egyes pontokon
villan Valószínleg idegen zárványok.
fel.

Hem a Dognácska. Kalciton fenntt, (0001) szerint táblás leme-

t i t,

zek vasrózsából. Viselkedésük negatív. A kakukhegyi andezitet borító

;

agyagtakaróban elforduló kristályok sem fluoreszkálnak. Egyik egyénben

sárgás-vörös színben jelentkez zárvány kalcitnak bizonyult.
Halit, Désakna. Szép, nagy kockából vett darab. Sárgásfehér, néhol
narancssárga, fed fluoreszcenciát mutatott. Gyakoriak a kockaalakú, ne-
gatív kristályzárványok, melyeknek üregeit petróleum tölti ki. Hasadási
lemezein sok a folytonossági hiány, diszkontinuitás. Hevílés után 2 per- 1 —
cig foltokban foszforeszkált.
H i a 1 i t, Sárospatak. Tömör riolitüregekben fordul el, néha tufában
290 vitéz Lengyel Endre dr.

is. A szín az elfordulás, tehál az eredet szerint változó. A peri- vagy

apogmatikus eredet kékesfehér, míg a hidrotermális sárgásfehér fluoresz-
cenciát árult el. Hevítés után egyes pontokon felvillanások észlelhetk.
Kalcedon, Sárospatak. Kékesfehér, szalagos szerkezet. Rózsa-
szín és sárgásfehér fluoreszcenciamutatkozott. Az egymásra következ
burkok megvilágítása eltér fokú. Andezit- és riolitüregekbl származó kal-
cedonokon rendszerint észlelhet fluoreszcencia, tufák üregeibl számlá-
zottakon nem. Nyilvánvaló tehát, hogy az uviolfényjelenségeknél a képz-
dés körülményei is szerepet játszanak.
Ka c Budapest, Svábhegy. Sárgásbarna kristályok. A kisebbek
1 i t ;

színtelenek. Általában szkalenoéderes formák. A színtelen egyének nem

fluoreszkálnak. A világosbarna árnyalatúéit sárgásfehér, néhol foltokban
rózsássárga vagy húsvörös színben világítanak. Egyetlen kristályból vett
kis darab jelentkezett tzvörös színben. A kristályokban szabadszemmel
nem, mikroszkópiummal is alig észlelhet finom törések, parányi üregek
figyelhetk meg. Ezek rendszerint sárgás vagy barnás színben fluoreszkál-
nak. A minerogenetikus üregek is jól láthatókká válnak uviolfényben, sö-
tétebb barna foltok alakjában. Hevítés után egyes pontok élénken lumi-*
neszkáltak. Egyes kristályrészek viszont a megvilágítás megsznte után
zöldes fényben foszforeszkáltak. Vizsgálataim kiterjedtek aggteleki csepp-
kövekre is. Keresztmetszetben a körkörösen váltakozó kalcitrétegek fluoresz-
cenciája eltér volt. Burkonként sárgás, fehér és vörös árnyalatok jelent-
keztek. Általában megállapítható volt, hogy az erteljesebben fesldött
rétegek világításfoka élénkebb, határozottabb.
K a I Ujmoldova. Fenntt kristálycsoportból. Felületük
k o p i r i I,

helyenként futlatásos. Az apogmatikus eredelekben itt-ott zöldes fehér, néha

sárgásbarna fluoreszcencia észlelhet. Opak ásvány is mutat tehát fény-
tüneményt. Hevítve felvillanások vehetk észre.
Az úrvölgyi, valószínleg szedimentogén kristályokon nem tapasztal-
ható fényjelenség.
Kup r i t, Nem fluoreszkál sem hidegen, sem hevítés után.
Dognácska.
Kvarc, Selmecbánya; Vask; Magas Tátra. Részben fenntt. rész-
ben benntt kristályok. Viselkedésük mindig negatív.
L b e e n t, Dognácska. Zsírfény, hagymazöld, piramisos kristá-
i t i

lyok. Viselkedésük uviolfényben negatív. Hevítve 8 — 9 másodpercig gyengén

foszforeszkálnak.
L i m o n i t, Torockó, Metaszomatikus érctelérbl. Negatív.
Ma g n e i t. Vask. Rombtizenketls kristályok, gránáttal összenve.
t

Foltokban, néha csíkokban sárgásfehéren fluoreszkálnak.

M a a c h I, Szomolnok. Fürtös-vésés, keresztmetszetben szalagos.
I i

Színe sötétzöld. Kékesfehér, foltos-zónás lumineszcenciái mutat. Tehát nem

egész tömegében fluoreszkál.
N e f e I i n, Gyergyódilró. Nefelinszienitbl. Szabálytalan krisíóly töre-
dék. Fluoreszcencia-színe változó : általában rózsaszín, de néhol fehér vagy
narancssárga. Kzelfelülelen is felismerhet a földpátlal szemben, mely
halványkék.
 Magyarországi ásványok fluoreszcencia vizsgálata szri ibolyafényben 291

Opál. Sárospatak. Rioliltufából. Gumós bekérgezésben jelenik meg.

Sem a lejopál, sem a viaszopál nem mutat fényjelenséget. Megvilágításuk
után azonban 1 —
2 másodpercig foszforeszkálnak. A tubinkuli májopál és
« cinegebányai faopál foltokban sárgásfehéren fluoreszkált.
0 r t o k I á s z, Magas Tálra. Gránitból. Halványkék fluoreszcencia
színben világított. K ö h 1 e r idevágó vizsgálatai szerint a fénylés színe
Eu-tól ered (27).
P r a r g r t. Felsbánya. Vöröses ólomszrke kristályok. Uviol-
i i i

fényben zöldes vagy sárgásfehéren fluoreszkálnak. A zárványok parányi

kénkristályoknak bizonyullak.
Pirit, Recsk. Szemcsés tömeg. Sárgásfehéren lumineszkél. A szo-
molnoki kristályospalából vett ötszöglizenketts kristályok zöldessárgán, az
óradnaiak foltokban sárgásfehéren lumineszkáltak.
Plagioklász, több lelhelyrl. Fként kiömlési kzetekbl vizs-
gáltam. Viselkedésük minden esetben negatív. Kivételt némely riolitosande-
zit képez, melynek plagioklászait keskeny ortoklászburok szegélyezi. A keret
liláskéken fluoreszkált (Sárospatak).
R e a I
g á r, Kapnikbánya. Fenntl kristályok ; mindig élénk rozsa-
pirosan fluoreszkálnak. Egyes foltok, néha zónák narancssárgába mennek át.

Rodokrozit, Dognácska, Kapnikbánya. Mindig negatív.

Szerpentin, Vask. Csak parányi zárványai villanlak fel.
S z o d a I i t. Gyergyódilró. Kékesszrke kristályok. 12 töredékkris-
lályból 3 mutatott narancssárga, néha narancsvörös fluoreszcenciát.
S z i d e r i t, Dobsina. Sárgás vagy szrkésfehér kristályok, mindig
negatívok.
S z fa e r Kapnikbánya. Nem fluoreszkál, de hevítés után, egyes
I i t,

pontokon rövid felvillanások észlelhetk. Parányi rombikus zárványai kén-

nek bizonyultak.
T a 1 k, Szomolnok. Negatív, de hevítve gyengén foszforeszkél.
Tetraedrit, Libetbánya. Csak egyes szemcsék világítottak
zöldessárgán.
T a n t. Gyergyódilró. Világos kávébarna, orsóalakú kristályok.
i t i

Uviolfényben zöldessárga fluoreszcenciaszín jelentkezett, néha sárgásfehér

küls burokkal.
T r e m o 1 i t, Vask ; V e z u v i á n, Vask ;
Wollasztonit,
Rézbánya ; Wo I n i n, Krasznahorkaváralja, viselkedése mindig negatív.
Wu I f e n i t, Dognácska. Csak hevítés után árul el rövid ideig tartó
felvillanásokat.
Z i r k o n. Magas Tátra. Gránitpegmatilból. Parányi kristályai ibolyás-
vörös, néha jácintpiros színben fluoreszkáltak.
Sok más ásványt is megvizsgáltam ultraibolya
fényben, de sajátsá-
gos és a rendestl eltér viselkedésük miatt az ezekre vonatkozó vizsgá-
lati eredményeket késbb kívánom ismertetni.
 :

292 vitéz Lengyel Endre dr.

A fluoreszcencia-vizsgálatokból leszrhet elméleti és gyakorlati

tanulságok.

Ásványok fluoreszcencia-vizsgálalainál minden fizikai és vegytani

adottságra, valamint mellékkörülményre tekintettel kell lennünk. Csak bi-
zonyos szabályok betartásával számíthatunk megbízható eredményre. Kö-
vetkezben pontokba foglaltan ismertetem a vizsgálatok mai állását és
azon leendket, melyeknek szem eltt tartása a további kutatásoknál fel-
tétlenül szükséges
1. Mindig tiszta anyaggal, sterilen kell dolgoznunk. Különösen a fe-
lületrl gyjtött ásványokat és kzeteket kell jól lemosnunk.
2. Személyi adottságok, készségek is szerepet játszanak. Amin a
megfigyelésben való jártasság, a színmegjelölésben való színérzék. Leg-
többször ugyanannak a színnek különböz árnyalatai is igen fontosak és
jellemzek. Palace szerint: „aki e tüneményt nem látta, az nem is al-

kothat magának róla meggyz képet, precíz ideát" (9).

3. A vizsgálatoknál szerepl fizikai hatások, mint fény, h, nedves-

ség, magasrezgésszámú hullámok jelenléte, rádióaktivsugárzás, mágneses
erhatások, elektromosság: mind hatással vannak a lumineszcenciára. Ezek
az energiák a természetben folyton hatnak s bizonyos kedvez körülmé-
nyek között az anyagok fénylését vagy fényjelenség és szín módosulását
idézhetik el.
4. Az eddigi vizsgálati eredményekbl általában az a következtelés
vonható hogy a fluoreszcenciát kevés idegen anyag jelenléte
le,

okozza, mely vagy a kristályosodásnál reked bennük, vagy késbb jut

oda. Vegytiszta Ca F 2 nem fluoreszkál, a természetes fluorit azonban kék,
vörös vagy ibolya színben reagál az uviolfény-sugérzásra.
Az a vélemény alakult ki, hogy az egyes ásványok lumineszcenciája
(fluoreszcencia, foszforeszencia) bizonyos, eddig talán részben ismeretlen
elemek mennyiségétl ered, mely ásványképzdésnél lekötést nyert,
kis
valamin alakban a kristályrácsba kapcsolódott. Vannak ugyanis aktiv és
befolyásolható anyagok, melyeknek rádium-, röntgen- vagy ultraibolyafény-
ben történ vizsgálata alkalmával élesen jellerrz kép jelentkezik s így
azok identifikálására vagy eredet megállapítására alkalmasak. A mutat-
kozó fényjelenséget a lelhelyek, korviszonyok, geokémiai képzdésfelté-
telek és ásványgenelikai adottságok is befolyásolják.
5. Még nyílt probléma, hogy a lumineszcencia állandó és jellemz
tulajdonsága-e az anyagnak. V i g n o I o-L u t a t i volt az els, aki ezt
tagadta. Késbbi vizsgálatok során egyre több szerz helyezkedett erre az
álláspontra. Ma mér csaknem bizonyítottnak látszik, hogy ritka földfémek
parányi mennyisége okozza uviolsugárban a fényjelenségeket.
6. Ugyanaz az ásvány néha fluoreszkál, néha nem. Tehát sajátos
feltételektl és körülményektl függ a fluoreszcencia. Néha különböz ás-
kalcit, gipsz) azonos fluoreszcenciaszíni árulnak el,
ványfajták (cölesztin,
máskor ugyanaz a fajta eltéri (hialit, aragonil, nefelin, zirkon).
7. Sok esetben ugyanazon lelhely ásványai is eltéren viselkednek.
 Magyarországi ásványok fluoreszcencia-vizsgálata szrt ibolyafényben 293

A különbség összefügg az összetétel finomabb részleteivel, néha kristály-

tani iránnyal ésásványszármazéslani viszonyokkal.
8. Egyes szerzk Mn jelenlétéhez kötik a lumineszcencia feltné-
sét. Viszont mangántarlalmú ásványok (rodokrozit, ametiszt stb.) negatív
eredményeket adlak. A következtetéseknél kétségtelenül nagyon óvatosnak
kell lennünk.
9. Hmérsékemelés sok esetben növeli a lumineszcencia hatásfokát
Újabb vizsgálatok kapcsán bebizonyull, hogy a zöld fluoritok
10.

ritka elemeket Sm, Eu, Dy, Er, Pr, Nd és Gd-ot tartalmaznak. A színte-
:

len fluoritokból hiányoznak e ritka elemek a lila színek pedig csak ke- ;

veset tartalmaznak. Szintétikus CaFo-nál Eu-hozzáadásával. kék, Yb-mal

zöld szalagok jelentek meg. Sm vörös lumineszcenciát eredményezett. Igen
kevés idegen anyag (ritka földfém) jelenléte elegend (1 : 10.000). hogy
fénylést idézzen el. Köhler vizsgálatai szerint (27) a földfémionoknak
rácsbeli elhelyezkedése is fontos szerepet játszik.
Régebben még tagadták, hogy opák festek is mulathatnak lu-
11.

mineszcenciát. Ma már igazolt lény, hogy vékony metszetekben opák

anyagok is fénylenek (piril, kalkopirit, gaienit, magnelit, limonit, pirargirit stb).
12. Az ásványokban gyakran jelentkeznek üregek, hézagok, folyto-

nossági hiányok, törések, repedések, légréteg-közbeékeldések, melyek

mind más-más színben tnhetnek fel. Gyakoriságuk esetén nagyobb ösz-
szefüggö foltokban jelentkeznek s önálló színben fénylenek, ami megté-
veszt következtetésekre adhat alkalmat.
13. Szerves anyagok is okozhatnak lumineszcenciát, ami oxidációs

folyamatokkal eltüntethet (szennyezett kalcitnál, baritnál tapasztalható).

14. Ksó kristályosodásánál is figyellek meg lumineszcenciát. Er-
sebb fénylést a lassúbb kristályosodásmenet mulatott, kb. 60 — 70° C h-
mérséklet mellett. Kristályosodásnál, mint a kristályrács deformációja is

jelentkezik (tribolumineszcencia).
15. Szkapolitok esetében megállapítást nyert, hogy a vegyi összeté-
tel és a fénylés között semmiféle összefüggés nincs. Ez újabb bizonyíték,
idegen elemek szerepének dönt fontossága mellett (Köhler, Haber-
I a n d t ; 28, 29).
16. Könnyen bomló ásványoknál gyakori a lumineszcencia. Urán-
tartalmú ásványoknál eltér a bomlás foka szerint: minél elrehaladot-
tabb, annál ersebb (M e i xn e r, 57).
17. Köhler, Haberlandt és Leit m e i e r legújabb vizsgá-
lataiban Eu-tartalmú szilikátok esetében már kvantitatív következtetésekre
is jut: minél magasabb az Eu-tartalom, annál erteljesebb a lumineszcen-
cia. Sókban (kloridok, szulfátok stb.) a fénylés színe' az anionok minsége
szerint is változik.
*

Hálás köszönetem fejezem ki ez alkalommal is Hóman Bálint v.

M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter Úrnak, hogy támogatósával

tanulmónyutamat lehetvé tenni kegyeskedett.
Köszönettel adózom F. Vignolo-Lutati igazgató úrnak, aki
 :

294 vitéz Lengyel Endre dr.

mint a torinói Istituto Merceogeologico della R. Universita professzora vizs-

gálataim közben útmutatásaival segítségemre volt. Köszönetét mondok
Kiss Árpád szegedi professzor úrnak, hogy a Rockefeller alapból be-
szerzett fluoreszcencia-berendezést rendelkezésemre bocsátani szíves volt,
mellyel vizsgálataim els csoportját elvégezhettem. Hálásan köszönöm
Szentpétery Zsigmond kolozsvári professzor úrnak a vizsgála-
tokhoz szükséges ásvány- és kzelanyag szíves rendelkezésre bocsátását.

IRODALOV. - SCHRIFTTUM.
1. C. Wood: Das
Philns. Magasin (6) 5. 257.1903.
filtriertes Licht
2. G. —
F. K u n z — Ch. Baskerville:
Einwirkung von Rádium-. Röntgenstrahlen und
ultraviolettem Licht auf Mineralien. Chem. Bews. 89. (1904). 3. H. Lehmann: I —
Das Luminescenzmikroskop, seine Grundlagen und seine Anwendungen. Zeitschr. f.
Mikroskopie. 30.417. 1914. 4. E. Engelhardt: —
Luminescenzerscheinungen
in ultraviolettem Licht. Jena, 1912. 5. Th. L ie b se h: Über die Fluorescenz— i

dér Sodalith- und Willemitgruppe in ultraviolettem Licht. Sitz. Bericht K. Pr. Akad.
Wiss. Berlin. 1912. 229. —
6. L. J. Spenzer: Die Fluorescenz von Willemit und

einigen anderen Mineralien. Min. Magaziné 21, 388. (1927) C. 1928. 1. 895. — 7.

T. W e i g e r t : Optische Melhoden dér Chemie. Leipzig, 1927. — 8. P. P r i n g s-

h e i m : Fluorescenz und Phosphorescenz im Lichte dér neueren Atomtheorie.
Berlin, 1928. — 9. Parlache, Ch.: Die Phosphorescenz u. Fluorescenz dér Frank-
linmineralien. Americ. Mineralogist 13, 330. C. 1928. II. 1542. — 10 . P. W. Danck-
w o r t t Luminescenzanalyse in filtrierten ultraviolettem Licht. Leipzig, 1929.
Neuere Auflage 1934. 11. L. J. Spenzer: —
Fluorescenz von Mineralien in
ultraviolettem Licht. Americ. Mineralogist 14, 33. (1928). C. 1929. 1. 1557 12 F. .
— .

Vignolo Lutati: Saggio di Meigen e luce die Wood nel controllo déllé
due fasi dél carbonato di calcio. L. industria chimica No. 1. Torino, 1930. 13. —
F. Vignolo Lutati: Suli impiego della luce die Wood per il riconosci-
mento dei minerali. Ibidem. No. 10. Torino. 1930. 14. F. V g n o o Lutati — i 1

La Fluorescenza dei minerali alla luce di Wood. Ibidem, No. 10. Torino, 1931. —
15. M. G u y o et G. Bernheim: Traité d'Analyses
t pár Les Rayons ultra-
violets fiitrés. Paris, 1932. Maloine. 16. L. R o y e r —
De la Ihermoluminescenze :

dans les mineraux. Journ. Phys. et le Rádium (7). 8. 1932. Bull. cos. franc. Phys.
No. 104.487. —
Franck R. van Horn: Verdrángung von Wolframit durch
17.

Scheelil mit Beobachtungen über die Fluorescenz einiger Wolfram-Mineralien. Ame-

ric. Mineralogist 15. 461 (1930'. C. 1930. II. 3385. — 18. Ada Estrafallaces:
Die Mineralien und die Woodsche Strahlung. Indust, chimic. 7, 1360 (1932). (..

1933. 1. 1324. — 19. F. Mac h — P. L e d e r 1 e : Luminescenzerscheinungen bei

Phosphalen. Die Phosphorsaure 2, 623 (1932). 20. W. e r b o r g Die
:
— W i t t :

minerogenelische Bedeutung dér Luminescenzerscheinungen des Kalkspathes. Ztrbl

Miner. Geol. Pál. Abl. A. 1932, 364. 21. J. G ra n Unlersuchung von Mine- — t :

ralien in ultraviolettem Licht. Sands, Clays, Minerals 1, 7, (1933). C. 1933. 1. 1334.

— 22. Yoshimura, Jun. : On the calhodo-luminescenze speclra oS Fluorit cal-

cites, and cerlain synthelized phosphors containing samarium. Sci. Papers Inst.

Phys. Chem. Research. Tokyo. 1933. 23. — Über die Lumines-

23. St. Kreulz:
cenz dér Mineralien in Abhángigkeit von ihren Vorkoinmen und ihrer Generálion.
Bull. Acad. Pólón, des Sci. Ser. A 1933. 213 225. 24. H. Haberlandl: — —
Fluorescenzanalyse von Mineralien. Mitt. d. Inst. f. Ra-Forsch. No. 332. Sitz. bér-
Wien. Akad. Math. naturw, KI. II. A. 143. 1934. 11-13. 25. W. D. K u s n e t- —
 Magyarországi ásványok fluoreszcencia-vizsgálata szrt ibolyafényben 295

zow u. Kotler: Zr
Frage dér Krislalluminescenz von NaCI. Phys.
Vera N.
Zs. Sowjetunion 40—56. 26. A. K ö h e r — H. L e m e e r Die
1934. 5. — I i t i :

natürliche Thermoluminescenz bei Mineralien und Gesteinen. Zs. Kiist. A. 87. 1934.
f46— ]80. — 27. H. H a b e r I a n d I — A Köhler: Fluorescenzerscheinungen
bei Mineralien. Chemie dérLumi- Erde. 9. I 1934. — 28. H. Haberlandl:
nescenzunlersuchungen an Fluoriten und anderen Mineralien. Miit d. Zs. f. Rád.
Forsch. No 350. 1934. 29 A. K ö h e r— II. L e m e e r Fluore-cenzver- — I i t i

suche an nalürlichen Sulfalen. Zbl. Min. 1934. A. No. 12. 364 — 375. 30 v a s c. — 1

Eiichi Über die durch Rönlgenslrahlen erregle Luminescenz dér Mineralien. Sci
:

Papers Inst. Phys. Chem. Research. Tokyo 26. 1935. 258—275. 31. H. Síéin- —
m e z — M. Alt: Thermoluminescenz und Chemoluminescenz Zs. Krisl. 92. 5—6
t

1935. — 32. W. D. Kusnelzow: Zr Frage dér Kristalloluminescenz in System

2 K 0 SO 4 — NaoSOj. chim. Moskau- Leningrad
Jurnal
fiz. 6. 1935. 802 — 813. — 33.

St. Kreutz: Über Luminescenz einiger Mineralien; Bull. Internál, de I Acad.

Pólón, des Se. el des Lellres. A. 1936. 501—509 — D BIochinzew: Bemer-
kungen zr Phosphorescenzlheorie. Phys Zs. Sowjetunion. 10. 1936. 424 — 426. —
35 K. P r z i b r a m
Verfárbung und Lumenescenz durch Bequerellstrahlen. Zs. :

Phys. 102. 1936. 331 36. A. Schiener: Luminescierende Mineralien. — 352. —

Miit. Wiener Min. Geol. Ges, 110. In Min. Petr. Mitt. 47, 1936. 389 — 391. 37. K. —
P r z b r a m Über Radio-Phololuminescenz. Acta Phys. Pólón. 1936. 377 380
i : —
— 38. W. L. B r o w n Luminescence in minerals. Univ. of. Toronto Stud. Geol. :

ser. No. 40. Contr. lo Canad. Min. 1936—37. 156 157. 39. L. H. Borg- — I. —
s I r ö m : Die Fluorescenz finnischer Mineralien in ultraviolellem Lichl. Miit. Ins.

Ra-forscung. No. 399. 1938. — 40. H. Steinmetz: Über Thermoluminescenz.

Forsch. Min. 20. 1936. 58 — 62. — 41. A. Kutzelnigg: Beziehungen zwischen
Luminescenzvermögen und Gitterbau. Angew. Chem. 49. 1936. 267—268. — 42.
G. D e s Recherches experimenlales sur les aclins du champ elektrique
t r i a u :

sur les sulfures phosphorescentes. Journ. chim. phys. 34. 1937. 117—124. 43. M. —
Hai n g e r: Fluorescenzmikroskopie. Photographie und Forschung. 1937. Hl.
t i

2—9. —
44. H. Haberlandl: Luminescenzuntersuchungen an Fluoriten u. an
anderen Mineralien. S. B. Akad. Wiss. Wien II. a. 144. 1937. 663—660. 45. D. —
H. K a b a k a n Dependence of luminescence on physical structure in zink-
j i :

borale compounds. Phys. Rév. 2. 1937. 365 368. 46. M. D e r i b é r é Les- — — :

mineraux fluorescentes. Bull. soc. geol. de Béig. Brüssel. 61. B. 1937. 52 55. — —
47. E. S h b a a Warum leuchten die Glühkáfer? Natúr u. Kultur 34. 1937.
i t :

191 —
192. —
48. L. Royer: De la Thermoluminescence dans les mineraux. Journ.
Phys. et la Rád. (7). 8. 1937. Bull. soc. franc. Phys. No. 401. 85. — 49. H. Stein-
metz: Über Thermoluminescenz. Mitt. d. Wiener Min. Ges. No. 104. 1938. — 50.
M. Deribéré: Les mineraux fluorescentes. Bull. soc. geol. de Béig. Bruxel.
61. B. 1937 — 38. 52 — 55. — 51. E. S. C. S m h u. W. H. Parsons Studies in. i t : :

mineral fluorescence. The Amer. min. 23. 1938. 513 — 521. — 52. P. C. M u k h e r j i ;

Untersuchung des diffusen Fluorescenz-spektrums von Ionén seltener Érden in Lö-

sung und Krislall. Zs. Phys. 109. 1938. 53. B. K a r k und K. P r z i b ra m — I i
:

über die Fluorescenz dér zweiwertigen seltenen Érden. Mitt. Ins. Ra-Forschung.
No. 399. 1938. 54. —
Iwase-Satoyasu: The cathodo luminescence of lu-
minescent calciumsilicate. papers Inst. Phys. chem. Research. Tokyo. 34. 1938.
173—181. —
55. M. Deribéré: Phenomene de thermoluminescence quelquets-
marbres. Bull. Soc. franc. Min. 61. 1938. 295 296. 56. M. D e r b é r é Sur — — i :

les fluorescences a grande persistance dans le groupe des calcaires naturels. C.

R. 207. 1938. 222—223. — 57. H. M e i x n e r : Fluorescenzuntersuchungen an se-
296 Kormos Tivadar dr.

•cundáren Uranmineralien. Die Naturwiss. 27. 1939. 454. — .'8 H a b e r I a n d l

Köhler: Uber die blaue Fluorescenz von natürlichen Silikalen in ultravioletlem

Lichte u. iiber synlhelische Versuche an Silikatschmelzen mit eingebautem zwei-
wertigem Europium. Die Naturw. 27. 1939. 275. —
59. H. H a b e r a n d Lu- 1 t :

minescenz u. Minerogenese. Fortschr. Min. Krist. Pelr. 23. 1939. CXX1II— CXXIV.

BAUXITKÉPZÖDÉS BARLANGÜREGEKBEN.
Irta : Dr. Kormos Tivadar.

A bauxil és településének módja az utóbbi évtizedekben

genezise
az alumínium e legkeresettebb nyersanyagát ku-
igen sokat foglalkoztatta
tató geológusokat és bányászokat. A keletkezés problémája ugyan még
ma sem tekinthet minden kétséget kizáró formában megoldottnak, de an-
nál több megbízható adatot szereztünk a bauxid sztratigráfiai elhelyezke-
dését illetleg.
Anélkül, hogy a bauxit keletkezésével kapcsolatos genetikai kérdé-
sek taglalásába bocsátkoznék, rá kell mutatnom ezúttal is arra, hogy ko-
runk e misztikus érce vagy eruptív kzetekhez kötötten, vagy pedig kar-
bonátkzelek kíséretében jelentkezik. Hozzátehetjük, hogy Európában
majdnem ez a kizárólagos elfordulási mód. A méreteikben egyedülálló
magyarországi bauxit-telepek (Gánt, Iszkaszentgyörgy, Halimba, stb.), to-
vábbá Franciaország, Itália, Horvátország, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina,
Montenegró, Albánia és Görögország bauxitjai kivétel nélkül karbonát-
kzetek (mészk és dolomit) régi elkarsztosodott felületén, illetve vízvájta
üregeiben, mélyedéseiben (dolinákban, poljékban) mutatkoznak.
Bármennyire izgatják is a geológus fantáziáját a bauxitkeletke-
zés még megoldatlan rejtelmei, a bányászt ezek meglehetsen hi-
degen hagyják. t
az érc minségén, mennyiségén és fuvarozási lehet-
ségén kívül fként a minél gazdaságosabb jövesztés kérdése érdekli. Ez az
a kérdés, amely a bányászt is a geológia mesgyéjére tereli, mert az érc
települési formájával neki is tisztában kell lennie. Dunántúli bauxittele-
peink esetében az érc geológiai kora és településmódja meglehetsen
egyöntet s eltérések inkább csak a fedürélegek különféleségében észlel-
hetk. Más a helyzet pl. Horvátországban, Dalmáciában és Bosznia-Her-
cegovinában, ahol a bauxit legalább három, st esetleg négy külön-
böz geológiai szintben települt. az is elfordul, hogy az egyik helyen
Itt

fedüként észlelt rétegcsoport más ponton anélkül, hogy hegyszerkezeti za-

varokat észlelhetnénk, fekünek bizonyul.
A fekümészknek a fedürétegekll való megkülönböztetése bányá-
szati szempontból is elsrend fontosságú, és pedig nem csak azér, mert
a feltáró kutatások irányét a település szabatos ismerete írja el, hanem a
termelés szempontjából is.

Évtizedes balkáni kutatótevékenységem során a bauxitelfordulások

 Bauxilképzdés barlangüregekben 297

településmódjának annyi különféle ismerkedtem meg, hogy

változatával
azok leírása e cikk Egyik hercegovinai érc-
kereteit messze túlhaladná.
telepünk azonban olyan különleges helyzet, hogy a többiek sorából ki-
kivánkozik. Ennek a rövid ismertetését adom az alábbiakban.
Mostartól 18 km-re nyugat felé, a nyaranta száraz, de télidben víz-
zel borított Mostarsko Blalo északi peremén, elszórt házacskákból álló köz-
ség terül amelyet a térkép Knezpolje névvel jelöl. A Blató szélén ve-
el,

zet országúitól ÉNY-i irányban emelked, mintegy 180 m magas dombon

az 1920-as évek vége felé kb. másféltucat kisebb-nagyobb bauxitelfor-
dulást nyomoztunk ki. melyeknek kitn minség hamarosan fejtés
érce
alá is került. Az elfordulások morfológiai alakja els megítélésünk és
próbafúrásaink alapján jellegzetes tölcsér- (dolina) kitöltésnek látszott. A
kitermelés gyorsan haladt és már a második évben azt jelentették, hogy
az ottani bauxitfészkek kimerültek.
Közbevetleg említem, hogy a bauxit feküje ezen a helyen fels-
krétakori mészk s ennek a karsztos felszínén lév üregekbe rakódott le

az érc. Amikor a termelés már annyira elrehaladt, hogy az egyes fész-

kek helyén 15 — 24
méter mély üregek tátongtak, a bányászok azt a meg-
hogy egyik-másik cávában mészk alatt is mutatkozik
figyelést tették,
bauxit. Ezért az a nézet alakult ki, hogy a knezpoljei bauxit helyenként
fedümész alá húzódik.
Egyik ellenrz szemleulam —
Spalatóból Mostar felé menet ép- —
pen Knezpolje mellett vezetett s ezt az alkalmat felhasználtam arra, hogy
a már lemvelt bauxitfészkek helyét szemügyre vegyem. A bejárást -
könnyebb áttekintés végett — legfölül, az Ogradice nev házcsoport kö-
rül lév elfordulásoknál kezdtem meg. A dombtetn szám- látható XII.
mal hogy egy kis, felszíni bauxitkibuvás le-
jelölt feltárás falán azt láttam,

felé kissé ferde tölcsérben folytatódik, majd újból egyenesen majdnem

a külszínig felemelkedik. Kissé tovább ÉNY felé a bányafal kereszt-
metszetében terra rossa-val kitöltött, újkelet kis dolina látszik, alatta pe-
dig a külszínre nem jutott bauxitfészek észlelhet. (Lásd 1. kép). Ugyan- —
csak itt a dombtetn van a XI. számmal jelölt elfordulás is, amelynek
lefejtése után az üreg falának szelvényében két, egymás alatt elhelyez-
ked és majdnem párhuzamosan ÉNY felé lejt bauxit-tér látható a kréta-
mészkben (lásd 2. kép).
A fentebb vázolt két szelvény a bauxit lerakodását megelz id-
ben kialakult elkarsztosodás kezdeti stádiumát jelzi. Szerencsés véletlen,
hogy a többi lemvelt bauxitfészek a folyamat további fázisait is elénk
tárja. Legfontosabb ebbl a szempontból a kissé lejebb látható Vl/a jel-

zés elfordulás, ahol a dinári csapásirányban, DK felé ereszked bauxit-

lest kicsiny kibúvás után a krétamészk közé zártan messze lenyúlik és
11 m vastagságig van feltárva. A település problémájának a megoldását

itt találtam meg. Ennek az elfordulásnak a szelvényébl (lásd 3. kép)

világosan kitnik ugyanis, hogy a bányászok részérl eleinte fedünek vélt
mészk semmi egyéb, mint a krétamészk-fekünek a bauxitot borítá
mállóit része. Ennél sokkal érdekesebb azonban a Vi a számú elfordu-
 !

298 Kormos Tivadar dr.

lás szelvényében, a bauxit alatt helyet foglaló fekümész, melynek a

felszínén bséges s t a 1 a g m i t-képzdés, valamint egykori apró vízesé-
seket jelz cascade-ok láthatók ! Kétségtelen, hogy hajdani barlangüreg-
gel van dolgunk, amelyet a bauxit utólag töltött ki Az eredetileg fednek
vélt, mészkszikla-komplexus pedig semmi egyéb, mint az si
mállott
barlang boltozata Ennek a nagyon érdekes feltárásnak alsó, délkeleti vé-
!

gén otljártamkor a 4. képen látható szelvényt állapítottam meg. A hajdani

barlangüreget teljesen kitölt érctest fölött ersen mállott krétamészkszik-
lák függnek. A bauxitot felül köpenyszeren desoxidációs szürke bauxit-
kéreg veszi körül, mely az alatta lév vörös bauxittól éles határral elválik.
Egyes szürke bauxitfoltok magában a vörös ércben is (annak fels részé-
ben) észlelhetk. Az 5. kép, mely Hribar bányamérnök szép felvétele,
kitnen szemlélteti az elz szelvényen látottakat, még pedig már abból
az idbl, amikor tanácsomra tovább hatoltak a barlangfolyosóban az azt
kitölt érc nyomában.
Lenn az országút mellett (180 m-rel a tet alatt) van az I. számmal
jelölt bauxitelfordulás, mely az elbbinek közvetlen délkeleti folytatásába
esik. Ennek az északnyugati falán lemvelés után a 6. képen felvázolt szel-
vényt láttam. A mállott barlangtet alatt elbb sárgásszürke, majd vörös
bauxit települt. A barlangnak még itt sem volt vége, azonban otljártamkor
a feltárás alsó részét elöntötte a karsztvíz, úgy hogy teljesen víz alatt állt.
Úgy tudom, hogy késbb, a víz eltávolítása után, további mveléssel
még számottev mennyiség bauxitot nyertek innen. Az említett két el-
fordulás között pedig a fejtés bebizonyította a közvetlen összefüggést s ez-
által kétségtelenné vált, hogy a knezpoljei dombon többé-kevésbé össze-
függ hajdani barlangrendszerrel van dolgunk, amelynek járatait, folyo-
sóit és általában összes vízmosta részeit utólag bauxit töltötte ki. A 7—8.
képek (ugyancsak Hribar mérnök a XIV. számú elfordulás
felvételei)

bauxittal kitöltött barlangüregét, a kép pedig a XVI. számú fészek ki-

9.

termelése után ugyancsak egy barlangfolyosóba behajtott vágat kezdeti

formáját mutatja be.
A knezpoljei „bauxilos barlangok" felismerésének számottev gya-
korlati eredménye is volt, amennyiben az itt szerzett tapasztalatok nem
csak itt adtak az elirányzott mennyiségnél jóval több bauxitot, hanem
bányászaink azokat más helyen is érvényesítették, ahol hasonló település
következtében ugyancsak mélymveléssel mentek a barlangokban képz-
dött érc nyomóba s ily módon tetemes mennyiség kitn bauxitot nyertek
olyan részekbl, amelyek egyébként a bauxitos „cóvók" kitermelése utón
érintetlenül maradtak volna.
E kézzelfogható eredmény mellett azonban különös figyelmet érdemel
a megismerés tudományos része is A bauxitos barlangfolyosók ilyetén
szembetn kialakulását Hercegovinán kívül sehol sem észleltem. Hason-
<óan szövevényes bauxit-érhálózatot ismerünk ugyan a Drnis mellett emel-
ked Kalun-hegyrl is, azonban ott egyrészt fiatalabb (eocén alveolinós
mészkre telepedett és promina-konglomerótummal födött) bauxitról van
szó, másrészt pedig a település eredeti formáját a bauxitot magába záró
 A Budapest környéki kiscelli agyag oligocén flórája 299

fekü-fedü rélegcsoport utólagos tektonikai deformálódása eltorzította s az

anliklinális boltozattá felgyrdött hegy két redszárnyában majdnem fej-

tetre állított rétegek közt a bauxitfészkeket állandóan harántolja a bá-

nyászat.
Egyaránt jellemz azonban mind a két esetben s ez a karszl- —
bauxitoknak a karszlképzdéssel velejáró sajátossága, — hogy gyakorlati
szempontból a még olyan jelentéktelennek látszó kibúvást sem szabod
elhanyagolnunk, mert az a felszín alatt igen sokszor tetemesen kiöblösö-
dik és számottev mennyiség ércet ad. viszont a nagyobb felületre ki-
terjed kibúvások néha pár méter után kiékeldnek anélkül, hogy emlí-
tésre érdemes érclömeget szolgáltattak volna.
A knezpoljei bauxit lerakodásának idpontja nagy valószínséggel a
felskréla és az eocén bázisához sorozott liburni emelet (Cosina-rélegek)
kialakulása közé esik. A bauxitot magukba fogadó karsztos barlangüre-
gek keletkezése ennél tehát feltétlenül régebbi eredet és minden bizony-
nyal a felskrélakori tenger regressziója utón bekövetkezett kontinentális
periódus legelején ment végbe. Bizonyosra veszem, hogy nyugalmasabb
idben eszközlend további kutatások mind a hercegovinál skarszt ki-
fejldésére, mind az ottani bauxittelepek keletkezésére még sok érdekes, uj
bizonyítékot fognak szolgáltatni.

A BUDAPEST KÖRNYÉKI KISCELLI AGYAG OLIGOCÉN

FLÓRÁJA *
Irta : Dr. Rásky Klára.
(A német szöveg nagyon rövid kivonata. XIII— XXIV. táblával.)

Budapest környékérl, a kiscelli agyagból, a fauna mellett igen szép

szárazföldi flóra is elkerült. Az általam most feldolgozott flóra a szép-
völgyi és csillaghegyi téglagyárak feltárásaiból került napvilágra. A szép-
völgyi agyagrétegekbl elkerült flóra aránylag gazdagabb, mint a csillag-
hegyi, de a leggazdagabb — még feldolgozásra váró — flórát a Nagybátony
Újlaki Téglagyár agyagrétege szolgáltatta.
Szépvölgybl algák, Pinus
sp. (? dub. Weber), Pinus palaeostrobus
E t t Sequoia sternbergi G ö p p., Taxodium distichum miocenicum H e e r,
h.,

Salix elongata Weber, Myrica lignitum (U n g.) S a p., Pterocarya denti-

culata (Web.) Heer, Quercus furcinervis (Rossm.) Heer, Quercus
neriifolia A. B r., Quercus göpperti W
e b., Ulmus sp. (? prisca U n g.), Zel-
kova ungeri K o v á s, Ficus kráuseli n. sp., Persea speciosa Heer, Tau-
t

rus primigenia U n g., Laurus princeps Heer, Laurus hungaricus n. sp.,

Cinnamomum scheuchzeri (Heer) F r., Cercis harmati n. sp., Dalbergia

*
Eladta a szerz a Magyarhoni Földtani Társulat 1942. november 4.-iki
szakülésén.
300 Rásky Kiara dr.

bella Heer, Cassiophillum berenices (U n g.) K r., Rhamnus descheni Web.

kerüllek el. Bizonytalan maradványok : ? Equisetum sp. rhizoma gumó, cf.
Cotinus sp., cf. A cacia philippi Wey I a n d, cf. Andromeda sp. és egy
meghatározhatatlan levél. •

A csillaghegyi bányából elkerült fajokEquisetum lombardicinum

:

S a p., Pinus sp. ( taedaeformis (U n g.) H e e r), Sequoia sternbergi G ö p p.,

Araucaria hungarica n. sp., Sabal haeringiana U n g., cf. Myrica lignitum
(U n g.) S a p., Cinnamomum scheuchzeri (Heer) F r., Cercis paruifolia
Lesqu., Cercis hungarica n. sp., Cercis spokanensis K n o w o n, Porana I t

sp. Bizonytalan maradványok

. ? Bambusium sp., Leguminoseae ievelei,
:

? Quercus sp. (?cupula) és meghatározhatatlan égmaradványok.

A kiscelli agyagból elkerült növényeknek az eddig feldolgozott ele-
mei csak igen kis hányadát képezik annak a rengeteg növénynek, me-
lyek a Nagybátony Újlaki téglagyárból ismeretesek, ökológiai, paláokli-
matológiai és paláogeográfiai következtetéseket csak akkor lehet vonni,
ha az egész anyagról áttekintést nyertünk.
Ha a kiscelli agyag növényeit más középoligocén flórákkal össze-
hasonlítjuk, akkor a Flörsheimi és Susláne§lii flórákkal találjuk a legna-
gyobb megegyezést. A kiscelli agyagba zárt növények is hasonló fosszili-
zálódási folyamaton mentek keresztül, mint az elbb említett két lelhely
növény maradványai. A kiscelli agyagból elkerült növények flömege
lombos fák levele volt. Ezek a növények azonban hasonló körülmények
között élhettek, mint ahogy ma közép és kelet Ázsia, vagy a monszun-
vidékek és az Egyesült Államok délatlanti régióinak növényszövelkezelei
élnek.
A kiscelli olicogén flóra fbb vonásaiban egyezik a mai szubrtópusi-
mediterrán flórával, de mégis különbözik attól összetételében. Kráusel
felfogása közelíti meg az igazságot a legjobban, aki azt hangsúlyozza,
hogy a harmadkori növényszövetkezeteket úgy ahogy azok a harmadkor-
ban éltek, ma seholsem találjuk meg, sem Északamerikéban, sem Kelet-
ázsiában, sem sehol másutt. Egy részét ennek a flórának ma itt, egy másik
részét olt látjuk felbukkanni, gyakran már újabb fajokkal együtt, vagy épen
egyes fajok eltnésével, de ez a flóra sohasem lehet teljesen azonos a rég
letnt harmadkori flórával.
A kiscelli középoligocén flóra tehát határozottan szubtrópikus medi-
terrán karakter, kevés mérsékeltövi és csak valamivel több trópusi jelleggel.
Ami a kiscelli agyagrétegek korát illeti, a flórakulalók vizsgálataiból
leszrt eredmények semmiben sem mondanak ellent a gerinces és gerinc-
fauna kutatók állal elért eredménynek, akik a
telen kiscelli agyag korát a
középs oligocénbe (rupelien) helyezik.
(Készült a Magyar Nemzeti Múzeum slénytárénak filopaleontológiai
Osztályán.)
 s

301

A GERECSE HEGYSÉG ÉSZAKNYUGATI RÉSZÉNEK

FÖLDTANI ÉS SLÉNYTANI VISZONYAI.
Irta : Vigh Gusztáv.
(1-2. térkép és XXV-XXV1I. táblával.)

• IRODALMI ÁTTEKINTÉS.
A Gerecse hegység északnyugati részérl az els és egyben igen rész-
letes, pontos leírást Hofmann
K. (9.) adja. Azok a megfigyelések, ame-
lyeket területünk északi felérl közöl, annyira helytállóak, hogy azokon az
újabb kutatások is alig változtathattak.
A rögök d a c h s e n»m é s z k ö-vét a t i Lábatlan melll elkerült
Megulodus - ok alapján rhát-be sorolja s elsnek említ Megalodus-okat az
Asszonyhegyrl.
Elsnek mutatja ki az alsóliász „Hierlatz" mészkövének jelenlétét a
Teke-, Nagysomlyó- és Asszonyhegyen s megállapítja, hogy e rétegek már
csak „aprócska denudátiói, reliktumai a dachstein-mész fölött elterült volt

jurakorbeli rétegsorozatnak“. Településüket illetleg megállapítja, hogy az

„alattuk lév dachsteinmészkvel megegyez irányban dlnek, de arra úgy-
diszkordánsan vannak reá helyezkedve".
látszik kissé
A Tekehegy-i „Hierlatz" mészkbl 12 fajból álló faunát közöl s en-
nek alapján e rétegeket az alsóliászba helyezi. Ugyancsak kisebb faunákat
sorol föl hasonló kifejldés rétegekbl a Nagysomlyó keletdélkeleti gerin-
cérl s az Asszonyhegy gerincének több pontjáról.
A mezozoós képzdményekbl az alsóliászon kívül még a „közép-
neocom lábatlani homokkövet" meg, melybl területünkre
említi
a Gombás puszta (Xavér Ferenc major) és a Dunaszentmiklós környéki el-
fordulások esnek.
A fiatal harmadkori képzdmények közül a pannoniai Congeriá -
agyagot — részben id. LóczyLajo s-ra való hivatkozással — éppen
csak megemlíti.
A negyedkori üledékek közül pedig az Alsó-Vadács melletti édes-
vízi mészkövet és löszt sorolja föl területünkrl.
1906-ban S a
t f f [(22.) végzett földtani megfigyeléseket a Gerecse
hegységben, így ennek északnyugati részében is. Munkájában nemhogy lé-
nyeges újabb adatokkal gazdagította volna a Gerecsére vonatkozó irodal-
mat, hanem jórészt még ama megállapítások helyességét is kétségbevonta,
amelyek nemcsak akkor, de a mai napig is megállják helyüket. Sorozatos
tévedéseire és fölületes munkájára már Liffa A. (15.) is rámutat az 1907^
ben megjelent dolgozatában.
Liffa (17.) az 1907. évi felvételeirl szóló jelentésében megersíti a
Hofmann által már leírottakat és néhány új adatot is szolgáltat. em-
líti elször a Nagysomlyón lév barlangot, valamint részletesebb felsorolást

ad a neokom homokk-elfordulásokról.
302 Vigh Gusztáv

1912-ben Koch N. (10.) érinti röviden területünket a Magyar-Közép-

hegység jurafácieseit tárgyaló dolgozatában, majd Vadász E. (24.) fog-
lalkozik területünk juraidszaki rétegeinek üledékképzdési viszonyaival.
Utal a dachsteinmészk parti jellegére s a liászban bekövetkezett üledék-
képzdési egyöntetség megsznésére. A triász végén és a jurában ismé-
telten bekövetkezett parteltolódásokat állapít meg s kimutatja, hogy a vörös
liászanyag a dachsteinmészk praeexistált repedéseit tölti ki. Megállapítja,
hogy a vörös agyagos ammoniteses mészkövek —
bár igen kevé^ terrigén
anyagot tartalmaznak —
nem pelagikus eredések, hanem sziklás partok
közelében keletkezett meszes-agyagos, úgynevezett „fosszilis hemipelagikus“
üledékek. A titon rétegeknek az Asszonyhegyen észlelt diszkordáns telepü-
lését — helyesen — „közbees szárazulati idszakkal" magyarázza.
A jurarétegek észlelt hézagosságát fképp a parteltolódásokra, rész-
ben pedig helyenként „utólagos denudációr^" vezeti vissza.
1913. és 1914-ben Kulcsár K. (14.) és Somogyi K. (21.) foglal-
koznak e területtel. Kulcsár a gerecsei középsliász elfordulásokról
számol be részletesen s területünkrl a középsliász teljes hiányát jelzi. A
Hosszúvontatóról L f f a által fölemlített s az Aegoceras jamesoni S o w.
i

és az Aegoceras leckenbgi r gh W
közeli rokonságába sorolt Aegoceras
i t

sp. alapján középsliásznak vett rétegekrl ugyanis kimutatta, hogy azok

az alsóliászhoz tartoznak, amennyiben az említett Aegoceras sp. az alsó-
liászbeli Ectocentrites petersi H a u. lakókamrája.
Somogyi K. a krétakori képzdmények monografikus tárgyalása
során említést tesz a Nagysomlyó délkeleti és északnyugati oldalán, a Gom-
bás pusztától (Xavér Ferenc major) nyugatra a 287 m-es és a 275 m-es
pontoknál, a Gombáshegyen és az Asszonyhegy északi lejtjén elforduló
lábatlani homokkrl, amelyet —
a keleti Gerecsébl rendelke-
zésre álló gazdag fauna alapján —
a fels valanginien fels ré-
szébe és a hauterivie n-be helyez.
Az 1920. évtl kezdve Atyám jelentéseiben és dolgozataiban találunk
újabb adatokat az északnyugati Gerecse területérl. Az 1921 24. évi je- —
lentésében (28.) a dachsteinmészk mélyebb részét a norikumi, felsbb ré-
tegeit pedig a belle gyjtött megalodus-ok alapján ( M . tofanae Horn.
var. gryphoides G ü m b. stb.) a rhátikumi emeletbe helyezi. Saját megfi-
gyeléseire támaszkodva a Tekehegy-i, az irodalom alapján pedig az Asz-
szonyhegy-i, Hosszúvontató-i és a Nagysomlyó-i „Hierlatz" mészkövet V a-
dásszal egyezen a dachsteinmészk praeexistált üregeibe és repedéseibe
betelepültnek mondja. Az 1925 — 28. évi jelentésében (32.) az eddig ismer-
teken kívül a Hosszúvontatóról, Borshegyrl és Dobóhegyrl említ dach-
steinmészkövet, megalodusokat a Kissomlyóról. A liászrétegek
valamint
alatt a dachsteinmészk közé települt vékony, márgás, ^agyagos rétegeket a

fedjükben lév Megalodontá- k alapján a nori-rháti emeletek határrétegéül

tekinti.

A jura rétegsorban a Gerecse hegység keleti részével szemben fenn-

álló rétegtani hiányokat részben tektonikai okokra, részint az üledékkép-
zdés idleges szünetelésére, részben pedig utólagos denudációra vezeti
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonya 303

vissza. Liász transzgressziós breccsál mutat ki a Hosszú-

vontató északi lejtjérl, melynek agyagos köt anyagában krinoidea és
brachiopoda töredékek vannak. Új alsóliász elfordulásokat sorol fel a
Kissomlyó tetejérl, a Borshegyrl, attól északra és nyugatra, a Kerekdo-
bóról és a Kpolcról. Els ízben említi a középsliász jelenlétét a Kissom-
lyón. A Paprét árkon kívül négy helyrl ír le titon képzdményeket és pe-
dig az Asszonyhegyrl (27.), a Nagysomlyóról, a Kissomlyóról, (faunával),
valamint a Borshegy és a 326 m-es pont közötti mellékgerincrl (faunával).
A Hosszúvontatótól keletre a Borshegy és a 326 m-es pont közti ge-
rincrl „Hierlatz“-típusú titon rétegeket említ cepha/opodá-kkal és Pygope-
val. E rétegeket egyébként területünk szomszédságából még több helyrl s
gazdagabb faunával elsnek mutatja ki.
Néhány újabb neokom homokk kibukkanást is említ a Borshegytl
északra fekv lejtkön és a Kissomlyóhegy gerincérl. Táblázatos ré-
té g t a n i beosztását adja végül a nyugati Gerecse triász- és juraid-
szaki rétegeinek az 1928-ban, a Palaeontologentag alkalmával rendezett
gerecsei kirándulás vezetjében, összefoglalva a Gerecse-Pilis és Dorog kör-
nyéki liászképzdményekre vonatkozó összes eddigi adatokat.

RÉTEGTANI VISZONYOK.

A területünk dombos térszínébl meredek lejtkkel kiugró rögöket

csaknem egészében dachsteinmészk alkotja, míg a jurakori rétegek-
teljes

nek a denudációtól megkímélt foszlányai csak kisebb foltokban fordulnak

el rajtuk. Valamivel nagyobb vastagságban csak ott találjuk e képzdmé-
nyeket, ahol azok vetk mellett lezökkentek (Asszonyhegy, Hosszúvontató).
A jurakor üledékei közül az északnyugati részen az alsó- és középsliász,
valamint az oxford és titon emelet található meg. A mezozoikum legfiata-
labb képzdményeit a felsvalangenien fels részébe és a hauterivien-be
homokk'' képviseli. Az ó-harmadkori rétegek közül a
tartozó „lábatlani
középseocén kövületes rétegei a közvetlen közelben lefutó Tekeres völgy-
bl ismeretesek, de területünkön feltárva nem találhatók. A fiatalabb
harmadkori lerakódások közül csak a pannonjai rétegeket ismerjük a Gom-
bás puszta alatti mély völgyárokból fossziliák nélkül. A pleisztocén édes-
vízi mészk csak egyetlen kis folton fordul el. Annál nagyobb a lösz fel-

színi elterjedése, mely részben a mészkrögök közötti völgyeket borítja he-

lyenként magasan felhúzódva a rögök oldalára, részben pedig fleg te- —
rületünk északi részén —
önálló laposabb dombokat alkot.
 —
30-1 Vigh Gusztáv

FELS TRIÁSZ. *

(Rhátikumi emelet).

Az Asszonyhegy, Tekehegy, Kis- és Nagysomlyó, Hosszúvontató, Bors-

hegy, Kpolc, Dobóhegy és Kerekdobó dachsteinmészöve a terü-
let legidsebb képzdménye. A mészkövet a belle gyjtött Megalodus- ok
alapján (szerintük M. triqueter) már a hegység els felvevi is, mint Hant-
ken (6.), W
n k e r (34.), H o f m a n n (9.), L f f a (16.) és S a f f (22.)
i 1 i t

teljes egészében a rhátikumi emeletbe sorolták. Atyám a Nagygerecsén gyj-

tött Woithenia escheri és a Megalodus- ok (M. böckhi, lóczyi [— seccoi]

stb.) alapján a mészk nagyobb részét a norikumi emetetbe, a fels,
kisebb részét pedig a rhátikumi emeletbe sorolta. A két emelet határréte-
géül a Gerecse hegység legtöbb rögének dachsteinmészkövében észlelhet
mészlemezes, zöldesszürke, agyagos betelepüléseket vette.
E beosztás a Gerecse északnyugati rögeit felépít dachsteinmészkö-
vekre is áll. Az agyagos közbetelepülést csaknem minden rögben ahol —
feltárás van —
megtalálhatjuk, azaz e rögök mészköve is részben a nori-
kumi-, ‘részben pedig a rhátikumi emeletbe tartozik.
A dachsteinmészk, mint a Gerecse többi részében, úgy itt is igen
egyhangú kifejldés, kisebb-nagyobb eltérések azonban mégis tapasztalha-
tók az egyes rögökben. A mészk általában tömött, érdesen tör, színe a
világosszürkétl a barnás árnyalaton keresztül a sötétes szürkéig változik.
Többnyire jól rétegzett, vastag padokban fordul el, kivéve a barlangokat
tartalmazó 8 — 10 dachsteinmészk-
méteres, rétegezetlen mészkösszletet. A
csoport fels részének egyes padjaiban igen sok Megalodus- és Parame- 1

galodus-l találunk, amelyek e rétegösszletet a rhátikumi emeletbe utalják.

A mélyebb rétegekbl nincsen fossziliánk.
Az Asszonyhegy dachsteinmészkövét a nyugati és a keleti oldalon
egy-egy kisebb kfejt tárja fel. Itt a dachsteinmészk vastagpados (0*80
10 m), világosszürke, rosszul rétegzett. Mindkét helyen közbelelepül a zöl-
desszürke, mészpikkelyes, márgás agyag, melyet a réteglapon történt moz-
gások el is fentek, kihengereltek.
Amegalodontás pad fekvjében a dachsteinmészk közé te-
lepült agyagos-palás rétegek a Szentgál-környéki rhátikumi márgás rétegek-
kel állíthatók párhuzamba és bennük az Északi Alpesek rhátikumi kifejl-
désénél megkülönböztetett átmeneti öv aequivalensét tételezhetjük fel.
A nyugati kfejtben, a dachsteinmészkpadok közé vékonylemezes,
kissé rózsaszín, finoman rétegzett, tömör dolomitrétegek iktatódnak be több-
ször megismétldve, mint azt Atyám a Gerecse hegység más pontjairól,
többek között a Nagypisznicehegyrl is leírta. A mészk legfels, közvet-
lenül a liászmészk alatt települ rétegei vörösen erezettek, amennyiben a
karsztos repedéseket a transzgredáló liászanyag tölti ki. Ezt a jelenséget,
mely a triászvégi rövid ideig tartó szárazra kerülés alatt beállott karszto-
sodással függ össze, Atyám a Gerecse hegység keleti részének rögeibl is

leírta már. (28. p. 63.).

A dachsteinmészk az Asszonyhegy legkülönbözbb részein s a két
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 305

kfejtben is Hydvozoá-kra és Gyroporellá - kra emlékeztet nyomokat tar-

talmaz. A magassági pont közelében — attól északkeletre és délnyugatra

— töredékes Megalodus - okát gyjtöttem.

A mészk rétegeinek dlése az Asszonyhegy különböz részein meg-
lehetsen változó, amennyiben a rögöt átjáró törések miatt ezek eredeti
helyzetükbl kisebb-nagyobb mértékben kimozdultak. A keleti kfejtben
25 felé 22°-kal, a fölötte lév gerincen 30" felé 22"-kal, a kis gerincnyakon
l)

áthaladó észak-déli vettl nyugatra 25° felé 25"-kal, kissé tovább nyugat-
—
nak 30" felé 25 30"-kal dlnek a mészkpadok.
A tetn 45° felé 1 0 '-kai, az északkeleti lejtn az út alatt kiálló szik-
lákban 60° felé 30", a nyugati oldal kfejtjében 45" felé 25"-os rétegdülé-
seket figyelhettem meg.
Kissé eltér viszonyokat találunk a Nagysomlyóhegyen. A keletdélke-
leti gerincen világosszürke dachsteinmészkövek vannak, de helyenként —
különösen a liászrétegek fekvjében —
megtaláljuk a kissé barnás árnya-
latú, feketepettyes mészkövet is, melyet Atyám a Gerecse hegység több más

pontjáról is említ. A keletdélkeleti gerinc fels végén, a legfels liászelfor-

dulástól kissé északra, ott, ahol az északi meredek lejt kezddik, a liász
fekvjében lév világosszürke, simán tör dachsteinmészkpadból Megalo-
dus cfr. gümbeli S o p p. és Megalodus cfr. damesi H ö r n.-t gyjtöttem.
t

A megalodus-ok kioldott héja helyét itt ugyanúgy vörös jura anyag töli ki,
mint azt Atyám a pocki, kecskeki és vöröshídi elfordulásokról leírja. (62.)
A Nagysomlyóhegy északi oldala meredek, sziklapados, sokkal egye-
netlenebb, mint a keleti vagy déli oldal. Az egyes sziklapadok hossz- és
harántvetk által többszörösen elvetdtek. Már a Nagysomlyó nyugati vé-
gén, a Dunaszentmiklós —
Gombás pusztai út fölött megjelenik az a 8 10 —
méter vastag, rétegezetlen szint, melyben a nagysomlyói barlangok vannak.
Általában a Gerecse hegység területén csak ott találunk barlangokat, ahol
ez a rétegezetlen vastag mészkszint megvan. A törések —
melyek részint
vetk, részint csak egyszer diaklázisok — —
általában 95° 275° csapásúak,
—
csaknem függlegesek (80 85°). A somlyói barlangcsoport a hegy keleti
—
végén lév, nagyjából EEK DDNy-i irányban lefutó nyiladéktól nyugatra
van az alsó sziklacsoportban. Részletes leírását Atyám az 1931-ben közölt
cikkében (31.) adta, így e helyen nem foglalkozom részletesen e barlan-
gokkal.
A
Kissomlyóhegyen csak kisebb foltokban találjuk meg a dachstein-
mészkövet. —
Egyik kibúvása az ÉNy DK-i irányban haladó nyiladéktól
északra lév kataszteri k
körül van. Nyugat felé vet mentén ér véget. A
dachsteinmészk itt világos, kissé barnásszürke, kalcitpettyes, vastagpados.
A másik kibúvás délnyugatra, a liászrétegek fekvjében a völgy al-
ján van, ahol a dachsteinmészk kis völgyszorost alkot s rétegei észak felé
15"-kal dlnek.
Elég változatos a felstriász kifejldése a Tekehegyen. A meredek ke-
leti oldalon világos, kissé barnásszürke, vastagpados dachsteinmészk van.

szálban 65° felé 18" dléssel. Valamivel följebb vékony, lemezes, fosszilia-
mentes, igen finomszemcsés dolomit közbetelepülés észlelhet. Ugyanilyen
306 Vigh Gusztáv

közbetelepüléseket találunk a Bagoly-völgy mindkét oldali kfejtjében is.

A dolomit felett sötétsárgás, vöröses, márgás kalcitpettyes mészk van, mely-

hez hasonlót a Tekehegy egyéb pontjain is találunk.
A tet nyugati végén a klosterneuburgi
uradalom határa közelében
embrionális feagy/óhéj-keresztmetszeteket és a Textularidae családba tartozó
foraminiferá- kát tartalmazó dachsteinmészk van. A határdombnál pedig
apró feketefoltos, kalcitpettyes mészk padja dl 55° felé 3(T-kal. Vékony
csiszolatában igen gazdag mikrofauna látható, közte ugyancsak a Textula-
ridae családba tartozó foraminiferá- k és ezenkívül valószínleg Ostracoda
héjmetszetek.
A
Tekehegy nyugati végének északi oldalán a megyehatártól kö- —
rülbelül 50 méterre délnyugatra —
egy nagyobb sziklafal alatt egy zsom-
boly nyílik. Nyitott elcsarnoka van, mely 95° 275° csapású törés men- —
tén alakult ki. Ebbl 245° irányban lefelé egy kürtvel hosszabb nyílás ve-
zet. Fönt a tet szélén Globigeriná-kat tartalmazó világos szürkésbarna

dachsteinmészk van szálban.

A Hosszúvontató egész alaptömegét dachsteinmészk alkotja, mely
gyenge feltárásai miatt sokkal egyhangúbb kifejldésnek látszik, mint a
Tekehegyen. A tet nyugati szélén a nyiladéknál világosszürke Gyroporella
és Hydrozoa- nyomos dachsteinmészk van szálban, melyben az apró, vé-
kony Brachiopoda (Rhynchonella ?) héjtöredékek mellett néhány Megalodus
töredék is volt.

A rög északi oldalán hatalmas vet szegélyezi a dachsteinmészkövet.

Ez a vet továbbhúzódik a Borshegy északi oldalára is.

A Kpolc tetején szintén világosszürke dachsteinmészkövet találunk,

melynek fels része vörösen erezett. Egyes tömbök ersen breccsásak és
sötétebb szürke mészkzárványokat tartalmaznak. A tet északi végén lév
kis liász elfordulástól kissé északkeletre valószínleg vet mentén le- —
zökkent —
vörös, krinoideás mészkeres dachsteinmészk van szálban 45°
felé Ettl nyugatra a mészk dlése 60’’ felé 15°.
15°-kal.
A
Borshegy dachsteinmészköve vastagpados, jól rétegzett, világos-
szürkétl a sötétebb szürkébe hajló. Az északi oldalon a világosszürke
dachsteinmészk 75° felé 20°-al, míg kissé délebbre a 389-es barométeres
pontnál 52° felé 1 5 ’-al hajlik. A déli oldal meredek lejtjét 105° — 285° csa-
pású, délnek hajló vet a kiálló vastag rétegfejek 45° felé
alakította ki. Itt

30 (l
-al, illetve 65° felé 26°-al hajlanak. A 380 m-es kúpot délnyugatról egy

ÉNy — DK-i csapású vet választja el a Borshegy ftömegétl. A magassági

ponttól nyugatra Gyroporella- nyomos a mészk. A déli oldal meredek szik-
lafalában a mészkrétegek átlagos dlése 45° felé 35°.

A
Dobóhegy hatalmas triász tömege észak felé a Hosszúvontató,
északnyugat felé a Kpolc, északkelet felé pedig a Kerekdobó, illetleg a

Borshegy dachsteinmészk tömegéhez csatlakozik. A mészk kifejldése

teljesen azonos a Hosszúvontató mészkövével. A Dobóhegy meredek lej-
—
tin a mészk rétegei 10 15°-al északkeletnek hajlanak.
 A Geiecse hegység északnyugati részének töldlani és slénytani viszonyai 307

JURA.

Területünkön, azaz a Gerecse hegység északnyugati részén mini —

az már a korábbi irodalom adataiból is kiolvasható a juraképzdmé- —
nyek a hegység felépítését illetleg igen alárendelt szerepet játszanak. Míg
a keleti részeken, különösen a Tölgyhát-i kfejtben az alsóliász mélyebb
szintjeitl az alsótitonig megszakításnélküli, folytonos üledéksort említ
Atyám (28.), addig az északnyugati részeken a liász transzgresszió csak a
közepén indul meg s a középsliász képzdményei után az oxfordig, il-
letve alsótitonig ismét nem találunk üledékeket. A területünkön helyenként
elforduló alsótithon rétegek —
miként azt az Asszonyhegy-i elfordulás-
sal kapcsolatban már Vadász (24.) és a többiekre vonatkozólag Atyám
(32.) megállapította — diszkordánsan települnek az idsebb képzdményekre.
Ez az üledékhiány részint az üledékképzdésben beállott szünetre,
részint pedig utólagos denudációra vezethet vissza.

Alsóliász.

Területünkön az alsóliász két fáciesének jelenlétét állapíthattam meg.

1. Világos testszí n-, vagy sötétvörös, jól rétegzett
tömött mészk, töb b-k e v e s e b b Brachiopoclá-v a és e g y-k é 1 t

kistermet Ammonites-s z e 1.

2. Világos szürkésfehér „Hierlatz" mészk, igen

sok Brachiopodá-v a helyenként töb b-k evesebb apró Am-
1,

moniles-s z e 1 és Crinoidea nyéltaggal. E mészkben helyenként vi-

lágos testszín, vagy sötét lilásvörös Crinoidea nyéltagokból álló breccsa-

fészkek, lencsés közbetelepülések vannak.
Területünk alsóliász képzdményeirl az els kimerít és mai napig
úgyszólván változatlanul helytálló leírást Hofmann K. (9. 180.) adja.
Már megállapította a rétegek jelenlétét a Tekehegyen, az Asszonyhegyen
és a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén. A mélyebb rétegek világos test-
szín, vagy sötétvörös, tömött mészkfáciesben fejldtek ki. Sajnos, a leg-
részletesebb gyjtések ellenére is csak meglehetsen kevés fosszilia került
el bellük, ezek azonban mégis elegendk voltak ahoz, hogy segítségük-
kel rétegeink pontos rétegtan i helyét megállapíthassuk.
Már Hofmann K. említi (9.), hogy az Asszonyhegy déli oldalán
majdnem az egész hegyen keresztülfutó 105° —
285° csapású vet men- —
tén nagyobb vastagságú liász mészkösszlet vetdött a dachsteinmészk
mellé. A mészk itt alul vastagabbpados, világos testszín, helyenként
— fleg a tetn és a nyugati oldalon —
barnásszürke árnyalatú. Fölötte
vékonyabbpados, sötétebb húspiros mészkövek települnek, melyek azonban
leginkább csak a déli oldalon lév felhagyott kfejtben vannak feltárva.
Valószínleg ez utóbbi rétegekbl említi Hofmann K. (9. 181.) a Rhyn-
chonella sp. (a Rh. glycina G e m.-val rokon), Terebratula erbaensis S u e s s,
Phylloceras cylindricum S o w.-t, valamint két tágas köldök Phylloceras-[ m
A világos testszín és barnásszürke mészkbl az Asszonyhegy kü-
308 Vigli Gusztáv

lönböz pontjáról a következ faunát gyjtöttem : Waldheimia mutabilis

(átm. a W. stapia 0 p p.-hez) var. (azonos a
Glossothyris aspasia M g h.
nagysomlyó-i változattal), Glossothyris aspasia M gh. var. comparabile C a n.,
Glossothyris nimbata 0 p p., Rhynchonella cf. zitteli Gém. (átm. a var. multi-
costata V g hhez.), Rhynchonella cf. laevicosta S u r, Rhynchonella paoli C a n.,
i t

Rhynchonella lubrica U h 1., Spiriferina alpina Op-p., Spiriferina angulata

0 p p., Phylloceras s p., Lytoceras s p. (a L. articulatum S o w. alakkörébl.)
A háromszögelési ponttól északnyugatra egy különálló folton ugyan-
ebben a fáciesben kifejldött alsóliászkori mészkövek települnek. Innen:
Rhynchonella calcicosta Q u., Rhynchonella plicatissima Q u., Rhynchonella
cartieri 0 p p., Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Phyllo-
ceras s p. került el. E kis fauna össszképe általában középsliász-jelleg.
egyedül a Rh. cartieri 0 p p. a jellemz alsóliászbeli alak. Tekintettel azon-
ban arra, hogy az általam eddig ismert irodalom a Rh. cartieri-i csak az
alsóliászból említi, így rétegeinket némi fönntartással egyelre az — —
alsóliász legfelsbb részébe helyezem.
Hasonló fáciesben kifejldött világos testszín és fleg sötétvörös,
tömött mészköveket találunk a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén, a tér-
képvázlaton I. és V.-vel jelzett pontokon. A legalsó elfordulásból (1.), hol
kis kutató fejtés van, Hofmann
K. (9. 180.) Rhynchonella securiformis
H o f m.-t, Terebratula aspasia Mgh. var. minor Z t.-t és tömegesen el- i t

forduló Pecten hehli d'O r b.-t említ. Meg kell jegyeznem, hogy az itt el-
forduló Rh. securiformis H o f m. (non R o h p 1.) a Rh. hagaviensis Bsé- t

vel azonos.
S t a f f (22.) éppen e három faj alapján vonta kétségbe azt, hogy e
rétegek az alsóliászba tartoznak. Azonban az újabb gyjtésekbl kiderült,
jiogy e fajok a Gerecse hegységben sokkal nagyobb mennyiségben fordul-
nak el olyan ammoni/esefe-kel együtt, mint pl. az Arietites hierlatzicus
H a u., Ectocentrites petersi H a u. mt. italicus M g h. és Oxynoticeras oxy-
notum Q amelyek kizárólag az alsóliászra jellemzk.
u.,

A kis kutató fejtésbl és környékérl a világos testszín és vérvörös

mészkövekbl a következ alakokat gyjtöttem Terebratula punctata S o w., :

Waldheimia andleri 0 p p. (?), Waldheimia choffati Haas, Waldheimia

mutabilis 0 p d. (átm. a Z. perforata P e e-hez.), Rhynchonella greppini
i t I

0 p p. var. rimata G e y., Rhynchonella plicatissima Q u., Rhynchonella

cartieri 0 p p., Rhynchonella cf. palmata 0 p p. (Uh I.) juv., Spiriferina alpina
0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Spiriferina rostrata Sc h 1., Geyeroceras
cylindricum S o w.
Ez a fauna kétségtelenné teszi azt, hogy a nagysomlyói rétegek az
alsóliászba tartoznak.
Az elbbihez hasonló kifej Idés, vékonypados, alul világos testszin,
fölötte sötétvörös mészkövek találhatók a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincé-
nek a tetején, elfordulásban: Terebratula cf. punctata Sow.,
a V. -el jelzett
Wahtheimia apenninica Z I., Zeilleria wahneri G e m., Rhynchonella pli-
i t

catissima 0 u., Rhynchonella fraasi 0 p p., (átm. a Rh. cartieri 0 p p.-hez),

Rhynchonella cartieri Opp., Rhynchonella cartieri 0 p p. var. rimata G e y._
 A Gerecse hegység északnyugati részének fölvinni és slényinni viszonyai 309

Rhynchonella fascicostata U h I. (juv.), Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina

angulata 0 p p., Spiriferina sp. (kistekn az angulata-obtusa alakkörbl),
Arietites cf. coregonensis Sow., Schlotheimia trapezoidalis S o w. fajokkal.
A Kissomlyó északnyugati oldalán a kataszteri k mellett a sötét-
vörös mészkbl : Terebratula punctata S o w., Terebratula punctata Sow.
(átm. a var. andleri- hez), Waldheimia alpina Gey., Waldheimia mutabilis
0 p p. (átm. a W. cornu/n-hoz), Rhynchonella fascicostata U h I., Rhacophylli-
tes cf. diopsis Gém., Geyeroceras cylindricum Sow. fajok kerüllek el.
Ugyancsak a Kissomlyón, az FNy-DK-i csapású nyiladéktól délre
elforduló világos lestszín mészkbl (a M. kir. Földtani Intézet gyjtemé-
nyében lév anyagból) Terebratula sp., Waldheimia cf. mutabilis 0 p p.
:

(juv.), Rhynchonella fraasi 0 p p. (juv.), Spiriferina alpina 0 p p., Spiriferina

obtusa 0 p p., Atractites sp., míg a felette lév sötétvörös mészkbl egy
töredékes Analytoceras sp. (az Analty. articulatum Sow. alakkörbl) ke-
rült el.
A
Hosszúvontató északi oldalán az ÉNy DK-i csapású nyiladék nyu- —
gati felé ugyanilyen sötétvörös mészkbl Atyám gyjtött már régebben
vége
faunát, melybl eddig a következ alakokat határozhattam meg Wald- :

heimia cf. Apenninica Z t., Rhynchonella variábilis S c h I., Rhynchonella

i t

plicatissima Q u., Rhynchonella polypticha 0 p p., Rhynchonella cartieri

0 p p., Spiriferina angulata 0 p p., Arietites sp.
Az elmondottakból világosan kitnik, hogy az Asszonyhegyrl, de
különösen a Nagy- és Kissomlyóról, valamint a Hosszúvontatóról felemlí-
tett mészkövek kzettani és faunisztikai szempontból teljesen azo-
alsóliász
nos kifejldések. Mind a hat elfordulásban alul világos testszín, vagy
barnás árnyalatú, fölötte sötét barnásvörös mészkpadok vannak. Az alsó,
világos rétegekbl csak az Asszönyhegyen és a Kissomlyó délnyugati ré-

szén gyüjthettem. míg a többi elfordulásban inkább csak a sötétvörös

mészkövek szolgáltattak valamirevaló faunát. A fajok is majdnem tel-
jesen azonosak a felsorolt hat lelhelyen. A fauna összképe alapján
a sötétvörös mészköveket a liász A legfels részébe, az Oxynoticeras oxyno-
tum vagy méginkább az Oph. raricostatum szintbe sorolhat-
szint tetejébe,
juk. Ezek szerint az alatta lév világos testszín mészkövek az 0. oxyno-
tum szintet képviselnék, bár ez utóbbit faunisztikai alapon egyelre még
nem tudom kellképpen bizonyítani, mert e mészkövekbl kevés fosszilia
került el.
Területünk déli részén csak kis foszlányokban néhol vet men- —
tén —
találjuk meg az alsóliász képzdményeket. Leginkább az elbb tár-
gyalt világos testszín és sötétvörös, jól rétegzett, tömött mészkövek fordul-
nak el itt is, igen kevés fossziliávak A Kpolc északi végén vet mellett
lezökkenve, kissé tetn
denudációs foszlányban, a
délebbre a lapos kis
Dobóhegy Szászvölgy felé es lejtjének alján, a Borshegytl északnyugatra
lév kis közti gerincen a dachsteinmészk mellé vetve, a Borshegy északi
oldalán és a keleti nyúlványán kis folton, végül a Szászvég Malomvölgy
felé es meredek lejtje alján találtam meg kibukkanásaikat.
Az alsóliász másik kifejldése az úgynevezett „H e r a t z“ f á c e s. i 1 i
310 Vigh Gusztáv

Sajnos, ez a fossziliákban (különösen Brachipodá- kban) igen gazdag fácies

ma már csak a dachsteinmészk praeformált üregeinek és repedéseinek
kitöltéseként s néhol mint denudációs foszlány fordul el, igy nagyobb
kiterjedésben sehol sem található.
Legtípusosabb elfordulása a Tekehegyen van, ahonnan H o f m a n n
K. említi elször. A tet keleti végén alig pár négyzetméteres darabon egé-
szen világos, kissé szürkésfehér mészkövet találunk, melyben egy-két, kö-
zelebbrl meg nem halározható Gasteropoda kbélen, apró Pecten-e n és
Ammoniíes-e n kívül kizárólag Brachiopodá-k fordulnak el igen nagy-
tömegben. E kis helyrl körülbelül 65—70.000 Brachiopodá gyjtöttem, t

melyek közül egyelre a következ fajokat sorolom föl Terebratula punc- :

tata S o w., Terebratula juvavica G e y. (juv.), *Waldheimia (?) bakonica

B ö c k h, Waldheimia (?) bakonica var. complanata B ö c k h, Waldheimia
alpina Gey., Waldheimia venusta U h 1., Waldheimia stapia 0 p p., *Wald-
heimia mutabilis 0 p p., Waldheimia choffati Haas, Waldheimia batilla
G e y„ *Glossothyris aspasia Mgh. var. i minor Z 1„ 1Zeilleria perforata
P ie 1 e, Rhynchonella variábilis S c h 1., Rhynchonella alberti
1 0 p p. (juv.),
Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var., Rhynchonella plicatis-
sima Q u., Rhynchonella cf. alfredi N e u m., Rhynchonella cf. peristera U h I.,
Rhynchonella cf. paronai Haas, Rhynchonella cf. polyptycha 0 p p.,
*Rhynchonella pseudopolyptycha B ö c k h, Rhynchonella latifrons S u r, t

Rhynchonella fraasi 0 p p., (juv.), *Rhynchonella cartieri 0 p p., Spiriferina

alpina 0 p p., *Spiiiferina cf. brevirostris 0 p p., Spiriferina angulata 0 p p.,
Paradasyceras Stella S o w., Cidaris sp.
A magassági pont körüli tisztáson hever tömbök kevés Brachiopodá-t,
ellenben annál több apró, alig 1 —
2 cm nagyságú Ammonites- tartalmaz- 1

nak. Ebbl eddig a következ faunát határozhattam meg Waldheimia :

apenninica Z i 1 1. (juv.), Glossothyris aspasia Mgh. var. cotnparabile C a n.,

Glossothyris aspasia g M h. var. dilatata Ca n., Glossothyris (?) beyrichi

0 p p., Rhynchonella fascicostata U h 1., Rhynchonella retrocurvata n. sp.,

Rhyt\chonella giuppa de G reg., Rhynchonella giuppa de G r e g. var.

chica de Greg., Spirifeiina alpina Opp., Spiriferina obtusa 0 p p. (juv.),

Paradasyceras Stella Sow., Rhacophyllites sp. (a R. libertus Gém. alak-

körébl), Rhacophyllites diupsis G e m., Rhacophyllites lunensis d i S e t f.

var. incertaF u c., Phylloceras lunense M g h„ Phylloceras bernardii C a n.,

Phylloceras meneghinii G e m., Phylloceras lipoldi H a u. var. wáhneri G e m.,
Phylloceras cf. alontinum Gém., Partschiceras cf. p artschi S u r, Proclivi- t

ceras proclive R o s. var., Lytoceras sp., Oxynoticeras oxynotum Q u.,

Microderocera s bispinatum Gey. var. (?), Deroceras cf. armatum S o w.,
Coeloceras cf. subpettos G e m., Arietites sp., Angulaticeras sp. (aff. A. an-
gustisulcata G e y.), Ectocentrites sp., Psiloceras sp. (n. sp.), Atractites sp.,
*Discohelix orbis R s s., Crinoidea nyéltagok.
Atekehegy imént fölsorolt liász elfordulásainál ugyanazokat a tele-
pülési viszonyokat találjuk, mint aminkel Geyer (76.) a „Hierlatz* -i el-
fordulásokról írt le. Az üledék üregekbe, repedésekbe rakódik, tehát az
egykori tengerfenék igen tagolt volt. Az egyes üregek, repedések igen kis
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 311

kiterjedés, viszonylag zárt életteret alkottak, melyen belül természetesen

más és más faunatársaság alakulhatott ki. Tekintettel arra, hogy a Brachio-
podd-k és Crinoideá-k fenékhez rögzített alakok, a fajok és változataik
horizontális elterjedése igen szkreszabotl. Így lehetséges az, hogy míg az
els gyjt-helyen csaknem kizárólag Brachiopodá - k fordulnak el, addig
a másikon viszont faj- és egyedszám tekintetében az Ammonites-e k vannak
többségén s a Brachiopodá-knak —
fleg egyedszám tekintetében igen —
alárendelt a szerepe. A Spiriferina alpina 0 p p. kivételével nem találunk
olyan Brachiopodá-t, mely mindkét lelhelyen elfordulna. Összehasonlítva
a kél lelhelyen elforduló fajokat az elbbiekben tárgyalt világos, vagy
sötétvörös, tömöttmészkfácies alakjaival, azonnal észrevehet a nyílt, sima
tengerfenéken és az ersen szaggatott, zárt élettereket nyújtó fenéken ki-
alakult fajok közötti különbség. Különösen érzékenynek bizonyullak a
Rhynchonellá - k (Rh. variábilis, plicatissima, polypticha, fraasi és cartieri),

míg a Spiriferind-k változatlanok maradtak.

A csillaggal jelölt fajokat már Hofmann K. is említi e helyrl.
Ezek elemezgetése alapján cáfolta meg S a f f- (22.) rétegeink alsóliász korát
t

s helyezte azokat a középsliászba. A föntebb fölsorolt faunában csupán

a Brachiopodá-k között 19 olyan fajt találunk (51 %), melyek minden
kétséget kizáróan csak az alsóliászban fordulnak el. Az
Ammonites-e k között is megvannak a jellemz alsóliász alakok (pl. Oxy-
noticeras oxynotum Q u.). S a f f-nak ama kijelentéséhez, mely szerint „a
t

H o f m a n n-tól felsorolt rhynchonellá - knak sincsen bizonyító erejük", a

következket jegyezhetjük meg. S a f f elssorban a Rh. cartieri 0 p p.-l
t

emeli ki, mely több rhátikumi és középsliászbeli alakkal való rokonsága

miatt „vezérkövületül bizonyára nem alkalmazható". Az slénytani fejezet-
ben részletesebben tárgyalom a Rh. cartieri és lorioli közötti összefüggést. Itt a
lorioli - egyelre feltételesen a cartieri alakkörébe osztottam be,
1 mint az
alakkör legszéls tagját. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a széls tag
ne nyúlhatnék át a liász Y aljára is, különösen akkor, amikor Haas a
lorioli - 1 nem a szorosan vett mediterrán provinciából Az pedig már írta le.

régebbrl ismeretes, hogy — valószínleg a dél fell

faunavándorlás történt
következtében —
a mediterrán provincia alsóliászában elforduló alakok,
vagy azok közeli rokonai a középeurópai provinciában a legtöbb esetben
csak a középsliász alján jelennek meg. így tehát a Rh. cartieri és az alak-
körébe sorolt lorioli a mediterrán provinciában Staff ellen-
kez nézete ellenére is alsóliász alak maradhat.
Hasonló az eset a Rh. pseudopolyptycha B ö c k h-el is, mely Staff sze-
rint „lokális magyar alak lévén, élesebb kor-meghatározásra szintén alkal-

matlan". Tekintettel arra, hogy a Rh. pseudypolyptycha nemcsak a Bakony-

ban, hanem a Gerecsében és a Pilisben is, tehát a Dunántúli Középhegység
három távoli ellentétes pontján is elfordul ugyanabban, st csak abban
* szintben, így joggal vehetjük e fajt is jellemz alsóli-
ász alaknak.
Az elbb említett „Hierlatz“-mészk elfordulások környékén apró, de
közelebbrl meg nem határozható Posidonomyá - tartalmazó hever mészk 1

darabokat találunk.
312 Vigh Gusztáv

A „Hierlatz‘‘-rétegek másik, igen szép és jellegzetes elfordulása a

Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén található. A térszínileg legalacsonyabban
fekv (I.) liászfolton — melyet mint föntebb már említettem, tulnyomórész-
ben világos testszín és sötét barnásvörös, tömött mészkövek alkotnak’ —
helyenként kisebb-nagyobb, ersen crinoideás-brachiopodás-törpe ammoni-
teses „Heirlatz“-mészk lencsék vannak.
1

Az egyik kis lencsés elfordulás mészkövébl, mely közvetlenül a

fels kis kutató fejtés mellett van, a következ alakokat gyjtöttem Wald- :

heimia engelhardti 0 p p., Waldheitnia cf. apenninica Z t., Glossothyris i t

aspasia M g h. var., Glossothyris nimbata 0 p p., Rhynchonella forticostata

B ö c k h var. minor n. var., Geyeroceras cylindricum S o w. (juv.), Psiloce-
ras sp. (n. sp.), Wáhneroceras sp. (n. sp.), Cymbites globosus Z i e t.. Be-
lemnites sp., Discohelix orbis R s s., Cidaris sp.
Ettl néhány méterrel keletre egy másik kis lencsében túlnyomórészt
törpe Anunonites-ek találhatók s alig egy-két Brachiopoda. Innen a követ-
kez fajokat határozhattam meg Waldheiinia alpina G e y., Glossothyris
:

aspasia M g h. var. minor Z 1„ Rhacophyllites sp.

i 1 (a R. diopsis Gém.
alakkörébl), Paradasyceras Stella Sow„ Phylloceras sp., Lytoceras sp.,
Arietites hierlatzicus v. H a u., Arietites sp., Coeloceras sp. (a Coel. sellae
Gém. csoportból), Acanthopleuroceras (?) sp.
A térképvázlaton II. -vei jelzett elfordulásban a Tekehegy-ihez igen
hasonló, kissé szürkésfehér mészkbl csodálatosan kistermet Brachiopo-
da-kat és néhány Ammonites fajt sikerült gyüjtenem. Igen érdekes s az iro-
dalomban egyedülálló olyan Glossothyris aspasia került el, mely részint
igen kistermeiénél, részint pedig az alsóliászban szokatlan gyakoriságánál
fogva vonja magára a figyelmet. Ezeket az alakokat, mint új változatot,
részletesebben tárgyalom az slénytani fejezetben. Az innen kikerült fajok
a következk : Waldheimia engelhardti
Glossothyris aspasia Mgh. 0p p.,

var. (n. var.), Rhynchonella paoli C a

Rhychonella laevicosta S u r, n., t

Rhynchonellina sp., Spiriferina cf. rostrata S c h 1. (juv.), Analytoceras sp.

(aff. An. articulatum S o w.), Ectocenrites petersi Hau. mt. italicus M g h.,

Atractites sp.
Az elbbi két elfordulás fölött, a gerincnél kissé magasabb pontján
fekv III. liászelfordulás típusos repedéskitöltés. A mészk sö-
tétbarnás, foltos s több-kevesebb crinoidea nyéltagot tartalmaz. A Brachio-
podá-k között megtalálható ugyanaz a faj, amelyet a Tekehegy-i ammoni-
tes-es fészekbl elkerült Brachiopodá-k közül Rhynchonella relrocurvata
n. sp. néven különítettem el. E kis repedéskitöltésbl a következ faunát
gyjtöttem Waldheimia alpina G e y., Glossothyris aspasia Mgh. var.
:

dilatak C a n., Glossothyris nimbata 0 p p., Rhynchonella retrocurvata n.

i

sp., Rhynchonella uhligi Haas, Deroceras armatum S o w. (juv.), Amphi-

ceras propinquum G e m„ Coeloceras sellae Gém. var. depressa R s s.

A faunatársaság alapján e kis hasadékkitöltés a liász /?-nál fiatalabb-

nak látszik (liász y). Mindaddig azonban, amíg gazdagabb faunát nem si-

1
Az egyes Foszlányok, lencsék, repedések faunáját külö-külön adom, hogy a
viszonylag zári életterek s így az elszigetelt faunatársaségok sajátos összetétele annál
szembetnbb legyen.
 A GERECSEHEGYSÉG ÉSZAKNYUGATI RÉSZÉNEK FÖLDTANI TÉRKÉPE
Fölvette: VIGH GUSZTÁV

GEOLOGISCHE KARTE DES NORDWESTLICHEN GERECSEGEBIRGES

Aufgenommen von: GUSZTÁV VIGH
1942-43
Méret : — MaBstab : t : 25.000

JELMAGYARÁZAT: ZEICHENERKLÁRUNG

1 Ártéri üledék Holocén Inundationsablagerung Holozán

Lösz Löss

Pleisztocén Pleistozán

Édesvízi mészk Süsswasserkalk

Fels-pannóniai agyag, homokos Oberpannonischer Tón und sandlger

Pliocén Pliozán
agyag Tón

Neokom lábatlani homokk Kréta Neocom lábatlaner Sandstein Kreide

Alsótiton brachiopodás és cephalo- Untertithon-Brachiopoden und

podás mészk Cephalopodenkalk

Középsó-liász cephalopodás mészk Mittellias-Cephalopodenkalk

Jura Jura

Alsó-liász „hierlatz '-mészk Unterlias-„Hierlatz'-Kalk

Alsó-liász, tömött brachiopodás mészk Dichter Unterlias-Brachiopodenkalk

Rhátlkumi dachstein-mészkó Triász Rhátischer Dachsteinkalk Trias

M. KIR. HONVÉD TÉRKÉPÉSZETI INTÉZETNI 3/9N3.F

 y

A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 313

kerül e rétegbl gyüjtenem, feltételesen a /? — határára helyezem azokat.

Igen érdekes faunatársaság van a IV.-el jelzett kis repedéskitöltésben,
ahol a világos testszín,ersen crinoidea-breccsás mészkbl aldheimia : W
batilla Rhynchonella zitteli G e m., Rhynchonella cartieriformis n. sp.,
G e y.,

Rhynchonella laevicostata S u r (átm. a Rh. paoli C a n.-hoz), Rhyncho-

t

nella uhliyi Haas, Spiriferina alpina Opp. került el.

Ha most már összehasonlítjuk e kis repedés, vagy üregkitöltés k-
zetminségét és faunáját, méginkébb igazoltnak látszik az, amit a Teke-
hegy-i két lencsével kapcsolatban említettem. A kzetanyag mind az öt
helyen más és más, mindössze egy hasonlít a Tekehegy-ihez. A faunában
olyan alakot, mely mindegyik helyen elfordulna, nem találunk, st olyan
is alig van, mely két lelhelyen található (W. engelhardti 0 p p., W. alpina

G e y., Glossothyris nimbata 0 p p., Rh. uhligi Haas). Annál szembet-

nbb a többi faj lokális elfordulása. A Gl. aspasia M g h. var. (n. var.)-t
már említettem, de nem szóltam még a Rh. zitteli Gém. és a Rh.
cartieriformis n. sp.-rl. A Rh. zitteli a IV. sz. ellordulásban hasonló
ers és viszonylag ritka bordás, mint Gemmellaro originálisa. El-
térés csupán az oldalszárny bordáinak kifejldésében van (lásd az
slénytani részben). Viszont a Tekehegyen több példányban elforduló
Rh. zitteli más élettéri hatások következtében eredeti körvonalát nagyjából
megtartotta ugyan, de a bordái srn állókká és finomakká váltak. 2 Ugyanez
az eset áll fent a Rh. cartieri-nél. Míg a Tekegyen elforduló cartieri alig
különbözik a sötétvörös, tömött mészkben elforduló alaktól, addig a IV.
sz. elfordulásból gyjtött cartieri- nél már az egész alak kifejldésénél érez-

het a föntebb jelzett élettéri változás. St ez a változás ennél a fajnál már

olyan mérv, hogy példányainkat — bár a caríieri-vel való közeli rokon-
sága kétségtelen —
gyanánt különítem el. 3
új faj
A „Hierlatz' -rétegek elfordulása az Asszonyhegyen sokkal jelenték-
telenebb, mint az elz két rögben. Mindössze négy kis helyen tudtam ki-
mutatni e képzdményeket. Legszebb, fossziliákban leggazdagabb elfordu-
lása a keleti nyúlványon a felhagyott kfejt fölött éppen a gerincen van,
ahol a rétegek a dachsteinmészk egy keskenyebb hasadékába települtek
be. A mészk sötét lilásvörös, igen breccsás. Egyes részeiben csaknem ki-
zárólag crinoidea nyéltagokból áll, míg másutt inkább a brachiopodá-k és
a kistermet ammonites-e k vannak túlsúlyban. E pár négyzetméternyi hely-
rl a következ fajokat sikerült kiszabadítanom aldheimia cf. herendica : W
B ö c k h, Orthotoma margaritati R a u, Rhynchonella paoli C a n., Rhyn-
chonella palmata Opp. (Uh 1.), Rhynchonella hagaviensis Bse, Rhyn-
chonella flabellum M g h., Rhynchonella uhligi H-aas, Spiriferina aequi-
globata Uh 1. (juv.), Geyeroceras cylindricum S o w. (juv.), Schlotheimia
trapezoidalis S o w. (var. ?)
A fauna összképe itt is — miként a Nagysomlyón a Ill.-al jelölt el-
2
Ezt az alakot a típustól mint új változatot —
multicostata n. var. né- —
ven különítettem el.
3
A Rh. cartieri és a Rh. cartieriformis közötti átmeneti alakot melynek —
élettere kevésbbé különbözött a Tekehegy-itl az Asszonyhegy tetejének északi —
oldalán találtam meg, ugyancsak ersen crinoideás „Hierlatz" mészkfoszlányban.
 y s

314 Vigli Gusztáv

fordulásnál — középsliász- (y) jelleg. Kivétel a W. cf. herendica B ö c k h_

amelybl azonban csak egyetlen példányom van. A további gyjtésektl
vártgazdagabb anyagon eszközlend, behatóbb vizsgálatokig rétegeinket
azonban —
a Nagysomlyó-ihoz hasonlóan mégis fenntartással a liász —
/?— határára helyezem.
A
másik nagyon szép elfordulás ettl néhány méterrel kelet felé esik,
ahol kis —
Ny K-i csapású vet mentén lezökkenve találjuk alig másfél-két
négyzetméternyi területen. A mészk színe és kifejldése egyezik a Teke-
hegy-i és Nagysomlyó-i (II.) brachiopoda-tartalmú mészkvel. Faunája fa-
jokban igen szegényes, de egyedszámban meglehetsen gazdag. Glossothy-
ris nimbata 0 p p., Rhynchonella paoli C a n., Rhynchonella laevicostcr
Stu r, Rhynchonella uhligi Haas, Spiriferina obtusa 0 p p., Discohelix
orbis R s s., Pecten s p. került ki belle. Különösen a Rh. uhligi Haas
fordul el nagy számban, amennyiben e kis területen 56 darabot gyüjthet-
tem belle. Itt egy populáción belül megtaláljuk a sima és az egy szinusz-
bordás változatot, melyet Haas (83.) is említ. Ezenkívül viszonylag sok
még a Sp. obtusa 0 p p. is.
A harmadik elfordulása, mely talán a legszebben feltárt repedés ki-
töltés, a keleti gerincnyaknál lév kis kupacon található. Sajnos, ebbl
csak két, közelebbrl meg nem határozható Waldheimia került el.
Az utolsó kis „Hierlatz“ mészkfoszlány a tet északi részén, a ma-
gassági ponttól mintegy 50 méterrel északra található. Itt a világos testszin,
ersen crinoideabreccsás mészkbl Waldheimia mutabílis 0 p p., Rhyn-
:

chonella cartieri 0 p p. (a cartieri és cartieriformis n. sp. között álló alak),

Rhynchonella fraasi 0 p p., Spiriferina cf. alpina 0 p p., Spiriferina brevi-
rostris 0 p p., Spiriferina sp. (kistekn), Cidaris sp. került el.
A „Hierlatz“ crinoideás-brachiopodás, néhol apró ammonites-e
mész-
köve megtalálható a Hosszúvontató északi oldalán is mint repedéskitöltés,
vagy denudációs foszlány. Sajnos, a kevésbbé kedvez viszonyok miatt itt
nem végezhettem olyan részletes megfigyeléseket, mint a többi helyen. így
faunisztikai szempontból is csak egy-két helyen lehetett a zárt élettereket
kimutatni.
A Hosszúvontató északi lejtjének keleti végén, az észak-déli nyila-
ladék baloldalán kis kutató gödörben ersen breccsás, nagy crinoidea nyél-
tagokat tartalmazó Brachiopodá-s mészk van, melybl néhány — köze-
lebbrl meg nem határozható — Ammonites és Gasteropoda mellett Rhyn-
chonella paoli Ca n., Rhynchonella uhligi Haas került el. A kegy keleti,
a Szászvölgy felé es lejtjén kis foltban — valószínleg vet mentén —
szintén megtalálható a Waldheimia alpina G e y„
„Hierlatz" mészk:
Waldheimia engelhardti O p p., Glossolhyris nimbata 0 p p., Rhynchonella
paoli C a n„ Geyeroceras cylindricum S o w., Pecten sp. fajokkal.
Összefoglalva az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy a liásztenger
a dachsteinmészk ersen denudált, tagolt, egyenetlen, karsztos felszínére
transzgredált. A
tengernek ezt a kései elnyomulását jelzik a Hosszúvon-
tatón és az Asszonyhegyen talált transzgressziós breccsák. A kevésbbé .

sziklás, nyugodtabb partközeli sekély tengerrészeken a világos testszín.

 —

A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 315

vagy sötétvörös tömött mészkfácies, míg az ersen egyenetlen, repedések-

kel teli sziklás tengerpartokon a „Hierlatz" crinoideá- s brachiopodá-s—
ammonites-e s, ersen breccsás mészkfáciese alakulhatott ki. A két fácies

faunája bioszociologiai szempontból közel azonosnak vehet. A „Hierlatz“

mészköveknél az egyes üregekbe, repedésekbe szorult faunatársaságokban
az egyes fajok eredeti faji bélyegei a különböz élettéri hatásoknak meg-
felelen kisebb, vagy nagyobb mértékben megváltoztak. A kisebb mérv
változások csak új változatokat, pl. a Rh. zitteli - bi var. multicostata n.
var., a nagyobb mérvek pedig mór új fajokat hoztak létre, így a Rh. car-
íieri-bl Rh. cartieriformis n. sp.-t.
A tömött mészkfácies a liáoz fi tetején, az Ox. oxynotum és részben
az Oph. raricostatum szintekben alakult ki. A „Hierlatz" fácies mészkövei
részben ugyanezekben a szintekben találhatók, részben (Nagysomlyó III,
Asszonyhegy keleti gerincén) pedig esetleg a liász y aljára is átnyúlnak.
Az Asszonyhegy északkeleti lejtjén dachsteinmészk közé bevetve
vilógosvörös, tömött, vastagpados mészkövet találunk, melyben Velopecten-
ekbl álló lumasella - fészkek vannak. Tekintettel arra, hogy a (umaseí/d-ból
eddig fajilag is meghatározható, ép példányt kiszabadítani nem lehetett, a
kzet pedig színre és kifejldésreúgy az alsóliász mészkövekre, mint egyes
titon fáciesekre egyaránt emlékeztet, közelebbi kora egyelre nem volt meg-
állapítható.

Középsliász.
A Gerecse hegység északnyugati részében — bárha kis foltokban is
— a középsliász mindkét emelete megtalálható.
A Gerecse hegységben a középsliósszal Kulcsár K. (14.) foglal-
kozott behatóan. Vizsgálatai alapján középsliász
megállapította, hogy a
csak a Tata-i Kálvária dombon fordul el
alsószintje (liász y) miként —
azt mór Koch N. (11.) is említi —
s a tulajdonképpeni Gerecsében csak
a középsliász fels szintje, a liász ó mutatható ki kövületek alapján. Be-
járásai alkalmával az északnyugati Gerecsében, ahonnan addig csak L f f a i

A. (15.) egy helyrl a középsliász elfordulását

említette nem észlelte —
ezt a mészkövet s ez okból állapította meg, hogv a nyugati szárnyon a
„jura rétegsor az alsóliósszal záródik". A Hosszúvontatóról Liffa A. (15.)
által Aegoceras sp.-rl
fölemlített —
mely a középsliászra jellemz ala-
kokkal lett volna rokonságban —
kimutatta, hogy az az alsóliászra jellemz
Ectocentrites petersi H a u. faj lakókamra töredéke, ennek következtében a
középsliász kimutatását a Hosszúvontatón tévedésnek mondja.
S a f f-nak (22.) arra a téves megállapítására, mely szerint a H o f-
t

m a n n K. (9.) által az Asszonyhegyrl, Tekehegyrl és Nagysomlyóról fel-

sorolt —határozottan alsóliász —
fauna a középsliászt képviselné, már
az elbbi fejezetben kitértem. Az Asszonyhegyen —
mint erre még késbb
részletesen kitérek —
megvannak a középsliász mészkövek, de ez nem
azonos azokkal a rétegekkel, amelyekbl Hofmann K. a Spirifevina
obtusa 0 p p.-t. egy Rhynchonella sp.-t, sem pedig azzal, amelybl Rhyn-
chonella sp. (a glycina Gém
m.-val rokon) Terebratula erbaensis S u e s s
és Phylloceras cylindricum S o w.-t említ.
316 Vigli Cuszláv

A Kissomlyó délnyugati oldalán lév középsliász elfordulásról

Atyám (32.) tesz elször említést. Az itt — elég kis területen
elforduló —
mészk vékonypados. Igen sok apró, vé-
sötét barnásvörös, jól rétegzett,
kony kövülethéj található benne. E mészk nagyon hasonlít az Agostyán
feletti Feuersteinriegel-en elforduló mészkhöz, amelyben azonban apró
Crinoideá-k vannak. Rétegeinkbl semmiféle meghatározható kövület nem
került el. A kzetnek a Gerecse hegység keleti részén elforduló középs-
liász mészkövével való teljes kzettani azonossága alapján azonban e mész-
köveket a középsliász alsó részébe, a liász y - ba helyezhetjük.
A középsliász másik, kiskiterjedés elfordulására az Asszonyhegy
déli oldalán —
a Hofmann K. (9.) által is említett felhagyott kfejt
nyugati falában —
vet mellett lezökkenve bukkantam. Rétegeink közvet-
lenül az alsóliász mészkre diszkordánsan települnek.
Itt a mészk gyengén lilás árnyalatú, sárgás testszín és sötét bar-
násvörös. Sima — szinte kagylós — törés, tömött és jól rétegezett padok-
ban Maga a kzet nagyon hasonlít a Gerecse egyéb helyein
fordul el.
elforduló titon mészkövekhez. Az innen több példányban gyjtött Amal-
theus margaritatus Monti., továbbá egy Glossothyris aspasia M g h. var.
C a n., egy Rhynchonella sp., több töredékes Phylloceras és egy
dilatata
Grammoceras sp. (?) azonban rétegeinknek a középsliász alsó s az Amal-
theus margaritatus által jellemzett szintbe való tartozását kétségtelenné te-

A Dunántúli Középhegységben ez az els

szik. eset,
amikor az Amaltheus margaritatus szintet nem csupán a kí-
sér fauna, hanem az Amaltheus margaritatus Montf. alapján
mutathatjuk ki. E lelettel ismét gyarapodott amaz adatok száma,
melyek a mediterrán és a középeurópai provincia faunája között fennállott
kapcsolatok mellett szólnak.

MALM.
(Oxford és titon).

A
Hosszúvontató északi meredek homlokának nyugati végén nagy,,
hever tömböket találunk a lejt alja közelében, melyeket tzkgumós,
testszín és sötét lilásvörös kalcitgumós mészk alkot. Ezeket fauna —
hiányában —
a Tölgyháti kfejt rétegeivel való teljes kzettani azonosság
alapján már Atyám (32.) az oxford emeletbe helyezte. Szálban álló réte-
gekben és kövületekkel nem sikerült ezideig föllelnem.
A titon rétegek területünkön öt helyen találhatók, elfordulásaik azon-
ban mindenütt csak igen Az Asszonyhegy-i elfor-
kis foltra szorítkoznak.
dulást Vadász
(24.) elször az
említi irodalomban, a Nagy- és Kis-
somlyón, valamint a Borshegy és a 326 m-es pont közötti kis mellékgerin-
cen elforduló titon rétegeket Atyám (32.) említi már.
Az Asszonyhegy déli oldaláról Atyám Terebratula (Pygope) bouei
Zeusch., Terebratula (Pygope) dyphia C o 1., Lytoceras sp. quadrisulca -
 A Gerecse hegység északny i.gali részének földtani és slénytani viszonyai 317

tm (?) (d’O r b. Phylloceras nov. sp. (?), Aspidoceras longispinum S o w„

Aptychus beyrichi 0 p p., Aptychus punctatum V o z faunái gyjtésem- I t

bl egy Pygope(l) planulata Z e u s c h., és egy töredékes Cidaris bunkóval

egészíthetek ki.

A Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén, az l.-el jelzett liászelfordulás

keleti szélén kis folton világos és sötétvörös, tömött titon mészkövek tele-

pülnek diszkordánsan a liászrétegekre. A világos mészkben Majzon L.

meghatározása szerint Calpionellá-Ta emlékeztet maradványok vannak,
amelyek az egyébként fossziliamentes mészköveknek a titonba való besoro-
lását igazolnák.

1. kép.

A Nagysomlyó DKK-i gerincének határszelvénye (l.-nél).

Megemlítésre méltó, hogy a Calpionella génuszt eddig Andrussov

(1. 80.) és W e i n G y. (32. 56.)Kárpátok szirtképzdmé-
az északkeleti
nyeibl, illetleg P r o e s c u (20. 527.) a Brassói hegységbl mutatták ki
t

Magyarország területérl. Eme elfordulások felé most ez a Középhegység-

bl származó els lelet összeköt kapcsot alkot az alpesi elfordulásoktól
— ahol a Calpionella alpiná- s rétegek nagy elterjedésben találhatók és —
érdekes új adatot szolgáltat e nem földrajzi elterjedéséhez.
A Kissomlyó és a Borshegytl északnyugatra fekv kis közti gerincen
•elforduló titonképzdmények —
testszín és lilásan vörös foltos mészkö-
vek —
vetk mentén beékeldve fordulnak el.

DNy. ÉK.

A Borshegy és a 326 m-es pont közötti mellékgerinc hosszszelvénye.

A titon új elfordulását a Szászvég északkeleti végén a Malomvölgy

felé es meredek lejtn találjuk. Itt a Nagysomlyó-i titonhoz hasonlóan vi-
318 Vigh Gusztáv

lágos sárgás és sötét barnásvörös mészkpadok fordulnak el, amelyekbl

több Pygope triangulus L a m., Lamellaptychus cf. beyrichi 0 p p.és néhány
Ammonites töredéke került el.

NEOKOM.
A kréta legalját alkotó mészmárgaösszlet — mely gazdag faunája
alapján a infravalanginien és valanginienbe tartozik — a bejárt területen
nem kerül felszínre.
A kréta mélyebb részét az úgynevezett „lábatlani homokk" képviseli.
Elfordulásaira vonatkozólag az els említést H a n k e n M.-nál (6. 50.) t

találjuk Bikol környékérl. Az els eléggé kimerít adatokat pedig H o f-

.

m a n n K. (9. 187.) felvételi jelentésében közli. Eszerint az északnyugati

Gerecsében a „lábatlani homokk" „számos helyen kisebb-nagyobb kiter-
jedésben bukkan felszínre, különösen Puszta-Bikol, a vadácsi puszták és
a Xavér Ferenc major vidékén", valamint a legnyugatibb részen Duna-
szentmiklós mellett is.

Somogyi már részletesebben felsorolja az elfordulásokat,

K. (21.)
amennyiben fölemlíti a Nagysomlyó délkeleti és északnyugati lejtjén, a
Xavér Ferenc majortól nyugatra a 247. és 275 m-es pontokon, valamint
délre a Gombáshegyen, végül pedig az Asszonyhegy északi lejtjén felszínre
bukkanó neokom homokkövet.
Ezeken kívül Atyám (32. 94.) még további újabb neokom homokk
elfordulásokat említ a Kissomlyó tetejérl, a Hosszúvontató és Borshegy
közötti kis gerinc északkeleti végérl, valamint a Szászvég északnyugati
végén lév völgybl.
A homokk — a lábatlani elforduláshoz hasonlóan — ersen glau-
konitos, néhol kissé márgás, általában jól rétegzett, vékonypados. Színe a
glaukonit mállottságától függen a zöldesszürkétl a rozsdavörösesig válto-
zik. Igen szép feltárásban látjuk a homokkövet a Xavér Ferenc majortól
Neszmélyre vezet útbevágásban a 287 m-es domb oldalában, valamint a
Gombáshegy nyugati oldalán a mély, löszbe vágott kocsiút fenekén, ahol
a kiálló vékony rétegfejek lankásan nyugat felé dlnek.
E rétegekben igen kevés fosszilia van. Hofmann K. néhány meg-
határozhatatlan Ammonites-e n, Aptychus- on és Belemnites- nyomon kívül
egy Nautilus cf. bifurcatus 0 o s t.-t említ belle.
Somogyi K. (21. 332.), majd aznyomán késbb Atyám (30. 18.)
is a homokkbl a Gerecse más helyeirl nagyobb szómmal kikerült fauna
alapján a glaukonitos homokkövet a felsvalanginien fels részébe és a
hauterivien emeletbe sorolja.

HEGYSZERKEZETI VISZONYOK.
Gerecse hegységben az egész Dunántúli Középhegységre jellemz
A
s azt kialakítóDNy— ÉK-i és ezeket haróntoló ÉNy— DK-i ftörésvonalak
az uralkodók. Területünk —
mint a hegycsoport északnyugati része ma- —
gától értetden szervesen beleilleszkedik ebbe a törésrendszerbe. A DNy
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 319

— ÉK-i ftörésvonalok itt meglehetsen elmosódollak, helyettük azonban

—
megjelennek a Gerecse hegységre jellemz É D-i csapású törések. Ezek
“hozták létre a Gerecse hegység É— D-i orografiai csapású rögvonulatait,
melybl területünkre a nyugati esik.
Amíg ennek a vonulatnak déli rögei a Hajagos-Khegy, Szénahegy-
:

Öregkovács, a Gorbák a Szászvéggel, a Kerekdobó, Kpolc a Hosszúvon-

tatóval s Borsheggyel csak a Tardos-agostyáni nyereg által megszakított.

Ho%s t vonta ti

3. kép. É — D-i és ÉNy — DK i törésvonalak a Hosszúvontató és Borshegy között.

egyébként összefügg vonulatot alkotnak, addig az északi rész szerteszaka-

dozott s az egyes rögök magánosán, elszigetelten emelkednek ki a környez,
alacsonyabb —
jobbára neokom homokk alkotta —
lösszel födött térszínbl.
Ez utóbbi rögök a Nagy- és Kissomlyó, a Tekehegy és az Asszonyhegy.
—
Az ÉNy DK-i töréseknek e feltagolást létrehozó szerepét jól szemlél-
tetik a rögök azonos csapású, meredek, egyenes lejti s a rögöket harántoló
törések, amelyek mellett a rögök liászképzdményei vetdtek el, zökkentek le.
— —
Ez ÉNy DK-i és É D-i ftörés irányokon kívül jelentsek még a
— —
körülbelül 100° 280° és 105° 285° csapású tektonikai vonalak is. Ezek
sugarasan szétágazó törésrendszert alkotnak, melyen belül az egyes vona-
lak lefutási iránya még mais elég jól rekonstruálható.A rendszernek terüle-
tünkre es legészakibb, 105° — 285° csapású velje mellett zökkentek le az
Asszonyhegy déli oldalán a liász- és titonrétegek. Hasonló irányú törés
mellett alakult ki a Nagysomlyó és Tekehegy déli és körülbelül 100" — 280° csa-
pású tektonikai vonal mellett a Hosszúvontató északi oldala. Ez a törésvonal
320 Vigh Gusztáv

áthúzódik a Borshegy északi gerincnyulványára is. Délebbre biztosan ki-

mutathatólag csak a Kpolc északi végén találunk hasonló irányú törést,
ahol is az alsóliász rétegeket veti a dachsleinmészk mellé.
Mint már említettem, a Gerecse többi részeivel ellentétben területün-
—
kön az EK DNy-i törésvonalak igen elmosódotlak. Feltételezhet azonban,
hogy ilyen irányú törés mellett alakult ki a Szászvölgy is. Ennek a lefutását
—
azonban a fiatalabb É D-i irányú elmozdulások ersebben megváltoztatták.
—
Az ÉNy DK-i ftörésvonalak ma is jól követhetk. Leghosszabb törés
az, mely a Kissomlyó északkeleti meredek lejtit, így a két somlyó közötti
mély völgyet kialakította, majd tovább délkeletnek a Borshegy és a 326-os
pont közötti gerincen a neokom homokkövei, a Borshegy 389 m-es kúpjá-
nak északkeleti végén az alsóliász mészkövet, a 389 m-es és 330 m-es
kúpok közötti nyergen áthaladva pedig a 330 m-es kúp dachsteinmészkövét
vetette el.

A
területünkön észlelhet többi törésvonal vagy az elbbiekkel pár-
huzamos, vagy esetleg kissé eltér azoktól, de mindig csak lokális jelleg.

PALAEONTOLOGIAI RÉSZ.

E fejezetben nem adok teljes fauna-feldolgozást, hanem csak ama

fajokat írom le, amelyek részint nagy egyedszámuk, részint szintjelz voltuk,

vagy sajátos jellegeik miatt különös fontosságúaknak látszottak. Tekintettel

arra, hogy különösen a brachiopodák száma igen nagy (mintegy 65—70.000 db),
önként adódott, hogy a fajokon belül alakköröket, a fajok között pe-
dig alaksorokat állítsak fel. Sok esetben ez teljes mértékben sikerült
is, voltak azonban fajok, melyekbl oly kevés példány állt rendelkezésemre,

hogy a rokon fajokkal való összefüggést és a közöttük lév átmenetet csak

feltételesen jelezhettem. Ez alaksorok helyességének igazolását a begyjtött
anyag teljes feldolgozásától kell várnunk.
Az alaksorokkal kapcsolatban ki kell térnem Haas (87.) egyik meg-
állapítására, melyet a biológiai alaptörvények értelmében nem tudok elfogad-
ni. Haas ugyanis fent idézett munkájának XVIII. tábláján a Rhynchonella
lotharingica H a á s, a Rh. edwardsi C h a p. & D e w. és a Rh. variáns
S c h 1. (var. oolithica Haas)
onlogeniai tábláját adja, úgy azonban, hogy
e három fajt egyetlen közös juvenilis alakból kifejlettnek tekinti. Biológiai
szempontból lehetetlennek tartom, hogy egyazon idben, egyazon juvenilis
alakból három teljesen különálló faj fejldhessék ki. Hasonló elgondolásnak
ellentmondott már 1852-ben N a u d n (50. 10.) francia botanikus is a „vég-
i

zet (íinality) elvének" felállításával, melyben többek között a következket

írja: puissance mystérieuse, indélerminée ; falalité pour les uns ; pour
les autres, volonté providentielle, doni l action incessanle sur les étres vi-
vants détermine, á toutes les époques de l’existence du monde, la forme,
le volume, et la durée du chaquun d’eux, en raison de sa destinée dans
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 321

l’ordre de choses dönt il fait partié...".

5
4
A „rejtélyes hatalomnak" az él-
lényekre gyakorolt szüntelen hatása azonban egyazon fajra nézve állan-
dónak kellett lennie, mert csak így jöhetett létre az összhang a
tagok és az egész között azáltal, hogy alkalmassá teszi azt azon mkö-
désre, melyet a természet nagy gépezetében be kell töltenie, „fonction —
qui est pour lui sa rasion d élre.

Ma már túl vagyunk a „finalily" elvén, azonban az alapvonalait

megtaláljuk a modern törzs- és fleg az egyed-fejldésben. Ezek szerint
egyazon juvenilis alakból azonos körülmények kö-
zött kizárólag a neki megfelel faji bélyegekkel
ellátott senior alak fejldhet ki.
1850-ben Geo f r o y Saint Hilaire egy eladásában (141.) em-
líti, hogy szerinte a faji bélyegek „sont fixés, pour chaque espéce, tant
:

qu’elle se perpétue au milieu des mémes circonstances ils se modifient, :

si les circonstances ambiantes viennent a changer.® Ebben a kijelentésben

— habár burkoltan is —
bennfoglaltatik az alak körök létjogosultságá-
nak alapja. Az alakkörök, —
tehát a faji bélyegeknek kismértékben való
megváltozása —
nemcsak az egymástól távoles életterek állatvilága között
lehetségesek, hanem egy élettérben, egy populáción belül is megtalálhatók.
St Sokkal biztosabb, sokkal jobban alátámasztott az az alakkör, melyet
!

egy populáción belül lehetett felállítani.

Az alakkörök felállítása után önként következik az alaksorok felállí-
tása is. A rokon fajok között ugyanis az alakkörök széls tagjai átmeneteket
tesznek lehetvé, melyek által megsznnek a mesterségesen felállított és
körülhatárolt „fajok" és némileg közeledünk a biológiai értelem-
ben vett fajhoz.
Az alakkörök és alaksorok azonban nemcsak az egyedek és fajok
közötti átmenetet teszik lehetvé, hanem a nemek között is közelebbi kap-
csolatokat teremtenek. Ezt látjuk pl. a Glossothyris aspasia-beyrichi alak-
sorban, ahol a beyrichi a Glossothyris és a Pseudoglossothyris genuszok
között alkot összeköt kapcsot.

1. gén. TEREBRATULA (Llhwyd) Klein 1753.

Terebratula punctata S o w. 1812.

1889/93. Terebratula punctata Sow. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 1. T. I. f. 1. 2, 12 — 15. (cum syn.)

4
„ • • • Egy meghatározhatatlan rejtélyes hatalom, vak végzetszerség az egyikre
nézve, — a’ másikra elrelátó gondviselés, melynek az éllényekre gyakorolt szün-
telen befolyásától függött minden idben ezek mindegyikének alakja, nagysága és
élettartama a dolgok azon rendjében, amelyhez megszabott rendeltetése szerint tar-
tozik . .
.“

0
azon mködésre, mely létének indoka."
„ . . .

6
minden fajra nézve változatlanok, míg azok csak ugyanazon körülmé-
nyek között maradnak de a küls viszonyok változásával ezek is megváltoznak".
;
322 Vigh Gusztáv

1937. Terebratula punctata Sow. Ormos E: A Bakonyi Kékhegy p. 19.

(cum syn.)
Megvizsgált példányok száma : 20.
A fent említett faj a Gerecse hegység északnyugati részében nem rit-

ka. Azonban nem annyira a hosszúkás tojásdad alakok találhatók, mint

inkább a fiatal egyedekre jellemz kerekded változatok. Példányaink több-
sége Geyer(1. c. T. I. 1.) ábrájával azonosíthatók. Hasonló, inkább
f.

kerekded alakokat találunk R a u-nál (134.) is leábrázolva.

Ha a növendékvonalakat figyelemmel kísérjük, azt találjuk, hogy a
fiatal alakok kerekdedek és csak a növekedés folyamán kezd a körvonal

tojásdad alakúvá nyúlni.

Az elttem fekv példányok kisteknje kevés kivétellel laposabb,
mint Geyer és Rau ábráin. Ettl eltekintve minden tekintetben jól
egyeznek az elbb említett ábrákkal.
•
Példányaink között vannak olyan alakok, melyek hosszúkás, lekere-
kített ötszög körvonaluk, lapultabb homlokperemük és az elbbieknél
nagyobb vastagságuk miatt mintegy átmenetet alkotnak a T. punctata Sow.
var. andleri 0 p p-hez (Vide Geyer 1. c. T. I. f. 2.). A típusos var. and-
leri 0 p p.-t azonban egyik sem éri el.

Elfordul az alsóliász magasabb szintjeiben a Tekehegyen, Nagy-

somlyón, Kissomlyón.

Terebratula juvavica Geyer.

1893. Terebratula juvavica Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p. 6.
T. 1. f. 17-23.

hossz. szél. vast.

9'4 m/m 88 % 48 %
Ez a faj egyetlen fiatal példányban van meg gyjtésemben. Jól egye-
zik Geyer (1. c. p. 6.) leírásával és különösen a 18. és 19-es ábrával.
Egyedüli eltérés az, hogy a kistekn szinusza valamivel mélyebb, mint a
fent idézett ábrákon.
Elfordul a liász /? felsbb szintjeiben a Tekehegyen.

2. gén. WALDHEIMIA K i n g. 1850.

Waldheimia (?) bakonica Böckh.

1874. Terebratula (Waldh.) bakonica Böckh: A Bakony déli része p.

130. T. 111. f. 2.

1883. Terebratula bakonica Böckh. Hofmann: Ószny és Piszke.

p. 180.

I. (tip.)

13' 5m/m 82 2 °/ 0 48'8 %

130 m/m 84 6 % 49‘2 °/u

12'3 m/m 82'9 % 50'4 %

 A Gerecse hegység északnyugati részének föld Inni és slénytani viszonyai 323

II.

1
3*3 mm 86'4 % 47 3 °/o

137 m/m 86 8 0,
o 46 7 %
131 mm 87 7 % 481 %
III. (ótm. a var. complanata B ö c k h-höz)
122 mm 885 °/o 433 %
12 9 m/m 88‘3 °/
0 45 7 %
12 0 m'm 88 3 °/o 45 0 °/0

Megvizsgált példányok száma : 45.

E jellegzetes fajt Böckh J. a Bakony déli részén lév Tzköves-
hegy aljáról említi elször, megjegyezvén, hogy e faj itt igen gyakori.
Ugyancsak igen gyakorinak írja le Hofmann K. (I. c.) a Gerecse hegy-
ség északnyugati részébl a Tekehegyrl. Példányaim szintén a Tekehegy-
rl származnak.
A megvizsgált példányok között kevés a típusos alak, annál több a
típushoz közelálló és a var. complanata Böckh felé konvergáló alak.
Ezt, — a típustól a var. complanata B ö c k h-höz való fokozatos átmenetet
a fenti százalékos arányok világosan szemléltetik.
A W. baconica Böckh felfogásom szerint egy alaksor kiinduló
pontja, melybe egyelre három fajt sorolok, mégpedig a W. baconica
B ö c k h-t, a baconica Böckh var. complanata B ö c k h-t és a W. alpina
G e y.-t. Ez átmeneti sor helyessége a tekehegyi faunából több száz pél-
dánnyal igazolható. Az egyes fajok közötti átmeneti alakok a fokozatosan
változó variációs szómértékekbl jönnek létre.

Az I. (típus) alatt feltüntetett viszonyszámok jól egyeznek Böckh

eredeti példányáéval, melyet alkalmam volt megtekinteni a M. kir. Föld-
tani Intézet gyjteményében. Tekehegyi példányaim alig valamivel na-
gyobbak, mint Böckh bakonyi példánya.
A II. csoportban olyan alakokat találunk, melyek a típusnál néhány
százalékkal szélesebbek és vékonyabbak. Méreteik alapján közelednek a
var. complanata B ö c k h-höz, jellegeikben azonban még teljesen meg-
egyeznek a W. baconica Böckh típussal. A héj körvonala itt is tojásdad
alakú, a" csr kicsi, széles, ferdén felfelé álló. A kisteknn körülbelül a héj
félhosszúságtól kiindulva enyhe szinusz húzódik a homlokig. A nagytekn
ersebben boltozott, mint a kicsi.
—
A III. csoportban a szélesség alig 1 2 °/o-kal marad a var. compla-
nata Böckh. szélessége alatt, míg vastagsága jól megegyezik azzal.
Az elmondottak alapján nyilvánvaló az a fokozatos átmenet, mely a
W. bakonica Böckh és a var. complanata Böckh között fennáll. A W.
bakonica B ö c k h-tl azonban nemcsak a var. complanata felé van át-
menet, hanem feltételezhet a W. furlana Z 1. var. elongata C a n. felé is.
i 1

Elfordul a liász A magasabb szintjében a Tekehegyen.

Waldheimia (?) bakonica Böckh var. complanata Böckh.

1874 Terebratula (Waldh.) bakonica Böckh var. complanata B. A Ba-
kony déli része. p. 131. T. III. f. 1.
324 Vigh Gusztáv

I. (tip.)

118 m/m 91 '5 % 47 0 %

12'4 m/m 90'3 % 46'0 %
11 8 m/m 93 0 % 46 0 °/o

II. (átm. a W. alpina G e y.-hez)

116 m/m 97'4 % 482 %
115 m/m 96'5 % 53'0 %
A megvizsgált példányok száma : 66.
Miként az elbb leírt faj, ez is igen nagy mennyiségben található a
a Tekehegy alsóliász rétegeiben. Hofmann K. (1. c.) nem említi ezt a
változatot,habár anyagában meglehets sok példányt találtam belle.
Az I. csoportban a típusos alakok méreteit tüntetem föl, amelyek
minden tekintetben jól egyeznek B ö c k h eredeti példányával, mindösz-
sze 1 —
2 százalékkal vastagabbak annál. Példányaim között a W. bako-
nica B ö c k h felé minden átmenetet megtalálunk.
A II. feltüntetett méretarányokból világosan látható, hogy
csoportban
a szélesség fokozatos növekedésével a W. alpina G e y. felé közeledünk
( alpina szélessége 106 = —
110 %-ig). A szélességben való növekedéssel
együtt a vastagság is emelkedik, anélkül azonban, hogy az általános jel-
legek lényegesebben megváltoznának.
Az eddigi vizsgálatok során mindinkább ersödik bennem az a gon-
dolat, hogy a var. complanata B ö c k h-bl nemcsak a W. alpina G e y
felé van teljes átmenet, hanem a W. rothpletzi D S e f. felé is. A meg- i t

vizsgált példányok száma azonban egyelre még kevés ahoz, hogy ezt a
feltevésemet teljesen igazolva lássam.
Elfordul a liász magasabb részében a Tekehegyen és a Hosszú-
vontatón.

Waldheimia alpina G e y.

f889/93. Waldheimia alpina G e y e r : Brachiopodenfauna d. Hierlatz. p.

29. T. III. 33-38.

f.

I.

12'5 m/m 106 0 °l o 52 0 %

83 m/m 1 10 0 °/
0 48 0 °/o

1 1 ‘6 m/m 109 4 °/
0 517 °/o

11.

9 6 m/m 97'9 % 46‘8 °/

0

A megvizsgált példányok száma : 20.

Már Geyer (1. c.) kiemeli ennek a fajnak a nagy alak- és méret-
beli változatosságát. II. csoportban szintén a Tekehegyrl származó olyan
A
alak méreteit mely összekölkapocs az alpina és az elbb tárgyalt
látjuk,
W. bakonica var. complanata Böckh között. Példányaimon igen jól kö-
vethet, miként alakul ót fokozatosan a var. complanata Böckh búb
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 325

alatti hegyesebb szögben összefutó záros pereme a W. alpina G e y.-re

jellemz tompábbszög zárosperemmé.

a. b. c.

5. kép. a) Waldh. (?) bakonica B ö c k h. b) W. (?) bakonica var.

complanala B ö c k h. c) W. alpina G e y.

A 11. csoporttól az 1. felé haladva a szélesség mindinkább n s vele

együtt a kistekn enyhe szinusza is kiszélesedik. Az I. alatti méretek már
jól egyeznek Geyer (1. c.) III. táblájának 33-ik ábrájáéival.
A W. bakonica B ö c k h-, a var. complanata Bö c k h- és a W.
alpina G e y-nél igen különös — valószínleg a héjszerkezetlel összefügg-
— jelenséget tapasztalhatunk. A kzetbl kiszabadított példányok felszí-
nén a Terebratulidák-ra jellemz finom pontozoltságot észlelünk. Ha azon-
ban a példányokat Bunsen lámpa fölött rövid ideig hevítjük, akkor kü- —
lönösen a kisteknn éspedig legélesebben annak szinuszában a Tereb- —
raíef/d-kéhoz hasonló, a búbtól kiinduló és radiálisán lefutó igen finom
bordázotlság tnik el. Ugyanilyen finom bordázoltságot említ Böckh (1.
c. p. 130.) a Terebratula baconica-nál és di S te fa no (56.) a W. roth-
pletzi di S e f.-nál t La superficie della conchiglia e coperta di una
:

fina punteggiatura e di abbondanti linee, sottili e rilevate, raggianti dagli

apici .“ Az azonban már nem derül ki a leírásból, hogy a héj
. . ép felü-
let volt-e s az ép felületen látszoltak-e ezek a finom bordák, vagy pedig
a felület kopott volt, —
tehát lényegében olyan, mint amit a Bunsen láng-
gal el tudtam érni —
s csak így tntek volna el rajta a bordák? A kér-
dés tisztázása még további vizsgálatokat kíván.
Elfordul a liász A fels részében a Tekehegyen és a Nagysomlyón.

Waldheimia venusta U h I.

1879. Waldheimia venusta Uhlig: . . . liasische Brachiopodenfauna. p.

27. T. III. 7-8. f.

I.

13'3 m/m 79'0 °/o 60*0 %

II.

1
2*7 m/m 82'0 % 60’0 %
1
2*6 m/m 80*0 % Gl'O °/o

1 2*4 m/m 77*0 % 57'0 %

10*9 m/m 77*0 % 6T0 %
326 Vigh Gusztáv

U h 1 i g.

16 0 m/m 75’0 % 63 0 %
18'5 m m 73‘0 % 73 0 %
A megvizsgált példányok száma : 5.

csak a Tekehegy alsóliász rétegeiben sikerült megtalálnom

Ezt a fajt

s itt is meglehetsen
ritka. Példányaink általában néhány százalékkal
hosszabbak, mint U h g sospiroloi alakjai, de jellegeikben teljesen meg-
I i

egyeznek azokéval.
Az 1. oszlopban egy, —
a típushoz közelálló sérült példány méreteit
tüntetem föl. Leginkább Uhlig (1. c.) 111. táblájának 7-ik ábrájával egye-
zik, az eltérés csupán annyi, hogy a nagytekn háta nem olyan lapos,,
mint Uhlig ábráján, hanem körülbelül a hosszúság felében van a leg-
nagyobb kiemelkedés s innen a tekn a homlokperem felé fokozatosan
hajlik.

b.

6. kép. a) Uhlig példánya, b) Saját példányom.

A II. példányok méreteit adom, melyek mé-

oszlopban olyan sérült
retviszonyaik tekintetében közelállnak ugyan a W. venusta U h l.-hoz r
azonban jellegeik kissé elütnek attól. A legszembetnbb különbség az,
hogy az oldalperem nem esik le olyan meredeken, csaknem egy síkban
fekve, mint az elbbinél, hanem a két tekn lompaszögben érintkezik egy-
mással. E jelleg alapján átmeneti alakként fogható fel a venusta és a sta-
pia között.
A W. venusta U h I. egy újabb, az elbbinél több tagot magába fog-
laló alaksornak a kiinduló pontja. Ide egyelre a W. venusta U h I., a W.
stapia O p p., W. mutabilis 0 p p. és a W. choffati Haas fajokat sorolom.
Már U h 1 i
g (1. c. p. 285.) említi, hogy új faja igen hasonló a W. stapia
O Gyjtésemben lév néhány példány meggyz arról, hogy a W.
p p.-hez.
venusta U h és a W. stapia 0 p p. között teljes átmenet van.
I.

A W. stapia O p p.-t, a W. mutabilis O p p.-t és a W. choffati H a a s-l

Geyer (1. c.) fogja elször össze egy alaksorba. Ezt ábrákkal illusztrálja
is. A tekehegyi nagy faunám alapján csak megersíthetem és részben ki-

egészíthetem Geyer ebbéli felfogását. Az alábbiakban leírásban, száza-

lékos arányokban és ábrákban igyekszem a fentemlílett alaksort és annak
helyességét kifejezésre juttatni.
 A Gerecse hegycég északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 327

Elfordul a liász fi fels részében a Tekehegyen.

Waldheimia stapia 0 p p.

1861. Terebratula (Waldh.) stapia Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias. p.

539. T. XI. f. 2 a. b. c.

1874. Waldheimia stapia Opp. Gemmellaro: ... fossili d. zóna con

T. Aspasia. p. 67. T. X. f. 14.

1889/93. Waldheimia stapia Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 16. T. II. f. 25-30.

I.

14 1 m/m 77 0 % 58 0 °/o

12 9 m/m 79 0 70 54 0 %
11.

11'6 m/m 89 0 % 57 0 °/o

121 mm/ 87-0 °/ 0 59 0 o/

0

12'8 m/m 79 0 % 6 10 °/o

A megvizsgált példányok száma : 6.

E csak a tekehegyi alsóliászban találtam meg hat többé-kevésbbó

fajt

ép példányban. Típusos példány nincs közöltük, csupán átmeneti alakok.

Az I. csoportban olyan példányok méreteit közlöm, melyek az elbb
leírt W. venusta U h I.-hoz alkotnak ers átmenetet nemcsak méretarányai-

kat illetleg, hanem a búb kialakulásában és az oldali részek meredekebb

leesésében is.

A 11. alatt felsoroltaknál a szélesség ersen megnövekszik, a vastag-

ság pedig néhány százalékkal csökken. Példányaim legnagyobb szélessége
a félhosszúság alatt, a homlokperem felé van, miáltal a héj körvonala le-

kerekített ötszög s így a W. mutabilis 0 p p.-hez közeledik. A búb alakja,

a csrélek éles, hosszú lefutása, a két teknnek tompaszögben való érint-

kezése azonban még a W. stapia 0 p p.-hez való tartozását igazolják.

Ezek a példányok nagyon hasonlítanak Geyer (1. c.) II. táblájának 28
— 29. ábrájához, melyeket már Geyer is a W. mutabilis 0 p p.-hez át-

hajtó alakoknak ír le.

Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen.

Waldheimia mutabilis Opp.

1861. Terebratula (Waldh.) mutabilis Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias.

p. 538. T. X. f. 7 a. b. c. d.
1889 93. Waldheimia mutabilis Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d.
Hierlatz. p. 18. T. II. f. 31 — 36. T. III. f. 1 — 7. (cum syn.)

I. (tip.)

13 7 m/m 90’5 % 53'2 %

1 3'4 m/m 917 % 49'2 u
/0
 328 Vigh Gusztáv

II. (átm. a W. cornuta- hoz)

125 m/m 960 % 520 °/o

123 m/m 1008 °/o 536 %

125 m/m 930 % 510 °/o

III. (átm. a Z. perforata- hoz)

172 m/m 73 0 °/o 460 °/o

IV. (átm . a W. sfapio-hoz)

161 m/m 844 °/o . 509 %

A megvizsgált példányok száma : 66.

Miként az a fenti méretekbl látható, e faj alakja és méretei igen

változóak. Azonban akármelyik csoportbeli példányt nézzük is, a fjellem-
• vonások mindegyiknél ugyanazok. A héj körvonala minden esetben leke-
rekített ötszög. A homlokperem az I. csoportbeli típusos alakoknál egye-
nesen lecsapott, vagy nagyon kicsit homorú. A II. csoportnál a homlok
ersebben beöblösödik, miként azt a W. cornuta S o w.-nál látjuk. A III.
és IV. csoportban kicsit domború homlokperem példányokat találunk.
A csr meglehetsen hosszú és ersen elregörbült. A csr-
széles,
nyílás —
mely csak igen kevés példánynál tehet szabaddá kicsiny, —
kerek, kissé ferdén felfelé tekint. A csr két oldalán éles perem húzódik
le, mely alig valamivel a tekn félhossza felelt sznik meg. A kisteknn a

médián septum minden esetben, a mellette jobb- és baloldalon a búbtól

a homlokperem felé húzódó keskeny, hosszú izombenyomal csak kivéte-
lesen látható. A karvázat csak a típusos és a cornuta felé áthajló alako-
kon sikerült tanulmányoznom. A crura mindkettnél jóval a félhosszúság
alá nyúlik, ami a Wa/dheimid-kra jellemz. A két foglemez és a médián
septum jól fejlett.

7. kép. Típus. Átm. a W. cornufa-hoz.

Mindezek olyan jellegek, melyek mind a négy csoportra jellemzk.

Az I. csoportban felsorollak a típusos W. mutabilis 0 p p. méretei. Ezek
jól megegyeznek Oppel (1. c.) és Geyer (1. c. T. II. f. 31 — 32.) típu-
sos példányainak méreteivel. A körvonal meglehetsen szabályos ötszög,
mely csak kevéssel hosszabb, mint széles.
A II. csoportba azokat a példányokat soroltam, amelyeknek körvo-
nala az elbbiekhez hasonlóan ötszög, ellenben a homlokperem ersen
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 329

beöblösöd. Minél mélyebb ez a beöblösödés, annál inkább közeledik

példányunk a W. cornuta S o w.-hez.
A III. csoportban egy ersen megnyúlt ölszög, legömbölyített sarkú,
inkább tojásdad körvonalú példány méreteit lathatjuk. A homlokperem
gyengén kidomborodik, mintha példányunk nem is tartoznék a W. muta-
bilis S o w. alakkörébe. A csrnek és a csréleknek a kifejldése és le-

futása azonban példányunkat határozottan a W. mutabilis S o w. alak-

körébe utalja. Ebben az alakkörben átmeneti tagot alkot a W. (Z) perfo-
ratci P e ie felé.
I I

Példányaink között két olyan alakot találtam, melynél a legnagyobb

szélesség a félhosszúság alatt a homlok felé esik, miáltal a homlokperem
a típusénál viszonylag szélesebb lesz. Ugyanezt láttuk a W. s tapia 0 p p.
leírásánál a II. csoportba sorolt alakoknál. így tehát bár példányunk —
nem éri el a W. stapia 0 p p. viszonylagos vastagságát — * mégis a W.
stapia 0 p p.-hez vezet tagnak kell tekintenünk. Hasonló alakot találunk
még szélesebb homlokkal G e y e r-nél is leábrázolva (1. c. T. II. f. 34.)

8. kép. a) Waldh. venusta U h 1. b) aldh. stapia 0 p p. W

c) Waldh. mutabilis 0 p p. d) Waldh. choffati Haas.

Az elbbiekhez hasonlóan fellétetezhet az átmenet a mutabilis é sa

W. herendica Böckh között is. Az eddig átvizsgált anyagom azonban
kevés még ahhoz, hogy ezt mér véglegesen igazolni tudnám. Feltevésem
helyességét igazolja azonban Ormos Erzsébe t-nek a bakonyi Kékhegy-
rl származó anyaga, melyet alkalmam volt a M. Kir. Földtani Intézet
gyjteményében megtekinteni. Anyagában ugyanis a W. mutabilis 0 p p.
néven eléggé különféle alakok szerepelnek. A W. mutabilis 0 p p. mellett
legnagyobb mennyiségben a típusos W. herendica Böckh és ennek a
W. mutabilis 0 p p. felé áthajló alakjai találhatók.
Hasonló átmenet tételezhet fel a W. mutabilis Opp. és a W. chof-
fati Haas miként azt már Geyer (1. c.) is említi. Anyagunk-
között is,

ban egyetlen olyan példányt találtam, melyen a W. mutabilis Opp. és a

W. choffati Haas jellegei egyaránt megtalálhatók. E példányom jól egye-
zik Geyer (1. c.) III. táblájának 9-ik ábrájával.
Elfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen, a Kissorr,-
lyón, a Nagysomlyón és az Asszonyhegyen.
330 Vigh Gusztáv

Waldheimia choffati Haas.

1884. Waldheimia choffati Haas: Etdé monographique et critique . .
. p.
61. T. IV. 20-24. f.

1889 93. .Waldheimia choffati Haas, Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 22. T. III. 8-13. f.

Ebbl a fajból mindössze egyetlen sérült típusos példányom van a

Nagysomlyóról. E faj nemcsak a Gerecse hegységben, hanem az egész
Dunántúli-Középhegységben is igen ritka. Ormos (1. c.) említ a bakonyi
Kékhegyrl több W. choffati H a a s-t, azonban példányai közül alig egy-
kett sorolható e fajhoz.
A héj körvonala hosszirányban megnyúlt ötszög. Legnagyobb szé-
lessége jóval a félhosszúság alatt a homlok felé esik, miáltal az oldalak
a búbnál ersen hegyesszög alatt érintkeznek. Példányomon a csr hiány-
zik, de kétoldalt a hosszúság feléig lenyúló ers csréi jól látható.
A W. choffati Haas az elbb vázolt alakkör utolsó tagja. Az áb-
rák és a méretek kétségtelenül bizonyítják, hogy a W. venusta U h 1.-tól a
a W. stapia 0 p p. és a W. mutabilis 0 p p.-fajokon át a W. choffati
H a a s-ig olyan alaksorunk van,melyben az egyes tagok közölt teljes, fo-
kozatos átmenet van. Az alaksor alapját már Geyer (1. c.) megadta az-
zal, hogy rámutatott a W. stapia, mutabilis és choffati között lév alak-
és jellegbeli összefüggésekre. Én csupán megersíthettem és tovább fej-
leszthettem az általa megadott alaksort. Ezzel azonban még nem záródott
le az alaksor. Nagyobb anyag új tagok beiktatását teheti lehetvé. így pél-

dául minden valószínség megvan rá, hogy a rokoni kapcsolat a W. chof-

fati Haas és a W. (Z.) perforata P e e közöli is megtalálható, st e- i t t

setleg a W. mutabilis 0 p p. és a W. numismalis Lám. között is kimu-

tatható majd.
Elfordul a liász legfelsbb szintjeiben a Nagysomlyon.

Waldheimia andleri 0 p p. (?)

1861. Terebratula andleri Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias. p. 536. T.

X. f. 4. a. b. c.

1
9*2 m/m 82 °/o 55 %
Gyjtésemben egy típusos és egy ehhez csak közelálló példány van.
A héj körvonala nagyjából ovális, a homloknál lecsapolt. A kisteknn jól

látszik a médián seplum, ami a faji hovélartozóságél azonnal eldönti. Op-

pel (1. c.) leírásában hogy példányán meg lelt volna a sep-
nem említi,

lum, viszont Oppel nagy a küls ha-

ábrája és példányom közölt oly
sonlóság, hogy példányomat kénytelen vagyok Oppel fajával azonosítani.
Valószín, hogy pontosabb vizsgálatok Oppel eredeti példányánál is ki
tudnák mutatni a médián septumot s ez eldöntené, vájjon az andleri csak.
a punctata varietása-e, vagy önálló faj.

Elfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Nagysomlyon.

 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 331

Waldheimia engelhardti 0 p p.

1861. Terebratula (Waldh.) engelhardti Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias.

p. 537. T. X. f. 5. a. b. c. d.

1874. Waldheimia engelhardti 0 p p. Gemmellaro: ... fossili d. zóna

con. T. aspasia ele. p. 63. T. X. f. 15.

1889/93. Waldheimia engelhardti Opp. Geyer: Braehiopodenfauna d.

Hierlalz. p. 31. T. III. f. 39. T. IV. f. 1-2.

89 m/m 92 % 58 %
90 m/m 96 °/o 59 %
98 m/m 89 % 59 °/
0

A
megvizsgált példányok száma 7. :

E faj az északnyugati Gerecse alsóliász rétegeiben meglehetsen ritka.

Példányaim igen aprók, részben embrionálisak.
A héj körvonala lekerekített ötszög. Legnagyobb szélessége a fél-
hosszúság felett, a búb felé esik. Miként a fenti méretekbl látható, a tekn
szélessége elég tág határok közölt ingadozik, a vastagság viszont állandónak
mondható. Mindegyik példány kisteknjén jól látható a fajra oly jellemz
gyenge kis szinusz, mely a homlok egész szélességét elfoglalja.
Az orr széles, ersen legörbített, kihegyezett, végén kicsiny nyílással.
A dellidiumot egyik példányomon sem sikerüli szabaddá tenni. Az orréi
ers, rövid lefutású.
Példányaink jól egyeznek Geyer (1. c.) IV. táblájának 2-ik áb-
rájával.
Elfordul a liász magasabb szintjében a Nagysomlyón.

3. gén. GLOSSOTHYRIS H. Doowillé. 1879.

Glossothyris aspasia M g h.

1889/93. Terebratula aspasia M g h. Geyer: Braehiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 14. T. II. f. 13 — 15. (cum syn.)
1937. Terebratula aspasia M g h. Ormos E.: A Bakonyi Kéhkegy. p. 20.
(cum syn.)

A megvizsgált példányok száma : 53.

A száma is bizonyítja, hogy ez a jel-
megvizsgált példányok nagy
legzetes és az eddigi leírások szerint nagyobb mennyiségben csak a kö-
zépsliászban elforduló faj területünkön az alsóliász magasabb szintjeiben
is meglehetsen gyakori. Különösen nagymennyiségben található a Nagy-

somlyó kelet-délkeleti gerincén (a térképvázlaton II. -vei jelölt alsóliász fol-

ton). Hogy /?- ba tartoznak,

e rétegek valóban a liász azt az e szintre jel-
lemz gazdag Brachiopoda fauna mellett az ugyancsak több példányban
gyjtött Ectocentrites petersi H a u. mt. italicus Mgh. és Analytoceras sp.
(aff. articulatum S o w.) igazolják. Errl a mindössze pár irr-nyi — —
helyrl 32 db. igen apró, de jó megtartású Gl. aspasia M g h.-t gyjtöttem.
332 Vigh Gusztáv

Szép számmal található még a Nagysomlyó kelet-délkeleti gerincének má-

sik, az I.-el jelölt liászelfordulásában is. Innen 9 db. közepes nagyságú,,
teljesen ép példány kerüli el- Középsliász rétegekbl csak az Asszony-
hegyrl sikerült egy példányt gyüjtenem.
A Gl. aspasia M g h.-val ismét egy alaksor veszi kezdetét, melybe az
aspasia- n kívül a Gl. nimbata 0 p p. és a Gl. (?) beyrichi 0 p p. sorol-
ható. Ezt az alakkört már Geyer (1. c.) is ismerteti és több ábrán be is

Az alakkör mellett
mutatja. igen érdekes az egyedek kifejldése is. Erre
késbb még részletesebben ki fogok térni.
Példányaink több varietásba sorolhatók :

Glossothyris aspasia var. major Z i 1 1.

16 6 m/m 136 % 69 %
Egyetlen, kissé sérült példányt sikerült csak gyüjtenem. Példányunk,
kisebb, mint Z i 1 1 e 1, vagy Ca na vari leábrázolt alakjai.
A búb vastag, ersen A csr vége kissé sérült,,
a kisteknre görbül.
de a kis kerek csrnyilás kivehet. A kistekn ersebben domború,,
jól

mint a többi változatnál. A szinusz mély, ersen hátra és felfelé hajló-

Példányunk nem teljesen kifejlett alak s így az oldalszárnyak nem olyan
megnyúltak, mint Z 1 e I, vagy Ca na vari példányainál.
i 1

Elfordul a sötétvörös, gumós középsliász mészkben Latnellapty -

chusok - kai együtt az Asszonyhegyen.

Glossothyris aspasia var. minor Z i t t.

110 m/m 166% 89%

Két sérült példányt sorolhatok ers, vaskos, ersen elre-
ide. A csr
görbül, lenyomott, úgy, hogy a deltidium nem A kistekn szinu- látható.
sza mély, ersen hátra és felfelé hajló, miáltal a nagyteknn egy, a búb-
tól kiinduló s a homlok felé állandóan ersöd kiemelkedés keletkezik.
Az oldalszárnyak jól fejlettek, végükön- lecsapottak.
Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Nagy-
somlyón.

Glossothyris aspasia var. dilatata Can.

13 2 m/m 162 % 75 %
13'8 m/m 162 % 68 %
Két, többé-kevésbbé ép és egy töredékes példány van e változatból
gyjtésemben. Miként a méretekbl is kitnik, példányaink sokkal véko-
nyabbak, mint az elzk. A nagytekn ersen boltozott, a kistekn pedig
majdnem teljesen lapos. A szinusz az elbbinél sekélyebb és az oldal-
szárnyak végei teljesen lekerekítettek, miként az Can a vari (1. c.) 1. táb-

lájának 6.-ik ábráján látható.

Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és Nagy-
somlyón, valamint a középsliászban (d) az Asszoyhegyen.
 A Gerecse hegység északnyugati részének Földtani és slénytani viszonyai 333

Glossothyris aspasia var. comparabile C a n.

E változat jellegei oly szembelnek, hogy bár példányaim töredé-

kesek, mégis könny azokat a többi változattól elkülöníteni. Legjellemzbb
rajtuk az, hogy a szinusz az elbbiekéhez képest sekélyebb. Egyik pél-
dányunk méretei nagyjából megegyeznek C a n a v a r i (1. c.) I. táblája 5.-ik
ábrájának nagyságával, a másik ellenben ennél jóval nagyobb. Tekintet-
tel azonban arra, hogy a szinusz kialakulása az utóbbinál is megegyezik
Ca nava r i leírásával, így a nagyobb példányt is ebbe a változatba so-
rolom.
Elfordul a liosz fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és az Asz-
szonyhegyen.
Glossothyris aspasia var. (?)

10 0 m/m 110% 70%

100 m/m 121 % 74 %
117 m/m 130% 67%
Gyjtésemben tizenegy olyan alakot találtam, amelyek minden te-

kintetben jól megegyeznek Gemmellaro (1. c.) Xl.-ik táblájának 1 — 3-ik

ábráival. Már Zittel
(1. c.) említi, hogy az aspasia csoportba tartozó
alakok korukban oldalszárny nélküli, kerekded alakok s csak az
fiatal

egyed fejldése folyamán fejldnek ki az oldalszárnyak. Ügy Gemmel-

laro, mint a mi példányaink is ilyen fiatal alakok, egyeseknél azonban
már az oldalszárnyak kezdetei is megjelennek. Azt azonban, hogy példá-
nyaink melyik változathoz tartoznak, e fiatal alakokon nem lehel eldönteni.
Elfordul a liász A magasabb szintjeiben a Nagysomlyón és az Asz-
szonyhegyen.
Glossothyris aspasia var. (n. var.)

6'9 m/m 104 % 65 %

6’8 m/m 115 % 76 %
7'4 m/m 119 % 77 %
7'3 m m 130 % 72 %
A megvizsgált példányok száma : 32.
Mint már föntebb említettem, a Nagysomlyó keletdélkeleti gerincén
viszonylag nagymennyiségben található e törpe változat. Az irodalomban
eddig nem találtam utalást arra, hogy ilyen apró Gl. aspasia - k elkerültek
volna.
Példányainkon ersen szembetn az aspasío-jelleg. Az orr széles,
vaskos, ersen a kis.lekn A
fölé hajló. csrnyílás kicsiny, kerek. A kis-
tekn gyengén domború, közepén mély szinusszal, mely kevéssel a fél-

hosszúság kezddik. A szinusznak megfelelen a nagyteknn a búb-

alatt
tól kiinduló s a homlokperem felé mindinkább emelked széles felbolto-
zódás észlelhet. A gyengén fejlett oldalszárnyak ersen lekerekítettek.
Példányainkon az egyed kifejldése s ezzel kacsolatban az oldal-
szárnyak fokozatos növekedése talán még szebben látható, mint az elz
varietásnál.
334 Vigh Gusztáv

Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Nagysomlyón.

Glossothyris nimbata 0 p p.

1861. Terebratula nimbata Oppel: Brachiopoden d. unt. Lias p. 540.

T. XI. f. 4 a. b. c.

1889/91. Terebratula nimbata Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 13. T. II. f. 9— 13.
1904. Terebratula (Glossothyris) nimbata Opp. Rau: Mittl. Lias. p. 52.
T. III. f. 34, 35.

I.

8'2m/m 132-0 °/
0 62-0 %
87 m/m 135’5 % .
77"5 %>

II.

9'8 m/m 124’0 % 60 0 %

III.

1
0'8 m/m 1110 % 60-0 %
E fajból két ép és kilenc — többé-kevésbbé — sérült példányt si-

került eddig gyüjtenem. Közülök kett —

miként az I. alatti méretekbl
kitnik — a típusos Gl. nimbata 0 p p.-al azonosítható, a többi a Gl. (?)
beyrichi Opp. felé alkot átmenetet.

Az I. csoportbeli alakok jellegei jól egyeznek G e y e r-nek a típust

feltüntet (1. c.) JI. táblájának 12-ik ábrájával, csupán annyi eltérés ész-
lelhet, hogy az oldalszárnyak még nem nyúltak meg olyan hosszúra,
mint amin a típusé és egyik példányunk kicsit vékonyabb, mint Geyer
példánya.
A II. csoport példánya átmenetet a Gl. nimbata 0 p p. és a alkot
Gl. beyrichi Opp. egyeznek Geyer (1. c.) II. táb-
között. Méretei teljesen
lájának 9-ik ábrájával. A héj körvonala kerekded, csak kevéssel szélesebb,
mint hosszabb. Legnagyobb szélessége majdnem a tekn hosszának felé-
ben van. Az egyik nagysomlyói példány kisteknjén jól látható a kél rö-
vid, cseppalakú izombenyomat (adductores).
A Gl. nimbata- ból a Gl. aspasia- hoz vezet átmenetre már G e-
y e r rámutatott, minthogy a Hierlatz-ról származó anyagában ezt a foko-
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénylom viszonyai 335

zalos álmenetel pontosan végigkövethette. Gerecsei anyagunkban egyetlen

töredékes példány képviseli az átmeneti alakot.
Elfordul a liász g magasabb szintjeiben a Nagysomlyón, az Asz-
szonyhegyen, a Szászvégoldalon és a Hosszúvonlatón.

Glossothvris (?) beyrichi 0 p p.

1861. Terebratula beyrichi 0 p p. : Brachiopoden d. unt. Lias. p. 539. T.

XI. f. 3 a. b. c.

1889/91 Terebratula beyrichi Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 12. T. 11. f.4-8.
Kél ersen sérült példányom van e fajból. A héj körvonala azonban.

a 6 .

10. kép.

a. Glossothyris aspasia M g h.

b. Glossothyris nimbata Opp.

c. Glossothyris beyrichi Opp.

valamint a szinusz kialakulása oly jellegzetes e fajnál, hogy példányaink

faji hovátartozósága kétségtelenül eldönthet.

A héj körvonala ersen lekerekített ötszög. A nagytekn ersen bol-

tozott, a kistekn gyengén. Az egyik példány kisteknjén majdnem a búb-
tól, a másik példányon pedig, valamivel lentebbrl kiinduló s a homlok
felé mindinkább mélyül szinusz húzódik. Geyer (1. c.) példányain a
szinusz körülbelül a kistekn felében kezddik.
A Gl. beyrichi 0 p p.-el befejezdik a három tagból álló elbb —
említett —
alaksor. Példányainkon jól követhet volt, hogy miként válik
sekélyebbé a kistekn szinusza az aspasia-tól a beyrichi- ig, miként rövi-
dül mind jobban és jobban az oldalszárny, míg végül a beyrichi-nél már
el is tnik és miképpen fejldik ki az aspasia kistekn fölé hajló tompa,

ers, széles csrébl a nimbata- n keresztül a beyrichi finomabb, hegye-

336 Vigh Gusztáv

sebb, kissé megnyujtottabb és nem olyan ersen begörbül csre. Ugyan-

csak megfigyelhet a többi jelleg fokozatos változása is. Még szembet-
nbb lenne ez alaksor helyessége és létjogosultsága akkor, ha ezt egy
populáción belül lehetne kimutatni, miként ezt Geyer a hierlalzi anya-
gén tehette.
A T. beyrichi 0 p p.-t a mély szinusz és fleg a karváz jellegzetes
kialakulása alapján —
egyelre azonban még kérdjellel a Glossothy- —
risek közé sorolom. A gerecsei anyagból rendelkezésre álló példányokon,
azok töredékessége és kalcittal való kitöltöttsége miatt a karváz kialaku-
lását nem lehetett tanulmányozni. Jó alapul szolgált azonban Geyer (1.
c.) II. táblájának 8-ik ábrája, ahol is a T. beyrichi 0 p p. csiszolat alap-
ján nyeri karvázát adja. E rövid karváz, a mély szinusz, valamint az a
tény, hogy a beyrichi már Geyer felfogása szerint is az aspasia-nimbata
alaksorba tartozik, hogy a fent nevezett fajt szintén a Glos-
indított arra,

sothyris genusba soroljam. Nézetem szerint a Gl. beyrichi 0 p p. a Glos-

soíhyn's-eknek egy széls alakja, mely viszont a Buckman állal 1914-
ben a T. curvifrons 0 p p. alapján felállított Pseudoglossothyris genusba
vezet át.

Elfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Tekehegyen.

4. gén. RHYNCHONELLA Fischer v. Waldheim. 1809.

Rhynchonella variábilis S c h I.

1889/93. Rhynchonella variábilis Schl. Geyer: Brachiopodenfauna d.

Hierlatz. p. 36. T. IV. f. 16 — 22. T. V. f. 1 — 13. (cum syn).
1937. Rhynchonella variábilis Schl. Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy
p.27. (cum syn).

9'9m/m 106 % 55 %
11 ’5 m/m 113% 65%
(átm .öRh.zitteli Gém. -hoz) 1 25 m/m 116% 64%
Anyagunkban három kicsi, a típushoz közelálló és egy, a Rh. zitteli

G e m.-hoz áthajló példányt találtam. Már Geyer (1. c.) leíráséból kit-
nik, milyen nagy alakköre van e fajnak. Legjobban bizonyítja ezt Geyer
synonim listája, ahol igen különböz néven szerepl — de kivétel nél-

kül a variábilis alakkörébe tartozó —

alakot vont össze Rh. variábilis
néven. Itt találjuk többek között Q u e n s e d Terebratula belemnitica-jál
t t

és Gemmellaro Rhynchonella briseis-él is.

A típushoz közelálló példányaink közül az egyik Gemmellaro
Rh. briseis-éve egyezik teljesen (1. c. T. XI.
I 22.), a másik pedig a T. f.

belenmitica R a u Rh. variábilis mt. minor-a között áll. Az els

Qu. és
példány meglehetsen lapos, körvonala lekerekített háromszög alakú. A
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 337
•*

nagytekn mélyen kifejlett szinuszában három, o homlokperem felé

elég
felersöd ennek megfelelen a kistekn kiemelkedésén négy bor-
bordát,
dát találunk. Ezek közül a két széls a búb felé kettéhasad, miáltal pél-
dányunk Geyer Rh. variábilis var. rimata- ja felé közeledik. A negytek-
nn csak a szinusz jobb szélén lév els szinuszborda hasadt. A bordák
mindkét teknn a búb felé gyengék, lekerekítettek. A csr kicsi, ferdén
felfelé álló.

Második példányunk háromszög alakú. A teknk

széles, lekerekített
ersebben elbbi példánynál. Az erteljes, éles bor-
boltozottak, mint az
dók a búbtól a homlokig húzódnak többnyire minden elágazás, vagy szét-
hasadás nélkül. Néha azonban a bordák fleg a kisteknn a búb — —
alatt kettéválnak és így futnak a homlokperemhez. A nagytekn enyhe
szinuszában két, ennek megfelelen a kistekn kiemelkedésén három borda
észlelhet. Az oldalszárnyakon három-három borda van. A csr ersen
sérült, annyi azonban megállapítható, hogy ferdén felfelé álló lehetett. Az

oldalmez meglehetsen hosszú, széles és nagyon gyengén domború. Mi-

ként mór az elbb említettem, példányunk körvonala a T. belernnitica
Q u.-hez hasonlít. Nagysága és a kistekn elágazó bordái azonban R a u
Rh. variábilis mt. minor-ára utalnak.
A harmadik, kissé miként a fenti méretekbl is
sérült példány —
kitnik —
jóval szélesebb, mint hosszú. így a héj körvonala széliében
megnyúlt ötszög alakú. A nagytekn szinuszában négy ers. éles borda,
ennek megfelelen a kistekn kiemelkedésén öt éles borda látható. Utób-
biak közül a két széls meredek oldalfallal esik az oldalszárny felé. A
nagytekn a búb felé ersebben ívelt. A csr széles, rövid, hegyes, ferdén
felfelé álló. Geyer megállapítja leírásában, hogy minél több borda jele-
nik meg a Rh. variábilis szinuszában, annál inkább közeledik a Rh. zit-
teli G e m.-hoz. E példányunk is ilyen átmeneti alak a Rh. variábilis
S c h I. és a Rh. zitteli Gém. között.
A Rh. variábilis S c h 1. éppen a nagy változékonyságánál fogva
olyan alak, mely egy alakkör súlypontját képviseli. Arra a kérdésre, hogy
a Rh. zitteli-n kívül mely fajok tartoznak még ehhez az alakkörhöz, a be-
gyjtött fauna teljes feldolgozásától várhatunk választ.
Nem lehetetlen, hogy majd sokkal nagyobb, teljes anyagon végzett
vizsgálatok alapján a T (Rh.) belernnitica Q u.-et nem
a Rh. variábilis
Se hl., hanem a Rh. plicatissima Q u. alakkörébe tartozónak kell tekin-
tenünk.
Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Hosz-
szúvontatón.
Rhynchonella zitteli Gém.
1872 82. Rhynchonella zitteli Gemellaro: ... Fauna giuresi e liasische
( . . . d. zóna con T. aspasia etc.) p. 78. T. XI. f. 23.

13‘8m/m 114 °/ 0 56 %
14'2m/m 121 % 62 %
147 m/m 126 °/o 58 %
338 Vigh Gusztáv
*»

A megvizsgált példányok száma: 11

Típusos példányai csak a Nagysolyóhegy tetejének keleti részérl,
hozzá közelálló alakok pedig a Tekehegyrl és az Asszonyhegyrl kerül-
tek el. A fenti méretadatokból kiinleg példányaink szélesebbek, mint
hosszúak. Két teljesen kifejlett példány még nagyobbfokú asszimetriát mu-
tat, mint azt G e mm e I 1 a r o (1. c.) XI. táblájának 23-ik ábráján látjuk. A
héj körvonala általában széliében kissé megnyúlt ötszög A nagytekn
meglehetsen mély szinuszában rendszerint hét (két példányomnál nyolc)
ers, éles borda van s ennek megfelelleg a kistekn kiemelkedésén nyolc,
illetleg kilenc éles borda található. Az oldalszárnyon Gemmellaro pél-
dányainak öt-hat ers bordájával szemben három ers és két-három gyenge
bordát találunk. A fiatalabb egyedek nem annyira vastagok, mint Gem-
mellaro példányai, a kifejlettek viszont megegyeznek velk.
A két kifejlett példány szinusza az oldalszárny rovására egyik, vagy
másik oldal felé eltolódik. Ezzel kapcsolatban az egyik oldalon a szinusz
nem mélyül be annyira, miáltal a homlokperem ferde lefutású lesz (1. a
rajzot).

11. kép. Rhynchonella zitteli Gém.

A tekehegyi és asszonyhegyi példányaink a szinusz kialakulása tekin-

tetében mintegy átmenetet alkotnak a Rh. zitteli var. multicostcit a V i
g h felé.

Elfordul a liász magasabb szintjeiben a Nagysomlyón és az

Asszonyhegyen.

Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var.

ü
136 m/m 114 °/o 56 /o

13*8 m/m 114 °/o 61 °o

14*5 m/m 116 % 64 %
A tekehegyi agyagban melyek a héj
találtam öt olyan példányi,
körvonala és a szinusz kialakulása ugyan a tekintetében hasonlítanak
Rh. zitteli G e m.-hoz, a bordák azonban sokkal finomabbak, alacsonyab-
bak és úgy a szinuszban, mint az oldalszárnyakon nagyobb számmal ta-
lálhatók, mint Gemmellaro fajánál. A bordák száma a búbtól a hom-
lok felé kettéágazással, vagy egyszer közéiktatódással növekszik. Ennél
a változatnál is megtaláljuk —
különösen a nagyobb, idsebb alakoknál
— a teknnek ugyanazt az asszimetrikus kifejldését, mint a Rh. zitteli

Gem.-nál. A széles és nem túl mély szinuszban a bordák száma kilenc-

tíz, ennek megfelelen a kistekn kiemelkedésén tíz-tizenegy. Az oldal-
szárnyakon általában hat ugyanolyan ers bordát találunk, mint a szi-
nuszban. Egyik-másik példánynál a homlokperem a szinuszban nem
húzódik olyan egyenes vonalban, mint a zitteli- nél, hanem elég ers ív-
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 339

ben hajlik. Ennek oka az, hogy a kislekn kiemelkedését szegélyez két
bordának nincsen olyan széles, meredek oldalfala, mini a zitteli- nek. A
csr csak egyetlen példányomon maradi meg épen. Kicsi, hegyes, ferdén
felfelé álló.
Elfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen.

Rhynchonella plicatissima Q u.

1889 93. Rhynchonella plicatissima Q u. Geyer: Brachiopodenfauna d

Hierlatz. p. 57. T. VI. f. 33. 36. T. VII. f. 1 — 7.(cum syn.)
1937. Rhynchonella plicatissima Q u. 0 mr o s E : A Bakonyi Kékhegy
p. 32. (cum. syn.)

1 .

11*1 m/m 91*0 °/« 68 °/°

12 5 m/m 94 0 % 61 °/o

11 .

1 1
'8 mm 108 % 70 °/ 0

1 1
'8 m m 110 °/o 67 %
A megvizsgált példányok száma 39. :

E faj zömökebb, boltozotlabb féleségei fordulnak el a bejárat terü-

leten, olyanok, aminket Geyer (1. c.) a VI., Haas pedig (1. c.) a III.

táblájukon ábrázolnak. E faj elkülönítésénél nagy nehézségekbe ütközünk,

mert pl. Geyer (T. VI. f. 35.) (1 . c.) Rh. plicatissima Q u.-je és Rau (le.
T. I. f. 103.) Rh. variábilis mt. major ja - — a kép alapján ítélve — telje-

sen azonosnak látszik. Így nehéz eldönteni, hogy mit soroljunk a plica-
tissima-hoz és mit a variábilis mt. major- hoz. Példányainkat egyelre
Geyer munkája alapján határoztam meg.
Miként a fenti méretekbl kitnik, megvizsgált alakjaink között vannak
olyanok, amelyek hosszabbak, mint szélesek, és vannak olyanok, ame-
lyeknek szélessége meghaladja a hosszúságot. Mindkét teknn, fleg
a nagyíekn szinuszában és a kislekn kiemelkedésén találunk olyan
bordákat, amelyek kevéssel a búbok alatt kettéágaznak. A szinuszban lév
bordák száma a keskeny példányoknál három-négy, a széles példányoknál
öt, a hungarica-szeT alakoknál pedig hét. Az oldalszárnyon három-négy
ers és két-három gyenge, másodrend, a hungarica-szereknél négy-hat
egyforma ers borda található.
Egyébként minden tekintetben jól egyeznek Geyer (T. VI. f. 33 36.) —
és Haas (T. II. f. 16 — 21.) ábráival.
Példányaim között van három olyan alak, amely a héj körvonala és
igen sr
bordázottsága révén teljesen megegyezik B ö c k h Rh. hungarica-
jával. E fajt azonban Geyer bevonta a Rh. plicatissima Q u. alak-körébe
és a VlI-ik tábláján ad is ilyen srn bordázott píicatissima-kat. Példányai-
mat feltételesen én is a plicatissima - khoz sorolom, de megjegyzem, hogy
Geyer ábráihoz igen, de Quenstedt ábráihoz nem hasonlítanak sem
az alak, sem a bordázat tekintetében.
340 Vigh Gusztáv

Elfordul a liész /? magasabb szintjeiben a Tekehegyen, a Nagysom-

lyón, az Asszonyhegyen és a Hosszúvontatón.

Rhynchonella cfr. alfredi Neum.

1879. Rhynchonella alfredi Neumayr: Lias i. d. Nordalpen. p. 8. T. I. f. 2.

14 0 m/m 94 % 61 %
1 6'9 m/m 93 % 55 %
E fajból öt nagy példány áll rendelkezésemre a Tekehegyrl. A héj
körvonala hosszirányban megnyúlt, lekerekített háromszög alakú. Mindkét
tekn elég ersen boltozott. A teknk legnagyobb vastagsága a félhosszú-
ság fölött, a búb felé van. A csr megnyujtott, lapított, hegyes, ferdén fel-

felé tekint. A nagytekn szinusza nem nagyon mély, egyeseknél éppen

sekély. Benne három-öt ers, éles borda látható, míg az oldalszárnyon há-
rom-négy.
Példányaink egyrészt nagyon hasonlítanak Neumayr fent idézett
ábrájához. Eltérés csupán az, hogy Neumayr példányánál — legalább
is az ábrán —a
csr ersen tompa, az enyéimnél pedig hegyes. A csr
tompaságát Neumayr leírásában nem említi, így nem lehel eldönteni,
vájjon jellemz tulajdonsága-e ez a fajnak, vagy csak elrajzolás eredménye ?
Másrészt —amennyire ez a képek alapján megítélhet az alább leírt —
Rh. cfr. peristera U h l.-on keresztül különösen a csr hegyessége alapján
7

némileg hasonlítanak a Rh. plicatissima Q u.-hez.

Elfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Tekehegyen.

Rhynchonella cfr. peristera U h 1.

1880. Rpynchonella peristera U h 1 i

g : ... liasische Brachiopodenfauna etc.

p. 291. T. IV. f. 4.

15*3 m/m 103 °/

0 62 °/
0

17 9 m/m 104 °/ 0 62 °/ 0

A megvizsgált példányok száma : 21.

A gyjtésben a Rh. plicatissima-szer példányok között
tekehegyi
találtam olyan alakokat, amelyeket részint a csr ersebb volta, részint
pedig a ritkább, ers bordázat miatt az elbbiektl egyelre elkülönítek s
föltételesen a Rh. peristera U h l.-al azonosítok.
Példányaink nem olyan nagyok, mint U h g-é s talán ez az oka 1 i

annak, hogy a csr sem annyira megnyúlt és a teknk vastagsága is ki-

sebb, mint azt U h g ábráján látjuk, miáltal a szinusz is valamivel se-
I i

kélyebb marad.
Geyer (1, c.) VlI-ik táblájának 3-ik ábráján olyan plicatissima-kat
látunk, mely a szerz szerint a Rh. variabilis-hoz közeledik. Példányaink
els pillanatra talán ehez az ábrához hasonlítanak legjobban, azonban a
nagytekn ers boltozottsága s ezáltal a kissé megnyullabb és laposabb
7
Ez a faj késbb esetleg Geyer felfogásához simulva szintén Rh. plicatis-
•sima-khoz osztható be.
 A Gerecse hegység északnyugati részének íöldtani és slénytani viszonyai 341

csr ersebb begörbüllsége miatt eltérnek attól s jellegeik alapján a Rh.

plicatissima Q u. és a Rh. peristera U h 1 i
g között foglalnak helyet. Példá-
nyaink pontos hovatartozósága azonban szerintem csak a Rh. plicatissima
alakkörének gyökeres revíziója utón dönthet el.
Anyagunkban vannak olyan alakok is, melyek a fenti példányoknál
keskenyebbek s így mintegy átmenetet alkotnak az elbb leirt Rh. cfr. alfredi
N e u m.-hoz.
Elfordul a liósz 3 magasabb szintjeiben a Tekehegyen.

Rhynchonella pseudopolyptycha B ö c k h.

1874. Rhynchonella pseudopolyptycha Böckh: A Bakony déli része ... p.

141. T. IV. f. 7-8.
1883. Rhynchonella pseudopolyptycha Böckh, Hofman n: Ószny és
Piszke . . . p. 180.

I. (szinusz nélküli)

8.9 m/m 120 °/

0 64 °/
0

II. (szinusszal)

9'1 mm 123 % 55 °/
0

III. (juv.)

7‘6 m m 110 °/o 47 %

A megvizsgált példányok száma : 18.

Ezt a szép, jellegzetes fajt eddig csak a Tekehegyen találtam, ahol

egyáltalában nem ritka. Kifejlett példányaink kisebbek Böckh bakonyi
példányainál, melyeket a M. kir. Földtani Intézet gyjteményében alkalmam
volt közelebbi vizsgálat tárgyává tenni.
A fenti méretek bizonysága szerint kifejlett alakjaink szélesebbek,
mint hosszúak. Kivételt képeznek a juvenilis alakok, ahol a szélesség körül-
belül megegyezik a hosszúsággal. A teknk általában ersebben domboro-
dottak, de vannak laposabb példányok is. A csr kicsiny, hegyes, ferdén
felfelé álló. A bordók száma a búbtól a homlok felé szétágazással, vagy
közbeiktatódóssal növekedik. A laposabb példányok nagyteknjén enyhe
szinusz található, aminek a kisteknn ugyanilyen enyhe kiemelkedés felel
meg. Legtöbb példánynál azonban hiányzik a szinusz s így a homlokvonal
és az oldalvonalak egybeesnek. E példányoknál az oldalmezk meglehet-
sen hosszúak, szélesek és ellentétben a Rh. polyptycha-v al, kissé domborúak.
Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen.

Rhynchonella cartieri 0 p p.

1889 93. Rhynchonella cartieri Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 63. T. VII. f. 13 — 14. (cum syn.)
1887. Rhynchonella lorioli Haas: Brachiopodes rhetiens . . . p. 83. T. VL
f. 12, 14, 17, 18.
 342 Vigh Gusztáv

I. (ritka bordás)
90 m/m 97 % 72 %
87 m/m 115 % 73 %
92 m/m 116 °/o 66 %
11. (sr bordás)

99 m/m 100 % 66 %
100 m/m 108 °/o 70 %
101 m/m 112 % 61 %
102 m/m 1 15 % 71 %
A megvizsgált példányok száma : 157.
E faj igen gyakori a Gerecse hegység
északnyugati részében, külö-
nösen a Tekehegyen. Általában kisebb termet, mint Oppel és Geyer
hierlatzi alakjai. Miként a Gl. aspasia- nál, úgy ennél a fajnál is igen jól
megfigyelhet, hogy a fiatalabb példányoknál a szélesség nagyjából egyezik
a hosszúsággal és csak az egyed növekedése folyamán fejldnek ki az
oldalszárnyak, minek következtében a kifejlett példány szélessége nagyobb
lesz, a hosszúságnál.
Típusos példányaink között két csoport különböztethet meg egy :

ritka és egy sr
szinuszbordás csoport.
Az I. csoportban a ritka bordás példányok méreteit adom. Ezeknél
a nagytekn szinuszában három-négy, a búbtól kiinduló széles, legöm-
bölyített b‘orda látható. Az oldalszárnyakon általában három-három ers,
legömbölyödött borda van. Mindkét tekn, de különösen a kisebbik, er-
sen boltozott. A nagytekn csre széles, kicsi, ersen lapított és hegyes.
Annyira ráhajlik, rálapul a kisteknre, hogy a deltidium nem látható. A
csrélek rövidek és élesek. A kisteknn a nagytekn szinuszának megfe-
lelen nem kiemelkedés, hanem egy, a búbtól kiinduló és a homlokpe-
rem felé kissé mélyül vápa található, melyet jobb- és baloldalon egy-egy
ersebben kiemelked borda határol. E bordák küls oldala, különösen
a homlok felé, meredeken esik le.

A II. csoportban a sr szinuszbordás példányok méreteit látjuk.

Ezeknél a nagytekn szinuszában öt-hét, a búbtól kiinduló finom, éles

borda van. Az oldalszárnyakon azonban itt is csak három-három, ritkáb-
ban négy-négy ers, legömbölyödött borda található. A héj körvonala tel-
jesen megegyezik az elbbiekével. A kisteknn kiemelkedés helyett itt is
enyhe vápát találunk.
A Rh. cartieri 0 p p. felfogásom szerint egy alaksor középpontja.
Egyjk irányban — miként azt mér Oppel és Geyer is írja — a Rh.
retusifrons 0 p p.-hez közeledik, másik irányban pedig a Rh. fraas i 0 p p-
8

felé alkot átmenetei. Példányaink között sok olyan alakot találtam, me-
lyek Haas Rh. lorioli-áva\ egyeznek. Haas elválasztó bélyegnek tartja
e fajnál a kistekn szinuszát Tekintettel azonban arra, hogy ez a Rh.

8
Ezt az átmenetet a Gerecse hegység északnyugati részében nem tudtam
kimutatni, mert eddig még Rh. rehtsifroris-ol nem találtam.
 -

A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 343

cartieri- n is megvan, így ezt nem találom a cartieri-lö\ elkülönít bélyeg-

nek. Különösen Haas (1. c.) VI. táblájának 12, 14, 17, és 18-ik ábrája
nagyon hasonlít a cartieri- re, a különbség legföljebb az, hogy a három
utolsó ábrán a homlokvonal kissé beöblösödik. így a további vizsgálatokig
Haas faját a Rh. cartieri 0 p p.-lel föltételesen egyesítem.
Az asszonyhegyi példányok egyike a következkben leirt Rh. cartie-
riforrnis n. sp-hez alkot átmenetet.
Nagysomlyó-i példányaink között találtam egy olyan töredékes ala-
kot,melynél mind a nagy-, mind a kistekn szinuszában egy-egy olyan
borda van, mely a rímafa-khoz hasonlóan a búb felé kettéhasad. Ezeket
az alakokat Geyer (1. c.) a car/íerí-tl var. rimata néven különítette el.
Elfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen, a Nagy-
somlyón, az Asszonyhegyen és a Hosszúvonlatón.

Rhynchonella cartieriformis n. sp.

7‘8 m m 128 "/o 59 %

8T m/m 124 °/
0 62 %
E jellegzetes fajból két példányom van. Sajnos, a csr hegye mind-
kettn hiányzik.
A héj körvonala két csúcsán tompított háromszög alakú. Szélessége
jóval meghaladja a hosszúságát. A nagytekn kevéssé, a kistekn er-
sebben domború. A nagyleknn körülbelül a félhosszúságtól széles, kevéssé
bemélyed szinusz húzódik a homlokperemig. A szinuszban öt éles borda
van, az oldalszárnyakon pedig három-három. Jellemz e fajra, hogy a
bordák nem a búboktól erednek, hanem körülbelül 1 15 m/m-rel alatta —
s innen elágazás nélkül haladnak a homlokig, illetve az oldalperemekig.
A csr széles, lapított, nagyon kicoit elregörbül. Amennyire a sérülés
miatt következtetni lehet rá, a csr vége hegyes és megnyujtottabb lehetett,
mint volt a Rh. cartieri 0 p p.-nél. A csrélek élesek és körülbelül a tek-
n hosszúságának feléig húzódnak le. Az oldalmezk ugyanilyen hosszú-
ak és ersen homorúak. A kisteknn a nagytekn szinuszának megfele-
len majdnem a búbtól kiindulóan igen enyhe, széles horpa húzódik a
homlokperemig. A szinusz két oldalán lév bordák ersebbek a többinél
és küls oldaluk meredeken esik le. A homlokvonal egyik példányomnál
egyenes, másiknál igen kicsit homorú.
Példányaim a Rh. cartieri 0 p p.-hez állanak legközelebb, de több lé-
nyeges jellegben különböznek attól. A két tekn sokkal laposabb, a héjak
a búb felé megnyúltak, miáltal a teknk körvonala kétoldalt kissé befelé
ívelt. A csr megnyultabb és nem görbül be oly mértékben, mint a cár
tieri- nél. Lényeges különbség még az is, hogy a bordák nem a búboktól
indulnak ki, hanem kissé távolabb azoktól.
Elfordul a liász (i felsbb szintjeiben a Nagysomlyóhegyen.
 344 Vigh Gusztáv

Rhynchonella fascicostata U h I.

1880. Rhynchonella fascicostata U h 1 i g : Brachiopodenfauna v. Sospirolo.

p. 300. T. V. f. 1-3.

E faj igen ritka a Gerecse hegység északnyugati részében. Mindösz-

sze három kisteknt sikerült belle gyüjtenem. Tekintettel azonban arra.
hogy e fajnál fleg a bordák kifejldése a jellemz, így példányaink ho-
vatartozósága mégis eldönthet volt.

12. kép. Rhynchonella fascicostata U h 1.

E fajt a bordák kéveszer elágazása jellemzi. E jelleg különösen

jól észlelhet ja kissomlyói példányokon. Ezeknél a búbról — az egysze-
r oldali bordákat leszámítva — négy fborda
indul ki, melyek mindegyike
három, illetve öt felé ágazik. U h g példányain is három-négy felé hasa-
I i

dó bordókat láthatunk. A gerecsei alakoknál a búbnál lév négy bordá-

ból a homlokperemen tizennégy borda lesz.
Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Kis-
somlyón.

Rhynchonella forticostata B ö c k h var. minor (n. var.)

10'4 m/m 105 °/. 64 °/o

9'3 m/m 97 °/
0 68 %
E fajból ép példányunk van. Igen hasonlítanak Böckh
kél teljesen
IV. táblájának els ábrájához, csak ennél lényegesen kisebbek.
A héj háromszög alakú. Mindkét tekn egyformán domború. A csr
kicsi, ers, hegyes, ferdén fölfelé álló. A csrélek élesek és a homlokpe-

remig húzódnak le. A nagytekn enyhe szinuszában három erteljes, éles

borda van, melyek — Böckh példányaihoz hasonlóan a búb felé —
kettéágaznak. A kisteknn négy ers, éles s a búbtól a félhosszúságig
kettéhasadt bordói találunk (mit Böckh melyek közül
forhcosta/u-jánól),
a kél szélsnek a küls oldala — különösen a homlok tóján merede- —
ken és hosszan esik le. Az oldalmez élesen elhatárolt, széles, a hom-
lokperemig nyúló és kissé homorú.
Példányaink —
miként mór említettem különösen a bordók és —
 :

A Gerecse hegység északnyugati részének íötdlani és slénytani viszonyai 345

az oldalmezk kialakulása tekintetében nagyon hasonlítanak a Rh. forti-

costata Böckh-höz. Ettl azonban némileg eltér abban, hogy a csr
nem görbül be olyan ersen, hanem kissé ferdén fölfelé áll, továbbá ab-
ban is,hogy a fnrticostata-né\ lényegesen kisebb.
A bordák kifejldésében némileg hasonlít a Rh. rimcita 0 p p.-hez
is, ettl azonban eltér a héj körvonala, az alak vastagsága és a homlok-
vonal kialakulása tekintetében.
Elfordul a liász /í magasabb szintjeiben a Nagysomlyón.

Rhynchonella paoli C a n.

1889/93. Rhynchonella paoli Can. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz p. 67. T. VII. f. 22 23. (cum syn.) —
I. Oip.)

Asszonyhegy 97 m/m 98 % 67 °/o

Nagysomlyó
I
97 m/m 103 % 70 %
:
í 9'9 m/m 102 % 67 %
II. (átmenet a lubrica felé)

Asszonyhegy |
8'8 m/m 82 % 56 %
I 9'4 m/m 85 % 65 %
III. (átmenet a laeoicosta felé)

93 m/m 104 % 66 %
9 0 m/m 113% 66%
A megvizsgált példányok száma : 40.

E faj meglehetsen gyakori a Gerecse hegység nyugati rögeiben. Ál-

talában kisebb termelitek, mint Canavari és Geyer példányai.
A héj a típusos példányoknál Mindkét lekerekített ötszög alakú.
tekn ersen boltozott. A csr kicsi,csrélek
hegyes, ferdén felfelé álló. A
igen rövidek és lekerekítettek. Oldalmez nincsen kifejldve. Mindkét tek-
nn számos finom, legömbölyített bordát találunk, melyek csak az olda-
O. b. C.

13. kép. a) Rhynchonella laevicosta S t u r b) Rh. paoli Can. c) Rh. lubrica Uh I.

lak és a homlokperem közelében

legjobban a szinuszban - —
ersöd-
nek meg. A
nagysomlyói példányoknál a nagytekn szinuszában általá-
ban négy, az asszonyhegyi példányoknál általában hat ersebben fejlett
bordát találunk. Ezeken kívül elfordulhat még két-három gyenge borda.
346 Vigh Gusztáv

melyek azonban nem futnak ki a homlokperemig. Az oldalszárnyak elég

fejlettek és jól hótrahajlanak. Rajtuk két-négy ersebb és több gyenge
borda található.
A Rh. paoli Can. — felfogásom szerint — ismét egy alaksor kö-
zéppontja, melybl egyik irányban S u r felé, másik
a Rh. laevicosta t

irányban pedig a Rh. lubrica U h felé (fleg a keskeny alakok) találunk

I.

teljes átmenetet. Ezt az átmenetet igen szépen jelzi a héj szélességének

és az oldalvonal lefutásának fokozatos változása.
A laevicosta felé való átmenetek a nagysomlyói, a lubrica felé való
átmenetek pedig inkább az asszonyhegyi faunában találhatók.
Elfordul a liász /? magasabb szintjeiben a Nagysomlyón, az Asz-
szonyhegyen és a Hosszúvontatón.

Rhynchonella palmata 0 p p. (U h I i g.)

1889/93. Rhynchonella palmata Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d.

Hierlatz. p. 50. T. VI. f. 11 — 14, (cum syn.)
1937. Rhynchonella palmata Opp. Ormos E. : A Bakonyi Kékhegy. p.
29. (cum syn.)

10 0 m/m 132 % 74 %
1 16 m/m 119% 69%
14*3 m/m 105 % 66 %
A
megvizsgált példányok száma 12. :

Ez az érdekes és igen jellegzetes faj csak az Asszonyhegyen volt

több példányban található, míg a Nagysomlyó kelet-délkeleti gerincén csak
egyetlen juvenilis példányt találtam.
Példányaimnál a héj körvonala legtöbb esetben — Uhlig és Ge-
yer ábráitól eltéren —
egyenltlenszárú háromszög. Ez az alakbeli el-
térés valószínleg csak lokális jelleg s így nem ok arra, hogy példá-
nyainkat új fajnak, vagy akár csak új változatnak is tekintsem. Mindkét
tekn ersebben boltozott. A legnagyobb vastagság a búbok táján van. A
csr rövid, hegyes, ersen a kisteknre nyomott. A búbtól a homlokpe-
remig húzódó oldalmez széles, mély, kétoldalt ers éllel határolt. Az ol-
dalmazkben a két tekn érintkezési vonala legtöbb esetben a nagytekn
felé tolódik el s megközelítleg az oldalmez hátsó peremének lefutását
követi.
Példányainkon a bordák száma hat-nyolc között váltakozik. A bor-
dák a homlokperemnél erteljesek, élesek, vagy legömbölyítettek, a bú-
bok felé haladva pedig mindinkább gyengülnek, úgy, hogy a búbokon
már alig követhetk. A bordáknak a homlokperem felé való egyesülése
(var. rimata ) három példányunknál figyelhet meg.
A kevésbbé szabálytalan háromszög alakú példányaink leginkább
Geyer (I. c.) ábráival egyeznek.

Felfogásom szerint a Rh. palmata Opp. egy újabb alakkör kiinduló

pontja, melybe egyelre feltételesen a Rh. hagauiensis Bse, a Rh. rét-
rocurvata Vigh és a Rh. flabellum M g h. fajokat sorolom, habár a pal-
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 317

ma/a és a hagaviensis közöli az eddig feldolgozott anyagban még alig

találtam egy kéi átmeneti alakot. Az anyag teljes feldolgozása azonban

minden valószínség szerint igazolni fogja feltevésemet. A Rh. palmata és

a Rh. greppini közötti átmenetet (melyei Geyer is emlíl) a Gerecsében
eddig még nem tudtam kimulatni.
Elfordul a liász magasabb szintjeiben az Asszonybegyen és a
Nagysomlyón.

Rhynchonella hagaviensis Bse.

1883. Rhynchonella securiformis Hofmann (non Rt h pl.) ószny és
Piszke . . . p. 180.
1898. Rhynchonella hagaviensis Bse:
... miltelliasische Brachiopoden-
fauna p. 206. T. XV. f. 10-13.
. .
.

10'2 m/m 92 % 43 °/<

10'9 m m 98 % 57 °/«

9’5 mm 107 % 57 o/
(

A megvizsgált példányok száma : 22.

E faj nem ritka az asszonyhegyi faunámban. A héj körvonala kissé
lekerekítettháromszög, mely inkább hosszabb, mint széles, de vannak
olyan példányaink is, amelyeknél a szélesség kevéssel meghaladja a
hosszúságot. Mindkét tekn gyengén boltozott. A homlokperem állaléban
egyenes, egy-két példánynál azonban igen gyengén részben a kistekn,
részben pedig a nagylekn felé hajló. A gyenge, hullámszer bordák szá-
ma öt-nyolc közölt váltakozik. A bordák a búbokon alig észrevehetk s
csak a homlokperem felé ersödnek fel kissé. Néhány példányomnál a bor-
dáknak a homlokperem megfigyelhet volt.
felé való egyesülése is

A csr kicsi, hegyes, meglehetsen a kisteknre hajló. Az orréi álta-

lában éles, de van olyan példányunk is, amelynél kissé lekerekített. Az
oldalmezk a búbtól a homlokperemig húzódnak, szélesek, kissé bemé-
lyülk és kétoldalt löbbé-kevésbbé éles peremmel határoltak.
Tekintettel arra, hogy példányaink teljesen átkalcitosodtak, a bels
vázat nem lehet tanulmányozni.
Mint mér említettem, példányaink között vannak olyanok, amelyek-
nél a homlokperem igen gyengén a nagytekn felé hajlik. Ez különösen
az öt-hat bordás példányoknál észlelhet. Ezek a példányok mintegy át-
menetet alkotnak a következkben leírt Rh. retrocurvata n. sp. felé.
Elfordul a liász legtetején az Asszonyhegyen.

Rhynchonella retrocurvata n. sp.

1914. Rhynchonella hagaviensis Bse, Kulcsár: A Gerecse hegység

középsliászkorú képzdményei, p. 71. T. I. f. 1 a — c.

6'8 m/m 123 % 63 %

9'5 m m 101 "o 53 %
10 0 m/m 100 n
/o 50 %
A megvizsgált példányok száma : 7. ji'i
348 Vigh Gusztáv

Két kifejldése van e fajnak : egy ersebb és egy gyengébb bordás-

A héj lekerekített háromszög. A fiatal példányok inkább szélesek, mint
hosszúak, idsebbek szélessége megegyezik a hosszúsággal, de
az
lehet egy kissé hosszúkás is. Legjellemzbb e fajra a szinusz és a bor-
dák kialakulása. A kisteknn enyhe szinusz látható, mely az egész hom-
lokperemet elfoglalja. A
két-három ersebb, vagy gyengébbe
szinuszban
hullámszer borda található. a íeknk egyharmadában
Ezek körülbelül
kezddnek s csak a homlokperem felé lesznek kissé határozottabbak. En-
nek megfelelen a nagytekn enyhe boltozatán három-négy széles, lapos
borda van. A csr kicsi, hegyes, ferdén felfelé álló. Az oldalvonal kezdet-
ben a széles, enyhén bemélyül oldalmez hátsó peremének lefutását kö-
veti, az oldalmez alsó végénél a homlokperem felé azonban elrehajlik
s így olvad bele a nagytekn felé hajló homlokvonalba.
A Rh. retrocurvata n. sp. a Rh. hagaviensis Bs e-vel áll igen kö-
zeli rokonságban. A
kett közötti átmenet már az eddigi anyagomból is
kimutatható, további gyjtések pedig valószínleg még inkább igazolni
fogják az alaksor helyességét.
Elfordul a liász magasabb szintjeiben a Tekehegyen és a Nagy-
somlyón.

Rhynchonella uhligi Haas.

1884. Rhynchonella uhligi Haas: Brachiopodenfauna v. Südtyrol. p. 3_
T. II. f. 1—2, 4-6.
1937. Rhynchonella uhligi Haas, Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy. p_
35. (cum syn.).

I.

8 9 m/m 105 % 57 %
80 m/m 120 % 58 %
9'4 m/m 137 % 61 °/o

II. (bordás)
7'6 m/m 111 % 65 %
87 m/m 115 °/o 61 °/o

A
megvizsgált példányok száma 70. :

Példányaink közül 56 db az Asszonyhegy déli oldalán, egy kis

vet mellett lezökkent liász rögbl került ki. Itt egy populáción belül meg-
találtam a faj két változatát, —
melyet Haas írt le tehát úgy a sima- —
mint a gyengén bordázott alakokat. A variációs súlypont a sima alakok-
nál van. E két változat között —
miként azt Haas is írja teljes —
átmenet van.
A héj körvonala széliében megnyúlt, lekerekített ötszög. Legnagyobb
szélessége a félhosszúság alatt, a homlokperem felé esik. A fiatal példá-
nyoknál a szélesség alig valamivel nagyobb a hosszúságnál, míg a kifej-
lett példányoknál jóval meghaladja azt. A kistekn gyengén, a nagytekn

ersebben boltozott. A kisteknn körülbelül a félhosszúságtól kiinduló

 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 349

széles, lapos szinusz található, mely mélyen lenyúlik a nagylekn felé me-
redek homlokfalat alkotva. Némely példánynál a homlokfal oly mélyen
nyúlik hátra, hogy a nagylekn homloki részét is gyengén hátrahajlílja. A
szinusz szélessége az egyed fejldése folyamán fokozatosan n, ami az
ábrákon jól megfigyelhet.
A sima példányok jó részénél a kislekn búbjától sekély kis közép-
barázda húzódik a homlok felé. A bordás példányokon melyek Haas —
(I. c.) II. táblájának 4-ik ábrájával egyeznek meg a szinuszban a hom- —
lokfalon egy, ennek megfelelen a nagytekn kiemelkedésén kél, szintén
csak a homlokperemnél észlelhet igen rövid, széles, hullámszer bordái
találunk. A kislekn középbarázdája ezeknél a példányoknál is megta-
lálható.
Jól látható egy-kétpéldánynál a kisleknn a rövid septum és a két
kis cseppalakú záróizombenyomat (adduclores) is.
Az ábrákon jól látható, hogy a leknk és a szinusz szélessége na-
gyobb határok között ingadozik, mint azt Haas ábráin megfigyelhetjük.
Ez a szélesség-változás viszont kizárólag a növekedés függvénye.
Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben az Asszonyhegyen, a
Nagysomlyón és a Hosszúvontatón.

5. gén. SP1RIFERINA d’Orbigny. 1847,

Spiriferina alpina 0 p p.

1889 93. Spiriferina alpina Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hierlatz.

p. 71. T. VIII. f. 4 —
8 (cum syn.).
1937. Spiriferina alpina Opp. Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy. p. 15.
(cum syn.).
A megvizsgált példányok száma : 26.
E faj nem ritka a Gerecse hegység északnyugati részében. Legtöbb

14. kép. Spiriferina alpina Opp.

esetben csak a nagytekn marad meg, de kivételesen találhatók kís-

tekns példányok is. A legritkább eset az, amikor csak a kistekn
marad meg.
Miként már Geyer (I. c.) is említi, e faj alakja, fleg pedig a csr
350 Vigh Gusztáv

kialakulása igen változó. Példányaink között vannak olyanok, amelyeknél:

a búb ersen hátrahajlik, széles, lapos, igen gyengén homorú areát al-
kotva és vannak olyanok, amelyeknél az area keskeny, ersen homorú,
miáltal a búb a zárósperem fölé görbül. A két véglet között minden átme-
net megvan.
A kistekn —
példányaink legtöbbjénél inkább szélesebb, mint —
hosszú, ami Geyer szerint a fiatalabb alakokra jellemz. A nagytekn
ersen domború és —
legtöbb esetben semmiféle szinuszt, vagy akár—
csak ellaposodást sem találunk rajta. Némely példányunkon azonban
enyhe szinuszt találunk, ami általában a Sp. rostrata Se hl. -re, kisebb
mértékben pedig a Sp. brevirostris 0 p p.-re jellemz. A kistekn gyengén
domború, a szinuszos példányoknál a szinusznak megfelelen a búbtól
kiinduló, enyhe, bordaszer kiemelkedést találunk.
A zárósperem hosszú, egyenes. Az area legtöbb esetben széles, kissé
homorú. Semmiféle rostozottságot, vagy egyéb díszítést nem találtam rajta.
Az areát kétoldalt éles csréi határolja, mely a zárósperem végéig fut s
itt egyesül az oldalvonallal. A deltidium — mely mindegyik példányomon
jól látható —
hosszú és meglehetsen keskeny. A letört, vagy megcsiszolt
búbban jól látható a médián szeptum és a két foglemez. A médián szep-
tum minden esetben hosszabb, mint a két foglemez, de az is legföljebb
a teknk hosszának egynegyedéig nyúlik le.
Felfogásom szerint a Sp. alpina 0 p p. egy alaksor kiinduló pont-
jául tekinthet, melybl a búb rövidülése és begörbülése, valamint a szi-
nusz kimélyülése által a Sp. rostrata S c h 1.-hez, mésirányban a búb vas-
tagodása és elre, a kistekn fölé való ers behajlása által a Sp. brevi-
rostris 0 p p.-hez jutunk.
Elfordul a liász fi magasabb szintjeiben a Tekehegyen, Asszony-
hegyen, Nagysomlyón, Szészvégoldalon és a Hosszúvontatón.

Spiriferina angulata 0 p p.

1889/93. Spiriferina angulata Opp. Geyer: Brachiopodenfauna d. Hier-

latz. p. 74. T. IX, f. 7 12. (cum syn.).
1937. Spiriferina angulata Opp. Ormos E.: A Bakonyi Kékhegy. p. 18.

T. 1. f. 3. (cum syn.).
A megvizsgált példányok száma : 12.

E jellegzetes faj, habár nem

de elég általános a Gerecse
gyakori,
hegység északnyugati részében. Példányaink minden tekintetben jól egyez-
nek Geyer (I. c.) ábráival. A fiatal egyedeken itt is megtalálható a
gyenge, ritka radiális bordázoltség. Az area egyenes, széles, háromszög-
alakú, ers csréllel. Mindössze három példánynál észlelhet a csr kis-
mértékben való felhajlása.
Opp.el és Geyer említik, hogy a Sp. angulata rokonságban lenne
u Sp. ob/usa-val s köztük minden átmenet megvan. A rendelkezésemre
álló anyag ennek az összefüggésnek kimutatására még nem volt elegend.
Elfordul a liász fi felsbb szintjeiben a Nagysomlyón, a Tekehegyen,
az Asszonyhegyen és a Hosszúvonlatón.
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 351

Spiriferina obtusa 0 p p.

1889/93. Spiriferina obtusa 0 p p. G r Brachiopodenfauna d. Hierlalz.

e y e :

p. 75. T. Vili. f. 13—15. T. 1—5. (cum syn.)

IX. f.

1937. Spiriferina obtusa Opp. Ormos E: A Bakonyi Kékhegy. p. 17.

(cum syn.)

10’ 1 mm 102 % 66 %
1
0*9 m/m 130 % 107
n
o

11'4 m/m 123% 72%

Amegvizsgált példányok száma: 11.
E faj mint azt már G e y e r is említi elég változatos kifejl- —
dései. Különösképpen változik a búb kialakulása. A csr általában rövid,
vaskos. Némely példánynál a csr ers ívben elregörbül, amikor is az area
ersen homorú, de vannak olyan alakok is, amelyeknél a csr begörbü-
mérv s így az area is egyenesebbé válik. Mindkét tek-
lése jóval kisebb
n— de különösen a hasi —
ersen boltozott, úgy, hogy több példá-
nyunknál a leknk vastagsága meghaladja a hosszúságot. A teknk szé-
lessége minden esetben nagyobb a hosszúságnál.
Változó a nagytekn szinuszánaka kifejldése is. Vannak olyan
példányok, amelyeknél a szinusz keskeny és mélyen elrenyúlik a kislek-
n felé. Ezek mintegy átmenetet alkotnak a Sp. acuta S u r felé. Mások- t

nál a szinusz jóval gyengébb, miáltal a homokperem is gyengébb ívben

hajlik. Ez fleg a kevésbbé vastag példányoknál észlelhet.
A búbban két rövid foglemez és egy valamivel hosszabb középle-
mez található. A karvázat még nem sikerült rekonstruálni.
Elfordul a liász /? magasabb szintjeiben az Asszonyhegyen, a Te
kehegyen és a Kissomlyón.

ÖSSZEFOGLALÁS.

Összefoglalva a földtani és slénytani részben elmondottakat, világo-

san kitnik, hogy a Gerecse hegység északnyugati részében az alsóliász-
ból csak a felsbb szintek vannak kifejldve, éspedig a liász /?-ból az
Oxynoticeras oxynotum és valószínleg —
az Ophioceras raricostatum —
szintek. E két szint azonban nem választható el egymástól élesen.
Területünkön az alsóliász leginkább az úgynevezett „Hierlatz" fá-
ciesben fejldött ki. G e y e r az 1886-ban írt munkájában a hierlatzi el-
fordulást azAmmonitese k alapján az oxynotum s z n -be helyezi. i t

Néhány évvel késbb az itt igen nagymennyiségben elforduló brachiopo-

dákat írja le s megjegyzi, hogy a brachiopodák összehasonlító táblázata
sem mond ellent annak, hogy a „Hierlatz“ rétegeket az oxynotum szintbe
helyezzük.
Ugyanerre az eredményre jutottam én is a tekehegyi és a nagysom-
lyói típusos „Hierlatz" rétegeknél. Az Ammonitesekre csak kismértékben tá-
maszkodhattam, mert még a Tekehegyen is csak kis számban voltak gyüjthe-
352 Vigh Gusztáv

tk és azok is eléggé töredékes példányok, annál jobban felhasználhattam

azonban az igen nagy tömegben elforduló, jó megtartású brachiopodákat.
Miként az összehasolító táblázatból látható, a Tekehegyen elforduló 35
brachiopoda faj Mór egymagában ez a
közül 21 egyezik a hierlalzival.
számadat is elegend ahoz, hogy képzdményeinket a hierlatzi-val azonos
korúnak vehessük.
Az irodalomban eléggé eltér nézetek vannak arra vonatkozólag,
vájjon hasznólhatók-e a brachiopodák szint-meghatározásra, vagy sem.
U h 1Haas (83.) voltak az elsk,
i
g (153.) és akik sejtetni engedték, hogy
szabályszeren begyjtött, nagy Brachiopoda-fauna talán al-

kalmas lenne közelebbi szint-meghatározásra. Az északnyugati Gerecse

brachiopodáinak —
hacsak részletekben való feldolgozása is meggyz —
arról, hogy a brachiopodák alkalmasak arra, hogy nemcsak Quenstedt,
de többé-kevésbbé még Oppel szintjeit is kimutathassuk. A nagy függ-
leges elterjedés fleg — —
Spiriferinák és Terebratulák mellett találtam
olyan W
aldheimia-kai, (Aulacothyris) és Rhynchonellá-kat, melyek leg- —
alább is a Gerecsében, de vannak olyanok is, amelyek a Gerecsében és
a Bakonyban is —
mindig kizárólag ugyanabban a szintben fordulnak
el. Ezek mellett a kis vertikális elterjedés fajok mellett a fauna össz-
képe és százalékos szintbeli megoszlása dönt. Feltételezem, hogy ez a
brachiopodák alapján történt szintezési lehetség nemcsak a Dunántúli
Középhegységben létjogosult, hanem pontos, lelkiismeretes gyjtés alapján
talán keresztülvihet lesz a mediterrán provincia más, nagy faunagazdag-
ságú elfordulásainál is.
Most pedig vessünk még egy pillantást egyrészt a földtani részben a

fauna felsorolásokban felemlített, másrészt pedig az slénytani részben le-

írt fajokra.
Több ízben említettem mór, hogy egy-egy faj —
különösen a típu-
sos „Hierlatz" rétegekben — milyen nagy egyedszámban fordul el terü-
letünkön. A fajgazdaság is úgy középhegységi, mint mediterrán viszony-
latban is igen jelents. Egyedül a brachiopodókból 61 fajt határoztam meg
eddig. A tekehegyi „Hierlatz“ fáciesbl 35 faj került ki, melyek közül 21
egyezik a hierlatzi elfordulás fajaival.
A Terebratula nemet mindössze kél faj képviseli, ami 033 °/ -ot
0 je-

lent. Ezek közül a T. juvavica G e y. (mint azt mór Geyer is említi) a

búb kialakulása és a kicsiny csrnyílás miatt a Terebratula és W aldhei-
mia nemek között áll, ezeket mintegy összekapcsolja.
Jóval nagyobb, közel 20 %-kal szerepelnek a Waldheimia-k. A ba-
konica— bakonica var. complanata—alpina alaksor, valamint a batilla —
engelhardti — apenninica csoport az Aulacothyris nem felé közeledik, st
esetleg késbb teljesen ki is szakítható a W aldheiinia nembl s az Aula-
cothyris-ek legszéls (összeköt) tagja gyanánt kell tekintenünk. Ez a cs
port —
különösen a bakonica alpina alaksor — egyedszóm tekintetében
—
uralkodik a tekehegyi faunában. Szép számmal találjuk ezeken kívül az
egy síkba es oldal- és homlokperem Waldheimia-kal is (W. venusta —
stapia rnutabilis— —
choffati), melyek a nxutabilis-on keresztül a Zeilleria
 A Gerecse hegység északnyugati részének földlnni és slényinni viszonyai 353

nemhez csatlakoznak. Az slénytani részben a choffati leírásánál már je-

leztem, hogy esetleg megtalálható lesz a choffati és a Z. perforata között
is az átmenet. Ez esetben a mutabilis— choffati csoport minden joggal be-
kerülhetne a Zeilleria nembe (hová részint az egy síkba es oldal- és hom-
lokperem, részint pedig mindkét teknn a búb tájékáról a homlokperem-
hez futó, szimmetrikusan elhelyezked enyhe, hosszanti felboltozódás is

utalja) s ott a Waldheimia stapia-n és a W. vemista- n keresztül a két

nem összekapcsoló alakja lenne.
A már csak 10 %-át alkotja.
Glossothyris-e k csoportja a faunának
Benne jellemezhet alaksor van, az aspasia nimbata bey-
egyetlen, jól — —
richi fajokkal. Hogy mennyire létjogosull volt az egész alaksornak a Glos-
sothyris nembe való helyezése (az aspasia- na k és a nirnbafu-nak már ré-
gebben), bizonyítja az is, hogy a Glossothyris-e k megtalálhatók a lithon-
ban is (pl. a Gl. nucleata Se hl.) a Pygope-kkal együtt, amelyekhez ere-
detileg az aspasia-\ sorolták. Így tehát nyilvánvaló, hogy e két génusz tel-
jesen független egymástól s egyelre még az átmenet is bizonytalan kö-
zöttük. Annál közelebbi kapcsolat fzi a Glossothyris nemet a Pseudo-
glossothyris-ekhez a beyrichi-n keresztül. Törzsfejldési szempontból való-
színleg a Glossothyris lesz a fág, mely az egész jurán végigfut s ebbl
ágazik le a liász vége felé a Fseudoglossothyris, a maimban pedig a Py-
gope nem.
A Zeilleria génuszból ismét csak két fajunk van, ami 0'33 %-ot jelent.
Az Orthotoma nembl eddig csak egyetlen fajom van, ami 0* 6 °/o- 1

nak felel meg. E nem valószínleg az Au/acoíhyns-ekkel lehet távoli ro-

konságban, de feltételezhet az is, hogy a kapcsolódás nem közvetlen.
Fajokban leggazdagabb a Rhychonella génusz. Ez a fajok 48 %-át
leszi ki. Meglehetsen heterogén csoport, sok különálló alaksorral, melyek
között egyelre semmi közelebbi összefüggést nem tudtam találni. Igen
nagy —és egyelre néhol még kissé bizonytalan —
a variábilis alaksora.
Maga a variábilis csoport végigvonul az egész jurán, mint fág és ebbl
ágaznak ki az egyes korokban a különböz alaksorok. A liászban a va-
riábilis, calcicosta, zitteli, plicatissima alkotnak egy jól jellemezhet alak-
sort, melyhez esetleg (? !) az alfredi, peristera, paronai fajokból álló sor
csatlakozhatnék. Ismét egy nagyobb csoportot alkotnak a fraasi, cartieri,
cartieriformis. Ugyanígy a laevicosta, paoli és lubrica is. Ez utóbbi két
alaksorban olyan fajok szerepelnek, melyeknek törzsfejldéstani folytatását
a magasabb jura tagokban eddig még nem sikerült megtalálnom. Ellenben
megvan a folytatása a következ alaksornak, melybe a palmata, hagavi-
ensis, retrocurvata és a flabellum tartozik. Itt ugyanis a hagaviensis, mint
fág folytatódik tovább a Rh. securiformis R o t h p 1.-ben (non H o f m a n n)
a középsjurában.
A sima Rhynchonellá- k közül —
melyek G e y e r szerint a Hierlatzon
teljesen hiányoznak —
területünkön nagymennyiségben szerepel a Rh.
uhligi Haas. Ezen kívül egy-egy példányban jelen van a Rh. giuppa de
G r e g. és ennek egy varietása a var. chica de G r e g. Ezek a sima ala-
kok egyelre teljesen elszigetelten állanak a nyugati Gerecse brachiopoda-
faunájában.
354 Vigh Gusztáv

A Spiriferiná-k —bár általánosan elterjedtek területünkön az —

összfaunának csak 10 °/o-át teszik ki. Egyetlen biztos alaksort tudtam ed-
dig kimutatni, mely az alpináA, a rostrata- és a brevirostris- foglalja ma-
1 1

gába. Az angulata és az obtusa közötti rokonságot a Gerecsében eddig

még nem tudtam kimutatni, de egyébként is elég bizonytalannak tartom azt.
Az Ammonitesek alárendelt szerepet játszanak a faunában. Nagyobb
számban csak a tekehegyi „Hieriatz“ rétegekben fordulnak el. Itt is álta-
lában kicsinyek (egy-két centiméteresek) s csak elvétve találunk egy-kél
nagyobb Rhacophyllites- Phylloceras-t, vagy Oxynoticeras-t. Faj- és egyed-
1,

szám tekintetében a Phylloceras-ok vannak túlsúlyban. Túlnyomórészt

olyan alakok, amelyeket már Geyer is említ a „Hierlatz“-ról (73).
Az Ammonites-ek közül különös figyelmet érdemel az Amaltheus
margaritatus Monti, elfordulása, melyet az Asszonyhegy déli oldalán
föllép középsliász rétegekben több példányban gyjtöttem. E fajt ugyanis
a Dunántúli Középhegység területérl eddig még nem ismertük, bár szint-
jét az állattársaság alapján már Vadász (23.) a Bakonyból, Kulcsár

(14.) pedig a Gerecsébl régebben kimutatta.

Ha a Brachiopodá-k összehasonlító táblázatát vizsgáljuk, úgy azt
találjuk, hogy a gerecsei fauna a magyarországi elfordulások közül
leginkább a Pilis és a Déli Bakony faunájával egyezik meg. Ennél is na-
gyobb azonban a közös fajok száma a hierlatzi elforduláséval, ameny-
nyiben a gerecsei 61 fajból 29 ismeretes a Hierlatz-ról. Az olaszországi
elfordulásoknál fként a T. aspasia szint alakjaival találunk több közös
alakot. A középeurópai juraprovincia alakjaival 9 faj közös a 61 közül.
Ezek közül kett (a T. punctata és a Sp. rostrata) a liász mindhárom
emeletében, egy az alsó- és középsben, egy csak a középsben és öl
csak az alsóliászban fordul el.

Dolgozatom végére érve kedves kötelességet teljesítek, amikor hálós

köszönetemet fejezem ki dr. Papp Károly professzor Urnák munkám
iránt tanúsított állandó szíves érdekldéséért, különösképpen pedig lóczi
Lóczy Lajos dr. egyetemi tanár Urnák — a M. Kir. Földtani Intézet
Igazgatójának — amiért munkámat minden lehet eszközzel támogatta, a
Földtani Intézetben dolgozó helyiséget engedeti rendelkezésemre
ót, bo-
csátotta a Gerecsébl származó régi gyjtések anyagát és lehetvé telte,

hogy területünk egyes helyein mszeres felvételt is végezzek. Köszönettel

tartozom továbbá Földvári Aladár dr. osztálygeologus Urnák is, aki
a fossziliók fényképezésének hosszadalmas és fáradságos munkájában
készségesen segítségemre volt, valamint Majzon László dr. adjunk-
tus Urnák, aki a foraminiferák meghatározásában segített, nemkülönben
mindazon kedves kollegámnak, akik tanácsaikkal munkámban támogattak.
 MEDITERRÁN PROV. Köz.-
Alsó I Középs liész Euró-
pai
Gerecsei lelhelyek lel-
helyek
E— V
A c
FAJOK NEVE o>. jC
a>

s 15
a>

o
CJ o
JA
0)
£
E c "5 CL
0 <3 c
o N 3! ~o S 8) Liész
a c B a C
V3
$ eo o 0 i

< b|^ c ^ uj > < W < o _B »o

CO._ B B •B a
.2 >o
<D CJ o “V
1: 1
"n a £
N u O :Ö
I. II. III. IV V 1 1. II x in >| < GO o Ifi < CJ GO O CQ < * "íi
tu

Terebratula punctata S o w.
t + 4 4- ++ + ,

4+ 4 4- 4 4 + + 4 4 4 4 4
Terebratula juvavica G
e y. (juven.) H- + 4- + +
Waldheimia (?) bakonica B ö c k h 4 +
Wald. (?) bakonica var. complanata Böckh 4 + +
Waldheimia alpina Gey. j4 + + + + + + +
Waldheimia venusta U h 1. :+ + + +
Waldheimia stapia 0 p p. + + + 4 4
Waldheimia mutabilis Opp. 4 + +clr. ++ ++ + ++ + 4 4-
Waldheimia chofíati Haas 4 + + + 4
Waldheimia cfr. herendica Böckh + + +
Waldheimia andleri Opp. ? + +
Waldheimia batilla Gey. + + 4-

Waldheimia engelhardti Opp. + + + 4- +

Waldheimia apenninica v. Z (juven.) i 1 1. 4 + + • clr.
4- 4 4
Glossolhyris aspasia M g h. + + +i?) +<?) 4 4 + 4 4
Glossothyris aspasia M minor Z rf + 4-
g h. var. i 1 1.

Glossothyris aspasia M
g h. var. dilatataC a n. r + +
Glossothyris aspasia M
g h. vai. comparabile Can. +
Glossothyris aspasia Mgh. var. (nov. var.) +
Glossothyris nimbata Opp. + + + + 4- + 4- 4- 4 4
Glossothyris (?) beyrichi Opp. + 4- 4- 4-

Zeilleria perlorata P e ie 1 1
4 4- 4- 4 4 4 4
wáhneri Gém.
Zeilleria +
Orthotoma margaritati R a u +
Rhynchonella variábilis., S c h I.
+ 4- 4- 4- + 4- ++ + + + 4 4 4
Rhynchonella calcicosta 0 u. 4-
Rhynchonella alberli Opp. (juven.) T 4- 4- 4 + 4
Rhynchonella zitteli Gém. + clr + + 4
4*
Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var.
Rhynchonella plicalissima Q u. 4 4 4 4- 4- 4- + 4- + ++ + + 4
Rhynchonella cf. alíredi N e u m. +
Rhynchonella cl. peristera U h I. + + +
Rhynchonella cl. paronai Haas + + 4
Rhynchonella greppini Opp. var. rimata Gey. + 4-

Rhynchonella polyptycha Opp. +tfr. + + 4- 4- 4

Rhynchonella pseudopolyptycha Böckh + + + 4-
Rhynchonella latifrons Stu r 4- +4 +
Rhynchonella Iraasi Opp. (juven.) + 4- 4- + + + 4- + +
Rhynchonella cartieri Opp. 4 + + + 4- + + 4 + +
Rhynchonella cartieri Opp. var. rimata Gey. + +
Rhynchonella cartieriformis n. sp. +
Rhynchonella íascicostata U h 1. 4 + 4- 4- 4 + + +
Rhynchonella íorticostata Böckh var. minor n. var. +
Rhynchonella paoli Can. + 4- + 4- +
Rhynchonella laevicosta S u r t + + 4- t 4
Rhynchonella lubrica U h 1. + + +
Rhynchonella palmata Opp. (Uhl.) + + + + + + +
Rhynchonella hagaviensis Bse 4-

Rhynchonella retrocurvata n. sp. + +

Rhynchonella flabellum Mgh. 4- + + 4 + 4
Rhynchonella uhligi Haas ++ 4- + + 4- + 4
Rhynchonella giuppa G r e g. 4
Rhynchonella giuppa G r e g. var. chica G r e g. +
-1-
Rhynchonellina sp.
Spiriferina alpina Opp. 4 ++ + + + + 4- + + + + + + + 4 ? + +
Spiriferina cí. rostrata S c h 1. + + + + 4 + + + + 4 4 4
Spiriferina angulata Opp. 4 4- + 4- + + 4- ++ 4 + + + +
Spiriferina cf. brevirostris Opp. 4 + + + 4
Spiriferina obtusa Opp. + + + + 4-+ + + 4 4 + + 4 + 4
Spiriferina aequiglobata U h 1. (juv.) 4-
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 355

IRODALOMJEGYZÉK.
(A rétegtani részhez.)

1. Andrusov, D.: Le Crétacé superieur a facies „Couches rouges" dans la

zone des Klippes internes des Carpathes occidentales. (Vestnik Státniho geologickécho
Ustavu Ceskoslovenské Republiky. Rocn. 111. 1927. Praha.) 2. Böckh János: —
A Bakony- déli részének földtani viszonyai. II. r. Földt. Int. Évk. II. k. 2. f. Pest. 1872.
— 3. H a m o s A A neszmélyi pannoniéi képzdmény kifejldése. Igló. 1914. —
I :

4. Hant ken M.: Geológiai tanulmányok Buda és Tata között. Math. Term. tud-
Közi. I. k. Pest. 1861. 5. Hantken M.: Az Uj-Szny — pesti Duna s az Ujszny- —
íehérvár— budai vasút befogta területnek földtani leírása. Math.- és Term. tud. Közi.
III. k. 1864. —
6. Hantken M.: Lábatlan vidékének földtani viszonyai. A Mhoni
Földt. Társ. Munkálatai. IV. k. Pest. 1867. 7. Hanlken M.: Az esztergomi barna- —
szénterület földtani viszonyai. Földt. Int. Évk. I. k. 1871. 8. v. H a u e r F r.: Geo- —
logische Uebersichtskarle d. österr.-ung. Mon. Bl. VII. Ung. Tiefland. Jahrb. d. k.
K. Geol. R. A. Bd. XX. Wien. 1870. 9. Hofmann K: Jelentés az 1883. év —
nyaián a Duna jobb partján ószny és Piszke közt foganatosított földtani részletes
felvételekrl. Földt. Közi. XIV. k. 4—8. fz. Bpest. 1884. — 10. K o c h N.: A Ma-
gyar Középhegység jurafáciesei. Koch emlékkönyv. Bpest. 1912. — Koch N.:
11.

A Tata-i Kálváriadomb földtani viszonyai. Földt Közi. 39. 1909. — 12. Krümmel-
Handbuch d. Ozeanographie. 1907. — 13. Kulcsár K.: Földtani megfigyelések a
Gerecse hegységben. Földt. Közi. XL11I. Bpest. 1913. — 14. Kulcsár K„- A Gere-
cse hegység képzdményei. Földi. Közi. XL1V. Bpest. 1914 —
középs Iiászkorú
15. L f f a A.: Megjegyzések S a f
i J. „Adatok a Gerecse hegység stratigraphiai és
t f

tektonikai viszonyaihoz" cím munkája stratigraphiai részéhez. Földt. Int. Évk XVI.
Bpest. 1907. — 16. Liffa A.: Geológiai jegyzetek a Gerecse hegység és környékérl.
Földt. Int. Évi Jel. 1906-ról. Bp. 1907. — 17. Liffa A.: Geológiai jegyzetek Nyerges-
ujfalu és Neszmély környékérl. Földt. Int. Évi Jel. 1907-rl. Bp. 1908. — 18. id.

Lóczy L.: Jegyzetek a ponti emelet osztályozásához Magyarországon. Term. rajzi

Fz. I. k. Bp. 1877. — 19. Prinz G y.: A magyarországi liász partvonalainak hely-

zetérl. Földr. Közi. XXXIV. IV. fz. 1906. — 20. Pro esc t u, O.: Recherches géolo-
giques et paléontologiques dans la Bordré orientale des Monts Bucegi. Anuarul
Institulului Geologic al Románéi. Vol. XVII. 1932. (1936.) — 21. Somogyi K.: A
gerecsei neokom. Földt. Int. Évk. XXII. köt. 5. Fz. Bpest. 1914. — 22. S t a f f J.

Adatok a Gerecse hegység stratigraphiai és tektonikai viszonyaihoz. Földt. Int. Évk.

XV. Bp. 1906. —
23. Vadász E.: A Déli Bakony jurarétegei. „A Balaton tud ta-
nul. eredményei" I. k. I. r. paleontologiai függelékébl. Bpest. 1909. 24. Vadász —
E.: Üledékképzdési viszonyok a Magyar Középhegységben a jura idszak alatt-
Math. és Term. tud. Ért. XXXI. k. 1. fz. Bpest. 1913. 25. Vigh G y.: Juratanul- —
mányok a Magyar Középhegység északkeleti részébl. Mindszent. 1913. 26. V g h — i

G y.: Liászrétegek a dorogi Nagyksziklán. Földt. Közi. XLIII. köt. 1913. 27. V igh —
G y.: Az acanthikumos rétegek újabb elfordulása a Magyar Középhegységben. Földt.
Közi. 1920. —
28. V i g h G y.: Földtani jegyzetek a Gerecse hegységbl. Földt. Int.
—
Évi Jel. 1920 23-ról. Bpest. 1928. —
29. Vigh Gy., Adatok a Buda-i és a Gerecse-i
triász ismeretéhez. I. r. Földt. Közi. LVII. köt. 1927. — 30. V i g h Gy.: Führer i. d.

Gerecse-Gebirge nach Lábatlan u. Piszke. Bpest. 1928. 31. Vigh G y. & H —

Cramer. H. Kolb: Beobachtungen im Gerecse-Gebirge. Mitt. üb. Höhlen u-
Karstforschung. Berlin. 1931. H. 1. 32. Vigh Gy.: Adatok a Gerecse hegység —
nyugati részének földtani ismeretéhez. (Jelentés az 1925—28. évi felvételekrl.) Bpest.
1935. —
33. W
e n G y.: Földtani szelvény az Ung mentén. (Beszámoló a M. kir.
i

Földt. Int. vitaüléseinek munkálatairól. Az 1943. évi jel. függeléke.) — 34. W i n k 1 e r

B.: A Gerecse- és Vérteshegység földtani viszonyai. Földt. Közi. XIII. k. Bpest. 1883..
 356 Vigh Gusztáv

IRODALOMJEGYZÉK.
(Az slénytani részhez.)

35. Bse, E.: Die Fauna d. liasischen Brachiopodenschichten bei Hindelang

<Algáu). Jahrb. d. K. K. Geol. Reichs. A. Bd. XLII. Wien. 1893. — 36. Bse, E.:

Die mittelliasische Brachiopodenfauna d. östl. Nordalpen. Palaeontographica. Bd.

XLIV. Stuttgart. 1897 1898. 37. — —
Bse, E. u. Schlosser M. Über die -

mittelliasische Brachiopodenfauna v. Südtyrol. Palaeontographica. Bd. 46. Stuttgart.

1899 — 1900. — 38. Ca na vari, M.: Contribuzione alla launa dél Lias Inleriore di
Spezia. Memorie per servire alla descrizione della carta geologica d’Italia. Vol. III.

Parte Prima. Roma. 1876. — 39, Ca na vari, M.: La Montagna dél Suavicino. Osser-
vazioni geologiche e paleontologiche. Bollettino dél R. Com. geol. d’Italia. Vol. XI.
Roma. 1880. — 40. Canava r i, M.; Brachiopodi d. Str. a Terebratula Aspasia M g h.
nell’Appennino centrale. Atti d. R. Accad. d. Lincei. Anno CCLXXV1I. Vol. Vili.
Roma. 1880. — 41. Canavari, M.: Alcuni nuovi Brachiopodi d. Str. a Terebratula
Aspasia M g h. nellAppennino Centr. Atti Soc. Tosc. di Se. Nat. Vol. V. Pisa. 1880.
— 4.1 Canavari. M.: Alcuni nuovi Brachiopodi d. Str. a Terebratula Aspasia
Mgh. nell’Appennino Centr. Pisa. 1881. — 43. Canavari, M.: Beitráge z. Fauna
d. unt. Lias v. Spezia. Palaeontographica. Bd. XXIX. Stuttgart. 1882 — 83. — 44.
Canavari. M.: Contribuzione III. alla conoscenza d. Brapchiopodi d. strati a Te-
rebratula Aspasia Mgh. nell’Appennino centr. Atti Soc. Tosc. Se. Nat. (Pisa) Vol.
VI. 1883. — 45. Del Ca m p a n a, D.: Fossili dél Lias inf. d. Canal di Brenta. (con
Táv. III.) Perugia. 1907. —
Supplement a la Descr. de l'infralias 46. Choffat, P.:

et du sinémurien en Portugál. Extráit des „Communicacöes“ do Sérv. Geol. de Por-

tugál. Tóm. VI. Lisbonne. 1905. 47. Corroy, G.: Les spiriíéridés du Lias Euró- —
páén et Principalement du lias de Lorraine et d’Alsace. Annales de Paleontologie.
T. XVI. Paris. 1927. —
48. Cossmann, M.: Note sur l’infralias de la Vendée
et des deux-sevres. Bull. Soc. Geo!, de Francé. 1903. 49. D a c q u é, E.: Wirbellose —
des Jura. Leitfossilien. Berlin. 1934. — 50. Darwin, C h.: A fajok eredete a termé-
szeti kiválás útján. Bpest. 1873. — 51. D av i d s o n, T h.: British Fossil Brachiopoda.
Vol. London. 1851
I. 1854. —
52. D a v d s o n, T h.: A Monograph of the — i british

Fossil Brachiopoda. Vol. IV. London. 1874-1882. Vol. V. 1882-84. Vol. VI. 1886.
— 53. D e s 1 o n g c h a m p s, E.: Paléontologie Francaise. Terr. Jur. IV. Cl. Brachi-

opodes VI. Text & Alias. Paris. 1862. — 54. Deslongchamps, E.: Études eri-

tiques sur des Brachiopodes nouveaux ou peu connus. Caen-Paris. 1862. 55. Di- —
S e a n o, G.: Sül Lias inf. di Taormina e de’suoi Dintorni. Vol. XVI
t f Palermo. 1 1 .

1886. —
56. Di-S e f a n o, G.: II Lias medio dél M. San Giuliano (Erice) presso
t

Trapani. Dagli Atti dell’Accad. Gioenia di Scienze Nat. in Catania. Vol. III. Ser. 4.
— 57. D u m o r t i e r, Eu g.: Études Paléontologiques sur les dépots jurassiques du
bassin du Rhne. — — IV. Paris. 1874. — 58. Dunker, W.: Ueber die
I i. d. Lias
bei Halberstadt vorkommenden Versteinerungen. Palaeontogr. Bd. Cassel. I. 1851. —
59. E r n s t, W i 1 h.: Zr Stratigraphie u. Fauna d. Lias im nordwestl. Deutschland.
II. LXVI. Stuttgart. 1924 1925.
Teil. Palaeontogr. Bd. 60. F u c n i. A.: Molluschi — — i

d. Longobucco. Brachiopodi-Gasteropodi. Bull. della Soc.

Brachiopodi dél Lias inf.

Mai. Italiana. Vol. XVI. Modena. 1892. 61. F u c n i, A.: Fauna dél calcari bianchi — i

ceroidi c. Phylloceras cylindricum S o w. sp. dél Monté Pisano. Atti d. Soc. Tosc.
di Scienze Nat. vol. XIV. Pisa. 1895. 62, F u c n i. A: Faunula d. Lias medio — i

di Spezia. Estratto dal Bollettino della Soc. Geol Ital. Vol. XV. Fasc. 2. Roma. 1896.
— 63. Fu c n i i. A.: Fossili d. Lias medio d. Monté Calvi presso Campiglia Maritli-
ma. Pisa. 1898. — 64. Fu c i n i, A.: Di alcune nouve Ammoniti dei calcari rossi

inf. della Toscana. Palaeontogr. Italica. Vol. IV. Pisa 1899. — 65. F u c i n i. A.:

Ammoniti dél Lias medio dell Appennino centrale esistenti nel. Museo di Pisa. (Táv.
 A Gerecse hegyié*? északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 357

XIX— XXIV. (I — VI.) e 1—23

V. 1899. Pisa. 1900.
l'ig. 66
interc) Pál. Ital. Vol. —
F u c n i. A.: Cefalopodi
i
Monté de Cetona. Parte — V. Vol. VII. (1901.).
liassici dél 1

VIII. (1902.) IX. (1903). X. (1904). XI. (1905). 67. Fuc n A.: Synopsis déllé — i i.

Ammonili dél Medolo. Pisa. 1908. 68. F u c n —

A.: Fossili domeriani dél din- i i

torni di Taormina. Parte Pál. Ital. XXVI. 1920. XXVII. 1921. Pisa. Parte V. XXXV.
I.

1934/35. — 69. Fucini, A.: Fossili domeriani dél dintorni di Taormina. Palaeon-
logr. Italica Memorie di Palaeonlologia Vol. XXXI. (N. Ser. vol. 1.) Anno 1929—30.
Pisa. 1931. — 70. F u e r e r, K.: Die Ammoniten des
1 1 mittleren Lias v. Oestringen.
Miit. d. Grossherz. badischen Geol. Landesanst. Bd. II. Heidelberg. 1893. 71. —
Gém mell a ro. G. G.: Sopra alcune fauné giuresi e liasiche della Sicilia studi
paleontologici. Testo. Palermo. 1872—82. 72. Gemmellaro, G. G.: Sui fossili —
degli Strati a Terebratula Aspasia della Conlrada Roche Rosse presso Galati. Pa-
lermo. 1884. —
73. Geye r, G.: Ueber d. liasischen Cephalopoden d. Hierlatz b.
Hallstatt. Abh. d. K. K. G. R. A. Bd. XII. No. 4. Wien. 1886. 74. G e y e r. G.: -
Jurassische Ablagerungen anf. d. Hochplateau d. Todten Gebirges im Steiermark. H.
d. K. K. G. R. A. Wien. 1884. — 75. Geyer. G.: Über d. Lagerungsverhálln. d.
Hierlatzschichten in Zone d. Nordalpen Pass. Pyhrn. b. z. Achensee. Jb.
d. südl.
d. K. K. G. R. A. Bd. XXXVI. Wien. 1886. - 76. Geyer. G.: Über d. liasischen

Brachiopoden d. Hierlatz bei Hallstatt. Abh. d. K. K. G. R. A. Bd. XV. Wien. 1889-

— 77. Geyer, G.: Die mittelliasische Cephalopodeníauna des Hinter Schaíberges
im Oberösterreich. Abh. d. K. K. G. R. A. Bd. XV. Wien. 1893. — 78. Goetel
W.: Die rhátische Stufe u. d. unterste Lias d. subtatrischen Zone ind. Tatra. Extráit
du Bull. de l’Ac. d, Sciences de Cracovie. Cl. d. se. Math. et Nat. sér. A: se. Math.
nov.-dec. 1916. Cracovie. 1917. — 79. G o r t a n i, M.: Retico, Lias e Giura nelle
Prealpi del-l’Arzini. Boll. d. R. Comit. Geol. d’ltalia. Vol. XLI. Roma. 1910. — 80.
G r e c o, B.: II Lias inferiore nel circondario de Rossano Calabro. Atti d. Soc. Tosc.
di Se. 81. Gregorio: Fossili dél Giura-Lias de Segan
Nat. Vol. XIII. Pisa. 1894. —
e di Valpore. Torino. 1885. —
Gregorio: Monographie d. Fossiles de Gheipa.
82.
Annál, de Geol. et de Pál. Livr. Palermo. 1886. — 83. Haas, H.: Beitr. z. Kenntn.
1.

d. liasischen Brachiopodenfauna v. Südtyrol u. Venetien. Kiél. 1884. — 84. Haas.

H. : Etdé monographique et critique des Brachiopodes rhétiens et jurassiques des

Alpes Vaudoises. Abh. d Schweiz. Pál. Ges. Vol. XI. (1884). XIV. (1887). XV11I.
V 1 89 1 ) .
— 85. Haas, H.: Beitr. z. Kenntn. d. jurassischen Brachiopodenfauna. 5 Taf.
Abh. d. Schweiz. Pál. Ges. Vol. XVIII. 1891. — 86. Haas, H.: Die Fauna d. mittl.

Lias v. Ballino in Südtyrol. II. Teil. Beitr. z. Pál. u. Geol. Österr.-Ung. Bd. XXVI.
Wien u. Leipzig. 1913. — 87. Haas, H. u. Pe t r i. C.: Die Brachiopoden d. Jura-
formation v. Elsass-Lothringen. Abh. z. geol. Spezialkarte v. Elsass-Lothringen. Bd.
II. Strassburg. 1884. — 88. v. H a u e r, F r.: Ueber d. Gliederung d. Trias, Lias u.
Jura-gebilde i. d. nordöstlichen Alpen. Jb. d. K. K. G. R. A. Jg. IV. Wien. 1853. —
89. v. Haue
F r.: Untere Lias-Schichten
r, d. nordöstlichen Alpen. Jb. d. K. K. i.

G. R. A. Jg. IV. Wien. 1853. —

90. v. Hauer, F r.: Beitr. z. Kenntn. d. Heierophyl-
len d. österr. Alpen. Sitz. bér. K. Akad. d. Wiss. Bd. XII. Jg. 1854. Wien. 1854. —
— 9 v. H a u e r, F r.: Über einige
. unsymmetrische Ammoniten aus d. Hierlatz-
Schichten. Sitz. bér. d, K. Akad. d. Wiss. Math. Nat. Cl. Bd. XIII. Jg. 1854. Wien.
1854. —
92. v. Hauer, F r.: Über di Cephalopoden aus d. Lias d. nordöstl. Alpen.
Denkschr. d. K. Akad. d. Wiss. Bd. XI. Wien. 1856. 93. H e r b c h, F.: A Szé- — i

kelyföld földtani és slénytani leírása. Földt. Int. Évk. V. k. Bpest. 1878. — 94.
H o f f m a n n K.: Die Ammoniten d. Lias Béta d. Langenbrückener. Senke I — II.

Beitr. z. naturkundl. Forsch. in Südw. Deutschland. Bd. I. H. 2. 1936. Bd. 111. H-

I. 1938. — 95. Hu g, O.: Die Oberlias-Ammoniten v. Les Pueys u. Teysachaux am
Moléson. Abh. d. Schw. Pál. Ges. Vol. XXV. 1898. — 96. Hu g, O.: Die Unter-u.
358 Vigh Gusztáv

Mittellias-Ammoniten-Fauna v. Blumenstein-Allmend u. Langenschgrat am Stockhorn.

Abh. d. Schweiz. Pál. Ges. Vol. XXVI. 1899. — 97. Hyatt: The Fossd, Cephalo-
pods of the Museum of Comparative Zoology. No. 5. 98. — Kért, W: Ein neuer
Aufschluss i. d. Grenzschichten v. Dogg. u. Lias im oberen Allertal. Jb. d. Preuss.
Geol. Landesanst. z. Berlin 1921. Bd. XL1I. Berlin. 1923. — 98. K ráfit: Über den
Lias des Hagengebirges. Jb. d. K. K. G. R. A. Bd. XLV1I. 1897. — 100. Lamarck;
Histoire naturelle des Animaux sans Vertébres. T. VI. Paris. 1819. — 101. Lángé.
W.: Über d. untersten Lias d. Herfo r der Mulde (Psilonoten- u. Angulatenschichten)
Jb. d. Preuss. Geol. Landesanst. z. Berlin. 1921. Bd. XLII. Berlin. 1923. — 102.
Lángé, W.: Über Ammoniteníauna d. unt. Lias Nord-
d. Psilonotenstufe u. d.

deutschlands. Jb. d Preuss. Geol. Landesanst. zu Berlin. Bd.XLIV. 1924. 103. Lán- —
gé, W.: Die Ammoniteníauna d. Psiloceras-Stufe Norddeutschl. Palaeontogr. Bd.
XCI1I. Stuttgart. 1941. — 104. M o n k e, H.: DieL iasmulde v. Herford in Westfalen.
Bonn, 1888. — 105. Negri, L: Revisione délléammoniti liassiche della Lombardia
occidentale. Pál. Ital. Siena. 1934. — 106. Neumayr, M.: Ueber unvermittelt auf-
tretende Cephalopodentypen im Jura Mitt.-Europa's. Jb. d. K. K. G. R. A. Bd. XXVIH.
Wien. 1878. — 107. Neumayr, M.: Z. Kenntn. d. unterst. Lias i. d. Nordalpen.
Abh. d. K. K. G. R. A. Bd. VII. Wien. 1879. - 208. N i c ol i s, E. & Pa róna,
C. F.: Note stratigrafiche e palaeontologiche sül Giura superiore. della Provincia de
Verona. Boll. d. Soc. Geol. Ital. Vol. IV. Roma. 1885. — 109 O p p e 1, A.: Über d.
Brachiopoden d. unt. Lias. Ztschr. d. D. Geol. Ges. 1861. Bd. 13. — 110. Ooster:
Pétrifications remarquables des Alpes Suisses. Synopsis d. Brachiopodes foss. d. Alpes

Suisses. Génévé et Balé. 1863. — lll.Oppel, A.: Dér mittlere Lias Schwabens.
Jh. d. Ver. f. vaterl. Naturk. in Württ. Jg. X. Stuttgart. 1854. — 112. O p p e A.: 1,

Palaeontologische Mittheilungen. Stuttgart. 1862. Text. & Atlas. — 113. d’O b g n y r i :

Paléontologie Francaise. Terrains Jurassiques. Tóm. 1. Text. & Atlas. Paris. 1842 — 1849.
— 114. Ormós A
Bakonyi Kékhegy alsóliászkori brachiopoda faunája. Köziem,
E.:

a Debreceni Tisza István Tud. Egyet. Ásv.- és Földt. Int. -bi. 9. sz. Debrecen. 1937.

115. Pa róna: II calcare liassico di Gozzano e suoi fossili. Alti della R Accad. i

dei Lincei CCXXVII. Ser. 3. Vol. Vili. Roma, 1880. 116. Pa róna: Contributo —
allo stúdió della fauna liassica deli’ Appennino centrale dél dott. Atti della R. Ac-
cad. dei Lincei. CCLXXX. Ser. 3. Memoire. Vol. XV. Roma, 1883. 117. Pá- —
ron a: Fossili d. Lias inferiore di Saltrio in Lombardia. Milano, 1890.
I 118. —
Páron a: Revisione della Fauna Liasica di Gozzano in Piemonte. Torino. 1892.
— 119. Páron a: Ammoniti dei Lias inferiore dél Saltrio. I. parte. Abh. d. Schweiz.
Pál. Ges. Vol. XXIII. 1896. — 120. Pa róna: Ammoniti liasiche di Lombardia II.
Amm. dél lias medio. Abh. d. Schweiz. Pál. Ges. Vol. XXIV. 1897. — 121.' Páron a:
Contribuzione alla conoscensa déllé Ammoniti liasiche di Lombardia. P. III. Am-
monite dél calcare nero di Moltrasio. Abh. d. Schw. Pál. Ges. Vol. XXV. 1898.
— 122. Peters K. III. Geologische Studien aus Ungarn. 2. Die Umgebung v.
:

Visegrád, Gran, Totis u. Zsámbék.

d. K. K. G. R. A. Jg. X. Wien. 1859. Jb. —
123. P a, J.. Über eine mittelliasische Cephalopodenfauna aus d. nordösll. Klein-
i

asien. Anna! K. K. Naturh. Hofmus. Bd. XXV11. Wien. 1913. 124. P a, J.: Unter- — i

suchungen über die Gattung Oxynoticeras. II. d. K. K. G. R. A. Bd. XXIII. H. 1, Wien.

1914. —
125. dél P a z, G.: Sulla fauna liasica déllé Tranze di Sospirolo. Parte
i

Príma. 3 planches. Abh. d. Schw. Pál. Ges. Vol. XXXIII. (1906.) 126. Pom- —
peck j: Beitr. z. einer Revision d. Ammoniten d. schwábischen Jura. Jh. d. Ver-
eins f. Württemberg. Stuttgart. 1893.
vaterl. Naturk. in V. 127. Pompeckj: I — —
Palaeontologische Beziehungen zwischen d. unt. Liaszonen d. Alpon u. Schwabens.
S. XLII. Jh. d. Ver. f. vaterl. Naturk. in Württemberg. Bd. 49. Stuttgart. 1893. —
128. Prinz Gy.: Z. Kenntn. d Fauna d. Liasablagerungen v. Gallberg. Centralbl.
 A Gerecse hegység északnyugati részének földtani és slénytani viszonyai 359

I. Min. etc. Jg. 1906. No. 4. — 129. Quenstedt, F r. A.: Die Cephalopoden.
Text & Alias. Tübingen. 1849. — Quenstedt. F
130. r. A.: Dér Jura. Text & Al-
ias. Tübingen. 1858. — 131. Quenstedt, F A.: Die r. Brachiopoden. Petrefaclen-
kunde Deutschlands. Abt. I. Bd. II. Text & Atlas. Leipzig. 1868 — 1871. — 132.

Quenstedt, F A.: Handbuch dér Pelrefactenkunde. r. Text & Atlas. Tübingen.

1885. — 133. Quenstedt, F A.: Die Ammoniten des r. Schwábischen Jura. Text
I— II. & Atlas. Stuttgart. 1885. 1887. — 134. R a u. K: Die Brachiopoden des milt-

leren Lias Schwabens mit Ausschluss dér Spiriferinen. Jena. 1905. — 135. Rey-
n e s. P.: Monographie des Ammonites. Lias I Partié. Paris. 1867. — 136. Rey-
nes, P.: Essai de Géologie et de Paléontologie Aveyronnaises. Paris, 1868. — 137.

Ro 1L: Synopsis des Spirobranches (Brachiopodes) Jurassiques Celto-Soua-

1 i e r.

bes Abh d. Schw. Pál. Ges Vol. XLIII. Génévé. 1918. 138. Román, Fr: Les —
Ammonites Jurassiques et Crétacées. Paris. 1938. 139. Rosenberg, P.: Die —
liasische Cephalopodenfauna d. Kratzalpe im Hagengeb. Beitr. z. Pál. u. Geol. Ös-
terr.-Ung. Bd. XXII. Wien u. Leipzig. 1909. —
140. R z e h a k, A Das Liasvorkom- :

men v. Freistadtl in Máhren. Zeitschr. mahr. Landesmus. Bd. IV. Brünn, 1904.
d.
— 141. Saint Hilaire, G. J.: Resumé des legons sur la question de l'espéce.
Revue et Mag. de Zoolog. 1851. — 142. Schafháutl: Süd-Bayerns Lelhaea
Geognostica. Leipzig. 1863. Text & Atlas. — Sc h m d
143. i t, E. W.: Die Arieten des
unt. Lias. v. Harzberg. Paleontogr. Bd. LX1. Stuttgart. 1914 — 15. — 144. Sower-
b y, J.: Mineral-Conchologie Grossbrittaniens. Solothurn. 1842 — 44. — 145. Sovver-
b y, J.: Mineral Conchology. Vol. 1— VI. 1812—1829. — 146. S p a t h, L. F.: The
Ammonites (írom the Belemnite Maris of Charmouth) Quart. Journ. of the Geol.
Soc. of London. Vol. 84. London. 1928. 147. Stoliczka, E.: Über die —
Gastropoden u. Acephalen d. Hierlatz-Schichten. Sitzungsber. d. K Akad. d. Wiss.
1861. XL111. 148. Suess —
Über die Brachiopoden d. Kössener Schichten. Denk-
:

schr. d. K. Akad d. Wiss. Math.-Nat. Cl. Bd. Vll. Wien. 1854. 149. Szajnocha, —
L.: Ein Beitr. z. Kenntn. d. jurassischen Brachiopoden aus d. karpathischen Klippen.

Sitzb d. k. Akad. d. Wiss. LXXX1V. Bd. 1881. 150. T a r a m e i, T.: Mono- 1 — 1 1

gráfia stratigrafica e palaeontologica dél lias nelle provincie Venete. Venezia. 1880. —
151. T i 1 m a n n, N.: Die Fauna d. unt. u. mittl. Lias in Nord.-u. Mittel-Peru. Neues
Jb. f Min. Geol. u. Pál. Bd. XLI. Stuttgart. 1917. — 152. Trauth, Fr.: Die Gre-
stener Schichten d. österreichischen Voralpen u. ihre Fauna. Beitr. z Pál. u. Geol.
Österr.-Ung. Bd. XXII. Wien u. Leipzig. 1909. — 153. U h 1 i g, V.: Über die liasi-
sche Brachiopodenfauna v. Sospirolo, bei Belluno. Sitz. bér. d. K. Akad. d. Wiss.
Bd. LXXX. Abt. I. Uhlig, V.: Über eine unterliasi-
Jg. 1879. Wien. 1880. — 154.
sche Fauna aus dér Bukovina. Abh. med. Vereins f. Böhmen „Lotos". d. d. nat.
Bd. II. H. 1. Praga. 1900. —
155. Uhlig, V.: Die marínén Reiched.Jura u. d. Un-
terkreide. Mitt. d. Geol. Ges. i. Wien. Jg. IV. 1911. 156. Vadász E. A Nagy- —
küküll megyei Alsórákos alsóliászkorú faunája. Földt. Int. Évk. Bp. 1908. XVI. k.
5. fz. 157. — W
á h n e r, Fr.: Beitr. z. Kenntn. d. tieferen Zonen d. unt. Lias i.
d. nordöstl. Alpen. Teil I— VI. Beitr. z. Pál. Österr. Ung. Wien. Bd. IV— VI. VIII, IX,

XI. 1886 — 1898. —

158. Wáhner, Fr.: Excursion nach Adneth u. auf. d. Schaf-
berg. Exc. Führer 1903. (Geol. Kongr. Internac. Wien. 1903.) 159. Winkler. G. —
G.: Neue Nachweise üb. d. unt. Lias i. d. bayrischen Alpen. N. Jb. f. Min. etc. Bd.
II. 1886. 160. M u i r — —W
o o d, H. M.: The Brachiopods (from the Belemnite
Maris of Charmuth) The Quart Journ. of the Geol. Soc. of London. Vol. 84. Lon-
don. 1928. —
161. Wright: Monograph on the Lias Ammonites of the British
Islands. Pál. Soc. London. 1878 1886. 162 Z i e t e n Die Versteinerungen — — :

Württembergs. Stuttgart, 1830. — 163. Z i 1 1 e 1. K. A.: Geol. Beobachtungen aus d.

Central-Appenninen. Geognost. Pál. Beitr. Bd. II. München. 1869.
360

TOPOGRÁFIAI TÉRKÉPEK ISMERTETÉSE.

Irta : Hampel Ferenc.

Történelmi bevezetés.

A legrégibb magyar térkép Lázár diák térképe 1528-ból. Méret-

aránya kb. 1 : 1.200.000-hez. Feltn hibája az ÉK-i ferde tájékozás. Az
ország elég jól felismerhet képét nyújtja. Lazarus térképe 200 éven ót
Magyarország valamennyi térképének forrósa volt. Ezek a térképek, ha
tartalmilag ilt-ott gazdagodtak is, Lazarus térképének hségét megrizni

nem tudták. (Legfbb hibájuk, hogy a magyar Dunát jellegzetes alakú ket-
ts törése nélkül, kiegyenesítve ábrázolták, miáltal az ország egész képe el-
torzult.) M a r s g híres „Danubiusra 1726-ban került nyilvános kiadósra.
i 1 i

M a r s g i segédjének, Müller János Kristó f-nak 1709-ben

I i

megjelent térképe 4 lapból állt. Méretaránya 1 550.000-hez, 100 éven át :

az ország legjobb közhasználatú térképe volt. Részletekben gazdagabb, de

kartografiailagkevésbbé értékes munka a L a c y-féle térkép 1769-bl.
(Méretaránya 2 360.000.) Szerzje .-Müller Ignác.
:

Mikoviny Sámuel az 1730-as évek elején III. Károly

megbízásából megyei térképeket készített Bél Mátyás „Notitia Hun-
gáriáé “ cím mvéhez 1 160.000-es méretarányban. Mikoviny meg-
:

határozta a pozsonyi kezd délkört, Pozsony mellett alapvonalat mért s

ebbl kiindulva kiterjedt háromszögelést és számos csillagászati helymeg-
Mikoviny a magyar térképészet reformátora.
határozást végzett.
A Monarchia háromszögelése. Franciaország I. els
háromszögelésével majdnem egyidejleg a magyar-osztrák monarchiában
is fokméréseket és nagyobbrészben összefügg háromszögelést végeztek.
(Liesganig 1719 — 1799.)
A Monarchia katonai felvétele. A hétéves I. háború
befejezése után Mária Terézia elrendelte birodalmának els katonai
felvételét, mely 1763-ban kezddött és 1 I.J ó z s e f alatt, 1785-ig (22 év
alatt) fejezték be. A felvétel 1 : 28. 800-as méretarányban készült (Josephi-
nische Aufnahme) az osztrák vezérkar irányításával, nagyobbrészt grafikus
háromszögelés alapján és 1451 drb. több színben megrajzolt kézirati fel-
vételi lapból állt. A katonai érdek adatokról, melyek a térképen kifejez-

lietk nem voltak (pl. vizek, hegyek, útak erdk jelentsége, járhatósága,
stb.), kötelekre men,
bizalmas részletes leírás készült, s ez a térképlapok
kiegészít részéi alkotta. (Katonai országleírós.) Ez a nagy térképanyag
európai viszonylatban is elsrend munkának nevezhet. Sajnos, hadi
érdekbl a felvételi anyagot elzárták a nyilvánosság ell.
L p s z k y térképe
i 469.472-es méretarányban a magyar magán- 1 :

térképészet legkiválóbb alkotása, 1806-ban jelent meg. Mintegy 40 csilla-

gászati és háromszögelési pontnak s több mint 600 önálló, eredeti felvé-

telnek jól sikerült összefoglalása. Magyarország valamennyi késbbi tér-
képének forrósa.

A Monarchia kataszteri felmérése közvetlenül a katonai felvétel utón

 Topográfiai térképek ismertetése 361

kezddött meg, igazságos adókivetés céljából. Magyarország kataszteri fel-

mérését 1785-tl 1787-ig hajtották végre, az 1769-es Mü I I e r-féle térké-

pek alapján.
A II. katonai felvétel. A József császár korabeli orszá-
gos katonai felvételi térképek elévülése és a részletes térképekkel szem-
ben támasztott katonai követelmények fokozódása miatt 1. Ferenc csá-
szár 1807-ben elrendelte a Monarchia II. felvételét (1807 — 1869). A felvétel

1 : 28.800 a s méretarányban történi s nagyrészben a kataszteri alapanyagra

támaszkodott. Magyarország II. felvételét (1819 — 1869) 50 év alatt hajtották

végre, a háborúk és a szabadságharc okozta megszakítások miatt.

A II. felvétel térképei nagy haladást mutatnak az elbbihez képest.
Kivitele szintén többszín kézirati, mint az elsé, de ennél jóval ponto-
sabb s a térszíni formák ábrázolásmódja fejlettebb. Nagy súlyt helyeztek
a hadászati adatok pontos feltüntetésére. A domborzat ábrázolása ellen-
ben úgy felfogásban, mint kidolgozásban nem egyöntet. Részben a régi,
kevésbbé tagolt, vázlatos vonalkázást (Schwungstrich), részben pedig a
L e h m a n n-módszerhez hasonló, de vele nem azonos csíkozást (Slufen
manier) használták. A hegytetk és lábak, kúpok, nyergek és pihenk fi-
noman, az oldallejtk ellenben ersen csíkozottak.
A II. felvétel alapján készült a Monarchia 1 144.000-es katonai rész- :

letes térképe, egyszín rézmetszetben (1810-tl). Az akkor Ausztriához tar-

tozó lombard-velencei királyság részletes térképeinek méretaránya, a foko-
zottan megmvelt vidékre való tekintettel 1 : 86.400 volt. Ezeket a térké-
szempontok alapján dolgozták ki. A részletezés
peket teljesen katonai
lehel legnagyobb mérték, de nem minden lapon egyöntet. Hat úlfajtál
különböztet meg. Az úthálózat ersen szembetn. Az alkalmazott egyez-
ményes mai napig változatlanul megmaradt. A plaszti-
jelek legtöbbje a
kusan vésett domborzat azonos a felvételi lapok domborzatával. Hátránya
a magassági adatok kis száma. R a d e z k y rendeletére készült az 1:288.000-
t

es általános térkép, a részletes térkép nyomán és ehhez hasonló, egyszín

rézmetszetben. Késbb S c h e d a ezredes a felére kisebbített 1 288.000-es :

térképrl Középeurópa általános térképét készítette el 1 576.000-es méret- :

arányban, mely térkép utánozhatatlan mvészi metszése miatt világhír lett.

A II. felvétel munkálatait már állandó intézmények a katonai három- :

szögel hivatal (1806), a topográfiai és litográfiái hivatal (1816) s majd

ezeknek a Napóleon alapította milánói földrajzi intézettel való egye-
sítésébl (1839) megalakult bécsi katonai földrajzi intézet végezték.
A kiegyezés utón (1868) Tóth Ágoston honvédezredes, a ma-
gyar topográfia lelkes úttörjének, javaslatára felvetdött egy önálló ma-
gyar helyszínrajzi intézet felállításának terve. Tóth terve azonban nem
valósult meg, csupán egy kisebb jelentség térképészeti osztályt állítottak
fel a közlekedésügyi minisztériumban. Ez a térképészeti osztály kezdetben
Tóth vezetése alatt külföldön is elismert, érdemes munkát fejtett ki,

Tóth távozása után csakhamar elsorvadt s végül az Állami Nyomdába

szívódott fel.

A Ml. 'katonai felvétel. A folytonos helyesbítések elkarü-

 —
362 Hampel Ferenc

lése végett 1868-ban elrendelték a Monarchia új katonai felvételéi 1 : 25000-

es méretarányban. A felvételt újabb, elzetes I. -rend háromszögelés alap-
ján, Bosznia-Hercegovinára is kiterjesztették és rövid 20 év alatt (1869
1889) hajtották végre. Ezek a térképek legtöbbnyire helyesbítetlen állapot-
ban még ma is hazánk 3/4 részének felvételi alapanyagát alkotják.
A 14 színben megrajzolt eredeti lapok térszínrajza teljes és feltünteti
a legapróbb, katonailag még fontos részleteket is. Írás, alacsonyabbrend
úthálózat, fából épített tereptárgyak, töltések és árkok fekete színben ; épí-
tett utak, vasból és betonból épített tereptárgyak piros színben ; az ala-
csonyabbrend úthálózat f összeköt vonalai narancs színben vizek és ;

azok szegélyvonalai sötétkék, nagyobb vízfelületek világoskék színben ;

legel és rét halványzöld szlk rózsaszínek, erd barnászöld, cserjés

;

okker, erd és cserjésszegélyek szürkészöldek, kertek sötétzöldek, gleccse-

rek halvány kékeszöldek, a sziklarajz pedig barna árnyalással szerepel.
A magassági mérések alapján kidolgozott domborzat a nagyobb
srített
magassági különbségekhez módosult Lehman n-féle csíkozással fekete
színben és 30 m-es sárkánypiros szintvonalakkal lett ábrázolva. (A Leh-
man n-féle csíkozási fokozat 0° — 45°, az osztrák módosított csíkozás ezzel
szemben 0° — 80°-ig Közhasználatra kézzel színezett és csak rész-
terjedt.)

ben helyesbített fényképmásolatokat —

ú. n. platinanyomokat készítettek.

A III. felvétel kisebbített, s amennyire a méretaránya megengedi, h

másolata a ma is még csapattérképül szolgáló, állandóan nyilvántartott
egyszín 1 75.000-es
: részletes térkép, melynek els lapja 1873-ban jelent
meg. Ez a 746 lapból álló egységes jelkulcs alapján kidolgozott térképm
nem rézmétszéssel, hanem heliogravura (M a r i o t 1879) útján készült el
16 év alatt. A topográfiai méreszközök tökéletesílese lehetvé tette a
pontos felmérést. A technika vívmányai, a grafikai sokszorosító eljárások
sokoldalú, gyors fejldése nagy mértékben befolyásolták és új irányba te-

relték a katonai térképezést. A litográfia (1825 Senefelder), a galva-

noplasztika (1838. J a k o b i), a fényképezés (1856. Daguerre), a helio-
gravura (1879. Ma r i o t), a kromolitografia (1876. E c k s t e i n) stb. új el-

járásai teljesen kiszorították a lassú és költséges rézmetszést ; egyúttal le-

hetvé telték a térképek mszaki úton való gyors és gazdaságos sokszo-

rosítását.
A térkép ez idtl kezdve közkinccsé vált. A harcoló katona, a ke-
resked, a tanuló, a turista —
mindjobban hasznát vették a részletes tér-
képnek, minek következtében a térképezés is folyton újabb és magasabb
követelményekkel állt szemben. A III. felvétel szigorúan csak katonai szem-
pontok alapján készüli, az akkori harceljárásoknak megfelelen ezért a
magas hegységek, mocsarak, sziklás területek gleccserek és általában a
kevésbbé járható területek nem bírlak azzal a pontossággal és részletezett-
séggel mint a harcra alkalmasabb területek és mivel a III. felvétel óta a
köz- és mezgazdasági, valamint, más egyéb szempontok szükségessé tették,
elhatározták a Monarchia IV., új és egységes felvételét, a legnagyobb
pontossággal és szabatossággal.
A IV. felvételt 100 évre tervezték 1 ; 25.000-es méretarányban
 Topográfiai térképek ismertetése 363

1896-tól a világháborúig folyamaiban is volt. Itt alkalmazták elször a

földi fotogrammetriát (FML Dr. H ü b 1). Kísérletképpen elször a Magas-
tátrát vették fel és pedig topográfiai, geodéziai és fotogrammetriai úton,
hogy a fologrammetria használhatóságát ellenrizhessék. A fotogrammetriai
felvétel úgy gyorsaság, mint pontosságot tekintve igen használhatónak bi-
zonyult. F. v. Conrad vezérkari fnök parancsára, ki mér akkor szá-
molt egy olasz konfliktus lehetségével, fotogrammetriai úton, gyors ütem-
ben felmérték Isztriát, Karinthiál, Déltirolt és Voralberg nagyrészét, mely
térképek a világháborúban igen használhatónak bizonyultak.

A topográfiai térképek tervezésének alapelvei.

A térkép a harcvezetés segédeszköze (C h o I n o k y definíciója sze-

rint az ember 3 f
szükségletének egyike „Élelem, védelem, kényelem"). :

A topográfiai térképek megtervezése a fontos katonai tevékenységek szem-

pontjából történik, mely tevékenységek három nagy csoportra oszthatók :

mozgás, harc és nyugvásra.

A mozgás célja az ellenség megközelítése. Felvonulás alatt a csapatot
vasúton, hajón, gépkocsin stb. szállítják arra a helyre, ahonnan gyalogmenetben
közelítheti meg az ellenséget. Fontos tehát, hogy a térképen rajta legyen a csapat-
szállításra alkalmas összes szárazföldi, vízi és légi közlekedési vonal, minden olyan
részletével, mely a szállítással kapcsolatban jelents lehet. A felvonult haderk
elremozgása nagyobbrészt gyalogmenetben, az utakon bonyolódik le, ezért az
olyan utakat, melyek minden idjárásban alkalmasak a forgalom lebonyolítására
mindig megtaláljuk a topográfiai térképeken. Sr úthálózat mellett, nyílt vidéken a
y lakott helyek közötti forgalmat nem szolgáló mellékutak, vagy a gazdaságokban
használt alárendelt talajútak — a térképet feleslegesen zsúfolva — az áttekintést
megnehezítenék. vagy nehezen járható ersen fedett terepen
Útszegény vidéken,
(magas hegységben, karsztos, kmezs vagy mocsaras, ingoványos és nagy erd-
séggel fedett vidéken) egy alárendelt gyalogút is nagy fontossággal bír, s ezért meg
is találjuk a térképen. A csapatok elremozgását az útak emelkedési viszonyai is
befolyásolják. A meredek útakon való menetelés fárasztóbb s a menetidt meg-
nyújtja. Ez a körülmény több, helyesen megválasztott pihen közbeiktatását teszi
szükségessé, melyhez az adatokat a térképbl vesszük. A menetel csapatzöm elre
és oldalt felderít és biztosító osztagokat küld ki, melyek közül az elbbiek az el-
lenség felkutatására, elnyomulásának iránya, ereje és magatartásának felderítésére
hivatottak míg az utóbbiak a meglepetésszer ellenséges támadások ellen bizto-
;

sítják a csapat zömét. Ezek az osztagok terepszakaszról terepszakaszra haladva, a

jó kilátást nyújtó pontokat és magaslati vonulatokat keresik fel s ezeken elreha-

ladva hajtják végre feladataikat. Ezek részére a magaslatokon vezet alárendelt
egyvonalas talajútak is nagy fontossággal bírnak. Ha az úton menetel csapatzöm
az ellenség tüzérségi tzkörletébe jüt, a csapatvezér a tüzérségi tz káros hatásá-
nak csökkentése miatt csapatait az útról letéríti, szétbontakoztatja s az egyes csa-
patrészek közé nagyobb térközöket iktat ; az esetleges céltalan veszteséget elkerülve
— á terepen folytatja elnyomulását. Ezt elnyomulást a terep járhatósági vi-
az
szonyai ersen befolyásolják. Fontos tehát, hogy a térkép ezt szembetnen fejezze
ki. (Karszt, kmez, szikla, futóhomok, idnkint vizenyó's talaj, mocsár, láp, termé-
szetes és mesterséges árkok, töltések, kerítések, növényfödözet, szántóföld, rét, a
hajózható, csónakázható, tutajozható víziutak.) A folyóvizeknél, mint mozgási aka-
364 Hampel Ferenc

dálynál négy szempont jut kifejezésre: 1. átgázolható-e, 2. átgázolhatallan (nagyobb

folyóknál a víz sodra), 3. mesterséges vízi átjárók (hidak, áteresztk, bürük, révek),
4. a partviszonyok.
A harc szempontjai. A harc végcélja az ellenséges er megsem-
misítése. Helyszíne az a terep, ahol erink az ellenséget fellelik. Miután csapataink,
az elbbi fejezetben ismertetett módon (szállítóeszközökkel utakon és terepen) vég-
rehajtott elremozgással, elérték az ellenséget és az ütközet színhelyét, a terep mint
harcterület, a harc lefolytatására számbajöv és arra elsrend fontossággal bíró
tényeznek tekinthet. A harcba vetett erk erkölcsi és anyagi értékén kívül talán
nincs még egy olyan fontos tényez, mint a harc színhelyéül szolgáló terep. A vi-

lágtörténelem nagy hadvezérei, diadalmas hadjárataik megtervezésénél és sikeres

végrehajtásánál sohasem hagyhatták számításon kívül a terep befolyását a harcra
s ha ezt mégis elmulasztották, annak mindig kudarc és véráldozat volt a követ-
—
kezménye. Az 1914 18-as világháborúban fleg a terepviszonyok helyes megbírá-
lása játszott közre, amikor a Kárpátok ormain törtük meg az orosz gzhenger min-
dent legázoló erejét. Ezzel szemben a Szerbia ellen, 1914-ben végrehajtott els
támadásunknak, véres áldozatok árán kivívott sikerei a terepviszonyok figyelembe-
vételének elhanyagolása miatt veszendbe mentek mert az szi eszésektl fel- ;

ázott nehezen járható terep és útvonalak felrölték az elmaradt er-, lszer és éle-
lemutánpótlást nélkülöz csapatok fizikai és erkölcsi erejét. A harc vezetésének
szempontjából oly fontos tényeznek, a terepnek elbírálására a csapatvezér az ala-
pot a térképbl meríti nyilvánvaló tehát a térképnek, mint harcvezetési segéd-
;

eszköznek nagy fontossága. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem,

hogy milyen viszonyok közt használja a katona a térképet. Tudjuk, hogy a harci
tevékenység mindenkor nagy testi és lelki megerltetéssel jár s gyakran az emberi
er legnagyobb megfeszítését követeli. Gyakran elfordul, hogy a vezetésre hivatot-
tak testileg megerltetve, nyomasztó lelki hatások alatt, esetleg rossz világítás mel-
lett, szakadó esben kénytelenek a térkép alján, gyors és mégis megfontolt intéz-
kedéseket tenni. Ebbl következik az, hogy a harcvezetésre alkalmas térkép min-
denkor jól olvasható legyen és tartalmazza mindazt, ami a csapatvezérnek a harc-
vezetésnél fontos, úgy, hogy az els pillantásra jól felismerhet legyen. Ez a cél
vezette a honv. térk. intézetet akkor, amikor az egyszín ábrázolási mód helyett a
színes ábrázofásra tért ót. Ezzel a térkép áttekinthetségét fokozta.

A terep harc szempontjából való elbírálása függ a harceljóróstól. Más terep

alkalmas a támadás és más a védelem céljaira.
Támadásra olyan terep kívánatos, mely anélkül, hogy az ellenség ereje
és mozgásának elrejtésére alkalmat nyújtana, lehetvé teszi a harci gépek füzében
elretör, támadó részeinknek fedetten (tereptárgyak, fasorok, bokros, erds részek
takarása, kisebb-nagyobb órkolósok, bevágások fedezése alatt, vagy az ellenség kö-
zelébe vezet, de az ellenség által be nem látható mélyedések u. n. holt területein
ót), minél kisebb veszteséggel az ellenséget annyira megközelíteni, hogy onnan a si-

keres rohamot és betörést végrehajthatja.

Védelemre az a terep alkalmas, mely tzgépeinknek jó kilövést, állá-

sainknak leleplezését, erink fedett eltolásait lehetvé teszi : mégis az ellenség tá-

madásaira alkalmasnak látszó terület állásaink eltt nyílt, takarás- és fedezés-

mentes legyen, hogy a légi erink ell való rejtzést lehetetlenné tegye és állásaink
megközelítése az ellenségre nézve veszteséggel járjon. Ebbl láthatjuk, hogy a jó
csapattérképen a harc szempontjából fontos összes terepnyújtolta elnyöket és hát-
rányokat minél világosabban, jól olvashatóan kell ábrázolni.

A nyugvás szempontjai: A menetelés vagy harc következtében

 Topográfiai térképek ismertetése 365

lecsökkent teljesítképesség helyreállítása céljából a csapatnak nyugvásra van szük-

sége. A nyugvás kétféle lehel : pihen és elhelyezés (éjjeli szállás).

Pihenésre az a terület alkalmas, mely száraz, védett és az ellenség földi és

légi felderítése ell rejt, melynek közelében ivóvízhez juthat a csapat.
A jó térképen ábrázolni kell a rejtzésre alkalmas növényfödözetet, kutakat,
csermelyeket, patakokat és forrásokat. Ezek ábrázolásának terjedelmét a növény-
födözet kiterjedése és állandó jellege, valamint a vidék vízmennyisége (vízbség,
vizszegénység) szabja meg. Magától értetdik, hogy a községek belterületén talál-

ható kutak ábrázolása szükségtelen

A csapatok nyugvása szállásban és táborban történhet. A légi felderítés
miatt a tábornak is leleplezett helyen (erd. cserjés stb.) kell lennie, itt is fontos
az ivóvíz közelléte. A csapat szállásszabályozói és szálláscsinálói a térkép adatai
alapján osztják el a megfelel férhely-körleteket a különböz csapatrészek között,
a fegyvernemek szükségletei szerint. Ezért a térkép feltünteti a községrészek épü-
leteinek srségét, kifejezésre juttatja, hogy hol vannak lakóépületek és hol vannak
a Iovasított fegyvernemek elhelyezésére alkalmas majorságok, belsségek stb.
A csapatok nyugvásával, illetve elhelyezésével kapcsolatban szükséges, hogy
a térképbl lássuk a közigazgatási határokat, a fontosabb közigazgatási (megye,
járás) székhelyeket, hogy a katonai szolgáltatások (termény- és anyagjárandóségok)
igénylése céljából az illetékes hatóságokhoz tudjunk fordulni.

Katonai térképeink szerkezete.

Poliéder síkvetületben készítették a Militárgeographisches Institut

térképeit. Itt a vetítés az elipszoidról matematikai vetítéssel történik közvetlen
síkokra. A koordinátákkal való dolgozást, a numerikus felvételi módokat

ez a vetületi rendszer igen megnehezíti, mert több ezer vetületi síkkal dol-
gozik s ezek között kapcsolatot csak az ellipszoidikus koordináták adnak.
Mondhatjuk tehát, hogy ennek a vetületnek a bevezetésével a k. u, k.
hadsereg saját maga mintegy elzárta tagjait attól a lehetségtl, hogy nume-
rikus felvételi eljárásokkal dolgozzanak.
366 Hampel Ferenc

Képzeljük a B e s s e 1-féle ellipszoidot az egész fokoknak megfelel

meridiánokkal és parallel körökkel felosztva. így eláll egy foktrapéz há-
lózat s ennek egy-egy ilyen trapézét ábrázolja egy l:200.000-es mérelarányu
térkép. Egy ilyen lap fel van osztva 8 részre és egy ilyen /« képez egy
l

l:75.000-es lapot. Ezt a lapot felbontották négy részre s egy ilyén rész fe-

lel meg egy teljes l:25.000-es lapnak. Egy ilyen lapot nevezünk felvételi

szelvénynek. A huszonötezres lapot még négy részre osztották és egy ilyen

kis részképez egy felvételi negyedet. A katonai térképeken a fokok szá-
mozása, illetleg a meridiánok helye Ferró-lól van számítva, nem pedig
a ma szokásos Grenwich-i 0 vonaltól. (I. 3. kép).
 :: :

Topográfiai térképek ismertetése 367

Egy ilyen l:75.000-es lap tehát :

kelet-nyugati irányban 30’ a parallel körön

észak-déli irányban 15 a meridiánon.
A Mililárgeographisches Inslilu! térképeinek koordináta 0 pontja a bécsi
Hermannshof templom tornyától indul ki. A régi 1 : 25.000-es bécsi eredet
térképek a 111. felvételbl származnak. A régi Monarchia területét 2.800 drb.
ölelte fel 1. lap területe kb. 260 km 2
Szintvonalai

100 m - - -

20 m

10 m
4. kép.

A régi l:75.000-es bécsieredet térképek szintén a III. felvételbl

származnak. A régi Monarchia 1091 drb. -bi volt összeállítható. 1 lap
területe 1000 km 2
Szintvonalai

100
i

50 m
5. kép.

Sztereografikus vetületben készíti a m. kir. honvéd térképészeti

Ennél a vetületnél a térszínen végzett méréseket redu-
intézet uj térképeit.
káljuk a Bessel-féle ellipszoidra. Ez a redukció csak a hosszak redu-
kálásából áll, a térszínen mért szövegeket változatlanul az ellipszoidon
fekvnek tekintjük. így adataink most ellipszoidikus adatok. Ezután két
vetítéstalkalmazunk
1.A G a u s s-féle minimális hossztorzulásu konform gömbvetületet,
ezzel az elipszoidon fekv adatokat átvisszük a gömbre és
2. a sztereografikus síkvetületet, ezzel adatainkat álviszük egy gömb-

rl egy síkra.
Nézzük elször a G a u s s-féle minimális hossztorzulású konform
gömbvetületet. Egy olyan gömböt kerestek, mely legjobban simul az ellip-
szoid magyarországi darabjához. Ezt az ellipszoid és sik közé iktatott
gömböt G a u s s-gömbnek nevezzük. A magyarországi G a u s s-gömbnek
sugara 6,378.512 méter. Ez a gömb tehát csak a magyarországi ellipszoid
darabhoz simul legjobban, az egyéb ellipszoid részekhez nem. Ennek a
gömbnek a középpontja nem esik össze a föld csillagászati tengelyei által
meghatározott földközépponttal.
 :

365 Hampel Ferenc

Az
1. ellipszoidról a magyarországi G a u s s-gömbre való vetítésnek a
vetületi törvénye a következ követelményeknek tesz eleget
A vetület szöglarló konform, vagyis az ellipszoidikus szögek vál-
tozatlanok maradnak a gömbre való vetítés után is.

&
7. kép. A sztereografikus vetítés.

2. Az ellipszoid parallel köreinek és meridiánjainak a gömbön is

parallel körök és meridiánok felelnek meg.

3. A hossztorzulások a lehet minimális értékek, az egyes térkép*
lapokon szómba sem jön, a síkvetülettel járó torzulások mellett,
 Topográfiai térképek ismertetése 369

A gömbre való vetítés után összes adataink a gömbön állnak ren-

delkezésünkre. Ezután a G a u s s-gömbrl történik a vetítés a síkra. A ve-
títés sztereografikus vetítés, mely abból hogy a rendszer kezdpontjá-
áll,

ban huzunk egy érint síkot a magyarországi G a u s s-gömbhöz, s ezu-

tán a gömbön fekv pontokat a kezdpont diamelrál pontjából vetítjük a
síkra.
A vetítés tehát perspektiv. A sztereografikus velületnek a következ
alaptulajdonságai vannak :

1. A vetületi középpontból kiinduló összes gömbi radius vektorok

képei egyenes vonalak.
2. A vetületi kezdpont körül irt gömbi körök képei szintén a vetü-
leti kezdponthoz képest koncentrikus körök.

8. kép. A fokhálózat képe a sztereografikus vetületben (a sík a sarkot érinti).

3. Bármely pontban a rédius vektor és a parallel kör egymásra úgy

a gömbön, mint a síkon merleges.
4. A vetület szögtartó, azaz az iránymodulus minden pontban az
egységgel egyenl.
5. A hossztorzulás a vetületi középpont körül leírt körökön (paral-
lelkörökön) állandó nagyságú. A vetületi középpontban a hossztorzulás 0,
ettl kifelé értékben folytonosan növekszik. Az ilyen vetületet azimutá-
lisnak nevezzük. A sztereografikus vetület tehát azimutális vetület.
6. A hossztorzulás független egy adott pontban a vonaldarab irányá-

tól. Vagyis a sztereografikus vetület kompensativ vetület.

7. Minden gömbi fkör képe olyan kör, mely homorú oldalával for-

dul a vetületi kezdpont felé.

A sztereografikus vetület jól csak oly területek térképezésére hasz-
370 Hampel Ferenc

nálhaló, melyeknek legnagyobb méretei, átlói kisebbek, mint 2x130 km.

azaz 250—260 km. Ennél nagyobb területek ábrázolására több síkot kell
felvenni úgy, hogy egy síkra legfeljebb 250 km. legnagyobb méret terü-
letrészek jussanak.
Az
új 25.000-es térkép megnevezése töriszámmal számlá- —
lóban vonatkozó 75.000-es lapszáma, nevezben az azon belli szel-
a
vényszám —
és a ráes legnagyobb helységnévvel történik. Pl. „4160/2
Várpalota".
385 km 2 míg a hosszúsági körök elhajlása
Területe az egyenlítnél ,

folytán nálunk 260 km 2 A lap méretei nálunk 78 74 cm. felfelé keske-

. —
nyedik. Trianonban megcsonkított Hazánk 414 drb.-ból állt és a régi Mo-
narchia 2800 drb. volt. Földrajzi fokméretei 15’ keleti hosszúság és :

7.5’ északi szélesség.

Szintvonalaiéi :

50 m —
10 m

2'5 m .

9. kép.

Az u j 75.000-es térkép megnevezése az övék és oszlopok szá-

mával, továbbá a ráes legnagyobb helységnévvel történik Pl. „5160 Vesz-
prém és Várpalota. Területe 1000 km 2 és 4 drb. 25.000 es felvételi lapból
tevdik össze. A lapméret nálunk 49.5 52 cm. x 27 cm. Csonka-Magyar-
ország (trianoni állapot) beosztása 12 övre (45 — 56-ig) és 15 oszlopra (56 — 70-ig)
terjedt, s így 122 drb-ból állt. A légi Monarchia 1091 drb-ból volt össze-
állítható.

Földrajzi fokméretei :
30’ keleti hosszúság és 15’ szélesség.
Szintvonalai mint a 25.000-nél.
A 200.000-es térkép megnevezése fokokkal történik, elször a lap
közepén átfutó keleti hosszúságot, majd az északi szélességet adjuk
meg. Ezenkívül a ráes legnagyobb helységnevet is feltüntetjük. Pl. „35°
47° Pápa." Területe kb. 8000 km 2 és 8 drb. 75.000-es térképbl áll. A lap

mérete nálunk 38x56 cm. Trianoni Csonka-Magyarország 23 drb-ra, a

régi Monarchia 282 drb-ra volt felosztva. Nagysága 1 teljes fok területével
egyenl.
A 750.000-es térképek
a B o n n-féle és 1895-ben az
1883-ban
A 1 b e r s-féle meg. Magyarországról az ersen tor-
rendszerben jelennek
zított Bon n-féle lapok készültek el, melyek nehezen illeszthetk össze.
Az Albers-féle kiadós jobb. Megnevezés a függleges oszlopok beti-
 :

Topográfiai térképeit ismertetése 371

vei és a vízszintes övék számaival, továbbá a ráes megadott helység-

nevekkel történik Pl. „C. 3. Budapest, Bécs, Graz. Trianoni Csonka-Ma-
gyarország 5 lapon, a Monarchia 12 lapon lett ábrázolva. Területe 72.865
km 9
. A lap mérete É-on és D-en 33 cm., K-en és Ny-on 39 cm.

Összefoglalás.

Megnevezés 25.000 75.000 200 000 750.000

Területe 260 km 2 1000 km 2 8000 km 72 865 km 2

78-74 x 55'5 52—49 5x52 cm 56x38 cm 33 x 39 cm

Lapmérete (cm)
(19x14 km) (37x27 km) (112x76 km) (24 x 297 km)

Fok ( K-i h. 15' 30’ 1° A-F

mérete l É-i sz. 7-5’ 15' 1° 1 —6
Ép-M. 0.
1311 drb. 350 drb. 62 drb. 10 drb.
(1914-i állapot)

Csonka M. 0.
414 drb. 122 drb. 23 drb. 5 drb.
(trianoni állap.)

Csonka M. 0.
755 drb. 211 drb. 37 drb. 8 drb.
(mai állapot)

Monarchia 2800 drb. 1091 drb. 282 drb. 12 drb.

1 cm = 2500 m 750 m 2000 m 7.500 m

1 mérföld

A Monarchia térképeinek sorsa az utódállamokban.

A háború végével a hatalmas
monarchia részeire
magyar-osztrák
bomlott. Nemcsak területileg nagy birodalmat a trianoni
osztotta fel ezt a
és a saint-germaini békeszerzdés, hanem az addig közös intézmények is
felszámoltak és minden egyes államutód megkapta vagy legalábbis —
meg kellett volna kapnia —
a százalékarányban t megillet részt. Elosz-
tották a közös pénzügyminisztérium, külügyminisztérium, hadügyminisz-
térium anyagét és természetesen az addig cs. és kir. kát. földr. intézet
birtokában lev térképészeti anyagot is.
Ez az intézet, a Militárgeographisches Institut, mindnyájan tudjuk, fényes
múltra tekint vissza, igen szép anyag gylt össze térképtárában. Meg le-
hetett itt találni az egész Közép- és Délkeleti Európa részletes felvételi
anyagát, legnagyobb részben teljesen kidolgozva, olyan tökéletességgel,
amilyet 1918-ig egyáltalában el tudlak érni. Fokozta az adatok pontossá-
gát a háború alatt a hadifelmérés nagy munkája, mely különösen a meg-
szállott Romániában, Szerbiában, és Albániában ért el nagy eredmé-
nyeket.
372 Hampel Ferenc

Az utódállamokra így igen tekintélyes mennyiség és minség tér-

képanyag jutott. Minden ország megkapta a saját területérl készüli eredeti

felvételeket és a 75.000-es térképeket. A határlapokat az az ország kap-
ta, amelyiknek nagyobb területdarabját ábrázolta az illet térkép. A kisebb
méretarányú térképek eredeti anyaga a bécsi intézet utódjáé, a Karto-
graphisches Instilut-é lett, mely azután kitn üzletet csinált, ha valamelyik
államnak kedve kerekedett a térkép saját kiadására. Fontos rendelkezés
volt az, amelyik kimondta, hogy 25 és 75.000-es térképet minden állam
csak a saját területérl adhat ki, kivéve a határlapokal, 200 és 750.000-est
lehetett.

Az utódállamok mindegyikében megalakult a katonai vagy polgári

állami térképészeti intézet. Nézzük, melyek ezek :

1. Magyarország Budapest Állami térképészet

2. Ausztria Wien Kartogr. früher Mililárgeogr. Inst.
3. Csehszlovákia Praha Katonai Földr. Int.

4. Lengyelország Warszawa
5. Románia Bukuresti A hadsereg földrajzi szolgálata.
6. Jugoszlávia Beograd Katonai Földr. Int.
7. Olaszország Firenze
Nem lehet szigorúan elválasztani a jelenlegi mködést a régi térké-
pek felhasználásától.
Általában a megírás változott legtöbbet.
Vegyük sorra :

1. Magyarország. Ismerjük.
2. Ausztria. Számozás ugyanaz.
1 : 75.000. Szintvonalas árnyalt hegyrajzzal látta el a régi osztrák
térképeket.
1 : 200.000- Csak uj határok és Burgenland teljes németesítése.
1 : 750000. Uj határok.
3. Csehszlovákia.
Jellemzi az Írások gyors áljavítása cseh és tót nyelvre. Olyannyira,
hogy a 200000-esen eleinte és a 750.000-esen csak durva blokkiréssal
tüntették fel az új neveket. Lapbeosztása a mienkkel egyez. Megírásban
a jelzések kisbetsek.
1 : 25000. Üj felvétel. Szintvonalas (barna) és fekete.
Keret nélküli. Erdkarikák.
(Felvétel Moravska Ostrava környékérl, 1 : 10.000-hez. Kész a
bajor-osztrák határ Marianské Lázné —
Linztl É-ra. Malacka vidéke,
Brno és Prerov, valamint a magyar határ Ipolyság — Kassa.
1 : 75.000. Speciálni mapa. Ugyanoly számozással, mint nálunk. Névrajz
cseh és tót. Megjelölések is. De a síkrajz és a domborzati rajz a
régi. Javították a magyar részeket is. Neveket is. 189 lap készült el
(ebbl 98 felvidéki. Slovesko, Podk. Rus). Kész Közép-Csehország, :

Német halár, Tesin, Pozsony, Szene, N. Szerény, M. óvár, Gyr, Ács

és a Dorogi lap, Magas- átra. Színek lFekete zöld erd vörös :
; ;

ut kék víz. (4 féle kiadás.)

 Topográfiai térképek ismertetése 37.3

1 : 200.000. Genereálni mapa. Számozás ugyanaz. Átírták egészen. írás-

nagyságok és fajták is újak. Egyebírások is. (32 lap.) Kész Regens-

burg — Brno, Bralislava — Losonc, Drohobyc, Stanislawow, Debrecen,
Szatmárnémeti.
1 : 300.000. Mapa vzdálenosli, menellérkép
Ideiglenes kiadású, kész az egészrl (16 lap).
1 : 750.000. Prehledná mapa.
Csak ideiglenes, blokkírásos kiadás. Fekete síkrajz és írás, kék víz.

Kész mind a 8 « lap. A Dunántúli C 3-as csak fél lap.

1

4. Románia.
Nem
tudunk róla egyebet, minthogy az erdélyi térképeket nem újítja
meg. Csak a névrajzot javíttatta ki Bécsben. Besszarábiában csináltak új
felvételeket, mert az oroszok egyrészt olvashatatlanok cirill betikkel, más-
részt elavultak.
5. Jugoszlávia.
Ugyancsak nem tudunk róla többel, mint hogy a szlovéniai, horvót-
szlavon, dalmáciai, boszniai-hercegovinai és bácska-torontáli részekkel
térképészetileg nem nagyon tördött (csak a neveket írta ót) és inkább a
macedóniai, montenegrói és szerbiai részeken készíteti új felvételek alap-
ján 100.000-es térképeket. Boskovic tábornok, az intézet igazgatója
nemzetközi viszonylatban is elismert szakember, akinek vezetése alatt a
jugoszláv kaf. földr. intézel váratlanul a legszebb eredményeket érte el. A
100.000-es térképek kidolgozása mintaszer, épúgy mint a gyorsaság. Lát-
szik, hogy volt pénzük is és orosz topogrófusok, kartográfusok végezték a
térképezést.
Csillagvizsgálót is berendeztek, modern palota a Kalimegdónon.
Topográfiai felvétel 1 50.000-hez. 20 m-es szintv. (10 és 5 m segéd-
:

szintvonal. Errl készültek a négyszín 100 és 200.000-esek, 20 és 40 m-es

szintvonalakkal.
Poliéder velülel, de rajta van a sztereografikus hálózat is. A lap-
beosztás alapja a 200.000-es térkép. Koordináta 0-pontja Paristól I Kicsi a
különbség.
Tervezték : Róma — Galibolu és Csernovic — Preveza felvételét.
A 100.000-es két magyar 75.000-es Jelkulcsuk egye-
területét öleli fel.

zik a bécsivel. A megírások kisebbek és finomabbak, mint a mieink. (Ci-

rill és latin.)

Általában részletgazdag, összevonás nemigen van.

Nincs áttekintés.
6. Lengyelország.
Sok helyrl örökölte anyagát német, orosz és osztrák térképekrl. :

Átdolgozta az anyagot. Csak szükségképen adott ki régit.

1 ; 25.000-es terv. (plán.) 4 színben (síkrajz és írás fekete, erd zöld, szint-
vonal narancs, víz kék) és 1 színben. Szedett írás.

Kész lapok az orosz határról Wilnotól-Staniszlawowig.

1 : 100.000-es taktikai térkép (mapa polska laktyczna).
4 színben vagy 2 színben (barna domborzat),
374 Hampel Ferenc

1 : 300.000-es hadmveleti térkép (mapa opercyjna). 5 szín barna

(fekete,
domborzat, zöld erd, kék víz, piros határsáv). Árnyalt vagy 10 20 —
m-es szintvonalakkal.
1 : 300.000-es útitérkép (mapa samochodova).
1. és II. osztályú utak, kilométerszámokkal, erdk, vizek. Fekete fol-

tokkal a helységek.
A régiekbl:
lengyel névírással, reambulált rajzzal,
1 : 100.000-es taktikai térkép (mapa taktyczna reprodukovana).
Szedett szöveg.
A felhasznált alapanyag szerint.
a) JDrosz kétversztes térkép 1 : 84.000. két szín (barna szintvonalak).
b) Német térkép 1 : 100.000. Egyszín (csíkozással),
c) Osztrák részletes térkép 1 : 75.000. Egyszín csíkozott.
1 : 750.000-es (mapa przegladowa).
Az osztrák Bonn e-térkép, 5 színben (fekete, barna csíkozás, kék
víz, piros elsrend utak, zöld határsáv).
Lengyel névírás.
Kiadva : Krakkói és lwowin kívül minden lap.
7. Olaszország.
Szintén utódállamnak számít, mert kapott a monarchia területébl
Dél-Tirol, Isztria, Görz. Szintén megkapta a térképanyagnak megfelel ré-
szét. ket 50. és 100.000-ekké.
Átdolgozták
Az olaszok nem elégedtek meg az osztrák anyagnak egyszer átvé-
telével, hanem meg is gyzdtek annak pontosságáról. Loperfido
tanár, geod. fnök
átszámította az osztrák geodéziai adatokat az olasz
rendszerre. A
magassági adatok jók voltak, a geodéziai munka is els-
rangúnak bizonyult, de igen nagy bajok voltak a lopografus munkával.
Gyors munka talán ? Isztriában durva eltéréseket találtak az olaszok.
Egyetlen jó 25.000-es lap volt csak, Trentó környékén. Az osztrák topog-
ráfus a pontmérések és a csíkozás alapján otthon rajzolta ki a szintvona-
lakat, kifésülte ket szabályosan.
Az olaszok a terepen rajzolják ki a szintvonaltervet, egészen rész-
letesen* Vázlatot készítenek a különböz álláspontokról így, ha téves szóm
van, ki lehet korrigálni.
Carlo Cavicchi, a firenzei intézet topográfiai fnöke írt az
osztrák térképek átdolgozásáról. Igen érdekes kritikát kapunk az osztrák
térképekrl.
A 25.000-es térképekrl hogy az erdk eltnnek és a vastag
írja,

fekete erdhatór nem hogy melyik oldalán van az erd. A fa-

árulja el,

nem jelzése ritkább kultúrát sejtet, mint a gyümölcsös fajelzései. sr

A magassági adatokat az osztrákok a tetkre és az oldalakra tették,
ahol nehéz megtalálni. Cavicchi szerint jobb könnyen feltalálható he-
lyekre tenni (útkeresztezdés).
 375

A TIHANYI FÉLSZIGET VULKÁNI KÉPZDMÉNYEI.

Irta : Dr. Hofíer András.

(A XXVIII— XXXV. táblával és egy térképpel.)'

A Tihanyi félsziget földtani szempontból közismerten egyik legér-

dekesebb része a Balaton környékének. Foglalkoztak is mér vele többen.
Ennek is akad
ellenére még itt tisztázni és föltárni való. Hogy csak a
minket közelebbrl érdekl vulkánológiai problémákat említsük Miután
itt :

idLóczy Lajos Vitális s v é n-nak a félsziget tzhányóinak ko-

I t

rára vonatkozó megállapítását nem látta kétségkívül beigazollnak (15 334

— 335), még az európciók korának kérdése sincs egészen lezárva. Nincs
tisztázva a vulkánoknak sem szerkezete, sem mködési módja, sem a
Balatonfelvidék többi bazaltvulkánjaihoz, továbbá a kisalföldi, nyugat-
magyarországi és stájeri vulkánossághoz való viszonya. Még a vulkános-
ságot követ hforráslevékenység módját illetleg is vannak itt amint —
látni fogjuk — megoldatlan problémák.
Én is idézem itt mindnyájunk nagy mesterét, L a j o s-t, id. Lóczy
aki a balatonvidéki bazaltokról a többek között ezt írta én még most : „ ...
sem tartom véglegesen letárgyaltnak bazaltjaink természetrajzát. Mindegyik
bazalthegy megérdemli, hogy részletesen foglalkozzék valaki tulajdonsá-
gaikkal. Szigliget, Tihany, Monostorapáti környékének tufavulkánjai, te-
mérdek erupciós kürtikkel, tüzetes morfológiai, petrográfiai és vulkáno-
lógiai vizsgálatra érdemesek. Hátra van még bazaltjaink tüzetes összeha-
sonlítása a stájerországi, vas- és sopronvármegyei bazaltterületekkel, ame-
lyek az Alpok kiágazásainak peremén, illetleg a Kis Magyar Alföld
nyugati területén sorakoznak". (15 412)
Az azóta eltelt három évtized alatt jelentek ugyan meg kisebb rész-
lettanulmányok-különösen Mauritz B. és Jugovics L.-tól- a Balaton-
felvidék és a Kisalföld bazaltvulkánjairól, de az id. Lóczy L. idézett
megállapítása még mindigidszer. Különösen az a Tihanyi
szóról-szóra
félszigetre, amelynek vulkáni képzdményeirl, a reambuláló Papp Fe-

renc néhány adatán kívül (21), azóta sem jelent meg tanulmány. Pedig
ezt az újabb feltárások is idszervé teszik.
Az 1931. év tavaszán, mint egy középiskolai tanárok részére rende-
zett élettani tanfolyam egyik résztvevjének, három héten át alkalmam
nyílt a félsziget bejárására és földtani képzdményeinek megismerésére.
Még u. a. év júliusában, majd az 1935 és 1941. évek nyarán rövidebb
kirándulásokon megfigyeléseimet kiegészítettem, fényképfelvételeket készí-
tettem. egy részét már közreadtam (8). Egyéb megfi-
Tapasztalataimnak
gyeléseimet azok alapján a félsziget vulkánosságáról alkotott elképze-
és
léseimet a következkben ismertetem annak reményében, hogy szerény
munkámmal elmozdíthatom a félsziget földtani megismeréséti
A Tihanyi félsziget vulkáni problémáival id. Lóczy L. foglalkozott
legtöbbet (15 323 — 341). Rajta kívül még különösen Vitális I.-nak van-
nak e téren nagybecs megfigyelései és vizsgálatai (30).
Amíg Vitális L a félsziget vulkáni képzdményeinek különösen
376 Hoffer András dr.

kzettanával és korával, addig id. Ló c z y L. elssorban a kitörések mód-

jával foglalkozott.
L ó c z y L. tárgyának kezelési módjából, fent idézett szavaiból és
egész egyéniségébl következik, hogy megállapításaiból nem akart dogmát

csinálni. A félsziget vulkánológiai kutatásának említett stagnálása és a

hosszas használat két elképzelését mégis már csaknem dogmává tette.
Id. Lóczy L. a tihanyi tufavulkánok mködését úgy képzelte el,
hogy a kürtn fortyogó tufasár tört fel, amely a nyílás körül rétegesen
szétfolyt (15 323, 324, 328. 334, 340 stb.). A legtöbbször „sárvulkánoknak"
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 377

nevezi a tihanyi kis vulkánokat. Ez a megnevezés azután a magyar föld-

tani és földrajzi irodalomban szinte általánossá vált. Pedig hogy néha
már Lóczy is gondolt más mködési módra is, azt a saját kitételeivel
igazolhatjuk. Pl. A Nyársashegyrl azt mondja, hogy „gejzír kúpja alatt :

agyagos bazalttufa — finom hamuhullások anyaga —

fekszik'* (15 337). Vagy :

„Tihany félszigeten nagyszámú bazalttufa-kürt szólta a bazalt lapillit"

(15 416).

'
U '2 II >0 t S 7 . {' f « J l 1

1. kép. A Nyársashegy keleti oldalán lev gyalogút levágásainak szelvénye.

(A rétegek leírását lásd a szövegrész egyez számai alatt a 381—384 oldalakon).

A másik, a félsziget egész területére általánosított megállapítása

Ló c z y-nak az, hogy a rélegzetlen tufák kürttöltelékek. Helyük kitörési
központot jelez (Pl. 15 327). Látni fogjuk, hogy ez a legtöbb esetben így
is van, de nem kivétel nélkül. Ilyen helyet földtani térképén (15 XIII. tábla),
23-at jelöl, de csak nyolcat ír le közülük ; azokat, amelyek a félsziget me-
redek partjain jól föl vannak tárva.
Elször mi is ezeket a részeket vesszük vizsgálat alá.

Nyársas- vulkán.

A tihanyi tzhányók közül a félsziget keleti szélén a fhercegi kas-

tély, a Biológiai Intézet és a Sporlszálló fölötti van legjobban föltárva. Leg-
kiemelkedbb része a Nyársashegy. amirl Nyársas-vulkánnak nevezhet-
jük (2. kép.)

2. kép. A Nyársasvulkón vázlatos szelvénye. 1 Pontuszi üledék. 2. Csatorna-

töltelék. 3. Bazalttufa. 4. Bazaltlufapad. Többé-kevésbbé kvarcos forrásmész.
5.

6. A Nyársastet meszes hidrokvarcitja.

ld. Lóczy L. ennek szerkezetérl csak ennyit ír: „A Kolostor és a

Nyársashegy közötti amfiteátrális partfalban a félkörben behajló meredek

hegylejtk egy nyílt kráternek képét nyújtják." „A tó fell tekintve a Ko-
lostor alatti parlot, feltnik a bazalltufarétegek meredek összehajlása és
felül vízszintes padokkal, majd a Nyársashegyen hatalmas gejzirildómmal
378 Hoffer András

—
való elfödöttsége" (15 329 330). A szkszavú szöveget egy fénykép és
egy ennek alapján készített távlatos szelvény magyarázza (15 168 és 168a
ábrák). A fénykép különösen értékessé vált az által, hogy a partoldalakat
még fásítás eltti állapotukban ábrázolja.
Ez a partrészlet nevezetes kövületlelhely is. Már Zepharovich
is ír le innen kövületes kzetet. Az apátság és a Nyársashegy közötti
partrész alján, középen, bazalttufa tömbökkel együtt, legurult világosszürke,
nagyon fínomszem palás mészkben sok kövületet talált, amelyek közül
Melonopsis bouéi F é r-t, M. buccinoidea Fér-t és Planorbisl gyjtött. Sze-
rinte ez a mészk csak a bazalttufa feletti édesvízi képzdménynek a
tagja (legalsó része) lehet. Szálban nem látta (33 357).

3. kép. A víztartály alatt lev útmenti levágás szelvénye. 1. Egymással váltakozó

murvatufa és lemezes-mész rétegek. 2. Gömbös elválásra hajló murvatufa. 3. Réteges
murvalufa. 4. Rétegzetlen hamutufa. 5. Pontuszi sárga agyagos homok. 6. Gömbös
elválásra hajló murva- és hamutufa, amely lefelé fokozatosanátmegy a 7. réteges
tufába, ez pedig a 8. tufás pontuszi homokba.

A múlt század kilencvenes éveiben id. L ó c z y L. és V á i t 1 i s I.

a Nyársashegy és az Akasztódomb közötti nyergen (Szérüskertek ?) talál-

tak ilyen kövületes, dreissensiás, melanopsisos, neritinás mészkövet, alatta

pedig olyan bazalttufás homokot, amelybl Dreissensia serbica B r u s,
Melanopsis entzi B r u s, M.gradata F u c h s, Bithynici ? margaritula
Fu c h s, Neritina ( Clithon ) radmanesti Fuchs és Planorbis specieseket
gyjtöttek (30 140 — 141). Vitális az édesvízi mészk rétegtani helyze-
tét — bár ezt a lelhelyen kétségtelenül megállapítani nem lehetett — úgy
képzelte el, mint Zepharovich: Alul bazalttufa van, és ezen ül az a
forrásképzdmény, amelynek az édesvízi mészk a legalsó tagja (15 141).
Lóczy szerint a mészk („mészmárga") a bazalttufába települt a
rrlészmárgák írja — —
idsebbek (t. i. a forráslerakódásoknál) és egyidsek
a bazalt-erupciók kezdetével, a kovás mészkövek pedig posztvulkániku-
sak.“ (15 141).
A Nyársas-vulkánnak másik olyan helye, ahonnan az irodalom kö-
vületet említ, a Nyársashegy keleti lejtje. A Lóczy-féle kép bal oldalán, a
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 379

Nyársashegy alján egy gyalogösvény látható. Bizonyára ezen „a Szérüs-

kert felli lejárón — írja id. Ló c z y L. — van az a hely, ahol a
hamus és lapillis bazalttufa-rétegek fossziliás pannoniai-pontusi mészk-

lemezekkel és csillámos. homokos agyagközbetelepedésekkel váltakoznak'

(15 330). Ezeknek a lelhelyét pontosabban nem jelöli meg. Ugyancsak a
Nyársashegy keleti lejtjén volt az a kövületlelhely is, amelyet Hala
v á s-csal így közöl
t A Szérskertektl a kolostor alá a kiköthöz leve-
:

zet „útnak az alsó részében volt a szakadék, melyben 1893-ban a kövü-

leteket gyjtém. Közvetlenül a bazalttufa alatti törmelékes, agyagos ho-
mokból valók" (7 9). Hálává ts Lóczy-nak az utóbbi helyrl gyjtött
faunjából felspontuszi fajokat határozott még (7 9 — 10).

Nem érdektelen még a Lóczy közlésébl az sem, hogy „Ennek az

útnak a fels peremén váltakozik néhány vékony agyagrétegecske a ba-
zalttufával" (7 9).

4. kép. A Büdöstóoldal keleti aljában lev kbánya szelvénye (1931-ben). Középen

rétegzetten bazalttufa, amely jobbra fokozatosan, balra és fölfele gyorsan átmegy
rétegzett bazalttufába.

Hasonló megfigyelése, ugyanezen a partrészen, egyébként már

Hofmann Káról y-nak is volt a templom közelében lev parton
— írja a Déli-Bakony bazaltos kzeteirl szóló munkájában — a tuffa-
összlet szépen rétegezett lapilli- és hamupadjai közt egyes fekvetek fi-
gyelhetk, melyekben a vulkáni anyag mellett homok-szemecskék és csil-
lám-pikkelykék annyira bvelkednek, hogy ezáltal ezen fekvetek a tuffa
alját alkotó congeria homokhoz igen hasonló kinézést öltenek" (10 428).
A fentiekbl az következik, hogy a Nyársas-vulkán mködése a fel-

spontuszi idben kezddött, mert a részben pontuszi-kövületes üledékek

bazaltanyagot is tartalmaznak (Lóczy, Vitális), illetve ilyen kevert*
anyagú üledékek bazalttufákkal váltakoznak (Lóczy, Hofmann). A hamu-
é8 lapilliszórás befejezése után (Z e p h a r o v c h, Vitális), vagy még i

annak teljes megsznte eltt (Lóczy) kísér forrástevékenység indult

meg, amely elször fínomlemezes, pontuszikövületes édesvízi mészkövet
rakott le, azután meszes kovás anyagot.
Nem szabad még figyelmen kívül hagynunk a Lóczy-féle képnek azt a
 2

380 Hoffer András

„gejzirit" (forráskvarcit) foltjátsem, amely a Kolostoralja DK. tövénél, lent

a tóparton van, amirl már Lóczy is említést tesz (15 330), mert
s —
amint látni fogjuk —
ennek az utóvulkáni mködések kormeghatározásá-
ban lesz fontos szerepe.
Én magam a Nyársas-vulkánon a következ megfigyeléseket tettem.
A vulkánnak legjobb feltárásait ma azok a kis levágások adják,
amelyeket a Nyársashegy keleti oldalában, a hegy déli végétl ÉÉK-nek,
a Biológiai Intézethez vezet (állítólag 1926-ban készült) gyalogútért esz-
közöltek. Az alábbiakban É-ról D felé haladva, az ennek az útnak mentén
megfigyelt rétegek szelvényét közlöm (I. 1. képet).
A Nyársashegy ÉK. alján, a fhercegi kastély kapujával szemben
lev Ball ó-féle villa mögött a gyalogút nyugati szélén hét méter széles-
ségben sziklák állnak ki (ez a rész a Lóczy-féle kép közepén, a ferde sziklák
jobb szomszédságában és a XXV11I. t. 3. sz. kép jobb oldalán, a fenyfák kö-
zötti sziklák alsó végénél van. A B a ó-féle villát 1933-ban építették, ezért
1 1

még nincs a tábla képén sem). 1. Anyaguk túlnyomórészt szürke, tömött

bazalt hamutufa. Ez rétegezettséget nem mutat, de annál szebb gömbös
elválást. A gömbök diótól fejnagyságúak.
A gömböselüálású rész kzetét részletesen is megvizsgáltam. Makrosz-
kóposán szürke, tömött mikrolapilli-hamutufa. A mikrolapillik és szögkö-
vek kb. 2 / 3 -át teszik. Ezeknek túlnyomó része Maximális méretük
bazalt.
5 mm körüli. A bazaltok lapillik és elvétve szögkövek.
Feketék és szür-
kék, ritkán vörösek. Nem salakosak. Elég bven van még vörös permi
homokk, már csak elvétve fehér kvarcit és szürke phyllit szögk. A köt-
anyag aphanitos szürke tömegében csak itt-ott látszik egy-egy, 1 mm-nél
mindig kisebb kristályszem. Ezek muszkovit pikkelyek, valami üveges
ásvány, fekete pyroxén és zöld öli vin. Csak egy-két olivin szem ér el 1 —
mm-es méretet is.

A kötanyag mennyisége mikroszkóp alatt is a kzet V 2 — ’/ s -át teszi.

Legalábbis É3-a utólag bekerült calcit. Jelentékeny mennyisége földes

anyag. Kristályai közül uralkodik a kvarc. Ezek csak sarkos kristálytöre-
dékek. Maximális méretük 0.3— 0.4 mm, közepes 0.1 mm. Csaknem min-
dig hullámosán sötétednek. Bven van bennük csak néhány mikronos
folyadékzárvány. Koptatottságnak semmi nyoma rajtuk. A kvarc után
mennyiségre muszkovit pikkelyek, rutil tk és többnyire ellimonilosodott
magnetitek következnek. Földpát kristály, vagy helyesebben kristálytöredék
csak néhány akad. Maximális nagyságuk 0.2 mm. Két albit-iker szimmet-
rikus kioltása alapján An 31°/o tartalmú plagioklásoknak, vagyis andesi-
neknek bizonyultak. Tehát nem a bazalt földpátjai, mert annál savanyúb-
bak. Üveg gyakori, apatit ritkább zárványuk. Akad még a kötanyagban
nehány augit és olivin kristálytöredék is. A szögkövek közölt kvarcit és
phyllit, st még homokk darab is, a mikroszkóp alatt csak elvétve akadt.

A bazalllapillik közepes mérete 1 mm körüli. Alapanyaguk többé-kevésbbé

üveges, ritkán, különösen a kisebbeké, teljesen üveg. Ezek gyakran tömve
vannak bakulitekkel. Az alapanyag leggyakoribb mikrolithja a magnetit,
ínár jóval ritkább a földpát. Ezek léc, vagy t alakúak és rendesen ketts
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 381

ikreket alkotnak. Maximális hosszuk 0.1 mm. Legnagyobb szög kioltásuk

42". Ennek alapján anorthitok. A porphyros ásványok helyén igen gyakran
csak calcitpseudomorphosa van. A még meghatározható kristályok egy
része is már rendesen calcit. Számuk és mennyiségük eredetileg sem volt
nagy. Faj szerint pyroxének és olivinek. Többségben a pyroxének vannak.
Ezek maximális mérete 0.6 mm. Kioltásuk a (010) lapon 42". Bazaltos
augitok. Pleochroismust nem mutatnak. Megmaradt részeik vegyileg épek.
A legnagyobb olivin is csak 0.12 mm. Vegyileg ezek is épek. Úgy az
augitoknak, mint az olivineknek az üveg gyakori, a magnetil és apalit már
ritkább zárványuk. Az egyik bazaltlapilliben egy sarkos kvarckristálydarab
is volt, kétségtelenül felragadott zérványképen. Povhyvos földpátok a
bazaltlapillikben nincsenek. A calcitpseudomorphosák alakja sem vall ezek
egykori jelenlétére. Valószín tehát, hogy porphyros földpát már nem tu-
dott kiválni ez intratelluri fázisban. Csak késbb, az exlratelluri fázisban
vált ki a földpát mikrolilhok alakjában.
kzetet ezek szerint földpátosbazalt mikrolapillik alkotják. A köt-
A
anyag nagyobb része az áttöri pontuszi üledékbl felragadotl kvarc, agyag,
muszkovit, rutil, földpát és utóvulkáni mködéssel bekerült calcit. Bazalt-
anyag benne csak a kevés magnetil, augit és olivin.
A kzet ezek szerint calcitosodott bazalt lapilli-hamu-kristály-tuffit.

A gömbök között lév úgy makroszkóposán, mint mikroszkóposán

tuffit

teljesen egyezik a leírt gömböselválású részek anyagával.

Hogy a leírt tuffit ponluszi-homok anyagát a félsziget homokjaival
összehasonlíthassam, ez utóbbiaknak két helyrl vett próbáját mikrosz-
kóppal is megvizsgáltam. Az egyiket a Gödrösoldal árkának egyik ho-
mokrétegébl, a másikat az Óvár Sportszálló fölötti oldalából vettem.
—
A Sportszálló fölötti oldalból valónak 85 90 °/o-a kvarctöredék. Elég
bven akad még benne muszkovit pikkely, elenyészen kevés földpát és
csak nehány magnetit és chlorit szem. A kvarcok közepes mérete 0.05
mm, maximális 0.3 mm. Folyadékzárványban gazdagok. Szóval olyanok,
mint a leírt tuffitban levk. Itt gyakran limonitréteg burkolja ket. A ha-
sonló méret földpát töredékek közelebbrl meg nem határozható plagiok-
lások voltak. A muszkovit pikkelyek apróbbak a kvarcoknál és föld-
pátoknál.
A Gödrösoldal árkából vett homok csak azzal különbözik az elbbi-
tl, hogy kvarc és földpát szemei apróbbak, a csillám kevesebb benne,
továbbá hogy rutil t és zirkon szem is szép számmal akad, valamint
egy-két turmalin kristálytöredék is. Magnetit viszont ebben nem volt.
Világos ebbl, hogy a megvizsgált tuffit kvarc, muszkovit, rutil és
földpát kristályai csakugyan az áttört pontuszi homokból kerültek a kürt
anyagába.
A gömböket összeköt tufaanyag a föltárás közepén függleges vo-
nalakban helyezkedik el, amely már bizonyos fokú irányítottságot jelent.
Ez a rétegzetlen tufás részlet függleges irányban 140 150 m t. sz. —
f.magasságig követhet.
2. Dél felé ezek a rétegek a függlegestl mindjobban eltérnek, s kb.
382 Hoffer András

4m-en belül fokozatosan átmennek határozott rétegzettség tufákba. Még

ezeknek anyaga is hamu-, csak igen alárendelten homoktufa. Dlésük
ÉÉK 55°, tehát nagyon meredek.
3. Utánuk 10 m. széles hatalmas föltárás következik (a Lóczy-féle kép-

nek elbb említett ferde sziklái és a XXIX. tábla 1. kép), amelyek hamu-, homok-
és alárendelten murvatufák néhány centiméteres rétegeibl állanak. 55 ü -al
É-ra, vagyis az elbbi tufákkal csaknem pontosan konkordánsan dlnek.
A murvás részekben apró, legfeljebb diónyi permi vörös homokk, és még
apróbb kvarcit darabok is közönségesek. Fehér calcit bevonat is mindé*
nült látható.
4. A következ 8 m-es szakaszon (a transzformátorig) ugyanilyen-
anyagú, de laza tufarétegeket találunk. Dlésük már csak 42°ÉÉK-re.
5. Tovább kb. 7 m-es szakaszon még lazább, egészen szétomló a
tufa, s a transzformátortól 6 m-re 1 — 1.4 m vastag sárga pontuszi homok-
réteg van közé települve. Dlése még mindig meredek, 28 — 40'ÉÉK.
6. A következ 13 m-es szakaszt lejttörmelék takarja.
7. Azon túl 10 m-ig a rétegek átlag 25 — 30°-al É-ra dlnek. Legfel-
jebb 10 cm. vastagok, s vulkáni tufaanyaguk sokszor ersen keverve van
kvarchomokkal.
8.A homok és agyag mennyisége a következ 30 m-en még na-
gyobb, néha túlsúlyra is jut a tufaanyaggal szemben. Az ilyen rétegek
sárgák vagy szürkék. Változó dlésük É 30° körüli.
9. Ezen a részen túl, mintegy 18 m-es szakaszon (a V g y á z ó-féle i

telek ajtajánál) egy 2.6 m magas falban jól föl vannak tárva a rétegek.
Ezek alulról fölfelé a következ rétegsort adják :

1. 4 cm. vastag kemény, szürke hamutufa.

2.10 ,. laza, szürke hamutufa.

3. 4 „ kemény, szürke homoktufa.
4. 14 „ sárgacsíkos, szürke, laza, ersen kvarchomokos homoktufo.
5. 6 „ kemény, szürke hamutufa.
6. 5 „ sárgaeres laza hamutufa.
7. 5 „ szürke, kemény hamutufa.
8.10 „ szürke, sárgaeres, laza hamutufa.
9.20 ., szürke homoktufa.
10. 1 „ sárga,kvarchomokos finom homoktufa.
11. 10 „ kemény, szürke hamutufa.
12.10 „ sárgacsíkos, szürke, laza hamutufa.
13.12 „ kemény, szürke hamutufa.
14. 3 „ sárgacsíkos szürke, laza hamulufa.
15. 13 „ kemény, szürke hamutufa.
16. 2 „ töménysárga, nagyon fínomszem hamutufa.
17.10 „ fölfelé fokozatosan durvuló szem szürke, agyagos hamutufa.

A legdurvább fels részekben sárgacsíkos.

18. 3 „ kemény, barna homoktufa.
19. 2 ,. szürke, féllaza hamutufa.
20. 3 „ szürke, kemény hamutufa.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 383

21.11 cm sárgacsíkos, laza, szélhulló, kvarchomokos és agyagos,

szüfke hamulufa.
22. 4-5 „ kenjény, szürke hamulufa.
22 10
. „ sárgacsíkos, laza, széthulló, homokos és agyagos szürke
harpulufa, (mint 21).
24. 10 „ mindkét végén kiékül kemény, szürke hamulufa.
25. 20 „ alsó részében sárgacsíkos és homokos, szürke laza ha-
mutufa,
26. 8 „ kemény homoktufa.
szürke,
27. 4 „ kemény
sárga, hamutufa.
28. 25 cm. vörösfollos, szürke, kemény murvatufa, lapillitufa rétegek-
kel. Szögkövei között nem ritka a kvarcit, vörös permi
homokk és phyllit.
29. 20 „ szürke, laza homoklufa.
A fal rétegei nem egyenletes vastagságúak ; némelyek ki is ékeld-
nek. A föltárás közepén S alalakúan hajlottak. Közepes dlésük ÉÉK 20".

10. Ezen túl kb. 20 — 25 m-en nincs jó föltárás.

11. Ott azonban (tehát a gyalogút alsó végétl kb. 125 m-re), a
Nyársashegy csúcsától keletre a Vilcsek-féle telkek fölött 40 m hosszú fel-
tárás következik. Magassága a középen eléri az 5 m-t is. Ez a föltárás több
szempontból igen érdekes. Alsó Vs-ában az eddigi ÉÉK. dlés fokozatosan
átmegy DNy-iba, vagyis a vulkáni kúp befelé dl
kráterfal-rétegei itt
hajlanak át a kifele dl kúppalást rétegekbe (XXX. tábla l .kép). A befelé,
vagyis ÉK-re dl rétegek vékonyak, legfeljebb 20 cm-esek. Anyaguk túl-

nyomórészt sárga és vörös, A

alárendelten szürke bazalttufa.
vagyis kifelé,

DNy-ra dl
rétegek vastagpados tufák (XXX. tábla 2. kép 1. sz. réteg).
Padjaik DNy felé fokozatosan elvékonyodnak, s fölöttük pontuszi üledékek
—
ülnek (a XXX. tábla 2. kép 4 7 rétegei), amelyek a tufarétegek vékonyo-
dása arányában vastagodnak, s a 12. m-en túl mór kizárólag ezek vannak
a törmeléklejtk fölött.

A következ sort adják

rétegek az óthajlós helyén alulról fölfelé a :

1. A lejttörmelékbl kilátszik 10 cm szürke, kemény, fínomszem

hamutufa.
2. 10 cm. szürke, lazább, a levegn szétes hamutufa.
3.8-10,, szürke, kemény, fínomszem hamutufa (mint az 1. sz).
4. 20 „ sárgacsíkos, szürke laza hamutufa, két kb. 2 cm vastag
homoktufa érrel, amelyekbe fokozatosan átmegy.
5. 4 „ rozsdaszín, fínomszem keményebb hamutufa.
6. 9 „ szürkecsíkos, sárga, laza homoktufa.
7. 6 „ világosvörös, kemény hamutufa.
8. 4 „ sárga homoktufa.
9. 8 „ de lencseszeren 15 cm-re is megvastagodó laza, szürke-
csíkos sárga homoktufa.
10. 6-8 „ sárga, lazább hamutufa.
11. 3-4 „ szürkéssárga, lazább homoktufa.
384 HoHer András

12. 4-5 cm vörös hamutufa.

13. 10 „ vörös- és sárgacsíkos, durvaszem hamutufa.
14. 8 „ rozsdaszín hamutufa.
15. 4-5 „ kokkolitosan szétváló,barnásszürke hamutufa.
16. 25 „ -re kiszélesed barnásszürke, durvaszem hamutufa.
is

17. 1-4 „ nehány milliméteres lemezekre szétváló, igen fínomszem

barna hamutufa, 2—5 mm vastag, harántúl rostos arago-
nit-lapokkal.
18. 40 „ szürke hamutufa, amely már a DNy. szárnyba hajlik át.
A rétegek itt is változtatják a vastagságukat, kiékeldnek, kettévál-
nak és mást csípnek közre. Igen feltn az aragonit réteg a fels vastag
(40 cm-es) homogén tufaréteg és a többi réteg határán.
A DNy. szárny (XXX. tábla 2. kép)
rétegei :

1. sz. alsó réteg 2.5 m-re megvastagodó szürke, padosán elváló ha-
mutufa. Néhol vörös csíkok és foltok tarkítják. Itt-ott a levegn kokkolito-
san szétesik. Nem egészen homogén. Vannak benne vékony, legfeljebb
10 cm vastag homok- és murvatufa-rétegek. Ezekben vörös homokk zár-
ványok i« akadnak. A réteg dlése D 7°.
2. Erre 50 — 80 cm. vastag, sárgásszürke, szintén kokkolitosan szét-
váló, fínomszem hamutufa települ.
3. E fölött egy északra kiékül, dél felé fokozatosan 40 cm-ig vas-
tagodó sárgaszín réteg ül. Anyaga már csak kb. felerészben bazalt, a
másik fele muszkovitos kvarchomok. Vannak benne gyermekfej nagyságig
men agyagcsomók is.
4. E fölé vékony,
meg-megszakadó kékesszürke agyagréteg települ.
Ez egymásmelletti három, egyenként 20 30 cm maximális vastagságú —
plánkonvex lencsévé is kiszélesedik. Ezekbl az agyaglencsékbl részben
jólmegtartott kövületeket gyjtöttem.
Az agyagrétegre szürkecsíkos sárga homok következik. Ez DNy-
5.

felé 0.5 m-rl 1.2 m-re vastagszik. F

alkotórésze kvarc és muszkovit.
Ebben kövületeket nem találtam.
6. Fölötte ismét vékony, csak pár centiméteres agyagcsík van. Ebben

is vannak, bár csak kis számban kövületek.

7. E fölött megint homok van. Benne sárgásfehér márgalencsék ül-

nek. A rétegek dlése itt, közép értéken NyDNy 6°.
12. Innen kezde 30 m-ig nincs jó föltárás, de annyi jól látszik, hogy
a homok, részben agyag rétegek fölé ismét bazalttufa telepszik.
13. Jó föltárást már csak a gyalogút fels végén találunk. Itt az alsó,
2 m vastag tufaréteg dlése NyDNy 15 — 20 J
. A közvetlenül felette lev ré-

tegek lokálisan más dlést is mutatnak, de az egész folt és a Nyársas-

hegy déli végén, a szekérút mellett lev padok is egészbenvéve NyDNy-ra
dlnek.
A kövületes agyaglencséknek (XXX. tábla 2. kép 4. sz. réteg) és a 6. sz.
2
agyagcsíknak teljesen egyez faunájából a következ kövületeket gyjtöttem :

2
A kövületek meghatározáséért d r. Sümeghy József fgeológus úrnak
e helyen is hálás köszönetét mondok.
 A Tihanyi félsziget vulkáni kéozdményei 385

Melanopsis gradata F u c h s.

Melcinopsis entzi B r u s.

Melanopsiscf. decollata S o t 1.

Theodoxus radmanesti F u c h s.

Theodoxus sp.
Planorbis sp.
Melanopsis sp.
Dreissensia dobrei Brus.
Congeria sp.
Ezek a Melanopsis entzi Brus. kivélelével a V
fajok, a á s 1.- i I 1 i

lól a szarkédi omlásból gyjtött faunában is megvannak (30

47 148), és : —
együtt a tihanyi Congeria balatonicás-lriangularisos, vagyis legfels pon-
tuszi szintre jellemzk.
A leírt kövületes rétegsor fölött 15
vastagságban ba- rn-rel 1 — 1'5 m
zalttufa fejek bukkannak
Ezek kétségtelenül a pontuszi rétegeken ül-
ki.

nek s 10—15 m. hosszan húzódnak fölfelé, egészen a Nyársashegy tetején

• ül forrósképzdményekig. Dlésük 7°Ny.
A tet forráslerakódósai(a2, ésXXVIII. tábla 3.sz. képeken a Nyársashegy
tetején) a csúcs keleti oldalán 6 m-t is elér falban vannak feltárva. Köz-
vetlenül alattuk, 160 m magasságban, aprószem bazaltbreccsa ül. Ez 3—4
mm maximális átmérj szürke, tömött lapillikbl áll. Kevés köianyaga
calcit. Van azonban itt egészen tömött, szürke hamutufa is. Ebben sok a
homokanyag kvarc : és muszkovit és keresztül-kasul járják karvastagsógot
is elér mészpót erek.
A forrásüledékek alsó része finoman hullámosán réteges, leveles és
a fels rétegzetlen és likacsos, anyaga túlnyomó
odvas. A réteges rész
részben mész, alárendelten kvarc Sósavval kissé még a legkvarcosabb
részek is pezsegnek. Valószínnek tartom, hogy ez a finom réteges mész
annak az édesvízi mészknek a megfelelje, amelyet id. Lóczy L. és
—
Vitális I. (15 141, 30 140 141) és minden valószínség szerint Ze-
pharovich (33 357) is leír. Én azonban itt kövületeket nem találtam
benne.
Pontosabb helymegjelölés hiányában nem lehet kétségtelenül meg-
állapítani, hogy a Nyársashegy keleti oldaláról már idézett d. Lóczy i

L.-féle kövületlelhelyek és a „vékony agyagrétegekkel váltakozó bazalt-

tufa" elfordulási helye egyezik-e az általunk fent leírtakkal. Annyi mégis
kétségtelen, hogy ez az új feltárás a Lóczy megfigyeléseit mindenben
megrsíli.
A fhercegi kastélytól a faluba felviv szekérút készítésekor (a20-asévek
közepén) a Szérskertek északi végét meredek fallal levágták (a XXVIII. tábla
4. kép és a 3. kép közepe). Ebbl kb. 5.5 m 1931-ben még mindig szálban állt.

Anyaga bazalttufa, amely azonban ersen keverve van sárga pontuszi ho-
mokkal, vagy szürke agyaggal, gyakran mind a kettvel. A telepü-
illetve

lés nyugtalan, a rétegek hajlongok,különösen a nyugati (a 4. képen a

s

jobboldali) részben lencseszeren kiékeldnek. Ezek miatt az egész föltá-

rásra érvényes, pontos rétegsorozatot nem is lehet adni. Két részt, egy
 :

386 HoHer András

alsót és egy felst — a képen is — jól el lehet különíteni. Az alsó, kb.

1—2 m-nyire kilátszó rétegsor laza, s a benne lev sok kvarchomoktól
sárgás, sárga vagy sárgacsíkos. A fels 2 —3 m vastag rész keményebb,
s a tufa eredeti színe s a benne lev agyag következtében szürke. A kemé-
nyebb rétegek fejét vékony mangán réteg feketére festi.
A föltárás keleti (a képen bal) részének alsó fele a következ réteg-
sort adja.

A pontuszi homok- és agyagrétegek 144 m. abs. magasságig jönnek

föl. Ezek fölött 5 —6 m magas lejttörmelék van. Azután következnek a
fal rétegei
1. 0.40 m vastagságban laza hamutufa áll ki, amelyben sárga (ho-
mokos) és szürke (agyagos) erek vannak.
2. 1.00 „ vastag tömörebb, szürke hamutufa. Vannak benne homo-
kos és agyagos csíkok és közte pár centiméteres homok-
és murvatufa rétegek is.

3. 0.20 „ laza, szétmálló, homokos és ezért sárga hamutufa.

4. 0.08 „ keményebb homoktufa.
5. 0.04-0.05 m laza, szürke hamutufa.
6. 0.10 m vegyes murva- és lapillitufa.

A fels rész települése még

különösen a nyugati szabálytalanabb,
részen. Voltaképen kishordó nagyságig tömbökre és lemezekre szét- men
váló hamu-, kisebb részben homoktufából áll, amelyeknek közeit laza
hamu-, és homoktufa tölti ki rétegesen. Ebben vannak rozsdaszín (limo-
nitos) és szürke pontuszi-agyag gömbök is.

A bazalttufák fölött, 0.5 — 1. m vastagságban a Szérskertek forrás-

mesze, lemezes mésztufája ül.

A fal képen is látható) 1.2 m magas

kb. nyugati Vs-ának alján (a
3 m hosszú szürke, sárgacsíkos, laza hamutufa tömb áll ki. Ez magasabb
helyrl csúszhatott ide, s a kitörések további folyamán újabb rétegek hullá-
mosán befödték.
A fal rétegeinek szabálytalan települése miatt a dlések itt éppoly
változók, mint az útbevágás északi, nyársashegyi oldalán. A szint és a
kzettani megegyezés alapján azonban kétségtelen, hogy mindkét oldal
bazalttufája egyugyanazon képzdményhez tartozik ; a déli az északinak
csak az út által elvágott folytatása. Errl különben meggyzdhetünk a
Szérskertek keleti szélén men (fels) mút feltárásaiban is. Az útbevá-
gás tufáinak folytatását tev, túlnyomórészt szürke hamutufa rétegek tele-
pülése itt is hajlongó ugyan, de általában DNy-ra, vagyis a Nyársas-vul-
kán kitörési központjától szintén kifelé dlnek.
Ott, ahol a Szérskertek keleti oldalán délfelé felmen fenti út a ti-

hany-szántódi országútba torkol, a vásártér keleti szélén, a tó fell, az

oldalban rogyás van. (Jól látszik a 15 323. oldalán lev 157. ábrán is.
Az eltérben lev vásártéri kis ház mögött lev fehér folt az). .Ennek a
rogyásnak a fejében, 130 m magasságban találtam az elbbi tufák leg-
délibb részletét. 4 —5 m vastag, a Szérskertekével egyez sárga és szürke
hamulufa ez. Bár dlés nem mérhet rajta, nem látszik csatornatöllelék-
 “

A Tihanyi Félsziget vulkáni képzdményéi 387

nek. Úgy közele, mini a Szérskerlek tufájával való összefüggése alapján,

a Nyársas-vulkánhoz tartozónak vehetjük.
Az innen mindjárt délre emelked Akaszlódombon bazalttufát nem
találtam. Papp Ferenc szerint itt a tufa az Akasztódombig követhet
s vastagsága „az Akasztó-dombnál cca. 0.4 m“ (21 3). 1 d. Lóczy L
szerint is „Az Akasztódombon . . . már csak nyomokban van bazalttufa.
(15 324).
Lóczy az Akasztódomb-Kopaszhegy oldalából is leír (15 331 332) —
és ábrázol (15 332 o. 169. ábra) egy erupciós kürtt. Elképzelése szerint
ezen szálltakföl azok a thermák, amelyek az Akaszlódomb és Kopasz-
hegy meszét és hidrokvarciljál lerakták.
Magam az Akasztódombnak most bozóttal teljesen benit meredek
keleti oldalán megfigyeléseket nem eszközölhettem.
Visszatérve a Nyársas-vulkán kitörési központjához : a Lóczy-féle képen
a Nyársashegy és Koloslorhegy között, a nyereg alatt (150 160 m magas- —
ságban) egy átlag 2 m vastag tufapad vonulata látható. Ez északon be-
húzódik az apátsági épületek alá is, délre pedig, elvékonyodva, a Nyár-
sashegy ÉK. részére. Anyaga jólrétegzett szürke, alárendelten sárga hamu-
tufa, de murvás részletek is vannak benne. Jó dlések is mérhetk rajta

(2. sz. térkép). A gömbös elválású tufával végzd sziklacsoport fels ré-
szén, 162 m-en DNy 6°, ettl kb. 50 m-rel ÉNy-ra(160 m-en) Ny 9 n 30 , Hí-

rei tovább (155 m-en) NyÉNy 1 5°, tekn fels részében (150 m-en) DNy
a
1 1°, az Apátság földszinti részétl DK-nek lemen kis árokban — 158 m-en —
DNy 15°, hat méterrel lejebb (152 m-en) DNy 7°, az Apátság emeleti része
alatt (kb. 170 m-en) DDNy 10
ü
. A rétegek tehát ebben a tufapadban kevés,
6 — 15°-kal Ny-ra, a kitörési központtól kifelé dlnek, vagyis ez a pad már
nem a kráterfalnak, hanem a vulkáni kúppalástnak volt a része, még pe-
dig — a csekély dlésbl Ítélve — az áthajláshoz közel es részlete.
A tufapad már mindenütt a lemezes forrásmész, és ezen a
fölött

kvarcos, opálos, chalcedonos, meszes forrásképzdmények ülnek.

Az Apátságtól DK-nek lemen teknben (2. kép) lev M h a o v s- i 1 i t

villának árokban a villáig (kb. 128 m magasságig) mindenütt

lemen kis
csak tufát látunk. A 150 m-es szinten itt kibukkanó 2 m-es falból vett
mintát mikroszkóp alatt is megvizsgáltam. Kissé vöröses, igen tömött és
igen aprószem hamutufa. Bazaltmurva szemeinek mérete is ritkán éri el
az 1 mm-t. Sósavtól ersen pezseg. Kristály-szemeinek túlnyomó része
kvarctöredék. Úgy ez, mint a szintén nagy számban jelenlev muszkovit
pikkely a pontuszi homokból került a tufába. Kevés földpátja, amely sava-
nyúságra andesin körüli, valószínleg szintén. Van még benne kevés augit-
szem és rutil t és sok apró, limonitosodolt magnetit. Mikrolapillijei föld-
pátosbazalt darabkák. Az egész kzetet mész járta át. A tufa ásványszemei
nem koptatottak. Olyanok, mint bármely más vulkáni tufa kristályai. Egyéb-
ként minden lényeges tulajdonságával megegyezik az erupciós központ
gömböselválású tufájával.
A M h a o v s-villától délre, a tekn alján, 126 m-en agyagos
i 1 i t

pontuszi homok jelenik meg. Ha ez eredeti helyén áll azt jelenti, hogy ez
a pont mér a vulkáni kürtn kívül esik.
388 Hoffer András

Az Apátságtól ÉK-re lev legközelebbi vápa fejében, 180 — 190 m-en

jelentkezik ismét a tufa. Itt a kiütköz rétegfejek néhány méter vastag
padot alkotnak. Anyaguk túlnyomórészt murvatufa. Vannak benne 15-20
centiméter vastagságot elér hamutufa rétegek is. Településük nem sza-
bályos. A rétegek, különösen a vékonyabbak, sokszor ersen hajlongok.
A feltárás középs részén Ny 7°-ot, a délin NyÉNy 10° dlést mértem
(2. sz. térkép).
Ennnek a tufának az északi folytatását a Sportszálló fölött, a doron-
gos út fels végén, kb. 185 m-en találjuk meg szálban. Rétegein itt, a
gyalogút végétl északra NyÉNy 5°, attól délre ÉÉNy 12° dlés mérhet.
Úgy a dlések, mint a tufa anyaga alapján ezeket a tufarészleteket a
Nyársas-vulkánhoz tartozóknak kell vennünk.
Ezek alatt a szálban álló részek alatt a meredek, erds lejtn, az
egykori omlások miatt a pontuszi üledékek és a tufák között a határi jól
kijelölni szinte lehetetlen.
A pontuszi anyaga a Kolostoralján mészlemezes sárga homok,
amelynek a fels szintjében már sok a földpát és fekete augit szem. Ha-
tárát nagyjából 150 m-en húzhatjuk meg. Innen a víztartály halmának ke-
leti aljához megy a határ, s az ez alatt, a partig terjed pontuszi anyaga
már mészlemez nélküli sárga, kövületes (congeriás, viviparusos, uniós) ho-
mok. Természetesen itt is találunk lerogyott lufarészteteket.
A Ny ársas- vulkánnak a keleti nagyobb fele a Balaton medencéjének
betörésekor levetdött. A Biológiai Intézet kerítése mellett, az intézet telkén,
a kerítés és a szennyvízderíth4z között szálbanálló, 1 m vastagságot is

elér emelkednek ki a hordalékból. Kemény és szétporló

tufarétegfejek
hamu-, alárendelten homok- és murvatufa az anyaguk Szabályos NyDNy
43n dlést mutatnak, tehát meredeken a kitörési központ felé dlnek s
így, ha helyén állók, ami valószín, a kráter bels falának voltak al-
kotórészei.
A M h a o v s-villa alatti V igy ázó-
Biológiai Intézet mögött, a i 1 i t

féle üres telek közepén egy kb. 20x10 m átmérj, ellipszis alakú területen
tömör forráskvarcit darabok (a Lóczy-féle képen az Apátság alatt, közel a
parthoz) hevernek. Egyes tömbök 1 m átmért is elérnek. A közeli hegy-
oldalakon és tetrészeken ilyen forráskvarcit nincs, a Nyársashegy tete-
jérl pedig ide már nem gurulhattak vagy csúszhattak le. De elhelyezke-
désük, csoportulásuk szerint is csak helyénállók lehelnek. Jelentségük az,
hogy a Nyársas-vulkán keleti felének levetdése után, ezen az alacsony
térszínen mköd
hforrás rakta le ket.
Az eladottakból megállapítható, hogy a Nyársas-vulkán tengeralatti
sztrátovulkán volt. Mködési módja szerint robbanásos, anyaga szerint
klazmatikus, felépítményének alakja szerint aszpit vulkán. Szubmarinus
voltát mutatja, hogy tufarétegei tengeri rétegekkel váltakoznak, továbbá
tufaanyagának osztályozottsága.
A tufa jelentékeny mennyisége mindig kvarc és muszkovit. Ezen
kívül, különösen a durvább szem részek, a breccsák bven tartalmaznak
vörös permi homokkövei, tömörmészk darabokat, agyagpala és kvarcil
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 389

szögköveket. Az utóbbiakat a krislályospala-palaeozoos-mesozoos alap-

hegységbl, a csillámoshomok részeket a fekü pontuszi rétegekbl robban-
tották ki a gázexplóziók. A magmaanyagot csak a tufák és breccsák kö-
tanyagának augif, olivin, magnetit, apatit kristályai és bazalt mikro- és
makrolapillik és szögkövek képviselik.
A
vulkán felépítménye —
vízalatti mködésének megfelelen igen —
lapos kúp. Ennek alapmetszete É-D irányban ersen nyúlt ellipszis. Na-
gyobbik tengelyének hossza 1000 1100 m (2. ábra). —
A vulkáni építmény központi részébl csak egy kis részlet, a
Ball ó-villa alatti és mögötti, gömböselválású tufa maradt fenn.
A Nyársas-vulkán tehát robbanásos (explóziós) vulkán volt.
Szögköveinek aránylag kis méreteibl Ítélve (a legnagyobbak, a
Ball ó-villa fölötti meredek rétegekben, diónagyságúak) robbanásai nem
voltak nagyerejek.
Felépítménye nem
kitörés eredménye.
egyetlen Erre különösen a
közbeteleplt üledékekbl következtethetünk. A Nyársashegy
tisztán vízi
keleti oldaléról megismert néhány méter vastag közbetelepült homokréteg
is azt mutatja, hogy a vulkán mködésében hosszabb szünet is volt. De
ezt bizonyítják a közbetelepült kövületes agyagrétegek is és végül, hogy
a tufák-breccsák bazaltdarabjai többé-kevésbbé sarkosak. Ezek a kitöré-
sek közötti hosszabb szünetekben a csatornában megmerevedett és ké-
sbb szétrobbantott lávadugók darabjai.
A Nyársas-vulkán mködésének korát a tufa rétegei közé települt
üledékek kövületeibl pontosan meghatározhatjuk. A kitörések ezek alap-
ján a legfels pontusziban, a Congeria balatonicás-triangularisos rétegek
idejében kezddtek. De hogy meddig tartottak, azt nem lehet megálla-
Csak az bizonyos, hogy a Nyársashegy forrásképzdményét lerakó
pítani.
hforrások a vulkán mködését közvetlenül folytatták, mert rétegeik a hegy
csúcsa alatt már a bazalttufákkal váltakoznak.
Vizsgálataink tehát igazolják a Vitális I. megállapítását, hogy a
Tihanyi félszigeten a bazaltvulkánok a pontuszi végén mködtek amit ;

egyébként a félszigetnek erre a részére id. Lóczy L. is elismert (15 414).

Ó vár- vulkán.
Tihany községtl északra esik az Óvár nev terület (XXVIII. tábla
2. kép). 1000x500 m átmérj, ellipszis alakú, EK-re, vagyis a tó felé lejt
lapos tet ez, amelyet, a félsziget belseje felé, a tet szélén emelt néhány
méter magas mesterséges töltés szegélyez. Az hosszabbik tengelye
ellipszis
ENy-DK. irányú. A tet a Balaton, vagyis ÉK felé mintegy 50 m-t lejt. Talaja
tele van lemezes mésztufa cseréppel, amelyek között bven akad forrás-
kvarcit darab is. A sánc legmagasabb pontjai a hossztengely ÉNy. végén
lev 228 m-es magaslat és a tengely déli végén lev 214 m-es Visszhang-
domb (azeltt Dobos. L. az 1. és 2. térképeket is).

1 d. Lóczy úgy képzelte, hogy az Óvár fennsíkja alatt ÉNy-DK.

L.
elnyulásban egy hosszabb erupciós csatorna van. Ebbl három kürtn
390 Hoffer András

folytak szét a bazalttufa rétegek az Óvár ÉNy. patkóalakú sánca közepén

:

rejtzködhet fcsatornán, és az Attiladomb-Visszhangdomb alatti, illetve a

Gödrösoldal árka fejében föltárt oldalkürtkön (15 328. o. és u. o. a 164.
á.). Az utóbbi helyen az árok, a Visszhangdomb alatt partrogyás (Po-
tyogók) tárta föl a kitörési központokat jelz rétegzetlen bazalttufát
(15 327-329).
Ma az Óváron a következket figyelhetjük meg.
A Visszhangdombtól nyugatra, annak közvetlen szomszédságában
emelkedik a Kálvária-domb (azeltt A a-domb). Ennek a tetejét 3 m 1 1 i 1

magas szép forrásképzdmény borítja. Anyagának alsó része túlnyomó-

részben mész, legfels sziklás tömege sósavval nem vagy alig pezsg, te-
3
hát majdnem tiszta forráskvarcit.

A Visszhangdomb ÉNy. és É. oldalán bazalttufa rétegfejek bukkanak

ki. Dlésük az ÉNy. részen D 15°. Közvetlenül a csúcs annak KÉK.
alatt,

oldalában, pár méteres kis breccsatufa kibúvás van. Dlése DDNy 15°.
Benne kvavcit közbetelepülések vannak.
A Visszhangdombtól keletre, a sánc keleti végén, a mai víztartály
helyén volt egy kis, 5 —6 m hosszú, 2.5 —3 m magas sziklacsoport. Anyaga
bazalttufa, illetve aprószem breccsa. Durván, de csak részben réteges. A
déli végén jól mérhet dlés DDK 32°. Több arasz átmért is elér for-
rdsfeuarcit lencsék vannak benne gyéren.
Ez alatt a szikla alatt, a mút kezdetén levágták az oldalt, s ezzel

mintegy 4 m magas jó föltárást létesítettek (XXXI. tábla 1. kép). Ennek

szelvényét a 3. sz. kép adja.
1. A legfels kb. 1 m vastag része vékony, legfeljebb 10 cm vastag,
egymással váltakozó murvatufa és lemezes-mész rétegekbl áll. Dlésük
nagyjából 13° NyDNy.
2. Ez alatt gömbös elválásra hajló murvatufát találunk. Legnagyobb
vastagsága 1.2 m.
3. Alatta réteges hamutufa van. Ez egy kis boltozatot alkot, amely-
nek déli, hosszabb szárnya szabályosan dl DDK 10°-al az északi rövidebb ;

szárny ÉK-re, változó fokkal.

4. A boltozat alatt tömeges (nem réteges) hamutufát találunk.

5. A 3. sz. tufától É-ra pontuszi sárga agyagoshomok van. Ez két-

ségtelenül a kis boltozatot alkotó (3. sz.) réteges hamutufára rakódott.
6. Alatta, a feltárás jobb oldalán gömbös elválásra hajló murva- és

hamulufa következik,
7. amely lefelé fokozatosan átmegy ívesen hajló réteges tufába,
8. ez tufás homokba, ez pedig, pár méteren, tufátlan sárga, agyagos

pontuszi homokba.
Az úton tovább lefelé, az els út-kanyarból jól látszik, hogy az 5.
sz. pontuszi agyagoshomok átmegy az óváralji pontuszi tömegbe, amelyre

az egész oldalban végigfutó tufaréteg települt.

3
Kár, hogy a különben pompás Kálvária létesítésekor hármashalom-háttér-
nek képezték ki és ezért eredeti alakját elrontották. A közepét és a jobb oldalát
íeljebb rakták, az elejéi lenyesték és kicementezték.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 391

Finnek a szelvénynek a jobboldali (északi) része szerint a 6. sz. tufa

bele települt a pontuszi homokba, amelybe lefelé fokozatosan át is megy.
Az 1. sz. réteg mésszel váltakozó tufája már valószínleg a száraz-
földi periódusból való képzdmény, és bizonyíték lehet arra. hog> az
óvár-vulkán mködése a hforrások mködésének kezdetén még tartott.

A leírt útlevágás alatt lev kisebbik víztartótól a hegy lábáig már

mindenütt csak kövületes agyagos homokot találunk, csupán a hegy lábá-
nál, az u. n. Polyogókn vannak még felülrl lerogyott lufatömegek.
I d. Lóczy L. innen egy háromlépcss rogyást ír (15 329) és raj-

zol le (15 326 o. 161 á.), amely azóta jórészt elmosódott és növényzettel
(erdsítés) elfödetelt. Voltaképen ma már csak a Potyogók mút melletti

maradványai rzik az emlékét.

Lóczy itt alulról fölfelé a következ rétegeket különböztette meg :

=
m=pannoniai-ponlusi rétegek, bt bazalttufa, a=rétegzetlen, tömeges, erup-
ciós bazalttufa, n=édes vízi kovás mészkpad bazaltlapillival, b=meszes
cement bazalllapilli padok, c=hamus bazalttufa padok, d=agyagközös,
leveles palás édesvízi mészk Rhinoceros csontmaradványokkal, q=lösz.
Késbb (15 425) az n-nel jelzett rétegbl hallenyomatokat említ, és ha-
sonló mészkbl mogyoró (Corylites ?) levéllenyomatot.
Valószín, hogy a fentleírt útkanyari szelvényünk rétegzetlen hamutu'
fája (4 sz.) a Lóczy csatornatöltelékének (a) felel meg, a breccsás, illetve
a rajz szerinti (161 á.) „hamus bazalttufa padoknak" (c) pedig a mi réte-
ges hamutufa (3 sz.) és gömbös elválásra hajló murvatufa rétegeink (2 sz.).
A rogyás fejében szálbanmaradt rétegzetlen tufa fölött, a L ó c z y-féle
rajzon „meszes cement bazaltlapilli padok“-at (b) látunk ez meg a mi ;

lemezes mészrétegekkel váltakozó murvatufa, vagyis a fels (1 sz.) rété

geinkkel egyeztethet. De valószínleg ennek felel meg az alsó lépcs leg-
fels rétege, az agyagközös, leveles palás édesvízi mészk (d), vagy más
helyen (15 415) „bazalthamus, mészlemezes anyag" is, amely a rajz sze-
rint közvetlenül a „hamus bazalttufa padok“-ra (a mi 2. és 3. rétegünk)
települ. Ennek pedig az a nevezetessége, hogy Kaáli Nagy Dezs
1909-ben rhinoceros csontmaradványokat talált benne (15 415). Ez meg-
ersíti annak a fenti feltevésünknek a valószínségét, hogy a fels (1. sz.)
réteg már athermális periódusban rakódott le és pedig már a levanleibem
AVisszhangdombtól egészen a kövülelgazdagságáról híres Gödrös-
oldal árkáig, annak fejéig, a tufáknak nincs jó föltárásuk. Odáig a vastag-
—
ságuk is csekély, kb. 1 3 m. Az árok fejében lehet kb. 20 m. Ebbl id.
Lóczy L. kb. 18 m-t látott föltárva s azt írja róla, hogy „... délkelet felé
—
4 5 m vastag vízszintes bazalttufa padok fedik a tömeges bazalttufát a
magasra felemelked pannoniai-pontusi homokrétegek felett északnyugat ;

felé a tetemesen vastagabb tufapadok az erupciós kitódulás folytatásaként

szerepelnek" (15 328). A 163. ábrán, amely ennek a résznek a szelvényét

adja, a kürt rétegzetlen tufáját is réteges tufa fedi (15 328).
Ma az árok fejében kb. 8 m magas falat alkot a bazalttufa. Anyaga
szerint legnagyobbrészt hamu-, alárendelten murvatufa, illetve aprószem
breccsa. Vannak benne ököl nagyságot is elér vörös permi homokk s
392 Hofíer András

apróbb agyagpala zárványok is. Rétegzetlen, csak az északi falának alsó

fele mutat némi rétegzettséget. Itt a dlés nehány fok NyDNy-ra, vagyis az

Óvár területének közepe felé.

Tufája makroszkóposán szürke, gyöngén porózus hamutufa. A mik-
rolapillik, változó mennyiségben V* '/rét
—
teszik. Legfeljebb 6 mm átmé-
rjek. Szürkék, ritkábban vörösek, salakosak. Kristályai 1 mm-nél rende-
sen kisebb : kvarc, muszkovit, földpát, pyroxén, magnetit. Sósavval jól pe-
zseg. Mikroszkóp alatt is gyöngén porózus. A pórusok maximális hossza
3 mm. Kötanyagának legalábbis felét calcit foglalta el. A kristályok kö-
zött is legtöbb az áttört pontuszi homokból belekerült kvarctöredék és
muszkovit pikkely. Van a kzetben sok apró, legfeljebb 0. 2—0. 3 át- mm
mérj magnetit szem is. A földpátok helyén már leginkább calcitpseu-
domorphosát találunk. Akad néhány augit és turmalin töredék is és kevés
rutil t. A mikrolapillik a csiszolatnak kb. ’A-é teszik. Közepes nagyságuk t

csak 0.15 mm. Valamennyien üveges bazalt alapanyagdarabok. Barnák,

ritkábban szürkék, elvétve vörösek. Porphyros kristályok nincsenek bennük,
csak az egyikben találtam pár század milliméteres calcitpseudomorphosát
porphyros olivin után. Mikrolithjaik kevés magnetit, még kevesebb, 37°-ig
sötéted földpát és 42°-ig sötéted augit. Ezek is sokszor calcitosodtak.
Ezek alapján a kzet calcitosodott bazalt hamu-mikrolapilli-tuffit. Túl-
nyomó része pontuszi homok és calcit ; a bazaltanyag alárendelt benne.
Egyébként a félsziget minden eddig megvizsgált bazalttufájával minden fbb
tulajdonságaiban megegyezik.
A Gödrösoldal fejétl EENy-ra, a Cipriánforrás felett, 8 10 m magas —
falban állki a tufa. Ez is rétegzetlen, s már gyermekfej nagyságig men
permi homokk-szögkövek is vannak benne. Nem messze tle (szintén
ÉÉNy-ra) már réteges az aprószem tufa és 12° Ny. dlést mutat. Ez a
dlés még a Barátlakások eltt DNy-ira válik (I. 2. sz. térképet).
A Barátlakások alatt 135 m-en még pontuszi üledék van, de 145
m-en már biztosan tufa, s innen az Óvár északi sarkán 202 m-ig kö-
vethet. Itt tehát a tufa vastagsága legaláb 57 m. A fal alsó 2 —3 m-e
végesvégig fínomabbszem és lazább anyagú tufa. E fölött 1 —2 m vastag
az a réteg, amelyben a legtöbb vörös homokkzárvány van. Általában
ennek a darabjai a legnagyobbak, a kishordónyi méretet is megütik. A
kvarcit már diónyinál ritkán nagyobb. Ezeken s a szintén gyakori agyag-
palákon és mesozoos meszeken kívül vannak 30 40 cm hosszúságot is —
elér s a rétegzettség irányában elnyúló sárga homokosanyag és szürke
márga lencse, vagyis pontuszi zárványok is (XXIX. tábla 2. kép).
A mért dlések a keleti Barátlakásoknál (Leánylakások) nehány fok
:

DDNy, illetve D 6°, a nyugatiaknál a nagy falmaradványos teremben :

DDNy 10° (5. kép) az utolsó (pinceszer) lakástól nyugatra (210 m-en)
DDK 6°.

Látjuk tehát, hogy a Gödrösoldal fejétl kezdve mindenütt az Óvár

belseje felé dlnek a bazalttufa rétegek.
Az óvár északnyugati lejtjén mérhet megbízható dlések is

6— 12"-kal az Óvár belseje felé dlnek. Anyaguk itt breccsatufa.

 A Tihanyi félsziget Vulkáni képzdményei 393

A Viszhangdomblól nyugatra, a sáncon belül, ahol a községtl és a

temettl jöv mezei utak ismét elválnak, a fként murvalufa rétegek még
7°-kal NyÉNy-ra vagyis befelé, az Óvár belseje felé .dlnek, de a temet
tájékán és a Viszhangdombon már az óvár központjától kifelé DK-re, il-
letve DNy-ra. Itt feltárást csak két helyen a temet ÉNy. sarkánál és a :

leventeltér fedezékárkában találunk. A temet sarkán egy kis fejtés van.

Ennek anyaga alulról fölfelé :

1) 0.5 m-re kiálló murvalufa.

2) 0.10 „ sárgásfehér hamutufa.
3) 0.06 „ murvatufa (mint az 1.)
4) 0.10 „ hamutufa (mint 2.)
5) 0.08 — 0.10 „ murvatufa (mintáz 1.)

6) 0.03 — 0.04 „ hamutufa (mint a 2.)

7) 0.10 m. murvalufa (mint az 1.)

8) 4 —5 magasságig megállapítható lemezes, kárlyaköves mésztufa.

„

A murvás rétegekben alulról fölfelé egyre több a szögk. Ezeknek

anyaga fleg bazalt, köztük horzsak is de van vörös homokk és kvar- ;

cit is. A rétegek dlése DDK 32°. Anyaguk szerint is az Óvár-vulkánhoz

tartoznak.
A temettl nyugatra lev levente-ltér fedezékárkában 15 m hosz-
szan és mintegy 2.5 m mélységig van föltárva tufa. Rétegei alulról fölfelé ;

1) 30 —
40 cm-re kiálló vörösbarna, aprószem breccsa.
2) 5 — 10 „ sárgásfehér hamutufa.
3) 40 — 50 „ vörösbarna, aprószem breccsa (mint az 1.)

4) Legfeljebb 30 cm vastag, változó vastagságú, délfelé kiékül sárgás-

fehér hamutufa (mint a 2 .)
5) 50 cm vörösbarna, aprószem breccsa, mint az 1, de sok szögkvel.
6) 40 „ humusz, az 5. mállási terméke.
A település szintes. A gödör kzetei, különösen a vörösbarna, apró-
szem breccsa már nem Óvár-, hanem Diós-Kiserdtet-típusú. A breccsá-
ban szögk kevés van. A lapillik maximális nagysága 5 6 mm. Ezek —
üvegesek, salakosak, fényes üvegzománc borítja ket. A breccsának nincs
kötanyaga a lapillik összesültek (Schweissschlacke).
;

Az Óvár meredek lejtje alatt, a csúcstól (220 m) DDNy-ra és DNy-ra

a szántók bevetetlen kis köves foltjain lev óvártípusú tufák 8 — 10 -kal
n

szintén az Óvár felé dlnek.

túl, A
azoktól kb 220 m-rel
Barátlakásokon
nyugatra a meredek parton, m-en murva- és lapillitufa fejek állanak
145
ki. DK 14°-ú dlésük szintén az Óvár felé mutat. Ettl 120 m-rel NyDNy-ra,

a Gödrös nev lapos tet északi homlokán nyitott kis kfejt rétegei KDK
l,

12 -os dlésükkel szintén. Ezek még, kzetanyaguk jellege alapján is, az

Óvárhoz tartozóknak veendk.
Az Óvár tehát a Tihanyi félszigetnek másik nagyobb, jól körülhatá-
rolható vulkánja.
Ez is robbanásos, réteges vulkán, mint a Nyársas-vulkán. Anyaga is
azéva! egyez, azzal a különbséggel, hogy a víztartály dombja alatti —
levágás kivételével tufái és —
breccsái közé nem települtek tengeri rété-
394 Hoffer András

gek. Klasztikuma a Barátlakások felé fokozatosan durvábbszemü, s azok me-

—
redek falában, l 2 m vastagságban a legdurvább. Amint láttuk, itt kis-
hordónyi szögkövek .is akadnak benne.
Az Óvár-vulkán épebb, mint a Nyársas-vulkán. Ellipszisalakú kúp-
jának csak a keleti kisebb fele hiányzik. Déli felén még a kráter pereme
is megvan. A neolithikus ember részben ezt emelte meg sánccal (13 166.
Jól látszik a XXVIII. tábla 2. kép bal részén a fatörzs metszi). ;

Kevésbbé föltárt volta miatt felépítményének szerkezete nem látható

olyan jól, mint a Nyársas-vulkáné.
A kitörés központja, ahogy ezt már id. Lóczy L. is megállapí-
mint
totta, kétségtelnül a kráter ENy.
egyharmadán, vagy ahhoz közel volt,
mert: 1) a kráter erre dlnek, 2) mert a kiszórt törmelék
falának rétegei
vastagsága errefelé (Barátlakások) fokozatosan n. (Az Óvár DK. végén
—
8 10 m, a Gödrösoldal fejében 20 m, a Barátlakásoknál 57 m) és 3)
mert a kiszórt törmelék itt a legdurvább.
A
vulkáni kúp egységes szerkezete semmi nyomát sem mutatja ol-

dalcsatornának, vagy boccának Lóczy ezeket a rétegzetlen tufák alapján

tételezte föl, és annak a felfogásának alapján, hogy a tihanyi vulkánok sár-
vulkánok. Látni fogjuk még, hogy a félsziget vulkáni csatornáit a legtöbb-
ször valóban rétegzetlen tufa-breccsa tölti ki, de nem minden rétegzetlen
tufa egyszersmind csatornatöltelék is.
Az Óvár-vulkán is olyan exploziós vulkán volt, mint a Nyársas-
vulkán.
Hogy nem volt monogén, azt már az útlevágás szelvényével kapcso-
latosan említett homokbetelepülés ismutatja. De hogy kitörései kisebb
idközökben ismétldtek, mint a nyársas-vulkánéi,
bizonyítja az, hogy ilyen
közbetelepülés, hosszabb nyugalmi id, csak kivételes volt a m-
tehát
ködésében. Hogy robbanásai nagyobb-erejek voltak, azt helyenként sok-
kal durvábbszem breccsái és tufái tanúsítják.
Az Óvár-vulkán aránylag nagy és alacsonyszél krátere miatt homál
vulkán.
Hogy ez is tengeralatti volt, legalábbis mködésének java részében,
azt az említett homokbetelepülés is bizonyítja. E mellett tanúskodik az is,
hogy a Viszhangdomb alatti feltárásban a pontuszi homok fokozatosan
megy ál a bazalttufába. Ugyanott a legfels (3. ábra 1. sz.) rétegben vé-
kony tufa rétegekkel forrásmész lemezek váltakoznak. Láttuk azt is, hogy
minden valószínség szerint ez az a réteg, amelybl a Kaáli Nagy Dezs-féle
rhinoceros-maradvány kikerült. Ebbl pedig az következik, hogy az Óvár-
vulkán mködésének szárazföldi szakasza is volt.
A tetn, iehát a kráterben, mindenütt található nagyszámú mészcse-
rép alapján az sem lehetetlen, hogy egy ideig kráterlava is volt.
Az Óvár-vulkán mködésének javakorára vonatkozólag nincsenek
olyan biztos, közvetlen adataink, mint a Nyársas-vulkánéra, mert vulkáni
anyagából eddig nem került ki kövületes tavi üledék.
Vitális I. 1903-ban, a Barátlakások alatti parton bazalttufában
Melanopsis (Lyrcaea) cfr. petrovici B r u s. elég ép példányát és Vivipara
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 395

sadleri-re emlékeztet kövüleltöredéket talált (30 143). Ezek szerinte való-

színleg az erupciók alkalmával felragadott zárványokat alkottak a bazalt-
tufában. Az óvár is explóziós vulkán lévén nem valószín, hogy a kze-
tében talált kövületek felragad ^ttak, illetve kirobbantottak, különben nem
maradtak volna meg olyan állapotban, hogy genusuk biztosan, fajuk csak
• megközelíten is meghatározható maradhatott volna. Valószínbb, hogy
együtt ülepedtek le a kiszórt tufaanyaggal. Bizonytalan meghatározhatósá-
guk azonban az ket bezáró tufa pontosabb szintezését nem teszi lehe-
tvé. Annyit mégis bizonyítanak, hogy az Óvár-vulkán mködése a fels-
ponluszi idre esett.

Az Óvár tufa-breccsa tömegei, a Gödrösoldal árkának szelvénye sze-

rint, a balatonicás-triangularisos, tehát legfels pontuszi szint kövületes ré-

tegein ülnek (7 8,27 4).

Hálává ts az Echo- (Viszhang-) domb bazalttufája alatti homok-
ból szintén a balatonicás szint kövületeit gyjtötte (7 9). Ez a fels szint-
hez tartozó homok pedig, amint láttuk, a víztartály alatti szelvényben a
bazalttufák közé települ.
Mindezekbl megállapítható, hogy az Óvár-vulkán f kitörése a leg-
fels pontuszi rétegek nagyobb részének lerakódása után, de még ennek a
szintnek az idejére esett.
A víztartály alatti úllevágás szelvényének legfels rétege, amelyben
már édesvízi mészk váltakozik bazalttufával, és a Potyogók rhinoceros-
maradványos édesvízi mesze azt bizonyítják, hogy az Óvár-vulkán mkö-
dése átnyúlt a szárazföldi, legnagobb valószínséggel már levantei peri-
ódusba is.

Az útlevágás mészlemezes legfels tufarétege, valamint a Viszhang-

domb említett kvarcitréteges bazalttufája azt bizonyítják, hogy a posztvul-
káni hforrástevékenység a tufaszórás végével már itt is megkezddött.

A Gödrös kis vulkánjai.

Az Óvártól nyugatra, a tóparton lev fecskeliki homokbányához

DK-fell egy kis völgy ereszkedik le. Ennek keieti oldala a Gödrös nev,
nyugati a Jegenye nev dlhöz tartozik. Gödrös még a völgytl nyugatra
lev tet is. A völgynek különösen gödrösi oldalában, mintegy 1 20 m
hosszan még 1931-ben is követ fejtettek. De a Gödrös-tetn is turkálnak
k után (ezért Gödrös). A fejtések itt igen érdekes, eddig ismeretlen kis
vulkánokat tártak fel. Ezeket már más helyen leírtam (8) azért itt csak rö-
videsen ismertetem ket.
Három
diatrémát és egy kis explóziós tufatölcsért tárt fel itt a fejtés.
diatrémák közül kett a tetn, a Csimár Mihály puszta tel-
A
kén, egy 15 m hosszú, 7 m széles és (1931-ben) 3.5 m legnagyobb mély-
ség bányagödör keleti és északi falában van. A keleti 2.2. m, az északi 1.2
m széles. Az utóbbi kürtje függleges, a keletié 35 —40 -kal n
dél felé dl.
A kürtk kzete pontuszi homokkal bven kevert rétegzetlen, tömött elcal-
eitosodott bazalt hamu-kristály- lapillituf fit, amely a Nyársas- és Óvár-vul-
 3

396. Hoifer András

kánok leírt tufáival, illetve tuffitjaival minden lényeges tulajdonságaival

egyezik. Az áttört kzet réteges hamu-, és lapillitufa, illetve brecca. A két
kzet határán 20 cm vastagságot is elér dörzsbreccsa van.
Mind a két diatréma egyszeri gázrobbanás terméke. Ez a rétegeket
átüttöte anélkül, hogy azokat eredeti helyzetükbl a legcsekélyebb mérték-
ben is kimozdította volna. Valószín, hogy mind a két kürt egyugyan-
azon csatornának két ága.
Az explóziókat jelentékeny forrásmködés követte, amely meszet,
vagy eredetileg talán aragonitot rakott be úgy az áttört, mint az áttör
kzetbe.
A harmadik diatréma az elbbiek alatt, a völgy Kiss L a o s-féle j

bányájában van. Átmérje 3 m. Áttör és áttört kzetei ugyanazok, mint a

fels diatrémáké, de a kürt keleti felének kzete tufa, a nyugatié breccsa-
Ezért valószín, hogy két explózió eredménye. Kürtje függleges.
Ettl a diatrémától 1 lépéssel feljebb (DK-re), a feltárások közepe
1

táján egy kis erupciócentrum van. Kürtje a föltárás alsó végén látható.
Ennek szélessége 7 m. Anyaga rétegzetlen tufa és aprószem breccsa. Ez
DK-felé (a képen jobbra) átmegy rétegesbe, amelynek kzetanyaga a ma-
géval egyezik. A rétegek a kürt mellett csaknem függlegesen állanak,
attól távolodva a függlegeshez fokozatosan nagyobb szög alatt dlnek a
központ felé, a magtól mintegy 12 m-ig, vagyis ameddig a föltárás tart.
Ez az áttörés tehát már nem diatréma, hanem egy kis explóziós kráter.
Nem egy, hanem több robbanás eredménye. Kzete a diatrémákéval tel-
jesen megegyez tuffit és aprószem lapillibreccsa.
Ehhez hasonló áttörést figyeltem meg a Kiss-féle bánya alsó (ÉNy.)
részén is, a bánya falának közepe táján, kb. 15 m hosszú és 6 m magas
részleten. Ez azonban már nem volt o'yan jól föltárva, mint a fels.
A C s i m á r-féle telken lev északi diatréma nyugati falában egy
ferdén befelé men csatorna van. Szabálytalan alakú nyílásának átmérje
fél méter körüli. Fala egyenetlen, darabos, tuskós és fehér mésszel van be-

vonva. A Kiss-féle bánya falában is van egy nagyobb és egy kisebb üreg,
vagy csatorna részlet Ezeket olyan kisebb gázrobbanások eredményének
tartom,amelyek a robbantott csatornát már nem töltötték ki kzetanyaggal
A robbanás itt is utat nyitott meszet lerakó forrástevékenységnek.
A völgy nyugati, vagyis jegenyei oldalán a rétegek már nyugodt tele-
pülések és kb. lS’-kal ÉÉNy-ra, tehát a diatrémáklól áttöri rétegekkel egy
irányba dlnek.

Jegenye és Diós

A Jegenye nev terület tetejének (155 m) ÉK. oldalában kfejtést

nyitottak, amely 1931-ben még friss volt, 1935-re már félig beomlott, illetve
törmelékkel betemetdötl. A fejtés kb. hosszú,
113 m 6 — 10 m széles és 2 —
m mély volt. Kzetének jellege más, mint a gödrösi bányák anyagáé. Kü-
lönösen jellemzk reá a nagy bazalt szögkövek és bazaltbombák (Diós-tí-
pus). A kzet itt egyébként igen gazdagon rétegzett tufa és aprószem
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 397

breccsa. A fels részben olyan 0.5 — m 1 vastag tufa van, mint amilyet

az Óvár alján, a levente-ltér árkából ismertünk meg. Ilyen azonban mé-

lyebben is van vékonyabb rétegekben. Az alsó padok keményebbek, dara-
és lapillitufák s ezekben vannak a fejnagyságot is elér bazaltbombák
Ezeken kívül permi vörös homokk szögkövek is bven akadnak. A tufa.

rétegek között mindenütt vannak vékony, átlag 3 — 6, legfeljebb 10 cm vas-

tag lapilli rétegek is. Ezeknek szemei egymással összesültek, ami azt bizo-
nyítja. hogy abban a kürtben, amelybl ez az anyag kiszóródott, a bazalt-
magma magasra fölemelkedett és gázokban gazdag volt.
Jellemz erre a föltárásra az is, hogy a réteglapok és a harántre-
pedések úgy be vannak vonva fehér calcittal, mintha meszeltek volnának.
A rétegek mindenütt jó, de kissé változó fokú dlést mutatnak. Ezek-
nek középértéke KÉK 25°.
A Jegenye-tetn tehát úgy a dlés, mint a tufák és breccsák kzet-
tani jellege más, mint a gödrösi kis bányákban, ami azt mutatja, hogy
ennek az anyaga már más kitörési központból származott.
1941-re a Jegenye a tihanyi tufabányászatnak egyik legfontosabb he-
lyévé lett. A hegy egész keleti oldalát feltárták. A törmelékbe temetett kis
bányákban alig lehetett szálbanálló kzetet lelni. A legjobb feltárásban
KÉK 19° dlést mértem, ami a tetn mértekkel jól egyezik akárcsak a ;

bányák kzetanyaga. Még a calcitbevonat is éppen olyan gyakori.

A Jegenye-tettl Ny-ra és DNy-ra a mezben lev kis köves folto-
kon, s a Jegenye és Diós közötti kerek halom DK. alján a tufaréteg anyaga
és dlés egészbenvéve egyezik a Jegenye-tetn levkével.
A Jegenyétl nyugatra lev Diósra legjellemzbb az a bazaltbreccsa,
amely a tetrl (160 m) délre leereszked orron 150 m hosszú és 40 50 —
m széles területen található. Ez csaknem kizárólag bazaltlapillibl és bom-
bából áll. A bombák között vannak fejnagyságúak is. Gyakran sarkosak,
tehát szétrobbantott lávák szögkövei. A lapillik, bombák és szögkövek pó-
rusosak, gyakran salakosak. Minden bizonnyal — talán a feltárás tökélet-
lenebb volta miatt —
ezt vélte Vitális I. bazaltlávának (30 44). A ream-
buláló Papp Ferenc sem talált itt bazaltlávát szálban (21 2). Vannak a
breccsában kis számban permi vörös homokk darabok is. Elég jó dlés
ÉÉNv 20°. A dlésszög tehát kicsiny ahhoz, hogy a breccsa a kürt köz-
vetlen közelében képzdhetett volna, amire egyébként durva anyagából
következtethetnénk.
A breccsa egyik szögkövét részletesen is megvizsgáltam. Tömött, fe-

kete kzet. A felszíne 5 — 10

mm-ig salakos. Ennek likacsaiban aragonit ül.
Porphyros ásványai csak ritkán érik el az 1 mm-t. Ezek augitok és olivinek.
A csiszolat 5 /6 része alapanyag. Ennek fele barna üveg, '/i-e magnetit-,
4 -e földpát- és augit-mikrolith. A magnetitek jó automorphok és vegyileg épek.
1

Közepes méretük 8 mikron, maximális 30 mikron. A földpát-mikrolithok

lécesek. Szintén jó automorphok. Majdnem mindig ketts vagy többszö-
rös ikreket alkotnak. Maximális hosszuk 0.1 mm. Legnagyobb kioltásuk
35 — 40°. Ennek alapján bytownitok. Üveg és magnetit közönséges, apatit
ritkább zárványuk. Az augit mikrolithok a földpátoknál is kisebbek. Ren-
398 Hoííer András

desen szabálytalan alakú szemcséket alkotnak. A porphyros ásványok

csak augitok és olivinek földpát nincs köztük. Az olivinek száma és mé-
;

rete nagyobb az augitokénál. Közepes méretük 0.2 3 mm, maximális — 1

mm. Vegyileg épek. Gyakori zárványuk az üveg és a magnetit. Az augitok

közepes mérete 0.2 mm, maximális 0.7 mm. Legnagyobb kioltásuk 42°.
Pleochroismust nem mutatnak. Zárványuk üveg, magnetit, apatit.
Ez a kzet is mindenben megegyezik a V á s 1. tihanyi, ugyan- i t 1 i

innen leírt limbrugitjával (30 78—79).

A breccsában helyeként bven van rostos aragonit.
A bazaltbombás breccsafolt déli végén jólfeltárt lapillitufa rétegeken
igen jó DDK 29 -ot mértem.
n

A breccsafolt északi végén több kis vájás van. Ezeknek a kzete is

ersen bazaltbombás és lapillis és a kifejtett lemezek calcittól olyan fe-
hérek, hogy messzirl mészlemezeknek látszanak. Rétegzettség íendesen
nem látszik rajtuk.
A csúcstól DNy-ra, 140 m-en már mérhet dlés tufarétegek buk-
kannak ki. Dlésük ÉÉK 9°. Ezek is ersen bazaltbombásak. Tufaréteg-
fejek húzódnak, és pedig pár száz méter hosszan a csúcstól ÉNy-ra 150
m-en is. 11 h 5". —
(DDNy) 5 10n -ú dlések mérhetk rajtuk.
A fenti (az 1. számú térképre is berajzolt) adatokból látjuk, hogy a
Dióson a tufák és breccsák dlése annyira változó, hogy azokból valamely
erupcióközpontra kétséget kizárólag következtetni nem lehet. Talán a dlé-
sek sokfélesége és a helyenként található rétegzetlen tufarészletek indítot-
ták id. Lóczy L.-t arra, hogy a Diós területén 7, a Jegenyén pedig 2
erupciós kürtt tételezzen föl (15 Xlll. tábla). ,, . . . a Diós-düln — írja —
számos alacsony, izolált bazalttufa-kúp van, amelyek mindmegannyi külön
erupciós kürtt jeleznek" (15 335). Föltevése, amint a gödrösi kis áttörések
igazolják, indokolt volt foltjait azonban
; egyelre csak jelzéseknek kell
vennünk, amelyeknek igazolása a gödrösiekéhez hasonló feltárásokra vár.
A Diós DNy. alján fa hídtól ÉK-re), az úlkanyaron 1941-re két levá-
gást eszközöltek. Az északibb 90 —
100 m hosszú. Északi fele kövülettör-
melékes pontuszi homok, a déli pontuszi agyaggal és homokkal kevert
bazaltanyag. A délibb feltárás kb. 80 m hosszú. Déli végén már csaknem
tiszta bazalttufa van. Jó dlése itt DDNy 12°. Tehát a pontuszi itt is ke-
verve van bazaltanyaggal.
A Küls-tótól északra, a tó vizét levezet csatorna mély szakaszától
keletre, birkalegeln kiütköz
a bazalttufa rétegeken NyDNy 12°, illetve

DDNy 13" dlést mértem.

A vízlevezet, néhol 8 10 —
m mély csatornában a tufa az alsó (a 114
magassági pontnál lev) hídtól fölfelé kb. 300 lépésig követhet. Ennek a
szakasznak az alsó végén a fenéken is tufa van. Az egész félszigeten ez
a legmélyebb elfordulása. De hogy a mélyben még meddig tart, azt eset-
leg csak fúrással lehetne eldönteni.
Az elbb említett hídnál, attól délre van egy kis bazalttufa bánya.
Kzete rétegzetlen, csak közel függleges csíkoltság van benne. Szerkezete
alapján tehát bátran csatornatölteléknek vehet. Ezen föltevés mellett bi-
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 399

zonyitana az is, hogy alatta a csatorna fenekét is bazalttufa alkotja. A

Dióson és környékén ez az egyedüli olyan pont, amelyen, föltárások alap-
ján, erupciós csatorna gyanítható.

Apátihegy, Nagynyereg, Büdöstóoldal, Csúcshegy.

A Küls-tótól ÉNy-ra lev, a Diós DNy. folytatását tev Apátihegyen

(a 175 m-es magaslat és az attól É-ra lev lapos terület) jó föltárás sehol
sincs. A kiütköz bazalttufa foltok dlése igen
szántókból és kaszálókból
különböz és megbízhatatlan. Ez az oka, hogy ennek a résznek szerkezete
ezid szerint még hozzávetlegesen sem állapítható meg. Annyi mégis le-
szögezhet, hogy a mért, jónak mutatkozó hét dlés közül négy a félszi-
get belseje felé lejt és ezzel egyezik az innen délre emelked Nagynyereg,
és Büdöstóoldal tufáinak uralkodó dlésével.
A Büdöstóoldal nev hegy (218 m) az Apátihegyll DDK-re, a Küls-
vagy Büdös-tótól nyugatra emelkedik. Kúpján és kopár ÉNy. oldalán a tu-
fák néhol eléggé megbízható dléssel ÉK,K,DK-felé, vagyis a Küls-tó
felé dlnek. Helyenként 40 cm átmért is elér permi vörös homokk
szögkövek is vannak bennük. A hegy keleti oldalát sr
fiatal erd fedi.

Ebben az oldalban 1931-ben tekintélyes kbánya volt, amely azonban

1935-re már nagyon megromlott. 1931-ben a hossza kb. 200 lépés volt, s
—
falának legmagasabb részei 20 25 m-t is elérték. A közepe rétegzetlen
tufa (4 kép). Sok és egész kishordónyi méretet is elér permi vörös ho-
mokk szögkövek voltak benne. Ez a tufa a jobb (ÉÉNy-i) falban fokoza-
tosan átment rétegesbe. Fent és bal oldalon (DDK-re) is réteges tufa födte,
amelybe már gyorsabban ment át. A legfels részeken sok volt a calcit-
bevonat. A bal falban KDK 10 n
—
15 -os, a jobb fal bels résén ÉNy 15°-ú
dlést mértem. A magtól tehát a rétegek kifelé dltek. Amint az eddigi,
kétségtelenül vulkáni tölcsérnek bizonyult kitörési központokban láttuk, s
ami a robbanásos kráterek dinamikájából is törvényszeren következik, az
ilyen kitörési központok közvetlen szomszédságában a rétegek meredeken
a központ felé dlnek. Ez a körülmény, továbbá hogy a rétegzetlen magot
a baloldalon és a tetején rétegzett tufák fedik, s hogy végül a mag réteg-
zellen anyaga a jobboldali rétegzett tufába fokozatosan megy át azt mu-
tatják, hogy itt nincs kitörési központ. A vulkán erre a részre egyideig meg-

egynem törmeléket szórt, amelyet késbb réteges-

szakítás nélkül teljesen
sel fedett be. mélybenrekedt diatrémára sem gondolhatunk, mert
Rejtett,
az áttérnek látszó rétegzetlen tömeg amint láttuk —
fokozatosan át- —
megy rétegzettbe.
A Büdöstóoldal (218 m) DDK. alján, 140 m magasságban a mezei
út mellett lev kis kbánya kzetanyaga szürke, nehány centiméter vastag
lapilli- és murvatufa rétegek váltakozása, de helyenként, maximálisan 8
cm vastagságot is elér szürke hamutufa rétegek is vannak benne. Egy-
séges, nyugodt települések. Dlésük DDK. 15°.

A Büdöstóoldallal KDK
szomszédos Nagynyereg (226 m) tufa-
felé
rétegei sem mutatnak egyirányú dlést, mégis leginkább DK, K felé dlnek.
 2

400 Hoffer András

mint a Büdösióoldal szomszédos részein levk. Jó feltárások itt sincsenek.

Még legjobbakat a hatalmas forráslerakodásai alatt, a nyugati oldalon ta-
lálunk (6. a tufák 24°-al KDK-re dlnek. Közvetlenül a meszes
kép). Itt

hidrokvarcit alatt 10 — 20
cm vastag mikrolapilli- és murvatufa van. Alatta
40 cm vastagságot is elér sárgásszürke hamutufa fekszik és ez alatt 1 —
m-re kilátszó vastag mikrolapillitufa. A lapillik maximális nagyság 1 2 cm. —
d. L ó c z y
I L. a Nagynyereg tófelli oldaláról erupciós kürtt ír le,
amelynek rétegzetlen tufái egészen a Balaton színéig leérnek. Átmenetük
a tet réteges tufájába elmosódott (15 332 és 333 o. 170 á.)
A megadott helyen, 130 m magasságban a rétegzetlen, szabálytala-
nul elváló bazalttufa ma 8 —
10 m magasságban van föltárva. Fölötte 5—6
m-rel az oldalban már réteges tufát találunk. A rétegzetlen tufa viszonya
a környezetéhez egyébként, az oldalt borító erdben nem állapítható meg.
Kürt volta ellen szól, hogy fölötte ugyanolyan réteges tufa van. Viszont
Ló czy nak az a megállapítása, hogy sziklái leérnek a víz színéig, kürt
voltát bizonyítaná.
Jelenleg már ezt a partoldalt is fiatal, sr véderd fedi, ezért a kér-
dést, megfelel eszközök hiányában, nem tudtam tisztázni.
A Csúcshegy (235 m) erdvel borított oldalain nem mérhettem meg-
bízható dléseket. Föltárás csak a DDK sarkán van, a Jajteker-vonyón.
I d. Lóczy L. errl csak ennyit ír: ,,A Csúcshegy déli sarkán kétfelé
hajlanak a sárga, hamus bazalttufa-rétegek. Ezek alatt is erupciós kürtt
sejtek' (15 333).
'

Ezen a helyen most 140 — 160 m magasságban húzódik egy bazalt-

tufa fal. Anyaga többé-kevésbbé rétegzett. A fal DK. végén (140 m-en) KÉK
21°, az ÉNy. végén (160 m-en) DDK 23° dlést mértem. A rétegek legyez-
szer széthajlását nem láttam, sem más olyan szerkezetet, amely erupciós
központra vallana. Amint láttuk, még az akkor valószínleg jobb feltárás-
ban sem állapított meg Lóczy sem ilyet biztosan.

Gurbicsa, Szarkád, Hosszúhegy.

A Csúcshegytl DK-re, a Gurbiesa-tet (176 m) tófelli oldalán is van,

az erdben, föltárás. Ennek ÉNy. végén, 150 m magasságban a tufa (anyaga
szerint murvatufa) dlése KÉK 22°. Ferdén dl a mellette lev, 5 6 m —
magas élben kiálló, rétegzetlen tufának. A csúcs alatt is van föltárás és
onnan —
megszakításokkal —
egészen a hegy DK. tövéig. A csúcsalatti,
legvastagabb pad egy része rétegzetlen, a többi rész elmosódott rétegzett-
séget mutat. Sok benne a fejnagyságig men
permi vörös homokk és ki-
sebb kvarcitkavics zárvány. A föltárás DK. folytatásában a tufa egyre fi-

nomabb szem lesz, zárványban szegényebb és rétezettebb. A rétegek itt

is nagyjából KÉK-re dlnek, mint az ÉNy. végén.

1 d. Lóczy L. az egész föltárást „egy kitöltött szabálytalan erup-

ciós kürt “-nek minsítette. „A szabálytalan lankás rétegzéssel kétfell le-
hajló hamurétegek között közepeit vertikális hasadású és rendetlen szö-
vet hamu és apróbreccsás, nagyon laza tömeges tufasziklák vannak. Sö-
 5. kép. A Barállakások nagy cellájának bazalttufa rétegei.

6. kép. A Nagynyereg tetrészlete északról Alul Karain, t.

 7. kép. Az Akasztóhegy a Szérüskertek déli végétl.

(Fotó E n z Béla.)
Csúcshegy forrásüledékének ürege.
t

8. kép. A
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 401

tél színezetükkel a kétfelöli sárgás tufától messzirl szemlélve is elülnek.

A sötét nagyobb szegletes lapillidarabokból lazán
tufasziklák közepén
—
összeforradt 20 30 cm széles agglomorátum emelkedik föl Nagyobb . . .

bazaltlapillik késbbi kilövésébl származott ez a kürt, amely bízvást

megérdeml a 333 és a 171. és 172. ábrák).
lapillidejk jelzést" (15
Papp Ferenc errl a helyrl azt írja, hogy ott a szarkádi feltá-
ráshoz hasonló rétegsorozat van. A bazaltdejk helyén csak finom ba-
zalttufa közbetelepülést figyelt meg (21 6).

A hajlása ma nem látható. És

föltárás két szélén a rétegek kétfelé
valóban nem látni a Lóczy bazalldekjét sem De nem szabad elfelej-
teni, hogy a feltárás azóta sokat pusztulhatott. Arról, hogy a rélegzetlen

tufa közvetlen szomszédságában a rétegek, Lóczy szerint is, lankásan

(22°-kal) dlnek s hogy a dlés az alsó végén is ugyanilyen irányú, diat-
rémára godolhatunk. Ez ellen szól másrészt az, hogy a csúcs alatt is van
hasonló rélegzetlen tufa, amelynek egy része azonban gyönge rétegzett-
séget mutat.
A
Gurbicsa-tettl DK-re a Szarkádi erd húzódik. Ennek ÉNy.
része Alsó-, DK. a Fels-Szarkád. Az Alsó-Szarkád oldalán történt
az
1895-ben az a nagy omlás, amelynek fala még ma is, a véderdbl is
messze kisárgállik. Ebben az omlásban találta Vitális 1. azokat a pon-
tuszi kövületeket, amelyekkel a tihanyi tzhányók mködésének korát el-
döntöttnek vélte, amit azonban id. Lóczy L. a maga részérl két-
ségbe vont.
Vitális 1. a szarkádi alsó, rétegzetlen bazalttufában a fels pon-
tuszi balatonicás-triangularisos szintjére jellemz faunát talált (30 147) és
ennek az alapján a tufát létrehozó vulkán mködésének korát fels pon-
tuszinak határozta. Lóczy egyrészt sárvuikán-elképzelése alapján, más-
részt abból a föltevésbl kiindulva, hogy a balatonvidéki vulkánok m-
ködése, legalábbis nagyobb részt, már pontuszi utáni idkre esett, két-
ségbe vonta a Vitális kormeghatározását. „ . . .Valószínbbnek látszik
elttem írja— — az olyan magyarázat, mely szerint a forró vízzel elke-
veredett és fölázott vulkáni tufa-fortyogókban az áttört kövületes rétegek
anyaga összekeveredett a bazaltanyaggal “ (15 414).
Hogy a kövületek nem az áttört kövületes rétegekbl kerültek a tu-

fába, hanem azokkal együtt ülepedtek le, vagyis elsdleges helyükön van-
nak, azt Vitális kétségtelenül bebizonyította azzal az érveléssel, hogy
a kövült csigák belsejében is bazalttufa és nem pontuszi homok vagy
agyag van, továbbá hogy azokon semmiféle koptatottság nem látszik
(30 148).
A Vitális megállapításának helyességét, hogy t. i. a tihanyi vulká-
nok a fels pontusziban víz alatt mködtek, megersítik a Nyársas-vulkán-
nal és az Óvár-vulkánnal kapcsolatban szerzett tapasztalataink is, amelyek
közül a Nyársas-vulkánra ugyanezt egyébként már maga i d. Lóczy
L. is megállapította.
Magam a szarkádi szakadás falán a következ települést figyeltem
meg. A szakadás fels szélén 3 m vastag kártyaköves fehér mészréteg
 2

402 Hofíer And rás

van. Rétegei nyugatra dlnek és ebben az irányban egyre vastagabbak

lesznek, egészen 6 m-ig. Alatta 1 — 1 5 m vastag sárga homokos hamu-
tufa van. Dlése ÉÉK 5 . Ez alatt 4 m vastag sárgacsíkos szürke homok
települt s ez alatt ül a rétegzetlen. szürke, gömbösen tagolt calciteres ba-
zalttufa.
A fal rétegessége is azt bizonyítja, hogy itt nincs kitörési központ.
A Hosszúhegy (183 m) tetején szálbanálló bazaltbreccsa rétegek
20°-al ÉNy-ra dlnek. Kzetük tufakötanyagú, apró, legfeljebb 1 cm-es —
lapillikbl áll. A hegy északi lejtjén, csaknem egészen az alján futó
mezei útig, a szántókban mindenütt vannak bazalttufa darabok.
A Hosszúhegy breccsájának sem anyaga, sem dlése nem ad biztos
felvilágosítást arról, hogy honnan szóralott oda ? Az enyhe (20°-os) ÉNy.
dlés azt mutatja, hogy DK fell és már nagyobb távolságról. A nagyobb
távolság mellett a lapillibreccsa fínomszem anyaga is tanúskodik.

A Kiserdtet és a két tó köze.

A félsziget belsejében a bazaltvulkánosság szempontjából legtanul-

ságosabb a Kiserdtet (207 m) nev hegy. Ez a küls- és a Bels-tó
medencéjét választja el egymástól. A Küls-tó fell meredek lejtvel emel-
kedik föl 91 m viszonylagos magasságra. A Bels-tó felé mór menedéke-
sebb lejtje van. A déli és nyugati részén kb. 200 m-ig ponluszi üledékbl,
fként homokból áll a lejt. A tet már bazalttufa és breccsa s ez ÉK felé
összeér az Óvár-vulkán lufatömegével. A tet murva- és lapillitufája 27°-al
KDK-re dl. A balatoni ÉNy. fszél defladáló hatása itt pompásan látszik
—
(XXXII. tábla 1. kép és 4 223 235 ábra jobb oldalán).
A tet tufájának déli végén meszes hidrokvarcit ül. ÉK felé 188 m-en
a tufák dlése ugyancsak KDK és 31", 180 m-en KDK 24°, 173 m-en KDK
29°. Ahol a Kiserd-tet éltarajának a nyúlványa eléri a mutat (a Dobogó

nev hágónál,) a csapás már kissé keletre fordul és a dlés DDK 30°-os
lesz. Ezeknek a szikláknak a folytatásában, az út északi oldalán a Do-

bogón lev tufák ugyanígy dlnek. Egyébként itt a dobogón, éppen az út-
tól tufr rétegekben az a kis meghajlás,
pár lépésre látható a amelyet mór
id. Lóczy megemlít és képét is közli (15 324 o. 154 ó). Amint láttuk,
L. is
a tihanyi bazalttufákon minduntalan találkozunk a rétegeknek ilyen helyi
hullámzásával. Ezek azonban a tufák eredeti település formái és nem
tektonikai eredet kimozdulások.
Kiserdtet keleti oldalán, a csúcstól keletre kb. 165 m magas-
A
ságban lev Ehrlinger-féle kbányában, kb. 6 m magasságban vannak
föltárva a hegyoldal tufarétegei. Ezeknek túlnyomórésze murva- és lapilli-
tufa, csak kis része hamutufa. A fal fels fele finomabban rétegzett és
anyaga olyan vörösbarna szín, mint amilyet már a levente-Itér árkából
megismertünk. Az alsó rész szürke. Sok itt a permi homokk zárvány s
elég bven akad bazaltbomba is. Az északi fal alsó fele rétegzetlen Cal-
cit-bevonat itt is akad. Az általános dlés KDK 18", vagyis a tetn lev-
vel egyezik.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei m
Az egyik diónyi bombát részletesen is megvizsgáltam. Az eredetileg
szürke kzet apró limonit foltoktól piros szín. Porphyros ásványok még
kézi nagyítóval sem láthatók benne.
Csiszolatának kb. / 3 része alapanyag. Ennek kb. ‘/s-a barna üveg.
y

Vs-a földpát-, '/s-a augit-mikrolith. A földpálok lécesek. A legtöbbször ket-

ts, néha többszörös ikret alkotnak. Közepes hosszuk 60 mikron, maximális 0.3

mm. Legnagyobbfokú kioltásuk 40' körüli, tehát bylownitok. Leggyakoribb

zárványuk üveg, ritkább az apatit, magnetit és augit. Az augit-mikrolithok
a legtöbbször itt is csak szabálytalan alakú szemcsék, mint a Diós meg-
vizsgált szögkövében. Közepes hosszuk 40 mikron körüli, a maximális 0 2 mm 1

Üveg gyakori, apatit ritkább, magnetit ritka zárványuk. Magnetit mikrolilh

föltnen kevés van a csiszolatban. És még ezek egy része is ellimoni-
tosodolt.
A porphyros ásványok a kzetnek kb ’/
3 -át tették, de utólag mind
ellimonitosodtak. A limonit pseudomorphosák mind praeexistált augilok és
olivinek. Porphyros földpátok nem voltak a kzetben. Egy-két ép augit
még akad. Maximális nagyságuk mm. Legnagyobb kioltásuk 42". 1

Pleochroismust nem mutatnak. Az olivinek mér mind ellimonitosodtak. Kö-

zepes nagyságuk 0.2 mm, a maximális 0.5 mm. Igen apró, legfeljebb 0.1
mm-es magnetit is akad nehány szem.
Tehát ez a kzet is egyezik a Vitális I. iimburgiljával, de ersen
ellimonitosodott.
Az E h r 1 i n g e r-féle bányát 1941-ben már nem mvelték. Alatta
Káldy Ferenc építész újat nyitott. Rengeteg törmeléke miatt a bánya-
falnak mindig csak éppen fejtés alatt lev része szabad. Ez otljárlamkor
(1941 július) 3 m magas volt. Alsó fele vörös és szürke aprószem lapilli-
és murvatufa, fels fele 5 —40 cm-es rétegbl álló hamutufa. Jó dlésük
EÉK 20°. 40 cm-ig men vörös homokk zárvány is van benne és calcit
bevonat is akad.
A Kiserdtet tufáin feltn az uralkodó KDK. dlés, amely a tetn
meredek (27 — 31"), kelet felé lankásodik (?. bányákban 20", illetve 18').

A hegy keleti tövén, a mezei út elágazásánál is van egy tufabánya,

a Fábri G y u á é (2. sz. térkép). Már hosszabb id óla nem mvel-
1

hették, mert ersen betemetdött. Hossza 50—60 m, legnagyobb falmagas-

sága 4—4.5 m. Kzete egymással váltakozó hamú és murvatufa. A szá-
zad elején ez a bánya még virágában lehetett. Vitális I. is leírja,
(30 45). 0 három breccsa-padot említ a hamutufáiból. A legalsó breccsát
és a felette lev tufát mikroszkóppal is megvizsgálta (30 103). Rétegei nem
egységesen dlnek középértéknek még leginkább D 13"-ot vehetünk. Ez
;

irányra eléggé megegyezik a bánya bejárója eltt, a mezei út keleti olda-

lán mérhet DDK 6°-kal. A bányától ÉÉK-re kb. 100 m-re egy kis halom
anyaga javarészben rétegzetlen hamu-, alárendelten murvalula. Gyakori
benne a permi vörös homokk és kristályospala zárvány. A halom DK. lej-
tjén, tehát közvetlenül a rétegzetlen tufa mellett KÉK 10"-kal dlnek a ré-
tegek. A dlésnek ez az alacsony foka kizárja, hogy a halom rétegzetlen
tufájában a környez tufák kitörési központját lássuk.
404 Hoffer András

A temettl nyugatra ÉÉNy-DDK. irányban húzódó kis vájásokat

találunk. A temet sarkától DNy-ra, az úttól 30 lépésre, a tufán, alul, KÉK
19’-ot mértem. Erre rendkívül, valósággal hullámosán hajlongó réteges tufa
települ (XXXIV. tábla 2. kép). Kitn példát nyújt ez a feltárás arra, hogy Tiha-
nyon a tufarétegek hullámossága nem tektonikai mozgások következménye. Itt
nyugodt, fínomszem, szürke hamutufát burkol be hullámosán települt
murvatufa.
A mút kanyarodásában lev feltárások KÉK 16°, 9°, 2°, dlést mu-
tatnak, amely ÉNy felé fokozatosan átmegy DDK-be, vagyis csatlakozik a
Dobogón lev tufákhoz.
Itt foglalkozunk röviden a temettl délre lev községi kbányával
is. Kzetének f tömege szürke vagy vörös mikrolapilli- és murvatufa. Eb-
—
ben csak igen alárendelten vannak legfeljebb 8 10 cm vastag hamutufa
rétegek. Vörös permi homokk zárvány gyakori bennük. Akad 40 cm át-
mérj is. Más zárványai pontuszi homokk és agyag. Láttam egy fél mé-
ter hosszú, 30 cm vastag agyaglencsét is. A függleges falrészeken gyakori

a calcit-bevonat. A rétegek nem mutatnak egységes dlést. A legmegbíz-

hatóbb KÉK 7 U volt.
A temettl délre és nyugatra lev, most leírt tufák többsége kevés
fokkal (2 —
16°) KÉK-re dl. Ez kb. derékszöges az Óvár déli lejtjén ural-

kodó DK dléssel, ellenben hasonló a Kiserdtet tufáinak uralkodó KDK.

dléséséhez. Ezen az alapon föltehet, hogy ugyanazon kitörési központnak
a termékei. A rétegek dlése legmeredekebb a Kiserdtet tetrészén. Onnan
kelet felé csökken. A kitörési központhoz ezért a Kiserdlet, annak is a
legmagasabb, legnyugatibb része volt a legközelebb. Ez a központ tehát
valahol a hegytl nyugatra keresend. A Kiserdötet kzete gyakori vörös-
barna színével, limburgitbombáival és összesült breccsáival sok hasonló-
ságot mutat a Diós kzetéhez. Lehetséges, hogy azzal egy központból
származik. De hogy ez hol volt, a Küls-tó levezet csatornájának alsó
hídja tájékán, ahol, amint láttuk, erupciós központ sejthet, vagy a Diós
területén, avagy —
amint d. Lóczy i L. lehetségesnek gondolja — eset-
leg a Küls-tó területén, (15 421), azt a jelenlegi feltárásokból kétségtelenül

megállapítani nem lehet. Azok alapján mégis leginkább a vízlevezet csa-

torna említett tájára gondolhatunk. Ennek közelében van az egykori Apáti
község templomának maradványa. Arról ezt a hipothélikus vulkánt Apáti-
vulkánnak nevezhetjük.
A Küls- és Bels-tó közén, a Kiserdtettl DNy-ra lev 120 140 —
m magas, hullámos térszínen a Lóczy térképe 3 „kovás mésztufa" és
a Hosszúhegy és Küls-tó közén 2 „bazaltdejk" foltot, a P a p p Fe-
renc -é a közén 3 apró „lagozatlan mésztufa" foltot jelöl.
két tó d. I

Lóczy L. errl a területrl így ír: „Nemcsak az elbb említett Dobogó-

kúpocskán, hanem azon a Kiserd-tet alatti alacsony hágón is, amely a
Küls- és Bels-tavat elválasztja, alacsony szinten. 140 m-nyire a sz. fe- t.

letti magasságban ülnek, pannoniai-pontusi rétegeken, kis bazalttufakúpok.

Világosan bizonyítják, hogy szárazföldön. alacsony térszínen és különböz
idben ömlött ki bellük a vulkáni tufa" (15 324).
 V

A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 405

A területnek tulajdonképeni két tó közötti részén, úgy a szántókon,

mint a düllúlak szélén felhalmozott kcsomókban forrásmésszel és forrás-
kvarcittal vegyes bazalttufa Ezek közül szálban csak a forrás-
található.
kvarcitot találtam. A Kiserdtet DNy. tövén lev 80x60 lépés méret ha-
lom szálbanlev kvarcos forrásmészkbl áll. Az innen DNy-ra (kb. 300
m-re) lev két kis halom anyaga ugyanaz, de nem szálban lev és a ke-
letiben tufadarabok is vannak. A tlük keletre (100 m-re) lev kis halom
anyaga darabos forrásmész és szálbanálló forráskvarcit. Úgylehet, hogy
mind a 3 folt anyaga egy forráscsoport terméke.
A Hosszúhegy és a Küls-tó medencéje között, a keletrl jöv dül-
lút kettéválásánál két, forráskvarcit darabokkal vegyes tufacsomót talá-
lunk. Ezek lesznek az id. Lóczy L. bazaltdekjei. Összehányt kcsomók
ezek, de a déliben nehány szálban lev tufatömb is van. Ezek anyaga
breccsa- és murvatufa. A déliben ökölnyi bazaltbombák is akadnak. Hogy
a szálban állók rétegesek-e, vagy nem, azt a kis tömbökbl nem lehet
biztosan megállapítani. Az sem dönthet el, hogy helyi feltörés eredményei-e-
s ha nem, melyik központból szórattak ide ?

A tihanyi vulkánok anyaga és szerkezete.

Nem célunk itt, hogy a Tihanyi félsziget vulkáni kzeteivel részle-

tesen foglalkozzunk, a végzett vizsgálatok alapján mégis megállapíthatjuk,
hogy a megvizsgált bazalttufák mind calcitosodott mikrolapilli-hamu-kris-
tály-tuffitok. Kötanyaguk túlnyomó része a pontuszi rétegekbl felragadott
anyag, túluralkodóan kvarckristály töredék, alárendelten muszkovit pikkely,
rutil t, magnetit szem és jelentéktelen mennyiségben An 25°/o An 32" o sa- —
vanyúságé tehát nem a bazaltanyagból való plagioklász. Nem bazalt
anyag az elvétve található zirkon, chlorit és turmalin sem. A bazaltanya-
got magnetit és nagyon kevés augit és olivin képviseli. Az utóbbiak sok-
szor hiányoznak is. Jellemz az utólag bekerült calcit mindig nagy meny-
—
nyisége. Ez a kötanyagnak '/» '/a részét teszi.
—
A mikrolapillik a tuffitoknak Vi Va részét teszik. Alapanyaguk min-
dig ersen üveges. Az üvegen kívül legfontosabb alkotórészei a magnetit
mikrolilhok. Jóval kevesebb már a földpát- és az augit-mikrolith és egé-
szen jelentéktelen az apatit. Az apró, léces földpátok lényeges alkotórészei
a mikrolapillik alapanyagának. Kioltásuk alapján An 75% An 80%-os —
plagioklászok, vagyis bytownitok. Porphyros ásványok gyakran hiányoznak
a lapillikbl, vagy ha voltak is, calcitpseudomorphosákká lettek. Az augit
és olivin a legtöbbször, földpát már csak három esetben, nevezetesen a
C s m á r-féle telek két kürtjének és áttört falának a kzetében akadt.
i

Az utóbbiban meg is lehetett determinálni. Anorthitoknak bizonyultak.

A Diós és a Kiserdtet kzetébl és a Gödrös explóziós tufatöl-
csérének breccsájából vett bazaltbombák, illetve lapilli nagyobb része,
legalábbis %-a alapanyag. Ennek 2 %—
része üveg. Mikrolithjai között
legtöbb a magnetit. A földpát és az augit már alárendeltebben és kb.
egyenl arányban szerepl alkotórészek. Itt is meg kell állapítanunk, hogy
406 Hoffer András

a földpát-mikrolithok lényeges alkotórészei a bombáknak és lapilliknek.

A földpálok 60% — 80% An tartalmú plagioklászok, vagyis labradoritok-
bytownitok. Prophyros ásványaik csak augitok és olivinek. Porphyros föld-
pát nem volt bennük. A
pryoxének bazaltos augitok. Az augitok és oli-
vinek száma és tömege vagy egyenl egymással, vagy az augitoké na-
gyobb az olivinekénél.
Elttünk még csak Vitális 1. vizsgálta részletesen a félsziget ne-
hány bazaltkzetét. Tufákat vizsgált a Baromitató-vonyóról, a Dobos-halom
(ma Visszhangdomb) tetejérl, a Fábri-féle kbányából és a Kerekhegy-
—
rl (30 102 104). Ezek mindenben, még calcitosodoltságban is, egyeznek
az általunk megvizsgáltakkal. Az eltérés mindössze annyi, hogy a F á b r i-
féle kbánya lapillijeiben enstatit kristályokat is talált.

Vitális a Diós durva breccsájának

1. bazaltját részben a porphy-
ros földpátok hiánya, részben — és fképpen — vegyi összetétele alap-
ján limburgitnak határozta (30 78 — 80).
Érdekes probléma a tuffitok kötanyagában az idegen (pontuszi) anyag
nagy és a bazalt anyag jelentéktelen mennyisége. Ugyancsak érdekes a
tuffitoknak, még a vulkáni kürtktl távolesknek is, kisebb-nagyobb mér-
ték calcitosodottsága. Az elbbit talán a bazaltmagmának a szokottnál
nagyobb viszkozitásával magyarázhatjuk. A nagyfokú calcitosodást a kür-
tk anyagában és azok közelében értjük, de az azoktól távolabb lev
tufákban csak helyi vizsgálatokkal fejthetnénk meg.
A lapillik között találunk olyanokat, amelyekben porphyros föld-
pátok is vannak, vagy legalábbis az elcalcitosodás eltt voltak (a C s m á r- i

féle telek diatrémái és áttört kzetük), másokban azonban, névszerint a

Diós, Kiserdtet és az explóziós tufatölcsér bombáiban ilyenek nem vol-
tak. Le kell azonban szögeznünk, hogy a földpát-mikrolithok ezeknek is
mindig lényeges alkotórészeik. Ez limbrugit voltuk ellen szól. A diósit
Vitális 1. is fként vegyi összetétele alapján vette limburgitnak. Az
egyetlen elemzést azonban csak a breccsa (véleménye szerint kis lávaár)
egyetlen bombájából vagy szögkövébl késszíttethette, amibl természe-
tesen nem lehet az egész, késbb breccsának bizonyult folt anyagának
vegyi jellegét megállapítanunk. A porphyros földpátok hiánya, ami az
Apáti-vulkán bazaltjára jellemznek látszik, úgy magyarázható, hogy a
magma intratelluri szakában az ásványkiválás a földpátok kiválásáig már
nem jutott el.
Meg kell ezek alapján állapítanunk, hogy a Tihanyi félsziget bazalt-
kzeteit még alig ismerjük, s hogy azoknak úgy petrográfiai, mint pelro-
chémiai szempontból való megvizsgálása, valamint perogenetikai és vul-
kánológiai még a jövben elvégzend feladat.
értelmezése és értékelése
A képzdményeket szerkezetük alapján egy Fejldési
tihanyi vulkáni
fokozatba lehet foglalni. Legegyszerbb szerkezetek a Gödrös üres robba-
násos csatornái. Ezek után következik a Gödrös három diatrémája. Mind
a három egyszer albtipusú.
A Gödrös kis explóziós tufatölcsére, illetve tufalölcsérei mór primitív
szlrótovulkónok.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 407

A réteges vulkánoknak még az 1000 1100

fejlettebb fokát képviselik —
m legnagyobb méret Nyársas- és az 1600 m legnagyobb méret Óvár-
vulkán. Mindenik típusos kis robbanásos sztrálovulkán. Ugyanilyen, de
nagyobb méret lehetett az a föltételezhet vulkán, amelynek kzetük és
periklinális rétegzdésük alapján a Jegenye és a Kiserdlel, kzelanya-
guk alapján a Diós és fölteheten az Apátihegy, Büdöstóoldal és a Nagy-
nyereg is részei voltak. A Jegenye tufa- és breccsarélegeinek KÉK. és a
kiserdtelieknek KDK. uralkodó dlése —
föltéve, hogy valóban egy köz-
pontból származtak —
a kitörési központot a Diós és Apálihegy közötti
területre utalják. Itt volna a munkahipothézisül felvett Apáti-vulkán kitö-
rési pontja. Ezt a legalábbis 3 km átmérj vulkánt részben a tektonikus,
részben a küls erk nagyon széttagolták és lepusztitották. A pleisztocéni
mozgások északnyugati egyharmadát ennek is levetették, fennmaradt ré-
szét az erózió és a pliocénvégi-pleisztocéneíeji pusztai defláció tagolta szét
és tarolta le annál könnyebben, mert felépítményét a Kiserdlet és a
Nagynyereg kivételével, amelyek ma is a legmagasabb részei, nem védték
forrásképzdmények. A Küls-tó területén a lepusztulás a fekvt alkotó
laza pontuszi üledékeket is elérte és a defláció ezt a részt tómedencévé
alakította (4 217).
A
Csúcshegy hovatartozandóságál jelenlegi csaknem teljes feltórat-
lansága miatt nem lehet eldönteni. Annyi mégis bizonyosnak mondható,
hogy eruptívus része szintén törmelékkzetekbl épült szrtátovulkán-darab.
A Hosszúhegynek, a Gurbicsának és az Alsó-Szarkádnak gyönge
(5°, 20°, 22°) lejtéssel a félsziget belseje felé dl, kis felszíni kiterjedés
tufarétegei valószínleg egy vagy több olyan erupciós központból szár-
maztak, amelyek már nem esnek a félsziget területére, hanem attól D-re,
a Balaton levetett területén lehetnek.
Az Alsó-Szarkád és a Kopaszhegy közötti területrl nem ismerek
vulkáni kzetet. Viszont a félszigetnek ezen a területén volt késbb leg-
élénkebb a forrástevékenység, amelynek lerakódásai megvédték a pon-
tuszi rétegeket a lepusztulástól.
Az a probléma, hogy vannak-e a Tihanyi félszigeten kráterek, mór
régi kelet. Beudant vonatkozólag így ír. „A falu alatt, a hegység
erre
tetején egy kis tó van, amit mindenütt bazalttufa dombok vesznek körül.
Kráternek mondták, mert akik a bazaltot szeretik tzi eredetnek vélni,
minden kis mélyedésben krátert látnak. Ebben az esetben sem látszik va-
lószínnek, mert a tó sekély, a környez dombok igen alacsonyak és igen
elváltozott tufák közöttvan, melyek határozottan rétegzettek, mészcemen-
tesek, amelyek nem közvetlen produktumai egy vulkáni kitörésnek'* (1 501).
Zepharovich sem hisz a Kis Balaton (Bels-tó) krátertó voltá-
ban. „A Kis-Balatont — írja — némelyek kráternek nézik, de fenekének
els pillanatra felismerhet üledékes volta ezt megcáfolja "
(33 342).
Hofmann másként vélekedik. „A hátramaradt tuffa-
nyílt kráterrel
kupok közül —
írja —
legszebb a tihanyi kis hegysziget és a tuffa-domb
Sittkétl délre" (10 442). Majd „Tihanyon pedig a vulkánhasonlatosság
:

szembeötlleg nyilatkozik minden elfogulatlan figyelre nézve, miután a

408 Hoffer András

tuffa ott gyönyör gyrt alkot, nagyjában központilag befejé irányzott

rétegdlést mutat s két mély, körszer völgykatlant zár körül, melynek
egyike most is még kis tavat képez idnként, másika pedig mesterségesen
csapoltatott le“ (10 447). Ezekbl nyilvánvaló, hogy Hofmann a két
tavat krátertónak minsítette.
Az újabb kutatók közül Vitális I. nem hiszi, hogy a félszigeten
kráterek volnának, st még a helyük kimutatását sem tartja lehetségesnek.
„A hajdani vulkáni kráterek helyének megjelölésére, véleményem szerint,
nincs már elég támpont a Tihanyi félsziget szóbanforgó a H o f- — t. i.

m‘a n ntól és Lóczytól említett helyein** (30 45). —

d. Lóczy L. a Tihanyi félszigeten általában csak erupciós kürtk-
1

rl beszél, csupán a Nyársas-vulkánról mondja, hogy „A Kolostor és a :

Nyársashegy közötti amfiteátrális partfalban a félkörben behajló meredek

hegylejtk egy nyílt kráternek képét mutatják** (15 329). A két tómedencét
azonben nem tartja kráternek, „A sok kisebb-nagyobb bazalttufakürt —
írja — északnyugat-délkeleti és északkelet-délnyugati irányok szerint sora-
kozva, körülvette a Küls- és Bels-tó medencéjét és ezeket lefolyástalanná
tette" (15 420).
Vizsgálataink alapján, úgy vélem a kráter-kérdést immár megoldott-
nak tekinthetjük.Ép vulkáni kráter a félszigeten ma már nincs, de há-
rom jól kimutatható van. Legépebb és legnagyobb az Óvár-vulkáné, amely-
nek csak keleti kisebbhiányzik. A másik a már Lóczytól is annak
fele

minsített Nyársas-vulkáné, amelynek azonban több, mint a fele vetdött

le a balatoni medence pleisztocéni betörésekor. A harmadik a gödrösi kis

explóziós kráter, amelynek felépítménye azonban letaroltatott.

A föltételes Apáti-vulkán rekonstrukciója olyan hiányos, hogy vele
kapcsolatban kráterrl beszélni alig lehet.
A Bels-tó feneke pontuszi üledék. Délrl és nyugatról nem is vul-
kánitok szegélyezik, a keleti és északi határát alkotó eruptívus tömegekrl
pedig kimutattuk, hogy más három erupciós központ termékei. Kráterrl
tehát a Bels-tóval kapcsolatban nem lehet szó.
Érdekes megfigyelni azt is, hogy a tihanyi vulkánok milyen magas
pontuszi talapzaton ülnek?
A Nyársas-vulkán pontuszi padmalyának felszíne a Szérskertek
északi szélén 144 m, azok keleti oldalán 150 m, a Kolostoralján szintén
150 m. Az Óvár-vulkáné a víztartály alatt 160 m, a Gödrösoldal árkában
145 m, a Berátlakásoknál szintén 145 m. A Diós északi lejtjén 150 m, a
Gurbicsa-oldal ÉNy részén 150 m, az Alsó-Szarkádon 140 m (Lóczy)
magasságig emelkedik a pontuszi Ezek az adatok, a
talapzat felszíne.

P a p p F. térképérl leolvashatókkal együtt azt mutatják, hogy a pontuszi

üledékek felszíne a félsziget szélén általában a 150 m absolutus, 50 m re-
latívus magasság körül van.
A félsziget belsejében már változik a pontuszi üledék felszínmagas-
sága. Tihany községben 160 — 170 m, az Óvár déli részén 200 m, a teme-
ttl délre 150 m, a Kiserdtet déli oldalán 200 m, a nyugatin 190 m.
Onnan a Küls-tó északi partjáig fokozatosan 114 m-re ereszkedik le, és
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei <09

a vízlevezet csatornában ismeretlen mélység. A Küls-tó nyugati szélén

120 m-es izohipszán fut. A Büdöstóhegy és a Csúcshegy déli aljén nagy-
jában a 125 m-es szintet tartja. A Hosszúhegy 183 m-es tetrészének lufa-
foltja kb. 170 m-es magasságú pontuszin ül.

Ezekbl az adatokból kitnik, hogy a Nyársas- és Óvár-vulkánok

egészbenvéve egy 150 m abs. magasságú ponluszi talapzaton ülnek. A hi-

pothétikus Apáti-vulkán központi része körül a kiszórt törmelék ponluszi

talapzata a Küls-tó medencéjétl északra és nyugatra 120 m, és ilyen ma-
gasságot (125 m) tarta Büdöstóoldal és a Csúcshegy déli alján is, de a Kis-
erdtetn 190 — 200 m-re emelkedik. Ezekbl arra kell következtetnünk,
hogy a ponluszi tó fenekén itt a kitörések eltt és idején mélyedés volt,
amelynek legmélyebb pontja a Küls-tó medencéjének ÉNy. sarkában lehe-
tett. Ide lejtettek a Jegenye, Diós, Apátihegy, Csúcshegy mai küls széle
—
fell a lejtk. 500 800 m-en átlag 30 m-el, tehát elég meredeken és a
Kiserdtel fell 1300 m-en 70—80 m-rel, vagyis körülbelül ugyanolyan
lejlszöggel.
A Kiserdtetn a ponluszi üledékek legmagasabb szintje 40 50 m- —
rel —
van magasabban (190 200 m) a talapzat átlagos (150 m) magasságá-
nál. Valószín, hogy itt a tófenéknek egy 40 50 m-es kiemelkedése volt.—
Törésre és a nyugati rész levetdésére nem gondolhatunk, mert amint —
láttuk — a tó szélén a talapzat magassága mindenütt ugyanaz.

A tihanyi vulkánok mködési módja.

A vulkánok mködési módja építanyaguk minségébl és építmé-

nyük szerkezetébl olvasható ki. Amint láttuk, a tihanyi vulkánok ezek
alapján típusos robbanásos vulkánok. Csak törmeléket szórtak, lávát nem
bocsátottak, tehát anyaguk szerint klazmatikusak.
A robbanások száma és ereje egyedenként más és más volt. A göd-
rösi üregeket egy-egy kisebb, a fels (C s i m á r-féle telki) diatrémákat szin-
tén egy-egy, de már nagyobb erej, az bánya) valószí-
alsót (K i s s-féle
nleg robbanás hozta létre. Már több, nagyjából egyenl
két ugyanilyen
erej robbanás eredménye a Gödrös kis explóziós tufakrátere. A robbaná-
sok ereje a diatrémákénál nagyobb volt, mert kzetanyagának vannak
durvább lapilli és szögk alkotórészei is.
Ezek a kis vulkánok még monogének voltak.
A Nyársas-vulkán már poligén, mert tufa, illetve tuffitrétegei közé
vulkáni anyag nélküli néhány méter vastagságot is elér ponluszi üledékek
települnek, ami a kitörések megszakadását bizonyítja. Robbanásai nem
lehettek nagyerejek, mert a kiszórt anyag túlnyomórészt aprószem. Ez
hamu-, homok-, murvatufává, alárendeltebben lapilli- és breccsatufává ke-
ményedéit. Legnagyobb szögkövei is csak dió nagyságúak.
A Nyársas-vulkán mködési körülményei szempontjából, amint ezt
pontuszi-agyagos tuffitjai és rétegei* közé települt kövületes üledékek bi-
zonyítják, vízalatt mköd ( submarinus) vulkán volt. Hogy mködése a
következ szárazföldi idre is átnyúlt volna, arra semmiféle bizonyíté-
kunk nincs.
410 Hoffer András

Az Óvár-vulkán mködése a Nyársas-vulkánéhoz nagyon hasonló

volt. A víztartály alatti levágás tanúsága szerint ennek is voltak mködési
szünetei, vagyis ez is poligén vulkán. Robbanásai legalábbis abban a pe-
riódusban, amelyben a Barátlakások sziklafalának 1 —2 m vastag, dúrva-
szem breccsa anyagát kiszórta, nagverejek voltak. Itt, amint láttuk, kis-
hordónyi permi homokk szögkövek és 30 40 cm hosszú pontuszi homo- —
kosagyag és márga lencsék is találhatók.
Ugyancsak az említett útmenti levágás tanúsága szerint az Óvár-vul-
kán is víz alatt mködött. A levágás legfels kb. 1 m vastag, váltakozva
murvatufa és lemezes-mész rétegekbl álló része, továbbá a Visszhang-
dom bazalttufáinak hidrokvarcitközbetelepülései azt mutatják, hogy az
Óvár-vulkán mködése átnyúlt a szárazföldi periódusba is.
A föltételes Apáti-vulkánra, mint egyébént szintén típusos robbaná-
sos, klazmatikus sztrátovulkánra, a nagyobb arányokhoz ill nagyobb rob-
banások ismétldése jellemz. Nemcsak a legközelebbi Büdöstóoldalon,
de még a távoli községi bányában is találunk 40 cm átmérj permi ho-
mokk és 0.5 m-es pontuszi agyag darabokat is.

Másik jellegzetessége ennek a vulkánnak a Diós déli oldalán talál-

ható,csaknem tisztán bazalt lávadarabokból lapillikbl, szögkövekbl és :

bombákból álló breccsa. Olvadt felület, salakos, fejnagyságot is elér

darabjai összesültek. Az egész félszigeten ez a breccsa áll a legnagyobb
bazaltdarabokból. Ez nemcsak hatalmas robbanásokra vall, hanem azt is

elárulja, hogy a vulkánosság az egész félszigeten itt állt legközelebb ah-

hoz. hogy lávaárat hozzon létre.
A hídmelletti levágások tanúsága szerint ez a vulkán is submarinus
volt. Ezt mutatják tufáinak csekély dlései is. Hogy azonban ennek is
volt subaérilis mködési szakasza, illetve voltak ilyen szakaszai is, azt a
reá jellemz összesült lapillibreccsák (Schweissschlacke) mutatják.
A Tihanyi félsziget kisméret, tisztán robbanásos, klazmatikus vul-
kánjait a balatonfelvidékihez kisméret vulkánosság hozta létre
képest
Mintha ennek széli fáciesei gyanánt a magmatartónak csak kisebb széli
kiágazásain, csatornáin jutott volna ide a magma. Ez gázfázisban gazdag
volt. A nagymennyiség gáz bizonyos, nem nagy mélységben, robbanás-
sal kiválva, a láva egy részét és az áttört kzetek darabjait kirobbantotta.
Hogy a robbanások nem nagyobb mélységben történtek, azt a kiszórt
kristályospalának csekély s a pontuszi homok nagy mennyisége mulatja.
Az alkatváltott kzeteket Siófoknál 100 m, Balatonföldváron 300 m mély-
ségben ütötte meg a fúró. Valószínleg itt sem lesznek mélyebben ennél.
—
A gázrobbanások helyét tehát 100 300 m mélységbe tehetjük.

A tihanyi vulkánok kora.

A Tihanyi félszigetet felépít kzetek sztratigráfiai sorrendjét már

Be u dánt is helyesen állapította meg: alul „júramész“. ezen bazalttufa,
ezen fehér kovakzet (1 500 és VII tábla 7 ábra Beudant a Congeria
kagylókat júrakori osztrigáknak vélte). Szerinte tehát a bazalt a congeriás
rétegeknél fiatalabb, a kovasavas forrásképzdményeknél idsebb.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 411

Zepharovich ugyanezt a sorrendet állapítja meg. Mivel szerinte

az Apátság és a Nyársashegy közötti hegyoldal tövén általa talált, a con-
geria-rélegekre jellemz kövületeket tartalmazó mészk csak a bazalttufák
feletti édesvízi mészk alsó tagja lehet, a bazalterupciók a congen'a-rétegek
lerakódásával egy idben történlek (33).
Stache bazaltok koráról külön nem beszél, de meg-
a tihanyi
állapítja,hogy a tihanyi és bogiári bazalttufák és konglomerátok szoros
összefüggésben vannak a bazaltokkal (t. i. a Balatonfelvidék bazaltjaival
25 146). A tufák nagyobb része és az ket áttör fiatalabb bazaltok sze-
rinte fiatalabbaknak veendk, mint a congeria- és a Paludina Sattleri-is
( Vioiparus sadleri-s) rétegek (25 168). Stache szerint tehát a balatoni
fiatalabb bazalttufák, amelyek közé a tihanyiakat is számította, ponluszi-
nál fiatalabbak.
J ud d a félsziget bazalttufáinak koráról így ír : a tihanyi ba-
zalttufák korát illetleg a legfélreérlhetetlenebb bizonyítékunk van azokban
a kövületekben, amelyeket magukban foglalnak. Ezek dönten bizonyít-
ják, hogy azok a vulkáni kitörések, amelyek ket létrehozták, a congeria-
rétegek lerakódása alatt mentek végbe" (128).
HofmannK á r o y nak az Apátsági templom közelében lev,
1

csillámos congeria-homok fekvetekkel váltakozó lapilli- és hamupadokra

vonatkozó megfigyelésérl már szólottunk. Más helyen a Balatonfelvidék
tufáira általában megállapítja, hogy : a tuffák víz alatt, a congeria-
tengerben, képzdtek" (10 468). De a lávákról is az a véleménye, hogy :

„A kövületei tartalmazó congeria-rétegek fölött . . . vulkánrendszerünk vul-

káni kúphegyeinek hátramaradott romjai terülnek el, mint a vidék con-
geria emelete legmagasabb szintájához tartozó vulkáni képzdések “ (10 422).
Kétségtelen ezekbl, hogy Hoffman a bazalterupciókat fels pon-
tuszi koruaknak minsítette.
Böckh János szerint a Déli-Bakony congeria-rétegeiben nincs
bazaltanyag, tehát a déli Bakony bazaltja fiatalabb, mint a congeria
:

emelet agyag és homokkrétegeinek fzöme" (2 105). Továbbá „Tihany- :

ban a tufa szoros kapcsolatban áll a mélyebben fekv congeria réte-

gekkel, mert p. o. a templomtól délre látható, hogy a tuffa legmélyebb ré-
szeiben még a congeria-homokkal váltakozik, mint ezt D r. Hofmann
Károly barátom már évek eltt észlelte volt" (2 106). Böckh János
szerint tehát a tihanyi erupciók a congeria-, vagyis pontuszi kor végére
•estek.

H a a v á s abból a bazalttufával váltakozó homokos agyagból,

1 t

amelyet d. Lóczy L. 1893-ban a Nyársashegy és a Szérskertek kö-

i

zötti nyeregrl gyjtött a balatonicás, vagyis az középs pontuszi eme-

letének kövületeit határozta meg (7 9). Ebbl nyilvánvaló, hogy Hala-
v á t s pontuszi sztratigráfiája szerint a tihanyi bazalttufák középpontusziak.
A balatonvidéki bazaltok kitörését Halaváts általában középs és fels
{C. rhomboideás és Unió Wetzleri-s) emelete határára helyezi (7 72).
I d. Lóczy L. szerint a dunántúli bazalterupciók a legfels pontu-
sziban kezddtek, az egész levantein át tartottak és az alsó pleisztocén-
412 Hofíer András

ben végzdtek (15 414). Ebbl következik az is, hogy legnagyobb részük
szárazföldön ment végbe. A tihanyi, bogiári és fonyódi hegyeknek: „Mind
a háromnak a vulkáni mködés elhaló ereje adott létet" a harmadkor vé-
gén, írja Lóczy L. más helyen (14 130). Szerinte már Tihanyon is szá-
razföldön mködtek a tzhányók (15 414) az erupció korában már
szárazzá vált egyenetlen, hepuhupás felszínen" (15 336), amely a pontuszi
beltó eltnése óla a Balatonvidéken általános 290 270 m-es felszínrl —
— —
már 140 150 m-re tároltatott le (15 409 410, 422). Nem érthet azonban,
hogy akkor az ugyanazon térszínen, 150 m-es pontuszi talapzaton lev
Nyársas-vulkán hogyan mködhetett mégis víz alatt? (15 414).
Vitális I. a tihanyi erupciók idejét a szarkádi szakadás bazalt-
tufáinak a C. balatonicás szintbe tartozó kövületei alapján a fels pontuszi
alsó részébe teszi. A Balatonfelvidék bazaltjain végzett vizsgálatai alapján
kimondja, hogy : „a bazalterupció ideje a Congeria balatonica és triangula-
ris tömeges fellépésével jellemzett szintfzömének és az Unió wetzleri-s (a
fels pontuszi fels része) rétegek lerakódásának az idszaka közé esik'
(30 152).
Eddigi tapasztalatainkból, úgy hiszem, tisztázhatjuk végre a tihanyi
vulkánok korát. Vitális I.-nak a szarkádi omlás tufájának korára vo-
natkozó megállapítását helyesnek kell elfogadnunk. Megersítik azt és a
Nyársas-vulkánra is érvényesnek minsítik az d. Lóczy L. és Vitális i

1.-tólaz Apátság és a Nyárshegy közötti nyergen talált kövületes bazalt-

tufás homok, az d. Lóczy L.-tól a Nyárshegy keleti lejtjén talált bazalt-
i

tufarétegekkel váltakozó kövületes homok és az általunk ugyancsak a

Nyársashegy keleti oldalán, a gyalogúti nagy feltárásban bazalttufarétegek
között talált pontuszi kövületek.
A talált faunák valamennyien az u. n. C. balatonicá-s-triangularis-os.
vagyis a pontuszi üledékek legfels szintjére jellemzk, (A C. rhomboidea- s
szintrl Vitális 1. és Strausz L. bebizonyították, hogy egy a balatoni-
cás-triangularisossal). A félsziget bazalttufái és breccsái alatt azonban már
ennek a szintnek is tetemes, pl. a Gödrösoldal árkában mintegy 33 m vas-
tag, rétegsora ül.

Az Óvár víztartály-alatti szelvényébl láttuk, hogy az Óvér-vulkán

mködése minden valószínség szerint átnyúlt a félsziget szárazföldi, a rhi-

noceros-lelet alapján levanteinek vehet korszakába is.

Mindezekbl megállapítható, hogy Tihanyon a bazalterup-

ciók a pontuszi id legvégén mentek végbe és rész-
be n még a levanteibe is átnyúltak.
Hogy a tihanyi vulkánok a pontusziban víz alatt mködtek, azt a
Nyársas-vulkán, Óvár-vulkán, a szarkádi omlás és a Diós DNy. alja bazalt-
tufáinak pontuszi üledékekkel való váltakozása és kevertsége kétségtele-
nül bizonyítja.
A kitörések sorrendje a félszigeten a következ volt. A poligén sztráto-
vulkánok, m. a Nyársas-vulkán, Óvár-vulkán, a föltételes Apáti-vulkán
u.

és a többi szlrátovulkán-darabokat (Csúcshegy, Gurbicsa, Szarkád, Hosszú-

hegy) létrehozó vuUán vagy vulkánok egy idben mködtek, mert egymást
nem fedik, sem egymáson át nem törtek.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 413

A Gödrös explóziós tufatölcsére, diatrémái és explóziós csatoméi át-

törtékaz Óvár-vulkán nyugati szélét, tehát annál fiatalabbak.

Ezzel az idbeli sorrenddel párhuzamos a vulkánosság dinamizmu-
sának a csökkenése. A poligén sztrátovulkánok ennek a dinamizmusnak a
legnagyobb fokát, a Gödrös explóziós üregei a leggyöngébb, és minden bi-
zonnyal az utolsó megnyilatkozását képviselik.
d. L ó c z y L. annak a ténynek az alapján, hogy a pontuszi üledé-
1

ken nyugvó balatonvidéki bazaltvulkánok vízszintes település padmalya

különböz tengerszín fölötti magasságban van (pl. a Szentgyörgyé 270—
—
290 m, a Gulácsi-hegyé 230 270 m, a Tátikáé 250 m, a Tótihegyé 240 m)
arra következtetett, hogy a bazaltvulkánok a már szárazra került, és foko-
zatosan letarolt felszínen mködtek. Ebbl az is következik, hogy minél
magasabb padmalyon ül a vulkán, annál idsebb (15 410). A balaton-
melletti és a Marcal-Cinca —
depresszióban 140 150 m t. sz. f. magasság-
ban, tehát legalacsonyabban ül tufaerupciók „a túladunai vulkánosság
utolsó elhaló fázisait képviselik" (15 422).
Lóczy nyomán ezt a felfogást vallja a területnek minden késbbi
kutatója is.

Valószín, hogy általában helytálló is ez a megállapítás, a Tihanyi

félsziget tzhányóira azonban nem alkalmazható. Ezek, a bennük talált kö-
vületek tanúsága szerint a tókorszak legutolsó szakában, a balatonicás-
triangularisos rétegek leülepedésének végén, víz alatt mködtek. A maga-
sabban ül balatonfelvidéki bazaltvulkánok közül pl. a Szentgyörgy-hegy
vulkáni tömege alatt ugyancsak kövületes balatonicás pontuszi üledék is
van (30 24). A hegy tufájából nem ismeretes egykorú vízi üledék, amibl
valószín, hogy az már szárazföldön rakódott le. Ha a tihanyi vulkánok
még a balatonicás tengerben vagy abban is, a Szentgyörgy és a többiek
már csak szárazföldön és a balalonicás rétegek fölött is mködtek, akkor
a tihanyiaknak ezeknél idsebbeknek kell lenniök.
Gondolni lehetne talán arra, hogy a tihanyi vulkánok a területnek
egy kis részén még megmaradt pontuszi tórészletben mködtek (i d. L ó-
czy L, Cholnoky, Ferenczi). Ez ellen szól azonban egyrészt az, hogy
a tihanyi pontuszi üledékek semmiben sem különböznek a bazaltos terület
más részének egykorú üledékeitl, másrészt kövületeik is nemcsak faj sze-
rint ugyanazok, hanem a degenerálódásnak sincs még rajtuk semmi nyoma.

Kérdés mármost, hogy a félsziget vulkánjai miért ülnek viszonylag

olyan alacsonyan ? Az egyik ok az lehetne, hogy a pontuszi tónak mé-
lyebb fenékrészén mködtek. Ha meggondoljuk, hogy Tihany pl. a Szent-
györgytl 33 km. távolságra van, és a két hely pontuszi padmalya közötti
—
szintkülönbség 120 130 m, amibl 1 km-re legfeljebb 4 m esés jut, part-
közeirl lévén szó, nem tarthatjuk ezt sem lehetetlennek. Annál is inkább,
mert a pontuszi a Kiserdtetn a 200 m-es szintet is eléri.
A jelentékeny szintkülönbség másik, és valószínbb oka az lehet,
hogy a félsziget a Balaton medencéjének pleisztocéni betörésekor epiroge-
netikusan került alacsonyabb szintre.
A Kisalföld bazaltvulkánjai többé-kevésbbé letarolt felszínen mköd-
414 Hoffer András

tek.Közülök a sittkei, kemenesmagasi és keszi kis tufavulkánok ülnek a

legmélyebben, tehát valószínleg ezek mködtek utoljára. Kis méretük és
anyaguk alapján is lehetnek az ottani elhaló vulkánosság utolsó megnyi-
latkozásai. A tihanyi els kitörések azonban nem ilyen kis méretek, korra
sem az utolsók. Hogy paroxizmusuk a lávaömlésig nem fokozódott, azzal
magyarázható, hogy a fonyódival és a bogiárival együtt a balatonvidéki
vulkánosság középpontjától távol, ennek a vulkáni területnek a legszéls,
a vulkánosság csökkent dinamikájú széli fácieseként mködtek.
Nem lesz érdektelen a tihanyi vulkánok korát és erupciójuk körül-
ményeit a balatonvidéki, a kisalföldi, a nyugatmagyarországi és a kelet-
stájeri bazaltvulkánokéval röviden összehasonlítani.
Mindjárt leszögethetjük, hogy mindezen területek bazaltvulkánjai közül
csak a tihanyiak azok, amelyeknek tufáiban (szarkádi omlás), bazalttufás
és bazalttufa rétegei közé települt mészköveiben (Akasztódomb és Nyársas-
hegy közötti nyereg) és agyagjában (nyársashegyi lelhelyünk) eddig kövü-
letek találtattak. Már ebbl is valószín, hogy a többi vulkán mind száraz-

földön mködött.
A Balatonvidék bazaltvulkánjai közül a Kabhegy, a Bondoró, a Szent-
györgy, a zsidi Nagy Lázhegy, a sümegi Sarvaly, a Fonyódhegy és a bog-
iári Sándorhegy kövületes pontuszi rétegekkel vannak összefüggésben. —
Ezekre vonatkozólag legyen szabad a V á s 1. megfigyeléseire utal-
i t 1 i

nom (30). Adataiból kitnik, hogy a Kabhegy és a Szentgyörgy kitörése a

balatonicás szint idejére esik. A Nagy Lázhegy erupciója a balatonicás
szint fzömének lerakódása után, de az Unió wetzleri-s rétegek leülepedése
eltt történt. A Sarvaly erupciója a balatonicás szint egy részénél fiatalabb.
A Fonyódhegy bazaltja legfels pontuszi, a bogiári Kopaszhegyé a fels
pontuszi egy részénél fiatalabb, valószínleg szintén legfels pontuszi.
Mindezekbl helyesen állapította meg Vitális I, hogy a Balaton-
felvidéken a bazalterupciók ideje a Congeria balatonica és triangularis
tömeges fellépésével jellemzett szint fzömének és az Unió wetzleri-s rétegek
lerakódásának az idszaka közé esik“ (30 152).
Pontuszi korúnak mondják a balatoni vulkánosságot Zepharo-
vich, Judd, Hoffmann és BöckJános is. Halaváts sze-
rint az erupciók a Congeria rhomboidea szint édesvízi fáciesének lerakó-
dása eltt vagy után mentek végbe, vagyis szintén a legfels pontusziban.
Lrenthey a zsidi Nagy Lázhegy bazaltkavicsának és a Fonyód-
hegy bazaltdarabjainak téves szintezése, de legfképen az erdélyi, oltáttö-
rési bazaltok analógiájára a balatonvidéki bazalterupciókat is levanteiek-

nek vette.
1 d. L ó c z y L. alapján megállapítja, hogy a
tihanyi tapasztalatai
pontuszi legvégén ugyan bazaltkitörés
is volt nagyobbrészt azonban
mégis az egész magyar medencét kitölt pannóniai nagy tónak eltnése
után a túladunai si szárazföldön ment végbe" (15 424). Lóczy úgy vélte,
hogy a Kabhegy és a Tálódi-erd bazaltja a nagyvázsonyi (fels pontuszi
és levanlei) édesvízi mészre telepszik, továbbá, hogy a sittkei tufavulkán
anyagához már a rábajobbparti felspliocén-alsópleisztocéni kavics is keve-
 A Tihanyi Félsziget vulkáni képzdményei 415

redelt, és fleg ezek alapján mondotta, hogy a bazalterupciókal a legfel-

sbb pontuszi kor édesvízi mészktelepeivel kezddknek tartja, és az erup-

ciós idszak további folyását subaérilis jelleggel a pleisztocén id kezde-
téig terjednek hiszi (15 414).
A Kisalföld pontuszi képzdményeinek újabb kutatói, F e r e n c z i

István, Sümeghy József, Szádeczk y-K ardoss Elemér

egyetértenek abban, hogy a felspontuszi alemelet Congeria ungula caprae-s
szintjével ott a tavi üledékek sora lezárult. Utána mocsaras, fluviális száraz-

földi periódus vette kezdetét. Ennek lerakódásait az Unió wetzleri kagyló

jelenléte jellemzi. A wetzleris üledékeket Fe r e n c z i már levanteieknek
(6 4), Szádeczk y-K ardoss részben fels pontusziaknak, részben le-

vanteieknek (dáciai) veszi (29 143).

Ferenczi szerint a Kisalföldön a bazaltvulkánok az alsó és kö-

zéps levanteiben erodált pontuszi felszínen ülnek, és egyeseket fels le-
vantei kavics takar. A bazaltok erupciója tehát az alsó és középs leven-
téi eróziós periódusra esik. A nagyobbak, amint arra már Lóczy L. is
id.

rámutatott, elbb, a kisebbek késbb törtek föl. A Nagy Somlyó még 270
m magas pontuszi padmalyon ül, a sittkei kis tufavulkán már 160 m-esen.
A sittkei tufában lev kavicsok felragadottak és nem a fels levantei-alsó-
pleisztocéni kavicstakaróval egyidsek, amely takaró egyébként ezeket a
tufákat is fedi (6 19 — 20).
Lényegében ugyanerre a következtetésre jut Szádeczk y-K a r-
d o ss is azzal a különbséggel, hogy az erupciók kezdetét a fels pontu-
sziba helyezi. Ezt illetleg Vitális 1.-nak a balatonvidéki bazaltokra vo-
natkozó megállapításaira és arra hivatkozik, hogy a Rába és a Marcal
közötti bazaltokról is bebizonyosodott, hog> kb. a balatonicás szint réte-
gein ülnek. A
Nagy és Kis Somlyón és a Ság tetején a régi magas, közép-
pliocéni (középs ievantei), vagy alsó, fiatal-pliocéni (a fels levantei fels
része) rábakavics maradványai találhatók. „ABalatonvidék és a keleti Kis-
alföld bazaltjaiezek szerint felspontusziaknak és legfeljebb középpliocéniek-
nek bizonyulnak" (29 143).
A Szádeczk y-K ardoss vizsgálatai tehát a kisalföldi bazaltok
korát a balatonvidékiekkel megegyeznek állapítják meg.
Láttuk, hogy Ferenczi a kisalföldi bazalterupciók kezdetét nem a
fels pontusziba, hanem az alsó levanteibe, az Unió wetzleri-s rétegek le-
rakódásának idejére teszi. Ö a wetzleris, L r e n h e y-tl és H a a v á t s- t 1

tóla Balaton vidéken legfels pontuszinak minsített rétegeket alsó levan-

teieknek veszi, mert: 1. ezekkel a Kisalföldön a szárazföldi periódus kez-
ddött, 2. mert azokban Sümeghy
a Zala folyó és Vasvár-Körmend kö-
zött alsólevantei talált. (6 21
kövületeket —
22, 26). Ugyancsak Ferenczi
megállapítja, hogy a Kismagyaralföldön a Congeria ungula caprae-s
:

szint a pontikum legmagasabb szintje, míg a Bakonytól délre még a ma-

gasabb szintet jelz Congeria rhomboidea szint is megvan, ami miatt úgy-
látszik, hogy a felettük megjelen Unió wetzleris denudációs ciklus a
Nagymagyaralföld medencéje felé késbben következett be, mint a Kis-
magyaralföldön" (6 5). Ez azt jelenti, hogy amikor a Kisalföldön az Unió
416 Hoífer András

wetzleri-s folyami rétegek lerakódása folyt, a Balatontól délre még a leg-

fels pontuszi rhomboideás-balatonicás tavi üledék képzdött. Nem változtat
ezen az sem, hogy Sümeghy
az Unió wetzleri-s rétegekben alsólevantei
kövületeket —
bár felspontusziakkal keverve —
talált. Természetes, hogy a

hamarabb szárazra került területen a folyami faunák is elbb jelentkeztek.

Ez azonban nem korbeli, csak fáciesbeli különbséget jelent.
Helytálló tehát az eddigi megállapítás, hogy a Kisalföld bazaltvulkánjai
is a legfels pontusziban és az alsó levanteiben (középpliocénben) m-
ködtek.
Meg kell jegyeznünk, hogy a kisalföldi bazaltkitörések idejének fels
határa, a bazaltvulkánokon található „régi rábakavics" korának pontosabb
ismerete hiányában eddig ismeretlen.
A történelmi Nyugatmagyarország
bazaltjai, a Lánzsér (Landsee)
melletti Pálhegy (Pauliberg)-en lev és a Felspulya (Ober-Pullendorf) mel-
lettiek kivételével, amelyek a Wechsel kristályospalájának nyugati szélére
települtek, pontuszi padmalyon ülnek. A tufákra általában jellemz, hogy
több-kevesebb kavics mindenikben van, és pedig nyugat felé fokozatosan
több. A németújvári Várhegy tufájában még csak elszórtan akad, a hárs-
patakiakban, vasdobraiakban és felslendvaiakban már kavicsrétegek, illetve
kavics rögök is vannak. Különösen ez utóbbi elfordulásokról kétségtelen,
hogy nem felragadottak, hanem a tufákkal egykorú betelepülések. Sajnos,
kövületet eddig nem találtak bennük s így koruk —
paleontológiái alapon
— ezeknek sem dönthet el.
Annyi bizonyos, hogy a nyugatmagyarországi bazaltok a pontuszi réte-
geken áttörtek, tehát legalábbis azok nagy részénél fiatalabbak. A tufákba
települt kavics W
n k e r-H e r m a d e n szerint az u. n. silberbergi-kavics,
i I

amely szerinte fels pontuszi. Ez tehát meghatározza a bazaltok fels pon-

tuszi korát (32 42 — 44).

A Gráci-medence többi bazaltja is áttörte nemcsak a szarmatát, ha-

nem a pontuszi legnagyobb részét is (31 18).

A stájeri bazaltok kitöréseinek alsó határa W i n k 1 e r-H e r m a d e n

szerint alegels pontuszi. F els határát az szabja meg, hogy a bazaltokon
még a 400 m-en lev, valószínleg középpliocéni terrászkavics is rajta ül.
„A kitörések kora a pontuszi legvége és a levantei ( középpliocén kezdete )

közé korlátozódik", állapítja meg W

n k e r-H ermaden (31 18
i I 19). —
Mindezeket egybevetve mi is megállapíthatjuk, hogy a bazalterupciók
úgy a Balatonfelvidéken és a Balaton körül, mint a Kisalföldön, Nyugat-
mayyarországon és a Stájer-medencében a pontuszi legvégén és a közép-
pliocénben (alsó, legfeljebb közép levanteiben) mentek végbe.
A tihanyi bazallvulkánoknak a fenti kormeghatározás szempontjából
tehát az ad nagy jelentséget, hogy egyedül ezeknek a tufáiban találtattak

velük egykorú kövületek.

 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 417

A tihanyi vulkánok és tértektonikájuk közötti összefüggés.

A dunántúli és a slájeri bazaltvulkánosság ideje összeesik a S e I i I I

rliodániai gyrdési fázisával. A bazaltvulkánosságot minden bizonnyal

ezekkel a gyrdésekkel járó mozgások váltották ki.

W i n k I e r-H ermaden a keletstájeri bazalivulkánokat két íven

sorakozóknak veszi. A déli a Radkersburg — —
Gleichenberg Fehring Feld- —
bach-i, a keleti a Feldbach — Riegersburg — Fürstenfeld — Güssing (Német-
ujvár)-i (31 7). A déli a keletstájeri Graz — Feldbach — M uraszom bal- tekto- i

nikai övvel (Verbiegungszone) esik össze.

A Stájer-medencének a miocénben megslyedt röge a Száva-redk
még mindig tarló mozgásának kísérjelenségeképen a pliocénben kezd fel -

boltozódni. A Központi Alpok dél felé mozgó DK. röge úgy igazodik a
Száva-redkhöz, hogy kelet felé kitér. Ahol ez a mozgó rög a mozdulatlan
északkelel-stájeri tömeggel érintkezik, keletkezett az elbb említett gyönge,
tektonikus öv, amelynek mentén a fiatal bazaltvulkánosság mködött (31
27—29, 32 49).

A Stájer-medencét tektonikailag kelet felé az u. n. „keletstájeri kü-

szöb" határolja. Már i d. Lóczy
ennek fontosságára (16 3)
L. rámutatott
Jugovics szerint: „Valószínleg ebben az irányban slyedtek le az
Alpok tömegei és e slyedési vonal mentén törtek ki a mi nyugatmagyar-
országi bazalt vulkánjaink : a lobalyi, németujvári, hárspataki, felslend-
vai és vasdobrai, st fönt Sopronmegyében a felsöpulyai is ebben az
irányban fekszik" (11 58 — 59).
Hogy ez a vonal valóban tektonikai vonal, azt bizonyítják a Kis-
alföldön eszközölt újabb kutatások, fúrások is (28 87).
A kisalföldi vulkánok, a Nagy Somlyó kivételével, a Marcal bal partja
mentén sorakoznak. Ezt a zónát, a Marcal - Cinca depressiól, már d. i

Lóczy L. is tektonikai zónának mondja (15 422). Ezt igazolták aSter-

neckR, TanglK, KövesligethyR. és Bodola L.-nak a Ság-
hegyen eszközöli gravitációs mérései is, amelyekbl nem régen Erdélyi
Fazekas János vont Újabban
geotektonikai következtetéseket (5).

Sümeghy J. fúrási hogy valóban

adatok alapján errl is megállapítja,
törészóna (28 87). „A pannon után, a levantei idszakban azonban úgy a
nagyalföldi, mint a többi pannóniai medencét kisebb-nagyobb ersség
és újabb slyedések érték, állapítja meg tovább —
amelyek a kisalföldi —
pannoniéi medence É-i részében, a Csallóköz- és a Szigetközben, a mar-
cal — nagyatádi —
medencében, a Zagyva Tisza közén és az Alföld D-i ré-
szén folytak le ersebb mértékben" (28 89).
A Balatonvidék tektonikája és bazaltvulkánossága közötti összefüggés
problémáját illetleg legyen szabad itt a Vitális István ismertetésére
(30 10 — 13) és i d. Lóczy L. munkáira utalnom (15 411, 16 8).
B ö c k h J. (2 95 98) és —K. (10 431 Hoffmann
440) szerint a —
Balatonfelvidék bazaltvulkánjai a hegységet feldaraboló hosszanti és haránt-
törések mentén törtek föl. 1 d. Lóczy L. szerint árkosvetdéses depres-
siók, amelyeknek egyike a Balaton medencéje Szigliget — Badacsony — Ti-
418 Hoffer András

hány — Boglár — Fonyód között, szélén mködtek. Vitális I. csapásmenti

és haránlos vetk mentében és közeiben keletkezett völgyelések és meden-
cék lezökkenéseivel hozta a bazaltvulkánokat genetikai kapcsolatba (30
•
12-13).
Ezek, a balatonvidéki bazaltok tértektonikájára vonatkozó feltevések
azonban eddig csak hipothézisek. És sajnos, a század eleje óta ezen a
téren semmiféle haladás nem történt. A Magyar Középhegység a dunán-
túli erteljes petróleum- és földgázkutatásból, mint meddnek mutatkozó
terület, úgyszólván teljesen kimaradt. A
bazaltvulkánok területén is olyan
részletes tektonikai és mikrotektonikai kutatásokra volna szükség, mint
amilyeneket ifj. Lóczy L. Balatonfüred környékén, gr. Teleki Géza
Litér vidékén végzett, a felszíni tektonikai vizsgálatokat kiegészítve termé-
szetesen részletes és rendszeres geofizikai mérésekkel.
A tihanyi vulkánokat i d. Lóczy L. a Balaton medencéjéhez, mint
nagyobb tektonikai egységhez tartozónak veszi. A Vitális I. medence-
széli tzhányói közül kimaradt, épp így a B ö c k h J. vonalaiból is. S g- i

m u n d (24) és Hofmann (10) a B ö c k h J. Ság Nagy Somlyó Kab- — —

hegy-i vonalát tovább vezették a Tihanyi félszigetig. Igaz, hogy a félsziget
és a Kabhegy magyarbarnagi Sándor-hegy dolomitján ott ül a
között a
Khegy apró kis de a felszíni makrotektonika a hegységnek
bazallfoltja,
ezen a részén a Kabhegyet a Tihanyi félszigettel összeköt szerkezeti vo-
nalat nem jelez.
Annyit bizonyosra vehetünk, hogy a Balaton északi szélén futó ha-
talmas tektonikai vonalnak a tihanyi vulkánossághoz köze van. Figyelemre-
méltó az is, hogy a Balatonfelvidék R é h y-féle földrengési térképe at 1

félsziget hossztengelyében ÉNy felé Balatonkisszöllsnek futó szeizmotek-

tonikai vonalat jelöl (23 39).
ifj. Lóczy L. kimutatta, hogy a félsziget és a balatonkisszöllsi
medence közé es, a balatonszéli f tektonikai vonalra merleges Eveles
patak völgye „nagyszabású transzverzális törés" (17 371). A Tihanyi
félsziget bazaltjai ezek szerinte baiatonszéli és az
e v e t e s-v ölgyikét tektonikai vonal keresztezési he-
lyén törtek föl.
Ami már most magának a Tihanyi félszigetnek szerkezetét illeti, Z e p-
harovich homok és homokk csaknem vízszintes
szerint a település.
Rétegei kissé DK-re dlnek (33 344). A bazalttufa rétegei úgy a keleti, mint
a nyugati oldalon közel párhuzamosan csapnak a partvonallal, de min-
denütt befelé, a félsziget belseje felé dlnek (33 347). Megadott dlései
legfeljebb 12 -úak. (,
Amint mondja : a dlés általában kisfokú, és nem ha-
ladja meg a 30°-ot. Zepharovich szerint a félsziget a harmadkorszaki
tenger fenekérl emelkedett ki. E közben a tufák a homokkövekhez ké-
pest ellolattak, amint ezt a tufák nagyobbmérv kimozdulása is mutatja,
s az ekkor támadt réseken törtek fel a meszel és kvarciiot lerakó forrósok.
A félsziget bazalttufáinak befelé való dlését Hofmann is meg-
állapítja (10 447).
id. Lóczy L. szerint a félsziget pontuszi rétegei zavartalanul, szin-
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 419

tesen települnek (15 326), kivéve természetesen az utólag lezökkent parti

részleteket. A gondosan megfigyelte, térképére be is
bazalttufák dlését
jelölte. Ezekkel a mi dléseink mindazokon a helyeken, ahol állandóbb
dlések mérhetk, mint az Óváron, Jegenyén, Kiserdtetn, megegyeznek.
A tufák dléseit Lóczy eredeti településnek, és nem utólagos tektonikai
elmozdulás eredményének vette. Szelvényei közül is csak egyen látunk
vetdést, az Övár és az országút közölt (15 167 á).
I f j. Lóczy L. szerint a félsziget keleti partjain a pannoniai-pon-
tusi rétegek teljesen vízszintes települése csak látszólagos. Ott általában
csekély, 0'5° —
l°-os ÉNy dlést mért (18 125).
Én a Gödrösoldal árkának alsó végén, a 70 cm vastag Congeria un-
gula caprcie-s rétegein 9° — 0 NyÉNy. dlést mértem. A Gödrösoldal réte-
1 ’

geit, különösen az alsókat Sümeghy

sem rajzolja szinteseknek (27 52,
o. 3. ábra), hanem csekély fokkal különböz (K, Ny.) irányokban dlk-
nek. Ha talán az általam mért viszonylag nagyobb fokú fenti dlés utó-
lagos helyi elmozdulásnak eredménye, föltehet, hogy a fél-
volna is az
sziget pontuszi rétegei valóban nem egészen szintes települések.
fj. Lóczy L. a Nyársashegy déli szomszédságában egy vertikális
i

törést vél valószínnek, nem közvetlen megfigyelés, hanem annak a ta-

pasztalatának az alapján, hogy az agyaghorizont, amely a Kopaszhegy ol-
dalában 10—16 m-rel még a Balaton vízszíne fölött van, a kiköttl észak-
ra a félsziget egész ÉK. partján hiányzik, mert valószínleg a Balaton
színe alá merült (18 125). Én a pontuszi talapzatot a Nyársashegy déli vé-
gén a bazalttufák alatt 130 m-ig, a szekérút másik, Szérüskertek felli ol-
dalán 144 m-ig tudtam követni. Ez a L ó c z y L. föltevése mellett szólna,
de arra kell gondolnunk, hogy a pontuszi felszíne még a félsziget partjain
is mutat ekkora szintkülönbségeket.

P a p p F. a tufák különböz dlésébl arra következtet „hogy e :

rétegek keletkezésük óta ismételten ki voltak téve élénk tektonikai mozgá-

soknak" (21 3). Ugyancsak a bazalttuffák különböz dlésébl úgy véli,
hogy a Küls- és Bels tavak „keletkezésénél tehát tektonikus erk hatására
is kell gondolnunk" (21 7).

Annyi kétségtelen, hogy a félsziget pontuszi rétegei közel vízszintes

települések, és feltárt részükben gyrdésnek nyoma sem látható. Ha a
bazalttufák gyrettek volna, az alattuk lev pontuszi rétegeknek is hasonló-
képen gyrötteknek kellene Ienniök.. Hogy a tufák sokszor mennyire jel-

legzetesnek látszó gyrdést mutatnak, azt kitnen szemlélteti a temet

DNy. sarkától 30 lépésre lev kis fejtésrl készített képünk is (XXXIV. tábla
2. kép). A torlódott murvatufa közvetlen fekvje már nyugodt település
hamutufa.
A Tihanyi félszigeten nemcsak gyrdéses, de töréses tektonikát sem
láttam. Törések vagy vetdések még a félsziget jelenleg jól feltárt part-
falain sem Ellene szól ennek az is, hogy a bazalttufa-takaró
láthatók.
széle, kivéve aNyársas-vulkánnak a tó szélére es központi részét és a
Diós és Apátihegy közötti, szintén kitörési központnak mutatkozó részletét,
mindenütt közel egymagasságban van.
420 Hoffer András

Tektonikai irányokat okkal kereshetünk a vulkáni anyagok és a

forráslerakódások elhelyezkedésében.
A vulkánokat illetleg csak a kétségtelenül kimutatott kitörési köz-
pontok vehetk tekintetbe, a tufáknak az eróziótól és deflációtól megha-
gyott, tehát küls erktl is meghatározott jelenlegi elhelyezkedései ebbl
a szempontból nem vehetk figyelembe.
A Nyársas-vulkán és az Övár-vulkán kitörési központját összeköt
vonal párhuzamos a félsziget ENy—DK. kétségtelenül tektonikus partvona-
lával, és pontosan összeesik a már említett Evetes patak völgyével, vagyis
a Tihany — Balatonkisszölls-i tektonikai vonallal. Ezzel párhuzamosan ÉNy
— DK. irányú, vagyis ugyanazon tektonikai vonalba esik a Gödrös Kiss-
féle bányai diatrémájának és a leirt explóziós tufakráternek összeköt
vonala is.

üledékei már nem mutatnak ilyen szabályos elhelyezke-

A (hermák
dést.Annyi mégis megállapítható, hogy leginkább É D. vonalakba ren- —
dezhetk, pl. a Csúcskegy és a Nagynyereg tetején levk, vagy a Kopasz-
— —
hegy Akaszfódomb Szerskertek—-Nyársashegy vonulat, vagy a Hármas-
hegy és a Hosszúhegy foltjai.

Vulkáni útómködések.

A Tihanyi félszigeten a bazaltvulkánok mködését igen élénk ther-

mális tevékenység követte.
Különös, hogy a források túlnyomó része a félszigetnek a semmi,
vagy nagyon kevés bazaltanyaggal bíró DK. felén mködött és nem a
félszigetbazaltos ÉNy. felén. A Bels-lótól délre lev terület, a Hármas-
hegytl a Fels-Szarkádig, s ettl nyugatra a Hosszúhegy Alsó-Szarkád-i —
tet, keletre pedig a Szérskerlek-Akasztódomb-Kopaszhegy vonulat rakva
van meszes-kvarcos forráskúpokkal (XXXI. tábla, 2. kép). A félsziget ke-
leti felén a Nyársashegy tetején, az apátsági épületek területén, a Kálvária-

hegyen, az Óvár legnyugatibb alján, nyugaton csak a Nagynyereg és a

Csúcshegy tetején, a félsziget belsejében a Kiserdtet csúcsának déli
oldalán és a Küls- és Bels-tó közölt vannak forrásüledékek. A félsziget
ÉNy. részén, a Jegenye-Diós-Apátihegy-Büdöstóoldalon ilyenek nincsenek.
Már Beudant is megállapította, hogy ezek a kovasavas, fehéres
vagy sárgás, tömött vagy sejtes kzetek (Roche de Silex) a bazalttufákat
és a félsziget déli részén valószínleg a homokokat (Grés a Lignité) is

fedik (1 500).
Zepharovich a félsziget forrósüledékeinek igen találó és mind
a mai napig legrészletesebb leírását adja (33). Megállapításait a késbbi
kutatók: Böckh J„ i d. Lóczy L., Vitális I. leírásai csak meg-
ersítik.
Bö c k h J.hogy a forrósképzdmények sok meszel
is megfigyelte,
tartalmazó részei finomabban rétegesek, a kvarcosak üregesek, malom-
kszerek. A mészlemezeken néhol rosszmegtartósú növénylenyomatok
vannak. Más szerves maradvány nincs bennük (2 92).
 A Tihanyi félsziget Vulkáni képzdményei 421

Vitális 1. a forráskúpok egy részérl és pedig a környezetükbl

kiemelkedkrl, mini az Aranyház, Csúcshegy, a Hármashegy üreges
kúpjairól s a Nagvnyereg réteges képzdményeirl azt mondja, hogy for-
rásaik gejzírhez hasonló, felszökviz fortyogok voltak (30 126). De gej-
zíreknek nem nevezi ket és lerakódásaikat sem mondja sehol gejzirileknek,
d. Lóczy L. már határozottan gejzíreknek
1 nevezi a félsziget
egykori forrósait. „Az Aranyhóz rögös szikláin még látni lehet a vissza-
hulló vízcseppek okozta kimarósokai, valamint u kilövel szökvíz csa-
tornáját is az Aranyház kürtjébe még most is be lehet állni" (15 325).
;

A csúcshegy „oldalt feltöri 5 m magas barlangszer, felül összeszkül

erupciós kürtje még az aranyhózinál is élesebb" (15 326). A Bels-tótól
délre 50-nél (15 325),majd összesen 100-nól (14 130) többre teszi a for-
ráskúpok számát. De nem mondja valamennyit gejzírnek. A források hely-
zetérl azt írja, hogy „semmi közük nincs a késbbi altalajbeli mozgá-
:

sokhoz, hanem egyrészt a régi térszín lejtihez simulnak, vagy a kúpok

nyílása körül helyezkednek el, másrészt pedig a partfalak lerogyásóval
kerültek rendellen fekvésbe." (15 336).
1 d. Ló c z y L. utón Tihany egykori forrósait gejzíreknek, lerakódá-
sait gejzirileknek mondják.
Pa p p F. a forrósképzdményeket sem írja le részletesen. Megálla-
pítja, hogy a Bels-lótól délre lev területen, ahol a legtöbb ilyen képzd-
mény van, „két egybefügg forrás feltörési vonalat, 28 kúpot" találunk
mésztufából (21 4). Kár, hogy ez a két vonal a térképén nincs feltüntetve-
s annak tektonikai értékelését sem adja.
Újabban Pávai Vájná Ferenc foglalkozott a tihanyi forrás-
képzdményekkel (22). Megfigyeléseire még visszatérünk.
A Tihanyi félsziget eddigi leírói igen jól figyelték meg, hogy a for-

rásképzdmények legalsó része többé-kevésbbé kvarcos

vékonyréteges,
mész. Színe szürke vagy sárga. Ez fölfelé fokozatosan átmegy alig, vagy
egyáltalában nem réteges, porózus, likacsos, sejtes, fehér, szürke vagy
sárga kvarcos mésztufába. Ez fölfelé egyre kvarcosabb lesz és gyakran
átmegy csaknem mészmentes, st kisebb részleteiben tiszta hidrokvarcitba.
Ez mindig sejtes, üreges. A sejtek és üregek falát gyakran vonja be
chalcedon. A meszes kvarc-tömegnek kisebb részei is állnak chalcedon-
ból és nem egyszer, de soha sem nagytömeg, legtöbbször sárga opálból.
A forráslerakódásoknak legszebb szelvényeit is a rogyásos partfa-
lakban találjuk. Pl. a Nyársashegy keleti oldalán (a XXVIII. tábla 3. képen a
Nyársashegy tetején látható sziklák) 6 m magas fáiban. Itt a lerakódások leg-
alsó tagja van föltárva. Alsó része finoman leveles, hullámosán réteges mész,
de lemezei között vannak olyanok is, amelyeknek anyaga csaknem tisz-
tán kova. Ahegy sapkáját alkotó kzet 15 — 18 m vastag (XXXII. tábla 2. kép)
sejtes-odvas, sárgásfehérkovás mész.alárendeltenopál. Az üregek falán gya-
kori a fehér vagy sárga chalcedon bevonat. A 6 m-es lemezes mészfal
alatt a bazalttufa át van szve calcit erekkel, amelyek egészen vékonyak-

tól karvastagságot is elérnek, jeléül annak, hogy az alapot tev tufán át

vékony erekben is tört fel egyidben a meszes forrás. Ugyanez látható
nagyon szépen a szarkódi-omlás falában is.
422 Hoffer András

A kvarcos mész és halmok a források, különösen a

hidrokvarcit
nagyobbak feltörési helyét Ezek közein, különösen a Bels-tótól
jelzik.
délre lev, forrásüledékekben leggazdagabb területen, azután a Hosszú-
hegy vonulatán, de a keleti szélen az Óvártól a Kopaszhegyig is a leme-
zes mész található. Gyakori fajtája ennek a nem kvarcos, papírvékony
lemezekre szétváló mész-kártyak. Ennek legszebb telepét és föltárását a
Szérskertek déli végén, a már elhagyott kfejtben találjuk. Itt 7 m vas-
tagságot is elér. Gyakori benne a rosszmegtartású növénylenyomat. Fon-
tos dolog, hogy az ilyen, vagy hasonló mészlemezek, itt, a félsziget keleti
oldalában, a pontuszi üledékek fels részében is bven találhatók, így pl.
—
a kolostor alatti részen, ahol a helytálló kzet 120 130 m között mészle-
mezes homok. Ebbl az következik, hogy Tihanyon már a vulkáni mkö-
dést megelzen is volt meszet felhozó forrástevékenység. Hogy ugyanez a
vulkáni kitöréseket is kísérte, bizonyság rá a víztartály alatti szelvény
mészlemezekkel váltakozó bazalttufája e fölött pedig a Viszhangdomb
;

csúcsának KÉK. oldalában breccsatufával váltakozó kvarcitrétegek vannak.

A forráslerakódások túlnyomó nagy tömege azonban már a bazalt-
tufák lerakódása után feltör forrásokból vált ki, vagyis posztvulkáni for-
rástevékenység eredménye.
A tihanyi forrásüledékek anyagáról meg kell végre állapítanunk,
hogy nem gejzirit. A gejziritaz opálnak egy fajtája. A tihanyi for-
ráslerakódások csak egészen jelentéktelen mennyiségben állnak opálból,
legnagyobb tömegük mész, kisebb részük kvarc, tehát helyesen és tudo-
mányosan forrásmeszek (lemezesek és mésztufák) és forráskvarcitok (hidro-
kvarcitok), a legtöbbször a kett keverékei, vagyis kvarcos forrásmeszek.
Kérdés, hogy honnan kapták a források e lerakódások anyagait ? A
bazalttufák idegen zárványairól tudjuk, hogy a pontuszi rétegek bázisát
fként mesozoos meszek, permi homokk, kvarcit és phyllit alkotja, A
források a mész ftömegét minden bizonnyal a mesozoos meszekbl vet-
ték, a kvarcanyagot a kvarcitokból, a phyllit kvarclencséibl és szilikát-
jaiból, a permi homokkbl és bizonyára a pontuszi homokrétegeikbl is.
St valószín, hogy leginkább ez utóbbiakból, mert nem mulatják a permi
homokk vörös színéi.
Szólnunk kell még a tihanyi források mködési módjáról is. Tudjuk,
hogy azokat, amelyekben csatornaszer üreg található, d. Lóczy L., s i

utána eddig minden kutató, gejzíreknek minsítette. Lóczy az Arany-

házon még a visszahulló vízcseppek nyomót is látni vélte (15 325).
Meg kell azonban állapítanunk, hogy d. Lóczy L. sem minsí-
i

tette a félsziget minden forrását gejzírnek. Újabban mégis minduntalan

azt olvassuk, hogy Tihany rakva volt gejzírekkel. De nemcsak Tihanyt
népesítjük be ezekkel. Amint mór más helyen rámutattam (9 22), nálunk
újabban szokásban van minden hidrokvarcitos területet gejzíres meznek
minsíteni és a Yellowstone parkhoz hasonlítani. Természetesen indokolat-
lanul. Két évtizedre terjed vizsgálataim alatt módomban volt hazánknak
kovasavas forrásokban leggazdagabb területén, a Tokaji-hegységben az
ilyen forrósképzdmények tanulmányozása, de kétségtelenül gejzírképzd-
 A Tihanyi Félsziget vulkáni képzdményei 423

ményt még olt sem sikerüli fölfedeznem. A hiba bizonyára abban lesz,

hogy kutatóink nem veszik szigorúan a gejzír fogalmi meghatározását. A

gejzír szabályos idközökben felszök hforrás. Nálunk azonban gejzírnek
minsítenek minden, tehát fel nem szök, kovaanyagot lerakó egykori h-
forrást is.

Vizsgáljuk meg elször a leginkább gejzírnek látszó két tihanyi for-

ráskúpot : az Aranyházat és a Csúcshegyen levt.

A Bels-tó déli partjához közel, a délre induló dülút mellett emelked
három szép forráskúp közül a középs a legszebb, az Aranyház (XXXI II tábla
1 . és 2. kúpjának hossza kb. 100 m, szélessége kb. 50 m. A tetején
kép). Elnyúlt
kráteralakú mélyedésnek semmi nyoma. Éppen ellenkezleg a hálán jól ki-
emelked, É-D. irányú taraja van, amely kb. 30 m hosszú, változóan 1 5 m —
—
széles és 2 3 m magas. Egészen olyan megjelenés, mintha egy É-D
irányú résen mköd forrás rakta volna le. Anyaga sejtes hidrokvarcit.
Ennek a tarajnak avégében van a kürt. Fele a környezet szí-
déli
ne alatt van, másik fele a fölé esik. Magassága 4 m. Vízszintes metszete
szabálytalan téglalap. Ennek ÉÉK-DDNy-i irányú nagyobbik átmér-
je 2.5 m, az erre merleges kisebbik 1 m. Fent gótiuesen ösz-
szeborul (XXXIV. tábla 1. kép). Az els fele nyitott, a hátsó bol-
tozott. A boltozat ugyan darabokra váll, de a darabok annyira összeille-
nek, hogy eredeti összetartozásukhoz kétség nem férhet. Sejtes hidro-
kvarcitból álló fala kisebb-nagyobb corrosiós üregekkel van borítva. Ezek
néhány centiméteresektl kishordónyiak is. A legnagyobb a kürt északi,
födött falán van. Hossza 1 m, szélessége és magassága 0.5 0.5 m. E —
mellett van egy körülbelül vedernyi öbl. lefelé nyitott üreg. Pereme cseppk-
szer, s falát síma felszín homorulatok borítják. Keletkezését nem lehet
máskép elképzelni, mint alulról ható oldással.
Visszahulló vízcseppek nyomát én sem az Aranyház, sem más forrás-
kúp anyagán nem tudtam fölfedezni. Nem is valószín, hogy ilyen nyo-
mok képzdhetlek volna. A víz a kovasavból, a számbavehel aránylag
csekély nyomáson, igen keveset old, ezért a kidobott vízbl egyszerre
csak igen vékony kovasav réteg vagy mennyiség válhatik ki. Olyan tö-
meg kovasavgélnek egyszerre való kiválása, amelyben a lehulló vízcsep-
pek nyomot hagytak volna, nagyon valószíntlen. Az bizonyos, hogy ilyen
alakú bemélyedések a hidrokvarcitokon gyakoriak, de ezeket a csapadék-
víz corrosioja hozza létre.

Az nem szenved
kétséget, hogy az Aranyház hidrokvarcit kúpja
egy ott feltör hforrás lerakódása, az azonban vizsgálat tárgya lehet,
hogy idszakosan felszök hforrásé, vagyis gejzíré-e, vagy csak közön-
séges, fel nem szök forrásé ?
Gejzír volta mellett egyedül a csatorna-maradvány szólna, ezzel
szemben minden más az ellen. Csatornája azonban nemcsak gejzírnek,
hanem fel nem szök forrásnak is lehet. Hasonló, de nem függleges
üreg is van több is a félszigeten.
Az egyik legnyomósabb tény, amely az Aranyház nem gejzír volta
mellett szól, hogy a csatornája felül be volt s részben ma is be van bol-
 -

424 Hoííer András

tozva.Olyan felszök forrás azonban, amely önmagát beboltozza, elkep-

Mikor ezt a lényt Lóczy Lajos d r. úrnak említettem, azt
zelhetetlen.
mondta, hogy ezt természetesen már boldogult édesalyja is észrevette és
úgy magyarázta, s maga is úgy gondolja, hogy az eredetileg felszök
forrás a mködésének végén már fel nem szök volt, s akkor boltozta
be a csatornáját. Ez a magyarázat azonbannem tudja kétségeimet elosz-
latni. Egy valamilyen ásványi anyagot lerakó forrás fokozatos megszné-
sét, vagy erejének csökkenését csak úgy tudom elképzelni, hogy csatorná-

ját fokozatosan vagy egészen kitölti a szállított anyaggal, vagy legalábbis

annyira elszkíti, hogy annak csak a nyomai maradnak meg. A Tokaji-
hegységben százait ismerem az egykori hidrokvarcitos hforrásoknak, de
üres csatornája ezek közül egynek sem maradt. Az Aranyház csatorna-
szer üregének gejzírcsatorna voltát valószíntlenné teszi az is, hogy az
még a felszínhez olyan közel is 2.5 m x m átmért is mutat. Valószínt-
1

len, hogy a csatornája végét beboltozó forrás annak üregét a felszín alatt
már olyan kis mélységben is ennyire tágnak hagyta volna. Csatornája fa-
lán nincsenek is a fokozatos beboltozódásra, illetve forrástevékenység-
csökkenésre valló réteges lerakodások. Éppen ellenkezleg, igen er-
teljes és nagymérv oldás nyomai láthatók rajta. Az oldási üregek egy
része a nyílásával lefelé néz, ami azt mutatja, hogy az aldóanyag alulról
szállt föl. Ez lehetett víz, de leheteti gz is.

És itt térek vissza a Pávai Vájná F. cikkére (22 114 — 122).

Pávai Vájná barlangok függleges és azon túl hajló falain
szerint a
lev homorú kioldásokat sokkal inkább minsíthetjük alulról fölfelé mozgó
forróvíz vagy gáz munkájának, mint a felülrl jöv hideg vízének. Ilyen ki-
marásra például hozza fel a tihanyi Aranyházat s az annak szomszédságá-
ban lev „gejzírkúpot“, továbbá a Csúcshegy és a Nyársashegy üregeit is

(22 116, 121). Jó fényképeket is közöl róluk. Magam aPávai Vájná cik-
kének megjelenése eltt a tihanyi hforrásokkal kapcsolatosan ugyanerre a
föltevésre jutottam, s azokról ilyen jegyzeteket készítettem (1931 április) és így
a barlangokra vonatkozó fejtegetéseit is az önigazolás érzésével olvastam.
Ilyen jelenségrl mór „A Szerencsi-sziget földtani viszonyai** c. munkámban
is írtam. Ott a legyesbényei Fulóhegy kvarcos rhyolilhtufájóban találtam
olyan odvasfalú üregeket, amelyeknek képzdéséi abban, a hidegvízben nem
oldódó kzetben is csak thermális hatással tudtam magyarázni (9 58 59). -

Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy az Aranyházat, jelen-

legi szerkezete alapján, nem minsíthetjük —
tudományos értelemben vett
gejzírmaradványnak. Csatornaszer üregét a legnagyobb valószínség szerint
utólagos oldás hatására kapta. Az oldó anyag leheteti meleg víz, vagy esetleg
gz. Az utóbbi kevésbbé valószín, mert a gz oldó ereje a forró vízének csak
töredéke. Az eredetileg fleg meszet, majd kvarcot lerakó forrásvíz összeté-
telének idvel úgy kellett megváltoznia, hogy oldóereje növekedett. Talán
szénsavban lett gazdagabb, s ezzel a forrásüledék meszél és a hidrokvarcit
meszes részeit erteljesebben oldotta.
Egészen hasonló jelenségei figyelhetünk meg a Csúcshegy Vitális
1.-tól felfedezett csatornaüregén is. A hegy csúcsáról NyDNy felé hidrokvarcit
 A Tihanyi félszi«el vulkáni képzdményei 425

sziklák ereszkednek le. Ilyen irányú rés mentén mködtek itt a lliermák. A
sziklák nyugati aljában. 221 m magasságban egy harangalakú sziklaüreg van
(22 9. á ) Nyílása 3.5 m magas, 2.5 m széles. Az ellipszisalakú szintes met-
szet üregeiül 4 m hosszú, 3 méter széles. Hossztengelye ÉÉK DDNy-i irá- —
nyú. De csak 4 m magasságig. Olt erre éppen merleges hosszlengely, 2 m
hosszú, m széles szakasz következik, amely hirtelen, boltozatosén elszkül,
1

és 0.5 m hosszú, 10 -15 cm széles nyílásban végzdik. Anyaga sejtes, csak

helyenként réteges hidrokvarcit. Sósavval legnagyobb része nem, vagy csak
minimális mértékben pezseg, tehát csaknem teljesen kvarc. Az üreg alsó és
fels részének fala corrodált, de alulról a 3. m zónájában sarkos. Fent, a kes-
keny kürt kezdeténél van egy dinnyenagyságú hosszúkás üreg, amelynek
nyílása lefelé néz, és a fala sima.
Feltn ebben az üregben ismét a boltozatossúg, és az üreg alsó részé-
nek a forráskúphoz mért igen tetemes 4x3 átmérje. Továbbá, hogy 4 m ma-
:

gasságban az alsó rész hossztengelyére éppen keresztbenálló üregrészlet kö-

vetkezik. Ezek is, meg a falak corrosiós bemélyedései is utólagos oldásra
vallanak.
Mindjárt a csúcshegyi üreg mellett, annak kürtjével egy magasságban
van egy lapos, lencsealakú, üreg (XXXV. tábla kép). Nyílása DNy felé néz. 1

—
Hossza 4.5 5m, szélessége 3 m, magassága m. Hossztengelye É D irrnyú
1 —
és 20°-kal délre lejt. Anyaga csak kissé sejtes hidrokvarcit, és sósavval jobban
pezseg, mint a leírt nagy kürté, tehát valamivel meszesebb. Mennyezetének
kzete sima, corrodált. Ez is azt a föltevésünket ersíti meg, hogy a tihanyi
hidrokvarcitban lev üregek, akár függleges tengelyek, akár nem, utólagos
oldódás eredményei.
A tihanyi forrásüledékek üregei és csatornái külön tüzetes tanulmá-
nyozást érdemelnének.
Egy tihanyi ember elbeszélése szerint 1925- vagy 1926-ban a Hár-
mashegyen nagy lyukra talállak. Ebbe Pilyin Gabit 4 5 m mélységig le- —
eresztették. A lyuk ott már széles volt, és oldalt tovább lehetett volna
benne menni.
Alighanem ez lesz az a „barlang", amelyrl, mint egy Horváth
nev gazda fölfedezésérl, legújabban a Barlangvilágban Margittay R.
is említést tesz (20 79) Ugyanott az Aranyházzal kapcsolatosan azt olvas-
—
suk, hogy abban, 7 8 évvel ezeltt (tehát 1934 35-ben) krobbantáskor —
„barlangira akadtak, amely nemcsak befelé terjedt, hanem elrészébl
több oldalfolyosó is kiágazott.
Az Aranyházat még, hála Istennek, eddig nem bántották, de a szom-
szédságában lev forráskúpokat csúnyán összetúrták. Ezekben vannak is
üregek elég bven (22 121 és a 8. ábra).
Nem hiszem, hogy a tihanyi forráskúpokkal kapcsolatban — kis tö-
megük miatt — barlangokról szó lehetne, az idézett laikus elbeszélések is

igazolásra szorulnak. eddigiekbl mégis valószínnek látszik,

Annyi az
hogy a forráskúpokban bven vannak kisebb-nagyobb, szabálytalan alakú
üregek, amelyek szintén az utólagos oldódásra vonatkozó föltevésünket
igazolják.
426 Hoffer András

A félsziget egyik legnagyszerbb forrásüledéke a Nagynyereg gerin-

cén van (6. kép). Errl mint egykori „felszökviz fortyogok lerakódásá-
ról' Vitális I. (30 125) és id. Lóczy
L. (15 326) is megemlékeznek. A
meszes hidrokvarcit itt, DDNy-ra, 200 m magasan) 60 m hosz-
(a csúcstól
szú és 6 m magas falat alkot. Alsó '/3-a finoman leveles, fels %-a sej-
tes, odvas. A leveles rész lemezei úgy hajlonganak, mintha gyrve vol-
nának. Természetesen ez a rétegeknek eredeti települése. A falban, külö-
nösen a réteges részben sok a nagyjából kelet felé, a rétegesség irányá-
ban mélyült mindenféle nagyságú üreg.
A Nyársashegy csúcsának KDK. oldalában, 2 3 m-rel a csúcs alatt—
is van a meszes hidrokvarcitban üreg, az ú. n. Rókalyuk. 1.5 m hosszú,
1 m széles és 1 m magas. Úgy látszik azonban, hogy eredetileg körmet-
—
szet 2 2.5 m átmérj kürt volt, de a felülrl belekerült törmelékkel
—
ersen betöltdött. Hossztengelye NyENy KDK. irányú. Fele ennek is be
van még mindig boltozva. Oldalai corrodáltak és ebben is vannak lefelé
nyíló nagyobb üregek. Ezek is éppen olyan corrosiós képzdmények, mint
az aranyháziak és a csúcshegyiek.
A Kálváriahegy (azeltt Attiladomb) tekintélyes, de szerencsétlenül
mesterségesen átformált forrásüledékérl már más helyen megemlékeztünk.
Hatalmas tömeg a Kerekdomb forrásdómja (XXXV. tábla 2. kép) és na-
gyon formásak az Akasztódomb és szomszédja (7. kép) és a tlük délre lev
forráskúpok is. Kár, hogy már erdeifeny csemetékkel beültették ket, s
így hamarosan csak közönséges semmitmondó erds halmokká válnak.
Az Aranyház környékén több forráskúpot azzal teltek tönkre, hogy java-
részüket elhordták útkövezésre. Ma már talán ezt nem csinálják, de a ro-
hamosan szaporodó villák tulajdonosai elszeretettel a forráskúpok fehér
kövét használják a kerti, ú. n. „kkultúrák“-hoz. Legfbb ideje volna már,
hogy a természeti ritkaság számba men és hivatalosan is természeti em-
lékekké nyilvánított pompás tihanyi forráskúpok eredeti, bolygatatlan és
fásítatlan voltukban valóban megvédelmeztessenek.
A forrásképzdmények térbeli elhelyezkedésérl mór említettük, hogy
abban törvényszerség nem állapítható meg. Még leginkább £-
kifejezett
D. irányú vonalak mentén való elhelyezkedésük sejthet.
Id. Lóczy L. akkori ismereteink alapján úgy vélte, hogy a bazalt-

tufával kapcsolatban levk túlnyomórészt vulkáni csatornák fölött ülnek.

Szelvényein így is rajzolta ket (15 146, 167, 169 á. XIV. B, C. D).
Tudjuk, hogy a bazalttufán aránylag kevés forróskúp ül, és ezek
közül kétségtelenül vulkáni csatorna fölött ülnek csak a Biológiai Intézet
mögött, a Vigyózó-féle villaleiken lev bizonyult.
Függleges elhelyezkedésükre jellemz, hogy néhány kivétellel a 150
m-es izohipsza fölött ülnek. Kivétel csak a két ló közölt lev 3 kis folt
(130 m, illetve 135 m) és a Biológiai Intézel mögötti (103 ás 110 m között).
Ez az elhelyezkedés bizonyos mértékben a korra is világot vet. A 150 m-
nél magasabban levk az eredeti térszínen, a két tó közölt levk már le-
pusztult területen, a legalacsonyabban lev balatonparli pedig a mór le-
veldött parlrészen mködtek. Idrendben is így következnek egymás utón.
 \ Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 427

Megfigyelésünk szerint a Kolostor alatt, a fels ponluszi rétegekben

nagy mennyiségben található mészcserép azt mutálja, hogy a félsziget te-
rületén már a bazaltkilörések eltt is volt forrástevékenység. Hogv pedig
a bazaltkitörések vége felé újra megindult, azt az Akaszlódomb és a Nyór-

sashegy közötti nyergen id. Lóczy L. és Vitális 1.-tól talált, bazalttu-

fák közé települi kövüleles mész (30 140). a Víztartály alatti úlbevágásból
megismert, szintén bazalttufával váltakozó mészlemezek és a Visszhang-
domb bazalttufájába települt hidrokvarcit rétegek bizonyítják.
A forrástevékenység a Tihanyi félszigeten már a bazaltkitörések eltt
megkezddött, a kitörések alatt, vagyis a legfels pontusziban is megvolt,
nagy arányokban azonban csak a bazalterupció után, mint posztvulkáni
mködés jelentkezett, mert hatalmas tömegei a bazalttufákon és a félsziget
déli részén a ponluszi rétegeknek a félszigeten általános kb. 150 m magas
felszínén ülnek. Ez utóbbi ténybl nyilvánvaló,
hogy a forráslevékenység
legerteljesebb közvetlenül a ponluszi után, vagyis a középpliocénben
(alsó-, esetleg középlevanlei) volt. A már ersen defladált, vagy talán még
csak inkább erodált térszínen, a két tó közötti területen, a fels pliocén-
ben mór gyöngült. Hogy azután mikor sznt meg végkép, azt ezid sze-
rint pontosan megállapítani nem lehet. Annyi bizonyos, hogy a Balaton
medencéjének betörése után, a félsziget keleti partján, a lépcsszeren le-
zökkent részen, a Biológiai Intézet mögött lev hidrokvarcit folt tanúsága
szerint még volt forrástevékenység.
Id. Lóczy Lajos, akkori ismereteink alapján, a Balaton meden-
céjének betörését a pleisztocén elejéie telte. Bulla Béla a Balaton kör-
nyékén végzett legújabb morfológiai tanulmányaiból inkább
azt új, st
legújabb pleisztocéninek sejti (3 25 — 26). Ha ez bebizonyosodik, a forrás-
tevékenység a Tihanyi félszigeten még az újpleisztocénben is tartozott.
A félsziget kis löszfoltjai a legnagyobb valószínség szerint újpleisz-
tocéniek és pedig würmiek (3 27). Rajtuk már nem láttam forrásüledéket.
Ennek megfelelen az utolsó glaciális idben és az után mór nem lett

volna a félszigeten forrásmködés. A lösz azonban itt olyan kis területet

borít, hogy a forrásüledékekhez való kétségtelen viszonyát, a jelenlegi fel-
tárásokból, nem állapíthattam meg. Tény tehát csak az, hogy a Tihanyi
félszigeten
a orrá s m k ö d é s e k a fels pontusziban
f

kezddtek, legnagyobb arányúak a középpliocénben

voltak és a pleisztocénben szntek meg.

Összefoglalás.

1. A
tihanyi tzhányók mködési módjuk szerint robbanános (ex-
plóziós) vulkánok kzetanyaguk szerint klazmatikusak. Szerkezetük sze-
,

rint rétegesek és diatrémák. Alakjuk szerint aszpitok, tufatölcsérek, tufa-

kürtk és egy homát (0 vár-vulkán). Képzdésük szerint poligének és mo-

nogének.
2. A tihanyi vulkánok f kitörése a pontuszi id legvégére, a Con-
geria balatonicás-triangularisos-rhomboideás szint fels fele lerakódásának
idejére esett, de mködésük átnyúlt a középs pliocénbe is.
 —

428 Hoffer András

3. A Tihanyi félszigeten a bazaltvulkánosság elbb indult meg, mint

a Balatonfelvidéken, mert tzhányói még a pontuszi tóban, tehát submari-
nusan is mködtek.
A
tihanyi vulkánok fokoziatosan csökken dinamizmusukkal nem
4.

a balatonoidéki bazaltvulkánosság utolsó vulkánjai, hanem annak csak

gyönge dinamizmusú széli fáciesei.
A
tihanyi vulkánok a Balaton északi partján húzódó
5. DNy. EK—
hosszanti, és a balatonkisszöllsi Evetes palakvölgy ENy DK. haránt tek- —
tonikai vonalak keresztezésén törtek föl.

6. A tihanyi vulkánok a balatonfelvidéki, kisalföldi, nyugatmagyar-

országi és stájermedencei bazaltvulkánokkal egyidsek és feltörésük a Stíllé
rhodániai kéregmozgásaival van összefüggésben. Kormeghatározás szem-
pontjából legfontosabbak köztülz a tihanyiak, mert egyedül ezeknek a klasz-
tikumában találtattak eddig kövületek.
r 7. A nem idszakosan felszök
tihanyi félsziget posztvulkáni forrásai
hforrások, vagyis gejzírek, hanem egyszer fel nem szök hforrások vol-
tak. Lerakódásaik üregessége utólagos oldás eredménye.
8. A tihanyi forráskúpok anyaga nem gejzirit, hanem forrásmész, for-

Ifiskvarcit (h drokvarcit), a legtöbbször pedig meszes forráskvarcit, illetve

kvarcitos forrásmész.
9. A tihanyi hforrások mködése a pontuszi id végén, már a bazalt-
kitörések eltt megkezddött, legerteljesebb a középpliocénben, közvetlenül a
bazaltkitörések után volt, és csak a pleisztocénben sznt meg.

IRODALOM.
I. Beudanl F. S. Voyage minéralogique et géologique en Hongrie. Törne
II. P. 497 — 502, 506, 509. Plán VII. Fig. 7. Carte géologique des bords du lac Ba-
laton. Paris 1822. — 2. Böckh János. A Bakony déli részének földtani vi-
szoyai. A Magy. Évkönyve. 111. köt. 1874.
Kir. Földtani Intézet 3. Bulla Béla —
d r. Újabb balatoni kérdések. Földrajzi Zsebkönyv. 1943. P. 23 — 30. Budapest. 1943.
— 4. Cholnoky Jen
dr. Tihany. Morfológiai megfigyelések. Mathemati-
kai és Természettudományi Értesít. XLVHI. köt. P. 214 235. 1932. — 5 Érdé —
I
y i Fazekas János. Geofizikai függelék a Jugovics Lajos : A Sághegy fel-

építése és vulkánológiai viszonyai c. cikke végén. Math. és Természellud. Érlesit.

LVI. köt. P. 1228 — 1231.’ 1937. — 6. Ferenczi István dr. Geomorfológiai
tanulmányok a Kismagyaralföld déli öblében. Földtani Közlöny. LIV. köt. P. 17
38. 1925. — 7. H a 1 a v á t s Gyula. A balatonmelléki pontusi korú rétegek
faunája. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. Palaeontológiai
függelék IV. 1911. — 8. Hoffer András d r. Diatrémák és explóziós lufalölcsé-
rek a Tihanyi félszigeten. Földtani Közlöny. LXXIII ( 1943). P. 151 — 158. — 9. Hoffer
András d r. A Szerencsi-sziget földtani viszonyai. Tisia. I. köt. 2. fiiz. Debrecen.
1937. — 10. H o f m a n n Károly d r, A Déli Bakony bazall-közelej. A Magy.
Kir Földtani Intézet Évkönyve. 111. köt. 3. fz. 1875 — 78» — II. Jugovics La-
jos d r. Az Alpok keleti végzdése alján és a vasvármegyei Kis Magyar Al-
földön felbukkanó bazaltok és bazalttufák (I. rész). A Magy. Kir Földtani Intézet
Évi jelentése 1915-rl. P. 49 — 73. — 12. J. W. J u d d. On the origin of Laké Bala-
ton in Hungary. Geological magaziné. New Series. Decade II. Vo). III. P. 5 — 15.
 A Tihanyi félsziget vulkáni képzdményei 429

1876. — < 13. Kuzsinszky Bálint d r. A Balaton környékének archaeologiéja.

A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. 111. köt. 1. rész. 2. sza-
kasz. 1920. — 14. Lóczy Lajos. A Balaton geológiai történetérl és jelenlegi
geológiai jelentségérl. Földrajzi Közleménye^. XXII. köt. P. 123—147. 1894. —
15. Lóczi Lóczy Lajos. A Balaton környékének geológiai képzdményei és
ezeknek vidékek szerinti telepedése. A Balaton tudományos tanulmányozásénak
eredményei. I. köt. I. rész. I. szakasz. 1913. — 16. Lóczy Lajos. A Balaton
környékének geomorfológiája. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz. XLV.
köt 1—2. Pótfüzet. P. 17. 1913. 17. Lóczy
1 —
Lajos dr. A Balatoníelvi- —
dék hegyszerkezele Balatonfüred környékén. A Magy. Kir. Földtani Intézel Évi je-
lentése 1916-ról. P. 353 — 388. — 18. Lóczy Lajos dr. A tihanyi hidrológiai
kutatások és azok geológiai tanulságai. Hidrológiai Közlöny. X. köt. (1930.) P.
123—135. Budapest. 1931. 19. Ih — Lrén ey Imre dr. Adatok a balalon-
melléki pannonié korú rétegek faunájához és straligráfiai helyzetéhez. A Balaton
tudományos tanulmányozásának eredménzei. I. köt. I. rész. Palaeonlológiai függe-
lék IV. 191 1. 20. —
a r g M i t I a y R i c h a r d d r. A Balaton vidékének barlang-
jai. Barlangvilág. XII. köt. 3 — 4. fz. P. 76—80.1942. — 21. Pap p Ferenc dr.
Tihany geológiai reambulációja. A Magyar Biológiai Kutató Intézet I. osztályának
Munkái. IV. köt. 1931. —
22. Pávai Vájná Ferenc dr. A forró oldatok
és gzök-gázok szerepe a barlangképzdésnél. Hidrológiai Közlöny. X. köt. (1930).
Budapest. 1931. 23. R é —
h y Antal d r. Földrengések a Balaton környékén.
t I

A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 1. rész. Geofizikai

függelék 3. szakasz. 1912. —
24. Alois S g m u n d. Die Basalte dér Steiermark. i

Tschermak's Min. u. Petr. Mitteilungen. XV XVIII. 1898. 25. Guido Stache — —

d r. Basaltlerain am Plaltensee. Verhandl. dér k. k. Geologischen Reichsanslalt.
Bd. XII. (1861 — 62). P. 145 — 148. — 26. Sümeghy József dr. Földtani meg-
figyelések a Zala-Rába közé es területrl. Földtani Közlöny. köt. P. 18 28 Lili. —
1924. — 27. Joseph Sümeghy dr. Führer im Ponlikum bei Tihany (Ba-
laton). Führer zu den Studienreisen dér palaeontologischen Gesellschaft. Budapest.
P. 49 — 58. 1928. — 28. Sümeghy József dr. A Gyri-medence, a Dunán-
túl és az Alföld pannoniai üledékeinek összefoglaló ismertetése. A
Magy. Kir.
Földtani Intézet Évkönyve. XXXII. köt. 2. fz. 1939. — 29. Elemér v. S z é-
d e c k y — K ardoss dr. Geologie dér rumpfungarlándischen Kleinen Tiefebe-
nen. Mitteilungen dér berg- und hütlenmannischen Abteilung an dér kgl. ung. Pa-
latin-Joseph-Universitát für Teichnische und Wirtschaftswissenschaflen. Bd. X. Teil
2. 1938. — 30. Vitális István dr. A balatonvidéki bazaltok. A Ballon
tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 1. rész. Geológiai függelék.
1911. —
31. Artúr Winkler
dr. Dér jungtertiáre Vulkanismus im steirischen
Becken. Zeitschrift für Vulkanologie. Bd. XI. P. 1 32. 1927 28. 32. A rtur — — —
Winkler— Hermádén dr. Geologischer Führer durch das Tertiar- und
Vulkanland des steirischen Beckens. Sammlung geologischer Führer. Bd. 36. Ber-
lin. 1939. —
33. V. R. v. Z e p h a r o v i c h. Die Halbinsel Tihany im Plattensee
und die náchste Umgebung von Füred. Sitzungsberichte dér kais. Akademie dér
Wissenschaften. Bd. XIX. Heft 2. Jahrgang 1856. P. 339 — 373.
 :

430

A BÁNHIDAI SZELIM-BARLANG „HIÉNÁS RÉTEG “-E.

Irta : dr. Gaál István.

Ezl a cikkemet —
legalább is ebben az alakjában aligha Írtam —
volna meg, hogyha a Földtani Közlöny LX1X. kötetének 10 12. füzetében —
nem látott volna napvilágot Mottl Mária „Volt-e aurigncicien intersta-
diális hazánkban ?“ címet visel értekezése. Ezzel ugyan nem azt akartam
mondani, hogy alábbi fejtegetéseim során kizárólag az idézett cikkben fog-
laltakkal óhajtok foglalkozni s azt meg még kevésbbé szeretném, ha kö-
vetkez mondanivalóim bárki érzékenységét sértenék. Nyomatékosan utal-
nom kell tehát arra, hogy voltakép nem egyedül a hazai aurignacikum
ilyen vagy amolyan megvilágításának kérdése, hanem az adta kezembe a
tollat, hogy legújabban újult ervel, nagy lendülettel folyó diluvium-kuta
lásaink fontos elvi kérdéseiben legalább a magyar kutatók megegyezését
elmozdítsam. Mert ma úgy áll a dolog, hogy ahányan annyi malom- —
ban rölünk. Nyilvánvaló, hogy ennek az állapotnak elbb-utóbb maga a
fcél a tudományos haladás issza meg a levét.
:

S mindez —
ezt is megvallom —
azért csalt ki engem a porondra
—
mert a bánhidai Szelim-barlangban az 1934 1938. évek nyarán nagy költ-
séggel végzett s örvendetes eredménnyel járt ásatásaimról szóló részletes
beszámoló sajtó alá rendezésével foglalkozom. Jól tudom ugyan, hogy az
elkészületben lev monográfiában rövidesen nyilvánosságra kerül meg-
állapításaim, következtetéseim egyikét-másikát nem kiséri majd általános
helyeslés. Ilyesmi azonban nem zökkent ki De azt mégis
útirányomból.
célszernek látnám, ha legalább néhány fbenjáró dologban elzetesen
megegyezésre juthatnánk.
Szükségesnek vélném elssorban a diluvium vagy ha jobban tet- —
szik :pleisztocén —
egyöntet beállítását és értékelését a Föld történel-
mének idszakai sorában. A szó szoros értelmében tarthatatlannak vélem
például a „quartér" elnevezést. Nem csupán azért, mert a „primér“-tl
kezdve a „terciér“-ig sem állhatja meg a helyét egyik sem, hiszen a —
„primér“ nagyon távol áll bolygónk történetének „els kor '-ától s így a
további ilyetén számozás amúgyis kútba esett, hanem tarthatatlan azért—
is,mert a „quartér" esetében ez a kis földtörlénelmi alemelet egy korszak
rangjában hivalkodik. Ez a rang pedig semmiesetre sem illeti meg.
Más helyütt (16) ezt az álláspontomat bvebben kifejtettem és meg-
okoltam. Ezúttal további taglalás helyett a kérdés megvilágítására bizo-
nyára elegend az alábbi szemléltetés

Újkor (Kainozoikum)

Paleogén Mesogén Neogén

(kb. 30 millió év) (kb. 30 millió év) (kb. 5 millió év)

Paleocén Eocén Oligocén Miocén Pliocén Pantocén

(kb. 1 millió év)

Pleisztocén Holocén
 A bánhidai Szelim-Barlang „hiénás réleg'-e 431

Kitnik ebbl, hogy az egész „quartér", — vagyis a pleisztocén és

holocén együttesen — idben alig ér föl a pliocén egyik emeletével, nem-
hogy az egész újkorral vetekedhetne. A „quartér" helyébe — minthogy a
pleisztocént mór más értelemben foglalták le — a pantocén elnevezést
ajánlom.
S ha mór az elnevezések elbírálása forog szóban, meg kell vallanom :

semmikép sem tartom helyénvalónak a magyar szakkörökben újabban el-

terjedt „jégkor" elnevezést a diluvium értelmében. Ennek a Németország-
ban lóbrakapott és ott, —
de csakis ott ! —
valóban meglehetsen találó
megjelölésnek átvételét semmi sem okolja meg sem nálunk, sem a világ-
irodalomban. Az területükön csakugyan volt akkor huzamosan „Eis-
zeit‘‘, de a miénken nem. És Ázsiában, Afrikában, meg Ausztráliában
sem. Azt se feledjük, hogy a Föld történelmének más idszakaiban is volt
eljegesedés. A diluviumit tehát külön jelzvel vagy legalább számozással
kellene ellátnunk. Ne tévesszük továbbá szemünk
ell, hogy a „jégkor“-t
könnyen olyannak vélheti a szakembereken kívül mindenki, amelyben
bolygónk egész fölülete el volt jegesedve. (Minek hozzunk forgalomba újabb
megtéveszt elnevezéseket? Hiszen az eddigiek is elég baji okoznak!?)
Last bút nt leasl —
ma már azt is tudjuk, hogy a diluvium mintegy
1,000.000 esztendre terjed ideje alatt lezajlott európai és amerikai „el-
jegesedett" évezredek együttesen mindössze 105.000 esztendt jelentenek.
Vagyis a diluvium lizedrészét töltötték ki. Jellemzk ugyan, de „pars pro
toto" lenne a jégkor elnevezés. Végül fölösleges bonyodalom származik
abból, ha az egész diluviumra értett „jégkor" mellett az egyes jeges sza-
kaszokat („Günz“, „Mindéi". „Riss“, „Würm", stb.) szintén „jégkorok" meg-
jelöléssel illetjük.

Egyszeren és világosan csak diluviumot vagy pleisz-

Írjunk tehát
1
tocént és az eljegesedett nevezzük „jeges szakaszokénak.
évezredeket
Kifejezésre juttatva ezzel azt, hogy a diluvium nem jelenti a földgömb el-
jegesedését és az egyes eljegesedések csak 5—11 ezer évig tartott sark-
köri éghajlatot jelentenek ma jóval enyhébb éghajlatú területeken.
Sznyegre kerülhetne ezekután a diluvium két-, három-, esetleg négy
szintre tagolása. Ez azonban ma még a legkevésbbé tisztázható, de nem
is túlságosan sürgs kérdés. Állandó jelleg tagolás különben sem sike-
rülhet addig, amíg a diluvium lefolyásának egyes részleteit a csillagászo-
kon kívül a föld- és séletbuvárok is ki nem hüvelyezik. Magam részérl
az általánosan megszokott hármas tagozást elméletileg ugyan már ma is
kivihetnek tartom, de megvallom, hogy künn a természetben csak a
felsdiluvium rétegsorában tájékozódom, míg a többire csak annyit mond-
hatok régibb, vagy
:
—
még régibb.
Sajnos ma még odáig sem jutottunk el, hogy a csillagászatilag, ré-
tegtanilag és slénytanilag egyaránt igazolt jeges (glaciális) és enyhe (inter-
glaciális) szakaszokat, valamint az iker jeges-szakaszok közé ékeldött

1
Utóbbit azért kerülöm, mert nagyon mesterkélt s emellett máris ketts alak-
ban (pleisztocén meg plisztocén) van forgalomban.
432 Gaál István dr.

megszakításokat pontosan azonosítani tudnók s ezenkívül az

(interstadiális)
egyes paleolit-kulturák idejével összhangzásba hozhatnók. Hogy ezen a
téren mekkora a bizonytalanság, st zrzavar, elég csupán a diluvium-
kutatók legkimagaslóbbjaira, illetleg a fölfogásukat tükröz táblázataikra
utalnom. Hiszen pl. B o u e, B a y e r,
ha e g e r s, G
1 W i r o m o v,
Penck, Soergel, Breuil, Obermaier Hillebrand, Roska
beosztását együttes összefoglaló táblázatban kívánjuk bemutatni, magában
is elég bonyolult föladat, mert mindegyik — sokszor lényegesen — eltér.
De ismétlem : vagy amolyan csoportosítás és összefoglalás
az ilyen
már másodrend kérdés és nem lényegbe vágó. Annál fontosabb azonban,
hogy valamely réteg smaradványait helyesen határozzuk meg s helyesen
értékeljük az s-éghajlat szemszögébl. Sürgsen és minden kétséget kizá-
róan tisztázandó, hogy mely növény- és állatfajok jelzi a meleg, enyhe,
hvös, illetleg sarki éghajlatnak. Mert ezen a téren sajnos hihetet- — —
len önkény vagy tájékozatlanság észlelhet.
A tájékozatlanság esetei rendszerint korábbi keletek. (Ma az önkény
divatja járja.) Akkor voltak napirenden, amikor a kutató a kezébe került
elefántcsontot komolyabb utánjárás nélkül mammut-maradványnak, illet-
leg az orrszarvúét gyapjas orrszarvútól származónak vélte s máris kész
volt a megállapítás : a bezáró réteg jeges (glaciális) képzdmény. Holott
késbb nem egyszer kiderült, hogy az elefántcsont darab Elephas trogon-
therii, az orrszarvúé pedig Merck-orrszarvújának maradványa volt. M o t t I

Mária idézett közleményébl látom, hogy nem ismeri, vagy nem mél-
tatta figyelmére azokat a cikkeimet, amelyekben az u. n. „barlangi" em-
lsfajok kialakulását és életmódját fejtegetem, s amelyek éghajlattani mér-
legelésétélettani alapra helyezem. Legyen szabad tehát legalább a kér-
dést legrészletesebben tárgyaló ilyen Írásomat (1) szíves
figyelmébe aján-
lanom. Annál is inkább, mert, mint további fejtegetéseim során kiderül, a
Diósgyri-barlang solutréi, valamint a bánhidai Szelim-barlang 4 és 3
(hiénás) rétegeinek smaradványai el nem hanyagolható útmutatással szol-
gálnak a szóbanlev rétegek éghajlattani megítélését illeten.
De mieltt ennek a kérdésnek egyes részleteibe hatolnánk, rá kell
mutatnom a diiuviumi állatvilág szereplésének arra a különös, egy idben
nagyon fölkapott értelmezésére, amelynek Nehring és német szaktársai
mellett az osztrák Bayer József volt egyik leglelkesebb szószólója.
Nálunk Kormoson kívül legújabban Moftl M. tolmácsolja ezt a föl-
fogást, amikor egyik magyarnyelv közleményében (2, p. 79) így ir: „A
pleisztocén eljegesedés egyes étappjait éppen ezért hazánkban szerintem
nem a glaciális és inlerglaciális faunák váltakozásából várhatjuk, ill
. . .

állapíthatjuk meg, —
ilyen hideg-meleg-hideg állattársaságcsere hazánkban,
mint arra már többizben utaltam, nem is mulatható ki (1 ?), hanem abból,
ha végigkövetjük, hogy az Elephas meridionalis-trogontherii, C.oelodoi}ta
etruscus — Mercki, Equus stenonis —
tnosbachensis, Ursus elruscus kénin- —
ger i-s, slb. állallársaság mint változott meg fokról-fokra egész jellegében, hogy
végül is a mammutos, lemminges és hóíajdos faunákban kulmináljon,
. . .

Szerény véleményem szerint ez a természetes fejldési sor többet árul el

 A bánhidai Szelim barlang „hiénás réleg" e 433

és hbb klimagörbél sok külföldi, nem élellmii alapra felépílell

od, mini
elmélet és azokhoz szabolt mesterkélt fauna-sorrend ". (! 1) S hogy semmi
kétségünk se legyen az iránt, hogy M o M. az egyszeri (?) vagy egy-
1 1 I

séges (?) eljegesedést vallók táborába tartozik, alább még ezeket írja :

„A magyar barlang- és slénykutatás egyöntetségét és szilárdságát

nagymértékben támogatja az a tény, hogy eddig még nem akadt magyar
barlang- és slénykutaló, aki bens meggyzdéssel a polyglacializmus
mellett telt volna hitet." (?)
Hogy az ezekbl az idézetekbl kisugárzó megállapításoknak és

1. kép. A Szelin újabb idben, sziklaomlás következtében kialakult második

bejárata (kis kapu). — Patay Pál felvétele, 1934

megggyzdésekntk alapjai min

mértékben teherbírók, legrövidebben és
legvilágosabban a Szelim-barlang rétegsorából,s kivált a „hiénás réteg -

bl napfényre kerüli smaradványok ismertetése révén tudhatjuk meg.

*

Jóllehet a Szelimbarlangban végzett ásatásaim fbb eredményeit több

helyütt vázoltam (3, 4), zökkenések és homályosságok elkerülése cél-
jából talán nem fölóseges a következket kiemelnem :

—
ketts bejárdú (1 kép) barlang 10 12 5 m vastag üledéksora több
A
diluviumi idszakas: biztosan megkülönböztethet képzdményeit tárja
elénk. Részletezbb 'izsgálattal egyik-másik rétegben több szintet mulat-
hatunk ki. Minthogy bailang-kitöltésrl van szó, külön mondanom sem kell,
hogy az üledéksor za\artalanságához, vagyis az egymásra települt rétegek
434 Gaál István dr.

idsorrendjéhez a kétségnek árnyéka sem férhet. A 45 m hosszúságban

kiásott barlangrészlet minden pontján fbb vonásaiban azonos szelvényt
kaptam. (2 rajz)
agyag települt a sziklafenékre. (Ezt a barlang
Legalul barnássárga
hátsó, termében egy vastag, els terme közepetáján két-három véko-
II.

nyabb, végül ell a nyílás közelében helyenkint már négy még vékonyabb
humusz-réteg tarkázta.) Ennek a rétegcsoportnak korát a belle nagyszám-
ban napfényre került jellegzetes kszerszámok alapján Hillebrand
kétségtelen moustérinek határozta meg. 2 Bvebb ismertetésével más
helyütt (10) foglalkoztam.
Ezt a rétegcsoporfot fed üledék folyóvízi eredet, kvarcos, szürke

2. rajz. A Szelim-barlang I. terme közepe tójának É-D-irán'ú szelvénye.

1 = moustéri agyag (a megkülönböztethet a-e szintekkel) 2 = moustéri szürke
= közbetelepülf lösz; 4 = sofutéi
;

homok; 3 — hiénás réteg; 3‘ lösz (hiénával*;

5 — magdaléni lösz 6 = jelenkori humusz
;

homok. Feltnen laza. Errl az is megállapítható volt hogy nem egyetlen

áradás hordaléka. Amit legvilágosabban az igazol, hegy benne egyhelyült
tzhelynyomokra bukkantam. (Hillebrand a kiskevélyi barlangból ír le
hasonló esetet.) Az ebbl származó faszéndarabkáket annakidején Hol-
lendonner hegyifeny (Pinus montana) maradványainak határozta
meg. Jól egybevág ezzel a rétegbl elkerült skarbú (Rangifer areticus

2 Minthogy a tipológiai alapon való túlságos résdelezést (pl. kora-, java'

késjeva-, korakés aurignacien s ehhez hasonlókat I) dóeltti tapogatózásnak lá-
tom, rendszerint csupán a jellegzetes kézmvességek elmvezését alkalmazom.
 —

A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg'-e 43c

R i c h.) zápfog, valamint agancstöredék. Az egyetlen innen kikerüli k

szerszám „nem jellegzetes," de anyaga (kvarcil) és kidolgozása egyezik a
mousliéri fekü leletein láthatóval.
Az idrendben következ réteg — kivált a barlang II. termében —
bven ontotta az emlscsontmaradványokal. (3 kép.) Az ásatás kezd
szakában különösen gyakori volt a hiénára (Hyciena crocula var. spelaea
G o I d f.) valló csont ; ezen a könny, sötétbarna agyagon így ragadt rajta
a „hiénás réteg" elnevezés. Mivelhogy errl a rétegrl az alábbiakban
még bven kell szólnom, most csak annyit jegyzek meg, hogy feküjétl
mindenkép, élénk sárga lösz-fedüjétl pedig színben élesen válik el. Vas-

3. kép. Ásatás az I. és II. terem határán.

3 = hiénás réteg ; 4 = solulréi lösz 5 ;
=
magdaléni lösz 6 ;
= jelenkori humusz.
Tóth Lajos felvétele, 1934.

tagsága nagyon ingadozó (0'2 —

4 4 m közt !); benne két nagy s több kisebb
tzhelyre bukkantam. Belle csak néhány tzk-szilánk került el, jel-
lemz paleolitot azonban nem találtam.
Az erre települt réteg lösz. Átlagos vastagsága 1'6 m. Ásatásaim
kezd szakában a hiénás rétegre települt jellegzetes löszt egész vastag-
ságában egységesnek véltem. De csakhamar föltnt, hogy mintegy 0'3 10
m vastag alsó szintjének egészen más az állatvilága, mint a felsnek.
Utóbb kihogy a barlang leghátulsó folyosójában kzettanilag is
is derült,
elkülöníthet egymástól ez a kétféle lsz. Legfontosabb ezúttal annak ki-
emelése, hogy míg alsó szintjében illetleg az immár elkülönítend ne- —
gyedik rétegben — nagyjában a hiénás réteg emlsfajai szerepelnek &
436 Gaál István dr.

belle jellegzetes solulréi „babérlevél" kerüli napfényre, a felsbb szint-

ben, vagyis az ötödik rétegben az uralkodó skaribu, valamint egyéb hi-
degtr és hidegkedvel állatfajok (lemming, hófajd) csontjaival együtt a
magdaléni ipar keszközei gyakoriak.
Különben a hiénás rétegnek a fedjében lev hiénás lösszel való
szoros kapcsolatát az I. terem szelvényében föltüntetett közbetelepült lösz
is igazolta. (2. rajz.)

A diluviumi réteg fedüjében

legfiatalabb átlag 1‘5 m vastag jelen-
kori hordalék (hatodik réteg) zárja a sorozatot.
A Szelim rétegsorának ilyetén részletezése során több tekintetben
kihívja érdekldésünket a hiénás réteg. Legelssorban emls-világa tn-
hetik szembe. Igaz, nem annyira változatosságával, mint inkább a ma-
radványok gyakoriságával. Ennek viszont nagyon érthet magyarázatát lel-
jük abban, hogy a két nagy és több kisebb tzhely tanúbizonysága sze-
rint abban az idben a barlangban állandóan tanyázott az ember. A leg-

több csont — százával —

a tzhelyek közelében hevert. Az emlsfajok
!

közül egyelre a következket sorolhatom föl :

Hyaena crocuta var. spelaea G o d f., Meles meles L. f. aurignaci- 1

cumi, 3 Canis lupus L. f. aurignacicumi, Ursus spelaeus R o s e n m., Felis leo

L. f. aurignacicumi, Alces machlis 0 g. f. aurignacicumi, Vulpes vulpes L.
f. aurignacicumi, Cerous canadensis asiaticus Lyd., Bison priscus B I b.,

Equus sp. (ferus fossilis ?), Elephas sp. (trogontherii-primigenius ?), Castor
íiber L. f. aurignacicumi. — A
amely az eddigi sorozatnak jel-
többi fajt,

legét különben sem módosítja, az anyag részletes feldolgozása után, a

Szelim-barlangról tervezett monográfiában sorolom föl.
A hiénás réteg szerves maradványainak sorozatát érdekesen egészíti
ki a II. teremben, a földszintrl számított 3'45 m mélységben talált, kis-

ujj nyi vastag, 10 cm hosszú gallylöredék. Égetésnek nyoma sincs rajta.

Ezenkívül a tzhelyeken bven gyüjtheltem faszéntörmeléket.

Mint már említettem, a hiénás rétegben nehány teljesen jelentékte-
len kívül semmiféle kszerszámra nem akadtam. Rendkí-
lzkszilánkon
vül feltn vonás ez annál is inkább, mert hiszen a tzhelyek, (4. kép)
;

valamint a feltört és széldobóit állatcsontok bizonysága szerint talán az

egész „hiénás" idszakaszon ót állandóan lakott volt a Szelim-barlang. A
keszközök szembeszök hiányát, aminek okait érdemes volna kikutatni,
alig enyhítheti a napfényre került 12 db. „fogpenge". Annál kevésbbé, mert
ilyen pengét a Szelim moustiéri rétegében is találtam s más barlangokban
is mindaddig használták, amíg barlangi medve élt. A Szelim hiénás rétegé-

nek korát tehát mindenkép a kézmvesség esetleg útbaigazító nyomai nél-

kül, csupán a szerves maradványok, illetleg a réteglani helyzet alapján
kell eldöntenünk.

3
Jelenkori faj nevét visel diluviumi növény és állatfajok elnevezését ille-

ten, _ m jnt legutóbb (18) bvebben is kifejlettem — az a fölfogásom, hogy a

megkülönböztet jelz a legtöbb esetben nem tájékoztat eléggé.
„fossilis" Ezért

nemcsak célszer, hanem sokszor szükséges a szint nevével való megjelölés.

 A bánhidni Szelim-barlang ..hiénás réleg"-e 437

Ez a föladat semmi nehézségbe sem ütközik, mert a hiénás réteg

szerves maradványai amúgy is eleget mondók a réleglani helyzet pedig ;

semmiféle kisiklást nem lesz lehetvé. Hiszen már említettem, hogy a fekü-
rétegekbl elkerült faszéndarabkákat a Pinus montana maradványainak
ismerte föl H o e n d o n n e r. Ez az adat a Rangifer arclicus R c h, f.
I I i

moustiéricumi egy zápfogával és agancslöredékeivel együtt elég ahhoz, hogy

az áradmányos szürke homokrétegei jeges szakasz képzdményének mi-
nsítsük. S minthogy a homok alatt kétségtelen musliéri üledék van, nyil-
ván eldönthet, hogy ez utóbbi a „meleg", az elbbi a homok pe- — —
dig a „hideg" mustiéri képzdménye. A hiénás réteg feküje tehát fels-
mousliéri.
A fedréteg korát illetleg egy pillanatig sem lehelünk bizonytalan-
ságban. Mert jóllehet a negyedik réteg emlsfajai megegyezk a hiénás
réteg fajaival, —
legföljebb a hiéna mutatkozik valamivel ritkábban, de —

4. kép. Az egyik nagy tzhely. 2 = moustéri homok ; 3 = hiénás réteg.

Liszy Lajos felvétele. 1934.

másfell hogy ez 9 réteg jellegzetes sárga lösz, meg hogy benne „ba-
az,
bérlevél" el. a solutréi kort elfogadhatóan igazolja. A tévedést
fordult
kizárja az is, mert a negyedik réteg a barlang I. termében kzeltanilag el
sem különíthet az ugyancsak löszbl álló ötödik rétegtl. Ez utóbbiban
viszont sarkköri fajok gyakorisága mellett a magdaléni ipar k- és csont-
eszközeinek- gyakoriságát állapítottam meg. Ilyen összefüggésben tehát a
hiénás réteg kora máris így adódik aurignacikum második fele
: solut- —
réikum eleje.
Szóbajöhelne itt, mint további részlet, annak esetleges körvonalazása,
hogy az aurignacikumnak vagy solulréikumnak melyik szintjével lehetne
a Szelim hiénás rétegét azonosítani ? (A „szint" itt elssorban réteglani
megjelölés kíván lenni !} A megoldást illeten újra csak arra kell utalnom,
hogy a hiénás réteg állatvilága szoros kapcsolatban áll a negyedik réte-
gével ; st kzeltanilag sem áll tle messze. Ezzel szemben a fekütl min-
438 Gaál István dr.

denesetre jelentsebb hézag választja el. Nyilvánvaló tehát, hogy a hiénás

réteget az aurignacikum fels, vagy ha
úgy tetszik a solulréikum legalsó
szintjébe kell beillesztenünk. Ha jól tájékozódtam a magyar srégészet
idevágó mai fölfogását illeten, úgy ez a fels- aurignacikum egyjelentés a
H i Ie b r a n d-féle protosolutréikummal. De ezt egyrészt csak azért tettem
1

szóvá, mert szakirodalmunkban nem mindig, s külföldön még kevésbbé

világos és érthet az aurignacikum és protosolutréikum egymáshoz való
viszonyának értékelése másrészt meg azért említem, mert a barlangjaink-
;

ból elkerült keszközök —

úgy látszik —
gyakrabban felelnek meg a
protosolutréi típusoknak, mint az aurignaciaknak.
Ezúttal éppen ennek a diluviumi szakasznak éghajlata az, amely
kissé bvebben és határozottabban megvilágítható és ennek alapján utóbb
esetleg egészen pontosan megállapítható lesz, hogy a fels-aurignacikum
idben egybeesik-e a protosolutréikummal vagy sem. Ezt a megvilágítást
azonban meg kell elznie a jeges korszak éghajlat-ingadozásaira vonat-
kozó mai ismereteink rövid vázolásának. Erre meg annál is nagyobb a
szükség, mert a diluvium éghajlati viszonyainak megítélése terén még
mindig mélyreható eltérések vannak egyes kutatók fölfogása között.
Mint a közölt idézetekbl látnivaló, Mottl M. a leghatározottabban
síkraszáll az egyszeri (?) —
vagy talán inkább egységes (?) eljegesedés —
tana mellett. Ezt természetesen senki sem veheti s nem is veszi tle— —
rossznéven. De azt mégis kifogásolnom kell, hogy a monoglacializmust
valósággal egyedül üdvözít tantáléiként fogja föl s azt az állítást koc-
káztatja meg, hogy „eddig még nem akadt barlang- és slénykutató,
aki bens megyzdéssel (?) a polyglacializmus mellett tett volna hitel."

Ezzel a kijelentéssel szemben áll ugyanis az a tény, hogy Kormoson,

Kadicon és Mottl Máriá-n kívül senki sem tett —
hitet a mono-
glacializmus mellett! Papp Károly és Cholnoky Jen egyetemi
eladásaik során, Hillebrand, Tasnád i-K ubacska, Bogsch slény-
és barlangtanulmányaikban, Bulla, Kéz, Scherf lösz-, terrasz-, illetleg
talajkutatásaikkal kapcsolatban hangoztatták a többszöri eljegesedést valló
álláspontjukat. Jómagámat alig merem említeni (jóllehet 1923 óla jó né-
hányszor megírtam ugyanezt), mert hiszen közleményeimrl Mottl
Mária szinte rendszeresen nem vesz tudomást. Csakhogy én ezt a meg-
különböztetett bánásmódot — legalább egyelre —
azzal óhajtom viszo-
nozni, hogy az közleményeit — ha nem veszi rossznéven ezentúl —
fokozott figyelemmel fo/om kisérni. Hiszen valóban hálásnak kell lennem
azért, mert Mottl M. alkalmat nyújt a monoglacialista álláspont tartha-
tatlanságának igazolására.
Hogy ne kerítsünk a szükségesnél nagyobb feneket a dolognak, a
bánhidai Szelim-barlang rétegsorára térek vissza. Újra hivatkozom arra,
hogy a hiénás réteg feküje réteg-, kzet-, valamint slénytani szemszögbl
egyaránt csakis jeges szakasszal egyids képzdménynek minsíthet.
Mert: 1. terrasz-jelleg lerakodás, továbbá 2. hegyi feny, valamint 3. s-
karibú maradványait zárja magába. De ebben a cikkemben fölösleges to-
vábbi példákra hivatkoznom, mintegy szavazattöbbséget gyjtenem annak
 A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg“-e 439

támogatására, hogy a mousliérikum második felét magyar, lengyel, német

és francia kutatók egybehangzóan hiJeg éghajlatúnak találták. Az idevágó
további részletezést az érdekld a mousliérikumról szóló fejtegetéseimben
(10) találja meg. Most elég csupán arra hivatkoznom, hogy legutóbbi táb-
lázatában maga Mo M. is „koraglaciális alemelet'-be sorozza be a
I I I

késmouslérikumot (5).
1
De itt következik a bökken s ennek következté-
ben a —
zökken !

Mint az egységes eljegesedés tántoríthatatlan hívének, Mo t t I

Máriának nem maradt egyéb választása, mint a moustiérikumra követ-

kez szinteket a kora-aurignacikumlól a kés-solutréikumig — egyetlen
„javaglaciális" alemeletbe zsúfolni bele. Úgy vélem, egyszeren azért, mert
a „kora“ után a „java“, ezt követen pedig a „kés-glaciális" alemeletek-
bl kell a pleisztocén legnagyobb részét kitölt „glaciális emeletinek meg-
szerkesztdnie.
Ebben az összeállításban azonban minden lehet, de a valóságos vi-
szonyoknak megfelel beosztásnak és csoportosításnak nyoma sincs. Rész-
letekbe mélyed boncolgatást itt mellzhelnek tartva, csak arra hívom
föl a táblázat szerzje figyelmét, hogy a Szelim-barlang tanúbizonysága
szerint a moustiérikurn végétl a kora-solutréi szakasz végéig egyáltalában
semmi sem igazolja valamelyes sarkköri éghajlat fokozatos kialakulását.
A Szelimben rnég a solutréi löszben is hiéna és lombosfák maradványai
— vagyis viszonylag enyhe éghajlat bizonyítékai — találhatók. S hogy ez
a solutréikum nem a szakasz elejét, hanem inkább késbbi szakaszát je-
lenti, a lándzsahegyen kívül a fedüben lev magdaléniennel való szoros
összefüggésébl következik. Ezt a réteget tehát a lösz ellenére sem lehet
olyan jeges szakaszba helyeznünk, mint amin a Finus montana s mous-
tiéri kvarchomok, meg a lemminges magdaléni lösz. Vagyis röviden a :

fels-moustérikum végétl a solutréikum mondjuk esetleg korasolut- — :

réikum —
derekáig sarkköri éghajlatról a Kárpátok medencéiben szó
sem volt. Ami természetesen annyit is jeleni, hogy a Szelimben minden
kétséget kizáró módon megállapított két jeges szakasz közé hosszabb ideig
tartott, többé-kevésbbé enyhébb szakaszok ékeldtek.

Közbevetve megjegyzem, hogy az alpesi jégvájta cirkuszvölgyek, a

közép- és északnémel morénák (Gö z n g e r), nálunk folyólerraszok (K é z t i

A.) és löszrétegek (S c h e r Bulla) vizsgálata révén ugyancsak legalább

f.

két — illetleg még több —

eljegesedett idszak bizonyítékai állnak elt-
tünk (11 — 13). Hogy ez utóbbi bizonyítékok nem slénytaniak, hitelessé-
gükbl milsem von le. — Kivált akkor, amikor a Szelim-barlang rétegsora
— legalább két eljegesedés erejéig — a kívánt slénytani bizonyítékokkal
is szolgál. Egyúttal újra megersíti azt a Bayer — Mottl -tói taga-

4
Hogy ezt a „kora glaciális" (?) alemeletet az alsó-acheuléicumtól számítja
s igy a sülli enyhe éghajlatra valló (Ce növény- és állatvilágot
tis australis, stb. !)

— egy enyhe ?-jelleI — inkább a krapinai Rhin.

idesorozza s természetesen annál
Mercki-ve jellemzett koramoustiéri képzdményt (ezt már ?-jel nélkül !).
1 minden- —
esetre jogosulttá teszi a kérdést milyen alapon kerülnek egy alemeletbe ezek a
:

szintek s milyen jogon viselik igy együttesen a „koraglaciás" jelzt ?

440 Gaál István dr.

dásba vett régebbi megállapítást is, hogy a szerves világ egyes fajai, ille-
tleg fajcsoporljai bizony ide-oda tolódlak a diluvium folyamán. Termé-
szelesen csak azok, melyek életmódja ezt megkívánta és lehetvé telte.

Okfejtéseim során minden erltetés nélkül, valóban önmagátó dom-1

borodott ki a lény, hogy a fels-moustiéri jeges éghajlat megszakadt, azaz

megenyhült. Igaz, ezt M o t M. sem tagadja. Igen ám, de ha ebbe a
t I

fénybe belé nyugodnia, mint törhellen monoglacialislának legalább

is kellett

úgy kellett mentenie a helyzetet, hogy ezt az enyhülést csak „viszonyla-

gosának (?) és rövid tartamúnak igyekezzék beállítani. Mert úgy látszik-
a fölmelegedés esetében lényegbe vágó ennek tartama is ; hiszen, ha a rö-
vid tartam igazolása sikerül, elrántható a „jelentéktelen megszakítás”,
„oscilláció”, amivel az egységes jégkorszak tétele továbbra is érvényben
tartható.
Ha az idtartam kérdését feszegetjük s egyelre
csupán a földtani
korszámítás alapjára helyezkedünk, úgy találjuk, hogy akár interstadiális-
nak, akár interglaciálisnak nevezzük a közbeékeld enyhülést, elenyé-
sznek, jelentéktelennek nem mondhatjuk. Rétegtanilag igazolt tény a Sze-
limben, hogy a fels- (hideg) mouslérikum után hosszabb id telt el, amíg
a kvarchomokra következ könny, sötét-barna agyag-réteg lerakódása
(jórészt szél utján) megkezddött. Világos ez abból, mert a hiénás réteg a
solulréikummal való szoros kapcsolata miatt protosolutréinél vagy fels-
aurignacinál régibb nem lehet. Hogy az alsó- és közép-aurignaci hézag
nem látszólagos, illetleg sem a kvarchomokban, sem a hiénás-rélegekben
nem kereshet, bvebb bizonyításra nem szorul. Ha a Szelim az aurig-
nacikum egész tartama alatt lakott lett volna, ez a megszállók kicserél-
désében is kifejezésre jutott volna. Mór pedig való, hogy a hiénás réteg
minden smaradványa feltnen egyverel. Tény tehát, hogy a Szelimben
a két jeges szakasz közé az alsó-, közép- és fels-aurignacikum, illetleg
az ezt kiegészít, vagy helyettesít protosolulréikum, valamint a solutréi-
kum els szakaszainak együttes ideje ékeldött. 5 Hogy ezek a szakaszok a
viszonylagos korszámítás mértékével mérve sem mondhatók különösebben
rövideknek, más rétegekkel való szembeállítás révén, de még inkább s-
lénytani alapon valószinsílhet.
Áll elssorban az, hogy a hiénás rétegben, illetleg az ezzel azonos
szintbe es képzdményekben feltnen gazdag növény- és állatvilág
maradványai rejtznek. Ez a szerves élet sem alakulhatott ki máról-hol-
napra. De leghalározoltabbá, leginkább szembeszökvé az teszi a kél je-

ges szakasz közötti megszakítóst, hogy ez a növény- és állatvilág mer-

ben eltér a jeges szakaszokétól.
A növényvilág jellegén ez az els pillanatra meglátszik. A fels

"’A mousliérikumot közvetlenül követelt els szakaszoknak azonban üle-

dékük nem maradt.
 ) )

A bánhidai Szelim-barlang „hicnás réteg“-e 441

mouslérikum hegyi fenyjét a hiénás rétegben túlnyomórészt lombos fák s

itt-otl talán erdei feny váltják föl. Újra említenem kell itt a 3'45 m mély-

ségbl 1934-ben napfényre került 10 cm hosszú, kisujjnyi vastag gallytö-

redéket. Az efféle leletek ritkasága miatt azon nyomban megkértem
is

volt Hollendonner Ferenc barátomat, szíveskednék a fanemet

pontosan meghatározni. A gondos ésHollendonne r-ll megszokott ala-
pos vizsgálat meg is történt.

A velem közölt eredmény : „A gally barkócafa ( Sorbus torminalis

darabja /“

Szerencsémre ezt a megállapítást Hollendonner a Magyar Bar-

langkutató Társaság egyik szakülésén (1935) a Szelimrl eladásomhoz
tartott

történt hozzászólásában nyilvánosan is megismételte. Még pedig — a már

akkoriban megnyilvánult kétkedéssel szemben határozottan és részle- —
tesen kifejtette, hogy miután a gallynak mindegyik szövetfajét alaposan
és kényelmesen vizsgálhatta, (hiszen nem csupán faszéntöredékrl van
szó a meghatározás helyességéért kezeskedik.
I)

Mindezt azért volt szükséges így részleteznem, mert Mottl Mária

.“
„Volt-e aurignacien stb. cím cikkében
. . egyfell a valóságnak meg
nem felel beállításban ismertette a Sorbus torminalis meghatározásának
körülményeit, másrészt a lelkiismeretes tudós kutató mintaképének, azóta
elhunyt H olle ndo nner-ü nknek tudományos mködését egészen ferde meg-
világításba helyezte.
Nem födi ugyanis a valóságot Mottl M. szövegének ez a ki-
tétele : Hollendonner ...,,a növénymaradványt feltételesen bar-
kócafának (Sorbus torminalis állapította meg.“ Föltételes megállapítás-
ról, mint föntebb kimutattam, szó sem
M. a föltételesség ön-
volt. Mottl
kényes közbeszúrásával talán mentpalló! kívánt nyújtani a vélt tévedés
kiigazítására; erre azonban olyan szakembereknek, mint Hollendon-
ner is volt, nincsen szükségük. Ha tévednek, mert hiszen ennek le- —
hetetlenségét senki sem állíthatja, — egyszeren és nyíltan beismerik. Biz-
tosan tudom, hogy a talpig ember Hollendonner, ha élne, szintén
így tenne.
A ferde megvilágítás tényét pedig Mottl M. szövegének következ
részlete meríti ki: „Hollendonner. kutatásait most tökéletesített mód-
legeredményesebben
szerrel és a Sárkány S. folytatja." Ki nem érzi ki
ebbl az idézetbl, hogy Mottl M. véleménye szerint Hollendon-
ner még tökéletlen módszerrel, tehát nem a legeredményesebben dol-
gozott ?
Erre kötelességem annyit megjegyezni, hogy a tudományos kutatás
nagy veszteségére korán elhunyt tudósunk eredményességének ilyetén le-
kicsinylésére Mottl M. egyáltalában nem lehet jogosult.
Különben pedig valóban kór volt az ominózus Sorbus gallyacska
újabb átértékelése mialtt Mottl Máriá nak ennyire lelkendeznie. Mert
amint magának Sárkány Sándor nak szives szóbeli közlésébl, va-
lamint egyik idevágó közleményébl (17) tudom, a Sorbus torminalis meg
 442 Gaál István dr.

a S. aucuparia között oly csekély a szövettani eltérés,* hogy az G meg-

határozását sem mondhatja 100 %-ig biztosnak. 1 Másrészt pedig, ha csak-
ugyan madárberkenye lenne is a kis töredék, egymagában akkor sem
forgathatná ki enyhe jellegébl a hiénás réteg növény* és állatvilágét. Mert

nehány faszéndarabot még szintén megvizsgált volt Hollendonner és

közölte velem, hogy „biztosan lombosfák maradványai”. Ehhez még csak
azt fzöm hozzá, hogy az Istállóski-barlang két aurignaci szintje közül
az alsóban csupa rozmaringfeny, a felsben meg Picea és Pinus silvest-
ris mellett Quercus robur vagy sessilifora. Acer sp. (pseudo-platanus) és

Sorbus sp. ( aucuparia ?) faszénmaradványait határozta meg Sárkány.

Tehát ime már itt is jelentkeznek a lombosfák Föltnhetik továbbá a fa- !

jok meghatározásának bizonytalansága. S ha szemügyre vesszük, hogy a

Gerecsében kb. 270 m magasan fekv Szelim-barlangtól több, mint egy
teljes földrajzi szélességi fokkal van északabbra a kétszer magasabban
(550 m) fekv Istállóski-barlang, —
még hozzá minden tekintetben na-
gyobb hegységben, a Bükkben 1 —
még arra is gondolhatnánk, hogy a
diluviumnak ugyanegy szakaszában nehány foknyi lehetett a különbség a
két pont évi középhmérséklete közölt. Kivált nyaraik hmérsékleti és id-
járási viszonyai lehettek jelentsebben eltérk. Röviden semmi rendkívüli :

nem volna abban, ha a Gerecsében tölgynek, juharnak, berkenyének több

meleget és napfényt kívánó fajai díszleltek volna, mint a Bükkben 8 De
ennek föltételezésére is csak az esetben szorulnánk, ha az Istái lósk
aurignaci juharfája határozottan A. pseudoplatanus-nak, berkenyéje pedig
kétségtelen S. aucuparia-nak bizonyulna, amirl eddig nincs szó.
Még arra szeretném Sárkány Sándor figyelmét fölhívni, hogy
az Istállóski-barlang két aurignaci szintjét kór volt egyesítenie, illetleg
a két szint együttes flórája alapján „az aurignacien-kulturájú sember ide-
jének" éghajlati viszonyairól egységes képet rajzolnia még hozzá olymó- ;

don, mintha a fenyk általános uralma jellemezte volna az egész aurig-

nacient. Mert hiszen ma már Bacsók György csillagászati számításai
révén (6) még határozottabb elttünk a Szelim réteg-
megvilógitásban áll

sorában is megállapítást nyert tény, hogy az eljegesedett szakaszok közé

ékeldött enyhülést és fölmelegedést nem szabad sem egész lefolyásában
egyenletesnek, sem általában enyhe éghajlatúnak beóllitanuk. A Milán-
kovics nyomán megindult újabb csillagászati vizsgálódás során, de
kivált Bacsók számításai révén megtudtuk, hogy az „enyhe" szakaszok
idején voltakép különböz éghajlati típusok váltogatták egymást. így pél-
dául a Würm I. és Würm II. közti megszakítás idején, amikorra az —
0
A különbség mindössze annyi, hogy a Sorbus aucuparia évgyri éleseb-
ben (! ?) határollak, mint a barkócatáéi. Ezt pedig Hollendonner is nagyon
jól tudta.
1
Gregus P. egyik dolgozatában (15) szintén érinti ezt a kérdést, de oly
bizonytalanul és zavarosan, hogy nincs okom reá bvebben kitérni.
8
A két hegyvidék erdségében ma is megkülönböztet vonást jelent a Gere-
csében bven tenyész virágos kris Fraxinus ornus) pompás fejlettsége
( s ezzel
szemben a Bükkben gyér és alárendelt szereplése.
 A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg"-e 443

-aurignaci és solulrei iparokat föltételezzük —

az eljegesedést 10.400 évig
tartott szubarktikus idszak 500 évig tartott nagy meleg,
követte, ezt —
B ács ák elnevezése szerint „antiglaciális", —
majd 11.500 évig mérsé-
keltebb meleg váltotta föl. Erre 7500 évig ismét forró nyarakkal és enyhe
telekkel jellemzett anliglaciális éghajlati kilengés következett. Az ezt föl-
váltó, 3000 évig tartott szubarktikus szakasz pedig már a Würm II. beve-
zetje volt.

Ezzel egyúttal egy fölmelegedett (úgynevezett intersladiális) idszak

képét is megrajzoltuk. Amibl viszont a vázlatos éghajlati viszonyokon
kívül kiderült az is, hogy az intersladiálisl semmiféle tekintetben sem sza-

bad az interglaciálissal szemben másodrangú jelenségként kezelnünk, —

amit különösen Bacsók többszörösen hangsúlyoz. Egyfell, mert egyik-
másik interglaciális tartama nem sokkal szárnyalta túl a nagyobb inler-
stadiálisok tartamát, másrészt pedig éppen az utóbbiak idején s nem az
interglaciálisokban fejldtek ki a legersebb antiglaciális és szubtrópikus
éghajlati kilengések. Kitnik ebbl, hogyha az aurignacikuniol „csak" inler-
stadiálisnak ismerjük is el, korántsem érjük el vele az egységes (? I) jég-
kor jelentsebb megszakításokat nem szenvedett (? I) lefolyásának kidom-
borításál, amire pedig M o M. akkora súlyt helyez.
1 1 1

Ha pedig a monoglacialisták idegenkednek az immár abszolút

számokkal tájékoztató évszámoktól, a Szelim-barlang rétegsora révén mó-
dunkban áll réteg- és slénytani bizonyítékokkal is támogatni az eljege-
sedések közé ékeldött idszakok éghajlatának többszöri megváltozását.
A Szelim legalsó —
moustiéri agyagjáról —
most csak any-
nyit, hogy a rélegcsoport változatossága, valamint a közbeékeldött hu-
muszréteg maga is eleget mondó. Mindez legalább annyit mindenesetre
elárul, hogy a korszak éghajlatában többrendbeli ingadozás észlelhet. A
bennünket itt közelebbrl érdekl aurignaci-solulréi szakaszról már emlí-
tette n, hogy egy nagyon enyhe jelleg (legalább szubtrópusi) s ezenkívül

egy ersebb lehlés bélyegeit magánvisel réteg tarkítja a képet. Ez utóbbi-

nak legalsó szintjében még van egy-két hiéna s valószínleg lombos fa
is, följebb a magdalénikumban azonban ezek átengedik a teret a hideg-
tr, majd hidegkedvel fajoknak.
Ám ezzel szemben egészen más a hiénás barna réteg növény- és
állatvilága. Mert hogyha a most vitássá (?) tett berkenye gallyat ki is kap-
csoljuk, még mindig fönnáll a fanemek lombos jellege. S ezt kiegészíti az
emlsfajok sorozata. Igaz, ezt a sorozatot a „csak" interstadiálisra gondoló
s az állat- és növényvilág folyamatos, zökkenésmentes kialakulásét hir-
det monoglacialista teljesen más jellegnek iparkodik föltüntetni, mint
amin a valóságban volt. S ezt úgy véli legkönnyebben elérni, ha a hié-
nái és medvét „Darlangi" jelzje alapján hidegkedvelnek tünteti föl s
ezenfölül a teljesen kétes, vagy pontosan meg nem határozható selefánt,
meg sorrszarvú csontmaradványokat —
analógiák alapján (I ?) a —
mammut, illetleg a gyapjas orrszarvú csontjainak fogadja el. Mert ennyi
e'ég szokott lenni arra, hogy az állalíársaságot „hidegének, „valódi gla-
ciálisának jelentse ki.
444 Gaál István dr.

Mindezzel szemben ismételten és nyomatékosan utalok itt magára

az emlssorozatra. Különösen ajánlom azt az egyszer kísérletet, hogy a
Szelim hiénás rétegével egyveret emlssorozatot, amin a Diósgyri Bar-
langé is, amelyben rendesen vaddisznó, barna medve, gím, bölény s
ezekhez ill más fajok is szerepelnek, —
írjuk le úgy, hogy a szintén
szerepl oroszlán, hiéna és medve neve melll a „barlangi", az elefánté
melll a „primigenius" jelzt elhagyjuk. Az eredmény az lesz, hogy az
egész állattársaság minden állatismerben a „meleg fauna" képét fogja
fölidézni. S hogy ez nem csalóka kép, bizonyítja a csillagászoktól kimuta-
tott anliglaciális vagy szubtrópusi éghajlat, amely minden interglaciálisban
s méginkább minden interstadiálisban többször is kialakult, s bizonyítja,
hogy a fölsorolt fajokkal együtt szerepel a tölgy s egyéb hasonló fény- és
melegigény lombosfa.
Ha pedig a hiénás rétegek emlsfajai közt egy-egy valódi mammut,
gyapjas orrszarvú, illetleg karibú csontmaradványa akad, egészen termé-
szetes arra hivatkoznunk, hogy egy-egy kivételesen szigorú télen északibb
tájakról vagy a legközelebbi magas hegységbl messzire elkóborolt pél-
dányról lehel szó. Vagy pedig, kivált közelben fekv hegyvidék esetében,
maradványfajokra gondolnunk.
kell
Szólnom lehetne ezekután a barlangi hiéna, oroszlán és medve élet-
módjáról. Ezt az életmódot, st a fajok leszármazási kérdéseit is feszeget-
tem már a Diósgyri-barlang diluviumi emlseit ismertet, elbb idézett
cikkemben. Nem óhajtva ismétlésekbe bocsátkozni, a benne elmondottakat
csak nehány ponton egészítem ki.
Minthogy semmiféle mesterkedéssel és erszakolással sem tehetjük
túl magunkat azon a lényen, hogy a fels-diluvium Közép-Európájában
legalább két ízben sarkköri éghajlatról kell szólnunk s minthogy ez ma-
gában foglalja egy nagyon szélsséges éghajlati kilengés megismétldését,
vagyis visszatérését: semmi lehetetlent nem láthatunk abban, hogy egyes
növény- és állatfajok, amelyek a kilengések ell kitérhettek, újra vissza-
térienek, azaz bizonyos megszakítással két esetleg több — ízben sze- —
repeljenek ugyanazon a helyen. Ez nemcsak hogy nem lehetetlen, de st,
— amint a Szelim két s-karibús rétege is bizonyítja de facto, kéz- —
zel foghatóan igazolt tény. De hiszen másfajta ingadozást, ide-oda tolódást
az egységes jégkorszak hívei is fölismerlek. Ilyen például az erdségek
meg a füves mezk jellegzetes fajainak eltnése és ugyanott újabb föl-
lépése.
Említenem kell itt újra a hiénás réteg fels részében közbetelepült
löszt. Amíg pontosan nem tudjuk eldönteni, hogy a Würm 1— Würm II

között lezajlott 33.000 esztend négyszeri éghajlat-változásával mikép függ

össze az aurignaci, illetleg solulréi kultúra, s ezek fejldési szakaszai
hogyan jelentkeztek Európa különböz pontjain, addig a szóban lev
lösz-lencse csupán éghajlat-ingadozást jelent. Legföljebb annyiban érde-
kes, hogy jeges szakasszal semmikép sem hozható kapcsolatba.
Mo tM. közleményeibl ersen kicsendül az a fölfogás, hogy az
I 1

ide-oda tolódás nem fér össze az általános fejldés törvényével. Nos, ezt
 A bánhidai Szelim barlang „biénás réleg"-e 445

az aggodalmát nem oszthatom, egyszeren azért, mert mini látjuk — —

teljesen alaptalan. Hiszen azt, hogy az Elephas meridionalis tvogonlherii —
— —
primigenius, vagy az Ursus etruscus Deningeri speloeus, illetleg más —
hasonló fejldési sorok kialakuljanak, az eljegesedések s egyéb éghajlati
kilengések meg nem akadályozták. (St, talán még el segítették is!) Na-
gyon téved lehál, ha valaki csak azért, hogy a fejldési sorok simán fo-
kozatos kialakulását kidomborítsa, a közbees természeti jelenségeket va-
lódi mivoltukból teljesen kiforgatva, egészen egyoldalúan és célzatosan
írja le. Ilyen erszakolás szembeszök bizonyítéka az olyan „javaglaciá-
I is " alemelet is, amelyben igazi sarkköri éghajlat nem volt.

Rengeteg kézzelfogható bizonyíték szól amellett, hogy alapjában

helytelen az „általános, fokozatos lehlés" olyalén diluviumi lefolyására
hivatkozni, amely „már a fels pliocénben biológiai hatásaiban is észre-
veheten és amely azután a Würm 11-ben kulminált."
megnyilvánult
(VI o I.)tEz a lelzés bizony nemcsak a
t 11-ben, hanem más he- Wrm
lyütt máskor is megtörtént, közben pedig, amit szintén bizonyítani tudunk,

-ersen fölmelegedelt éghajlatú, a jegeseknél sokkalta hosszaab ideig tartó

idszakok is voltak, amelyekben az ezeknek megfelel növény- és állat-
világ volt uralmon. Ez pedig akárhogy forgassuk, váltakozó „kulminálós".
*

• Errl az állatvilágról a Diósgyri-barlangról irtcikkemre való ismé-

telt hivatkozás kapcsán nehány szóval itt is meg kellemlékeznem.
Azt csak röviden érintve, hogy a diósgyri s a bánhidai hiériás réteg
közt a kézmvesség szempontjából bizonyos fokozat-különbség mutatko-
zik, földtörténeti szemszögbl az egykorúság bizonyosnak mondható. (De ezt
is csak azért említem, hogy kitnjék nem egyedül a Szelim-barlangban
:

szerzett tapasztalataim vezettek megállapításaimban.)

Elssorban a „barlangi" hiéna s a „barlangi" oroszlán az a két em-
lsfaj, amelynek éghajlattani megítélésében sokan tévedtek. Nem tagadhat-
juk ugyan, hogy az oroszlánnak közeli rokona, az Amúri tigris valóságos
hidegtr, esetleg hidegkedvel változata az indiai királytigrisnek s ennek
alapján gondolhatnánk arra is, hogy a „barlangi** oroszlán ugyancsak ilyen
életmódot folytató fajváltozat volt. Csakhogy ennek ellene szól az, hogy az
oroszlán szereplése igazi glaciális képzdményekben részint nem kellen
bizonyított, részint pedig egészen téves. Annál bizonyosabb, hogy a két-
ségtelenül „meleg" moustérikumban élt, a kétségtelenül „hideg" magdaléni
üledékekbl viszont hiányzik ami nyilván amellett szól, hogy a jeges sza-
;

kasz nem volt ínyére. Nem jelentéktelen idevágó tény továbbá, hogy Görög-
országban és Kis-Ázsiában még a történelmi ókorban, vagyis szubtrópusi
éghajlat idején is élt oroszlán több kutató szerint ez a diluviuminak egye-
;

nes leszármazottja volt. Abból, hogy ez a fajváltozat meleg-mérsékelt és

nem hideg éghajlat alatt élte túl a diluviumot, szintén az következik, hogy
a diluviumnak is csupán enyhe éghajlatú szakaszaiban élt Közép-Euró-
pában.
Ugyanígy ítélem meg a „barlangi" hiéna esetét is. A komolyabban
446 Gaál István dr.

hideg solutréi idszak folyamán Európa legnagyobb részébl eltnik csu- ;

pán Spanyolországban, tehát enyhe éghajlati területen maradt meg a dilu-

vium végéig. Éghajlattani következtelésekre ezeket az adatokat sokkal meg-
bízhatóbbaknak tartom, mint az olyanokat, amelyek glaciális képzdmé-
nyekben is szerepeltetik a hiénát. Megjegyzem ugyan, hogy lehetséges olyan-
földrajzi fekvés hely, ahová nyár idején —
nagy ménesek vagy lulokcsor-
dák nyomában —Dél-Európából eljuthatott egy-egy elkóborolt példány.
Egy fecske azonban nem csinált nyarat —
a diluviumban sem.
Míg tehát ez a két ragadozó faj sohasem lehetett az eljegesedett, ille-
tleg sarkköri éghajlatú terüietek jellegzetes, állandó lakója, vagyis általá-
ban egyenesen a meleg szakaszok jelzjének tekintend s emellett az ide-
odatolódást is könnyen bírta, —
a „barlangi" medve talán némileg más-
ként bírálandó el. Rétegtani szereplése ugyan alig különbözik rokonaiéitól
de minden valószínség szerint nagyobb bundája s vegyes táplálkozása
valamivel hidegebb éghajlat elviselésére is képesítette. Gondoljunk itt els
sorban arra, hogy a barlangi medve nálunk a magdaléni képzdmények-
ben is —bár ritkán —
elfordul ezenkívül pedig arra, hogy si törzsé-
;

nek egyenes leszármazottja, a kodjak medve ( Ursus Middendorfi) ma a

nagyon zord éghajlatú Alaszkában él. Az elmondottak alapján tehát úgy
látom, hogy a barlangi medve csontmaradványai az esetek túlnyomó ré-
szében a hiéna és az oroszlán maradványai értelmében bírálandók ugyan
el, de hozzátehetjük egymagában nem bizonyít olyan határozottan
:

enyhe éghajlat mellett, mint a másik két ragadozó.

Ki kell emelnem, hogy mindhármuk szereplése a mousliéri eljegese-
dés eltt és után kétségtelenül bizonyos ; ide-oda tolódásuk tehát vitán fö-
lül áll.
*

Hogyha a diluvium természetes tagozódásának körvonalai már kez-

denek is kibontakozni, de még messze vagyunk attól, hogy az egyes réteg-
sorokban fölismerhet ilyen vagy amolyan éghajlatú szakasz helyét a dilu-
vium naptárában minden esetben pontosan meg tudjuk jelölni. Mert a pon-
tosabb egykorúsítást nálunk ez ideig jóformán kizárólag tipológiai alapon
próbálgatták, ez pedig magában nagyon ingatag alap. Hiszen ma még azon
is vitáznak, vájjon Tatán moustérikum van-e, vagy protosolutréikum (7), Ság-
várolt pedig aurignacikum-e, vagy magdalénikum ? (8). Az egyik szakember
szerint Erdélyben van chelléikum (még pedig bven !\ a másik szerint errl
szó sem lehet. (9). De európai vita folyik még most is olyan kérdések fölött
is, hogy van e egyáltalán protosolutréikum vagy nincs? Még feltnbb,
hogy gyakran a chelléi és a campygnii megkülönböztetése okoz nehézsé'
get és nyújt alkalmat vitákra a szakembereknek. S ha számbavesszük azt,

hogy a solulréi és aurignaci iparok váltakozására is van példa, hogyan

fogadja el a földbúvár azt a hogy kszerszámok alapján a proto-,
tételt,

ó-, korakés-aurignacikum, vagy magdalénikum

kora-, korajava-, késjava-,
szintjei pontosan rögzíthetk ? Kivált, mikor sokszor szemük ell tévesz-
tik a régészek, hogy ilyetén szintek még Európában sem voltak mindenütt

azonos idejek És ha szemük ell tévesztik azt, hogy az ember valame-

I
 :

A bánhidai Szelim-barlang „hiénás réteg“-e 447

lyesf már akkor is magát a környezet behatásától s igy lakó-

függetlenítene
helyéhez szívósabban ragaszkodott, más esetben könnyebben hagynatta el
azt, mint növény- és állatkorlársai.
Arrólsem szabad megfeledkeznünk, hogy — mint minden kézmves
ipari terméken — a kszerszámokon is nagyon sokszor ütközött ki a ké-
szít egyénisége. Ez pedig lehetett ízlés tekintetében korát megelz épp-
úgy, mint messze elmaradott. Innen van, hogy sok esetben egy-egy jelleg-

zetesnek mondott szerszámtípus vagy kidolgozási mód sehogysem illik belé

a lelhely paleolit-sorozatába s tág terel nyit mindenféle okoskodásnak.
De hiszen a föld- és slénybúvároknak b tapasztalatai vannak a „vezér-
kövületek" korjelz értékét illetleg !

Mindezek számbavételével korainak tartom azt a kísérletet, hogy a

paleolit kézmvesség megkülönböztethessük, s
fokozatait hajszál-pontosan
fölöslegesnek vélem, hogy egyes vagy hiányzó eszköztípusok
elkerült,
alapján messzemen következtetésekre ragadtassuk magunkat, örüljünk
annak, hogv a java s a kés moustiérikumot els sorban a szerves —
maradványok „meleg" és „hideg" jellege alapján meg tudjuk határozni. —
A továbbiakban is bizonyos, hogy az aurignacikum egyes fokozatait
csak olt tudjuk majd meghatározni, ahol jellegzetes növényi és állati ma-
radványokkal együtt fordulnak el szem eltt tartva azt, hogy az inter- ;

glaciális vagy intersladiális korok többféle éghajlati kilengésekbl tevdtek

össze.
A Szelim hiénás rétegérl biztosan megállapítható, hogy enyhe id-
szak képzdménye. Ám azt, hogy interglaciális vagy interstadiális-e ez az
enyhe szakasz, csak abban az esetben dönthetnk el biztosan, ha a fels-
moustiérikumról kétségtelenül megállapíthatnék a Würm I-be, vagy Würm
11-be tartozását.De azt is hangsúlyoznom kell, hogy BacsékGyörgy vizs-
gálatai óta nagyon jelentéktelenné zsugorodott az interglaciális és inter-
stadiális szakaszok közötti különbség. Egyelre az a fontos, hogy az aurig-
nacikum két jeges szakasz közötti „enyhe" idszakra esik, épp úgy, mint
az úgynevezett protosolutréikum. Ezek a kézmvességek tehát nálunk id-
ben ha nem azonosak, de egymáshoz nagyon közelesk.
Különben pedig kétségtelen, hogy a Szelim hiénás rétegét célszerbb
protosolutréinek, mint aurignacinak jelölni, mert a fedüben lev solutréi-
kummal kzettanilag is, meg slénytani szempontból is szoros kapcsolat-
ban áll.

IRODALOM.

1. Saád, A. G a á I, I. : A Diósgyri-barlang fels-diluviális keszközei és

faunája. — Oberdiluviale Steingeráie und Sáugerreste aus dér Höhle von Diósgyr
bei Miskolc. Dolgozatok — Arbeiten — Travaux 1935, p. 56 — 75. 2. M o 1 1 1, M.
1549—1939. Barlangvilág, Bd. IX. — 3. G aá 1, 1.: A bánhidai Szelim-barlang
ásatása. —
Die Ausgrabungen in dér Selim-Höhle bei Bánhida, Természettud. Köz-
löny, Bd. 67. Pótfz., p. 49—63. (nur. ung.). 4. Gaál, I.: A Szelim-barlang ásatá-
sának újabb eredményei. —
Neuere Ergebnisse dér Ausgrabungen in dér Selim-
Höhle. Természettud. Közlöny. Bd. 68, Pótfz, p. 42 43. (nur ung.) 5. o 1 1 1, — — M
 ::

448 Greguss Pál dr.

M. : A bükki európai vonatkozásban.

mousterien Das Mousterien des Bükk- —
Gebriges. Geol. Hung. Ser. Palaeont. Budapest 1938. 6. B a c s á k. Gy. Az — :

interglaciális korszakok értelmezése. —

Zum Verstándnis dér interglazialen Zeitab-
schnitte. Az Idjárás, Budapest 1940. 7. H e b r a n d, J.— Magyarország s-
i 1 1 :

kkora. —
Die áltere Steinzeit Ungarns. Arch. Hung. Bd. XVII. 8. K a d i c. 0. —
A jégkor embere Magyarországon. —
Dér Mensch zr Eiszeit in Ungarn. Földt.
Intéz. Évk. —
Miit. Jahrb. Ung. Geol. An. XXX.-l. 9. R o s k a, M. Das Altpa- — :

láolithikum von Baszarabasza-Brotuna in Siebenbürgen. Die Eiszeit 1927. 10. —

Gaál, St. v.: Das Kiima des ungarischen Moustérien im Spiegel seiner Fauna.
Ann. hist.-nat. Mus. Hung. Bd. XXXlV, 1941. 11. S c h e r 1, E. —
Versuch einer :

Einteilung des ungarischen Pleistozáns auí moderner polyglazialistischer Grundlage.

Verh. III. Intern. Quartár-Konf. Wien, 1936. 12. Kéz, A.: A Duna györ-buda- —
pesti szakaszának kialakulásáról. —
Über Entstehung und Entwicklung des Donau-
abschnittes zwischen Gyr und Budapest. Földr. Köziem. Bd. 41, Budapest 1934.
— 13. B u a, B.
1 Dér pleistozáne Löss im Karpathenbecken. Földt. Közi. Bd. 67,
1 :

Budapest, 1938. 14. —

Bayer, J. Dér Mensch im Eiszeitalter. Leipzig-Wien
:

1927. —
15. Greguss, P. Kritikai megjegyzések a magyarországi prehisztorikus
:

faszenek meghatározásaira. — Kritische Bemerkungen zu den Bestimmungen dér

ungarischen praehistorischen Holzkohlenreste. Botan. Közi. Bd. 37, Budapest 1940.
— 16. Gaál, I. : Az egriekkel azonos „harmadkon" puhatestek Balassa-Gyarma-
ton és az oligocén-kérdés. Über die mit dér Egerer gleichaltrige tertiáre Mollusken-
Fauna von Balassa-Gyarmat und das Oligozán-Problem. Ann. hist -nat. Mus. Hung.
Bd. XXXI, 1937 — 38. — 17. Sárkány, S. Az lstállóski-barlang faszén-marad- :

ványainak anthracotomiai vizsgálata, Botan. Közi. Budapest, 1939. — 18. Gaál, 1.

Hogyan alkalmazzuk jelenkori állatfajok nevét diluviumi eldeikre? — 19. Mo 1 1 1,

M. : Volt-e aurignacien interstadiális hazánkban ? — Gab es ein Aurignacien-Inter-

stadial in Ungarn ? Földt. Közi. Bd. 49, Budapest, 1939. — 20 M o 1 1 1, M. : Das
Aurignacien in Ungarn. Eiszeit Bd. 4. Freiburg i. Br. 1942.

ADATOK MAGYARORSZÁG SZARMATAKORI FÁINAK

SZÖVETTANI VIZSGÁLATÁHOZ.
Irla : Dr. Greguss Pál.

(a XXXVI -XL1V táblával.)

(A német szöveg kivonata.)

Megjegyzések Elise Hofmann: Ericoxglon arborea, Ulmoxylon

campestre, Ilicoxylon aquiíoliurn és Aceroxylon campestre
meghatározásaihoz.

E. Hofmann a Tisia III. kötetében, 1939-ben megjeleni dolgoza-

tában néhány magyarországi fát határozott meg a Tokaj-Eperjesi Hegység
szarmatakori riolittufáiból. Ezek Ericci arborea, Ulnms campestris, Acer
:

campestre és Ilex aquifolium voltak. A megvizsgált törzsek jelenleg a

debreceni egyelem ásvány-földtani intézetében vannak. Csiszolatokat ké-
szíttettem bellük, de pontos összehasonlítás révén arra az eredményre
 2

A várpalotai lignit növényszövettani vizsgálata 449

jutottam. hogy a kérdéses kövületek mindegyike más, mini aminek Ho(-

m a n n meghatározta. Ezeket a megállapításokat a német szövegben rész-
letesen bizonyítom, itt említem meg, hogy az Erica arborea-nak
csak azt
meghatározott törzs a Fraxinoxylon komlosense n. sp. az Ulmus campeslre-

nek meghatározott fa Celtixylon palaeohungaricum n. sp. lehetett, míg az Acer

campesti is nek, illetve llex aquifolium- nak determinált fák is inkább Aceroxy-
lon cf. pataeosaccharinum, illetve Ilicoxylon (cf. falsani ?) fajok leheltek.

Adatok a füzérkomlósi és füzérkajatai szarmatakorú fakövületek

xylotómiai vizsgálatához.

Leírom részletesen a német szövegben a Carpinoxylon luingaricum

nov. a Pterocarya cf. massulongi- és elterjedésüknek, valamint rokoni
sp.-t, 1

kapcsolataiknak problémáival foglalkozom.

*
A VÁRPALOTAI LIGNIT NÖVÉNYSZÖVETTANI VIZSGÁLATA
Irta ; Dr. Sárkány Sándor. > <
t

(Xt.V— XLIX. tábla melléklet.)

A várpalotai lignitbánya több mint fél évszázados múltra tekint vissza.

Fejldése során sok viszontagságon ment át. Legnagyobb jelentség volt
az 1929-ben történt modernizálása. Ez idtl kezdve szénnemesít beren-
dezéssel egyben ahydrálták a kibányászott lignit-anyagot s így annak gaz-
dasági értékét emelték és szállíthatóságát biztosították. Ennek az eljárásnak
az alkalmazása nélkül ugyanis a körülbelül 40°/o vizet tartalmazó lignit, a
a levegn való állás következtében szétrepedezik, majd elmállik, elporlik.
Földtani szempontból, az eddigi vizsgálatok alapján megállapítható,
hogy a várpalotai szénanyag a középs miocén korszakból, a helvetien
emeletbl származik. A szénréteg pontosabb települését a mellékelt szel-
vény tünteti fel (1. kép). A rétegek alulról felfelé a következképpen he-
lyezkednek el az alapkzetet triász-korú (középs triász) üledékek alkotják,
:

(L). Erre közvetlenül a középs miocén (fels mediterrán) rétegei települ-

nek. Mégpedig alul 400 m. vastagságban grundi típusú homokos, kavicsos,
meszes üledék található (2). Erre ketttl tizenhárom méter vastag agyag-
réteg következik, lignit nyomokkal (3.). A felsorolt két rétegbl mutatott ki
Szalai Tibor különböz kövületeket. Az agyagrétegre különösen a
Cerithium lignitarum és a Cerithium pictum a jellemz. Ezen az agyag-
rétegen helyezkedik el azután a lignit telep átlagosan 6 m-es, pontosab-
—
ban 4'5 87 m. vastagságban (4). A lignit réteget egy keskeny (1 —
cm vastag) medd zsinór (4a) alsó és fels padra különíti (4). Az
eddigi fúrások tanúsága szerint általában az egész széntelep, teljes

vastagságában, barnaszénbl áll, amelynek egyes részleteiben a fás

* Eladta a szerz a Magyarhoni Földtani Társulat 1942. évi január hó 7.-én

tartott szakülésén.
450 Sárkány Sándor dr.

szerkezet A telep alsó részében inkább

szabadszemmel is felismerhet.
sárgás szín gyantadús el. (Az általam feldolgozott anyag fás réteg fordul
ebbl az a'sóbb részbl származik.) A lignit telepre azután egy egészen
vékony agyagréteg helyezkedik 15— 40 cm. vastagságban Nerithina picfa-val
(5.), majd egy 50 cm. congeriás pad következik (6), erre 60— 80 m. vastag-

ságban palás, halpikkelyes diatoma-földréteg ülepszik (7.), amit azután

—
8 15 m. vastagságban riolit-tufapad borít be (8 ). Eddig tartanak a középs
miocén üledékei. Ezután következnek a felsmiocén- (szarmata) korú üle-
dékek, kavicsból és homokból 70 — 90 m. vastagságban (9.).

A 60 esztends múltra visszatekint bányának a szénanyagát T u -

zson János vizsgálta meg kb. 35 évvel ezeltt. Mikroszkópi vizsgála-

O-O-O-O-O-O-Q-O-O-O-O-O O O O • • O
•O O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O-O a

4 - -4- -t í 1 } 1 1 1
b b t- — H- .4-
h I I í
f- h I t-
i

I
1
t- I f-
-4 - 4

1 1 in 1 1 u i m 1 1 1 1 n nn 1 1 1 1 1 1 1 1 n 1 1 1 1 1 uri 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 1 iinTrm m~
*
ISI
4

o o o O o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o
0 o o o o o o o ö o o o o 0 o o o o o o o o o o
0 o o o O o o o o o o o o o o o o o o o o o o
0 o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o

1. kép: A várpalotai szénbánya vázlatos földtani szelvénye.

tainak eredményeképpen hogy a várpalotai lignitben talált megállapítja,

anatómiai bélyegek „a Cupressineae és Taxodieae-Uez tartozó fák leg-
:

nagyobb részén megvannak Hangsúlyozza továbbá, hogy „E fák túl- ".

:

nyomó részének hisztologiai szerkezete egymáshoz oly hasonló, hogy nagy-

részt még a genusok megkülönböztetéséhez sincsenek támpontjaink A
várpalotai kövület teljesen egyez a Ciyptomeria fájával A Criptome- ; . . .

ria-n kívül a W eüingtonia, Taxodium, Cupressus, Chamaecyparis, Juniperus,

Biota, Thujo s még más ezekkel rokon Coniféra-k fája is megegyezik a
kövületünkkel, s hogy azt éppen a Cryptomeria-hoz hasonlítottam, annak
oka hogy a megvizsgált praeparatumaim közül a C. japonica fájából
az,
készült metszeteken a leghasonlóbb szerkezetet tapasztaltam .“ E meg- . .
 A várpalotai lignit növényszövellani vizsgálata 451

állapításai Tuzson nem állítja határozottan azt, hogy a vár-

ellenére
palotai lignit a Cryptomeria maradványa volna, hanem mint a „Cupressites
csoportba tartozó fossiliát írja le s esetleges késbbi vizsgálatokra bízza a

közelebbi meghatározást. Akkor talán nem is gondolt arra, hogy ez kb. 35

év múlva fog bekövetkezni.
Két esztendvel ezeltt ugyanis egy tanulmányi kirándulás alkalmával
szerencsém volt a várpalotai bányatelepet közelebbrl megismerni. Ekkor
ígéretet lettem az oltani szakférfiaknak, hogy amennyiben megfelel anyagot
küldenek, azt újból mikroszkópiái vizsgálat alá veszem és a ma ismeretes
növényszövettani bélyegek alapján megpróbálom a fajazonosílást, illetve a
közelebbi meghatározást. Az Bölcs Erzsébet
elmúlt év tavaszán
egyetemi hallgatón közvetítésével Blazsek Károly bányafintéz úr
révén kaptam elég jó megtartású anyagot. A szenesedésnek induló dara-
boknak egyes részein a fás szerkezet els pillanatra felismerhet volt. A
szakemberek közlése szerint, szabadszemre ilyen jó megtartású darabok, a
bánya szénanyagában, elég gyakran fordulnak el.
Mikrolechnikai feldolgozás szempontjából azonban a várpalotai szén-
anyag nem nagyon elnyös, mert bels struktúrájában különböz deformációt
mutat. A rétegesen elváló daraboknak egy része ugyanis fekete szín, fa-
szénhez hasonlóan törékeny és porlik, más része viszont kkemény, barna-
szín, ebben az évgyrk szabadszemmel is kivehetk s jól látszik, hogy
valamilyen fatörzsnek a maradványa. Az utóbbi kkemény részbl vágtam
ki, vasfrésszel, a mikrotechnikai feldolgozáshoz szükséges darabokat. A
lignitdaraboknak mikrotom-metszésre való elkészítésére a következ eljárást
alkalmaztam: a 2x2x2 cm-es lignit-kockákat, puhílás céljából 96 °/o-os alko-<,
hóinak, tömény glicerinnek és desztillált víznek 1:1:1 arányú keverékébe
helyeztem. A puhító keverék behatolását az anyagba légszivattyúval segí-
tettem el. Ez körülbelül 3 óra hosszat tartott. Majd 12 napig ebben a
keverékben maradt az anyag ez id alatt annyira meglágyult, hogy mikro-
;

tommal [„C“ késsel] könnyen metszhettem. Ily módon 15 és 20 H- vastag-

ságú metszeteket készítettem sorozatban, melyek fokozatos víztelenítés
után, xylolon keresztül, kanadabalzsamba zárva kerültek mikroszkópi vizs-
gálat alá. A teljes érték vizsgálat érdekében 3 irányban készültek a met-
szetek és pedig: keresztmetszetben, érint irányú és sugárirányú hossz-
metszetben. Sajnos, metszés közben a metszetek kisebb-nagyobb darabokra
szétváltak —
különösen a keresztmetszetek, az évgyr határok mentén.
Ennek ellenéreazonban a meghatározáshoz szükséges anatómiai bélyegeket
sikerült megfigyelnem. Igaz ugyan, hogy az ersen deformáló erk hatása
miatt a szénnek általános mikroszkópi szerkezete sok tekintetben más volt.
mint az összehasonlításul szolgáló récens anyagoké, azonban a finomabb
szerkezetbeli sajátosságok a deformáció ellenére is megmaradtak. A mikro-
tom- metszetek kiegészítésére maceralumokat is készítettem. Ezeket részben
kálilúgban való fzéssel, másrészt egy órán át cc. salétromsavban, majd
14 órán 50%-os salétromsavban való áztatással állítottam el.
át
A vizsgálati anyag mikroszkópi szerkezete. Évgyrk. A keresztmet-
szetek vizsgálata alkalmával már kis nagyítás mellett szembetnik az anyag
452 Sárkány Sándor dr.

évgyrs szerkezete, továbbá a szenesít folyamatok (hmérséklet, nagy

nyomás) deformáló hatása a bels struktúrára (XLV. kép). Különösen az t. 1.

évgyrknek a korai (tavasszal keletkezett) pásztája tnik ki ebbl a szem-

pontból. A korai pászta nagy üreg vékonyfalú elemei ugyanis annyira
összepréseldtek, hogy a legtöbb helyen még a sejtes szerkezet sem álla-
pítható meg. Az évgyrknek egymáshoz való viszonya az egyes lignit
darabok keresztmetszetén nagyon eltér. Megegyezés abban mutatkozik,
hogy az évgyrk jóformán minden metszeten, egymáshoz viszonyítva, a
felületre ható nagy nyomás következtében érint irányban eltolódlak. Ez
agyrészt az egysejtszéles bélsugaraknak az egymásután következ évgyrk-
ben való helyzetébl tnik ki, másrészt az évgyrk ftömegét alkotó víz-
szállító sejteknek a tangentialis eltolódásában és radiális irányú összenyo-
módásában mutatkozik (XLV. 2. kép). További jellemz strukturális vonás
t.

az, hogy az évgyrknek, a felismerhelellenségig összepréseldött és hullá-

mosán rétegzett korai pásztáiban csak a bélsugarak, meg helyenként a
gyanta-tartó sejtek körvonalai láthatók (XLVI. 5. kép). Míg a kési pasztá-
I.

ban, vagyis a nyáron keletkezett vaslagfalú elemekbl álló évgyrrészletben,

a bélsugarak kb. 45°-os szögei zárnak be az évgyrhatár vonalával, addig
—
a korai pásztában 5 10°-os szögben ferdültek el. De egyes évgyr-részek-
ben a bélsugarak a hullámos szerkeszel korai pásztában az évgyrhatár
vonalával még ennél is kisebb szöget zárnak be, st sok helyen av^al
párhuzamosan futnak. Pedig normális körülmények között, a recens fák
évgyriben, a bélsugarak az évgyr határ vonalához viszonyítva általá-
ban 90°-os szög alatt futnak. Összehasonlítva egymással a különböz év-
gyrket, ugyanabban a lignitpróbában, a szenesedési folyamatnak a leg-
különbözbb fázisait figyelhetjük meg, úgy a korai, mint a kési pászlák-
ban. Különösen az utóbbiakban mutatkozik nagy változatosság, mely els-
sorban a vaslagfalú vízszállító sejtek falának szerkezetében, színezdésé-
ben, fokozatos deformálódásában, végül teljes elszenesedésében nyilvánul.
(XLVI. t. 5., 6. kép.).
Az évgyrk helyenként egymással párhuzamos helyzetek, de igen
gyakran vagy kétszeres S alakban megcsavarodottak (XLV. t. 3. kép). Az
S,
egyes évgyrk szélessége, amelyet az egysorban álló tracheidák száma
alapján mérünk, nagyon változó és relatív érlékmegállapításhoz vezet. Ter-
mészetesen egy-egy évgyr szélességének megállapításánál elssorban
csak a kési pásztát vehetjük tekintetbe, mert a korai pászta, a nagy össze-
préselés miatt, csak körülbelüli következtetést enged meg. Ezek figyelembe-
vételével a várpalotai lignitben a kési pászta szélessége 8 — 20 tracheida
szélesség között ingadozik A korai pászta szélessége körülbelüli következ-
tetés alapján 10 — 40 tracheida. A bélsugármez általában 2—10 tracheida-
széles, leggyakoribb a 3 —4 tracheidaszéiesség.
Az évgyr finomabb mibroszkópi szerkezete a keresztmetszetben.
A kési pászta sugarasan rendezett vízszállító sejtjei (tipikus rost-trachei-
dák) általában annyira vastag falúak, hogy a lumen egyetlen hasítékká
csökken, vagy pedig piskóta alakot 7. kép). Sok helyen a
ölt (XLV1I. t. —
lumen egészen eltnik, a secundár falanyag pedig egynem masszává ol-
 A várpalotai lignit növényszövellani vizsgálat 453

vad; ilyenkor csak a primr falak helyzetébl lehel következtetni az egyes

rost-tracheidákra. E Iracheidák ezenkívül a legkülönbözbb deformációt
mulatják ;
nemcsak alak szempontjából, hanem vegyi összetétel alapján is,
mert színük változik, a fehér, a barnássárga, a barna és a fekete szín kö-
zött. A tracheidák finomabb vizsgálata arra enged következtetni, hogy a
szenesedési folyamai a sejtfalak primer rétegében indult meg. Egyes helye-
ken a tracheidák vastag falrészlete (secundár réteg) fehér színben tnik
el, más helyeken világossárga vagy sötétebb sárga szín, a szenesedési
gócok körül pedig sötétvörös színt vesznek fel Több helyen figyeltem meg,
hogy ez a vörösbarnás színezdés foltokban lép fel. Más helyeken a bar-
nulással együtt jár a sejtfalnak az elmosódása Egyes helyeken még ersebb
szenesedés látszik, ezek a foltok teljesen fekete színek (XLVII. t. 8, 9
kép). Kráusel professzor, bécsi tartózkodása alatt, megtekintette metsze-
teimet. Szerinte a fekete foltokban semmivel sem ersebb a szenesedés,
mint a többi részeken. A sötétebb szín magyarázata az lenne, hogy itt er-

sebben összenyomódtak a szövetek. Némely tracheidán jól láthatók a ver-

mek nyomai a radiális falakon, de néha a tangentialis falakon is. A bél-
sugár egysejtréteg és ersen összenyomott. A gyanta tartalmú hosszpa-
renchyma a kési pásztában ritka s inkább az évgyr-határ mentén, vagy
a korai és kési paszta átmenetében található Annál több van azonban a
korai pászta összenyomott elemei között, —
úgy, hogy itt elssorban a bél-
sugarak és gyantasejtek (hosszparenchyma) tnnek szembe, a tracheidák
körvonalai ellenben elmosódottak, összefolyók. Az eddigiekben felsorolt
anatómiai bélyegek alapján közelebbi meghatározást nem eszközölhetünk.
A fontosabb fajjellemz sajátságokat elssorban a hosszmetszeteken ke-
reshetjük.
Az évgyr finomabb mikroszkopi szerkezete a tangenciális hossz-
metszetben. A korai pásztában a tracheidák a feiismerhetellenségig elmo-
sódtak, a közöttük lév bélsugarak azonban legtöbb esetben ellenálltak a
deformáló hatásoknak. A —
bélsugár-vázak tisztán kivehetk, 3 18 sejtma-
gasságúak, 1 sejtszélességek, azonban egyes helyeken 2 sejtszélességet is

elérnek. A hosszparenchyma finomabb szerkezete csak helyenként tanul-

mányozható, de bséges jelenlétét a nagy mennyiségben elforduló vörös-
barna szín gyantagömbök árulják el. Némely helyen egészen jól látszik a
gyantatartósejtek (hosszparenchyma) harántfala, amely egyenletesen vastag,
sima és rajta gödröcskék nincsenek (XLXI1I. t. 11. kép). A kési pásztában a
vastagfalú tracheidák megtartották szerkezeti sajátságukat és szembetnk
a tangenciális falaikon lév vermek, melyek pórusa hasítékszer. Külön-
ben a tracheidákon spirális vastagodást sehol sem észleltem (XLVII. 10. kép). t.

Az évgyr finomabb mikroszkopi szerkezete a radiális hosszmetszet-

ben. A korai pászta tracheidáit fleg maceratumban vizsgáltam, mert met-
szetben az ers összenyomódás következtében a finomabb struktúrára nem
igen kaptam Maceralum segítségével sikerült megállapítanom,
felvilágosítást.
hogy a korai tracheidák falain sem alakultak ki spirális vastagodások, el-
lenben a kerekudvarú vermek egy vagy két sorban, ritkán három sorban
egymás mellett helyezkednek el, de nem alternáltak. A kési tracheidák-
451 Sárkány Sándor dr.

bán a vermek egysorban, egymás alatt alakulnak ki, és hasítékos pórusaik

sokszor keresztezettek (XLVIII. t. 12. kép). A gyantatartó hosszparenchyma-
sejtekre vonatkozó megfigyelések megégyeznek azzal, amit már a tangenciális
metszet tárgyalásakor említettünk. A bélsugár szerkezeti viszonyait a ra-
diális metszeten tanulmányozhatjuk legjobban. A vizsgálati anyagunkon a
bélsugarak kizárólag parenchymatikus elemekbl alakulnak, úgy a korai,
mint a kési pásztában. A sejtek tangenciális és horizontális falai egyen-
letesen vastagodottak, rajtuk gödörkék nincsenek. A korai pászta bélsugár-
szerkezetét fleg maceratumban tanulmányoztam, ahol is a meghatározás
szempontjából elssorban számbajöv kereszlezdési mez vastagodási vi-
szonyait vettem tüzetesebb vizsgálat alá. Ez tulajdonképen a bélsugár-sejt
és a szomszédos tracheida közös radiális fala. A keresztezdési mezben
a bélsugár-sejt radiális falának egyszer gödörkés, továbbá a szomszédos
tracheida radiális falának udvaros gödörkés (vermes) vastagodása együtte-
sen látszik (XLV. t. 4. kép). Ezt a továbbiakban „keresztezdési mez gö-
dörkézettsége“ néven fogom említeni. A korai pásztában a keresztezdési
mez fekv téglához hasonlít. Benne —
2 sorban összesen 3 5 vízszintes
1 —
fekvés és ovális alakú, nagy pórusú gödrök látszanak, ezek tehát félud-
varos gödrök. A bélsugár-sejt falán lév egyszer gödörkének a nyílása,
amely akkora, mint a szomszédos tracheida verem-udvara, továbbá a tra-
cheida vermének pórus-nagysága majdnem megegyez, úgy hogy a pórus
és az udvar körvonala, alig elválasztható egymástól. A kési paszta bél-
sugaraiban a radiális irányban lapított tracheidák miatt a keresztezdési
—
mez álló téglalap. Benne 1 2 gödörke látszik, melyeknek a pórusa fer-
dén, vagy függlegesen áll és hasítékszer, néha az udvar kerületét is túl-
növi. A bélsugarakban gyantatarlalmat nem figyeltem meg.
A vizsgálati anyag fajazonosítása. A várpalotai lignit meghatározá-
sát, a felismert és fentiekben közölt növényszövettani sajátságok alapján a
a kizárás módszerével végeztem. A tracheák (vízszállító csövek) hiánya ki-
zárja számításunkból a virágos, fás növények jórészét s a tlevelekhez
tartozó valamelyik fafajra utal. A tleveleken belüli elkülönítés a trachei-
dáknak (vízszállító sejteknek) a vermes vastagodásai alapján történik. Mint-
hogy anyagunkon a vermek nem araucaroid típusúak (nem alternáltak),
tehát az Araucaria rokonságába tartozó összes fossiiiáktól eltekinthetünk.
A továbbiakban csak az ú. n. modern, nem alternált vermekkel rendel-
kez fajok jönnek számításba. Ezek közül mindazokat, melyeknek a tra-
cheidái spirális vaslagodásúak (pl. Taxus, stb.) szintén kikapcsolhatjuk faj-
azonosításunk szempontjából, mert a várpalotai lignit tracheidéin spirális
vastagodást nem észleltem. Minthogy anyagunkon mind a hossz-, mind a
haránt-gyanlajáratok is hiányoznak, számításon kívül helyezhetjük a Pinus-,
Larix-, Picea s a velük hasonló szerkezet tlevel fajokat is. így tehát az
egyszer gyantatartókkal (gyantatartalmú hosszparenchymával) rendelkez
fajok között kereshetjük a várpalotai szénanyagot szolgáltató fafajt.
Majdnem egy évszázaddal ezeltt Göppert (1850) Cuppressinoxy-
lon G ö p p. név alatt foglalta össze a kizárólag „egyszer gyantajáratokkal“
(gyanta tartalmú hosszparenchymával) rendelkez fossilis fákat. Közel négy
 A várpalotai lignit növényszövellani vizsgálata 455

éviizeddel ezeltt (1905) pedig Gothan taglalta tovább e csoportot a bél-

sugár keresztezdési mezejének gödörkézettsége alapján. Szerinte ugyanis a
Cupressinoxylon csoportba tartozó fossilis fák évgyrinek kési pasztájá-
ban a bélsugár-keresztezdési mezben a féludvaros gödörkék pórusa min-
dig keskeny (hasítékszer) és ferdén vagy függlegesen áll. Ezzel szemben
a korai pásztában a féludvaros gödörkék pórusa nagyság, alak és helyzet
szempontjából nagyon eltér és a fajra jellemz a különböz tlevel fák-
ban. Ennek tekintetbe vételével a korai pasztának a keresztezdési meze-
jére, illetve annak gödörkézettségére nézve az alábbi gyakoribb lehetsé-
geket állapítja meg :

Podorcarpoid típus; a radiális falon lév féludvaros gödörke pó-

1.

rusa keskeny, hasílékos, az udvartól jól elválik és felfelé áll egy keresz- ;

tezdési mezben általában 2 gödörke van elfordul a legtöbb Podocar- ;

pus fajban.
2. Cupressoid típus; a radiális falon lév féludvaros gödörke pórusa

az elbbi típushoz viszonyítva szélesebb, ovális, nem hasítékszer, de azért

az udvar körvonalától jól elválik és a pórus hossztengelye ferdén áll, azon-
ban sohasem vízszintes helyzet egy kereszezdési mezben többnyire 2
;

gödörke van; elfordul a Cupiessusban és a vele közel rokon fossiliákban.

3. Taxodioid típus a radiális falon lév féludvaros gödörke pórusa
;

ovális alakú, de annyira kiszélesedik, hogy majdnem egybeesik az udvar

határvonalával a pórus hossztengelye vízszintes, vagy közel vízszintes
;’

helyzet egy-egy keresztezdési mezben 3 6 gödörke alakul ki. Elfor-

; —
dul a Taxcdium distichum és a Sequoia semperoirens fájában.
4. Juniperoid gödörkézettség ; eltér az elbbi típusoktól elször is ab-
ban, hogy a jellemz gödörkézettség nem a radiális falon van, hanem a
tangencialison, másodszor pedig abban, hogy e falon a gödrök egyszerek,
tehát nem féludvarosak ; ez a gödörkézettség különben hasonlít az ú. n.
abielinoid gödörkézetlséghez ; elfordul a Juniperus, a Libocedrus decurens,
slb. fájában.
A korai pásztában a keresztezdési-mezvel kapcsolatos és fentebb
ismertetett gödörkézettségnek a fajjellemz kialakulási viszonyait Gothan
után többen is tanulmányozták (Houlbert, Kráusel, Ohara, Röss-
1 e r stb.) s általában megegyez eredményre jutottak. Ha most már a vár-
palotai lignitet a keresztezdési mez gödörkézettsége szempontjából az
elmondottak alapján vizsgálat alá vesszük, arra az eredményre jutunk,
hogy itt a korai pászta bélsugarában a taxodioid típusú gödrök
a jellegzetesek. Tehát anyagunk vagy a Taxodium distichumnak, vagy
valamelyik Sequoia-nak, illetve ezekhez rokonságilag közelálló, valamilyen
fajnak a maradványából származik. A Taxodium és a Sequoia fája közöt
sok anatómiai különbség nincs. Egy fontos és fajjellemz azonban van
és ez a gyantatartóhosszparenchymasejtek harántfalának
a vastagodásában mutatkozik. Mert, míg a Sequoia-nak sima
a harántfala, a Taxodiumé ersen s mélyen gödörkézett és hosszmetszet-
ben gyöngyfüzérhez hasonlóan alakul ki. A várpalotai szénanyag hossz-
metszetein, mindenütt jól feltnnek a gyantatartó hosszparenchyma sejtek
 —
456 Sárkány Sándor dr.

s bennük igen sok helyen egészen határozottan észleltem a harántfa-

lak simaságát, gödörkementességét. De ismeretes egy másik
különbség is a két fanem között, amelyet azonban csak kémiai eljárással
lehet kimutatni ;
ezt eddig elssorban recens anyagokra alkalmazták. Ha
ugyanis vaskloriddal kezeljük a kétféle növény fatestét, akkor eltér reak-
ciót kapunk. A Sequoia fája. illetve faelemeinek sejtfala a vasklorid hatá-
sára azonnal megfeketedik (csersavreakció), a Taxodium distichum fája
viszont ezt a színváltozást nem mutatja, illetve hosszabb id múlva szin-
tén megváltozik a színe és piszkos zöldszín lesz. Ezt az eljárást kipró-
báltam a várpalotai ligniten is. A szénanyagnak olyan részére cseppentet-
tem rá a vaskloridot, amely még nem feketedett meg, hanem világosabb
barna szín volt. Rövid idn belül megfekedett a kezelt rész, tehát az el-
járás alátámasztja az anatomai eredményeket s így még biztosabban meg-
állapíthatjuk, hogy a kérdéses anyag semmiesetre sem a Taxodium dis-
tichum maradványa, hanem valamelyik Sequoia-félébl származik. A jelen-
leg él
Sequoia-k közül elssorban a Sequoia gigantea-ra, vagy a Sequoia
sempervirens-re gondolhatunk. A két fajt egymástól anatómiailag megkü-
lönböztetni sokszor igen nehéz feladat, mert gyakran éppen az a bélyeg
elmosódott, amely a biztos döntést meghozná. Ez a bélyeg pedig a keresz-
tezdésí-mez gödörkézettsége. Penhalow, Hoffmann s mások sze-
rintugyanis a Sequoia gigantea keresztezdési mezejében legtöbbször 2r 1

ritkábban 3 —
4 féludvaros gödörke alakul ki. Ezzel szemben a Sequoia
semperoirens- ben 2 —6 féludvaros gödörkét figyelhetünk meg, egy kereszte-
zdési mezben. Minthogy gödörkék száma álta-
vizsgálati anyagomon a
lában 3—5
között ingadozik, tehát a várpalotai lignit legvalószínbben a
Sequoia semperoirens harmadkorban élt alakjának (S. langsdorfii H e e r)
példányaiból keletkezhetett.
A felsorolt anatómiai sajátságok felismerése után igyekeztem a ligni-
ten további olyan bélyegeket is megtalálni, amelyek egyes szerzk szerint
a Sequoia semperoirens-re jellemzek ;
ezzel még jobban alá akartam tá-
masztani fajazonosításom biztosságát. Penhalowhogy a említi pl. azt,
Sequoia .sernperuirens-fatestében epitheltl körülvett gyantatasakok, továbbá
egyes hosszparenchyma sejtek falán vermes vastagodások fordulnak el.
E sajátosságokat kiterjedt és alapos megfigyeléseim ellenére sem sikerült
a várpalotai ligniten megtalálnom. Kráusel és Jeffrey megállapításai
szerint ezek általában nem is jellemzk, mert csak a sebfában találhatók.
Tuzson Jánosa várpalotai lignit-anyagon végzett mikroszkopi
vizsgálatai alapján a fenti eredményeimtl eltéren arra a megállapításra
jutott, hogy ez a lignit növényszövettani szerkezetében leginkább Crgpto-
meria japonica szerkezetével egyezik meg. Éppen ezért tüzetesebben ta-
nulmányoztam a Cryptomeria japonicá- ra vonatkozó irodalmat és a recens
anyagon a bels szerkezetet. A vizsgálat alá vett metszetek a Hollen-
d o n n e r-féle metszetgyüjteménybl valók. A nevezett fa tracheidái sima-
falúak, radiális falakon pedig a vermek egysorban rendezdnek, a tangen-
falakon számos apróbb verem alakul. Hosszparanchyma nagy meny-
liális

nyiségben fordul el. A bélsugár egy sejt széles, a magassága általában

 A várpalotai lignit növényszöveltani vizsgálata 457

10 sejtnél kevesebb. Azonban néha a 15 sejt magasságot is eléri. Kizáró-

lag parenchymatikus elemekbl épül fel. A bélsugár keresztezdési-meze-
jében a gödörkék pórusai mind a korai, mind a kési
pásztában ferdén
állnak. E sajátságok egy alacsonyabb
része (egysoros vermek, tíz sejtnél
bélsugarak, a korai pászta keresztezdési-mezejében lév ferde porusú gö-
dörkék) semmiképen sem egyeznek meg a várpalotai lignetben felismert
szövettani bélyegekkel. E tekintetben tehát beigazoltnak vehetjük, hogy a
várpalotai lignitnek az általam vizsgált darabjai nem Cryptomeria japonica
maradványaiból származnak.
A várpalotai lignitben felismert anatómiai bélyegek tehát amellett
szólnak, hogy Várpalota környékén, a középs miocén korszakban, a ma
él Seqaoia sempervirens- nek az se, illetve annak harmadkori alakja volt
elterjedve. (A Sequoia sempervirens recens példányából készült a XLV1I1.
t. 13., 14. kép és a XL1X. t. 15., 16., 17. kép). Nem lesz talán szükségte-
len errl a fáról röviden szólni, hogy rekonstruálni tudjuk Várpalota kör-
nyékére nézve az akkori éghajlati viszonyokat.
A
Sequoia sempervirens jelenleg Észak-Amerika Csendes-óceáni ré-
szén, Kaliforniában él 200 méter magasságban Sanfrancisco és San-Cruz ;

közötti területen található, tehát Szicília fekvésének megfelel földrajzi szé-

—
lességben. Hatvantól kilencvenöt méter magasságra n, törzsének alsó
—
átmérje 6 15 méter. Korát általában hétszáz évre becsülik. Jellegzetes a
nagy sarjadzó képessége. A sarjak a fatörzs körül helyezkednek el és szin-
tén tetemes átmért érhetnek el. így pl. elfordult olyan példány, amelynek
fatörzse körül több sarjhajtás ntt ki, melyek közül az egyiknek a törzs-
átmérje, 10 méter magasságban mérve, 6 méter volt, a többi 7 sarjnak
pedig 3 méter. Ügy hogy egy-egy közepesen fejlett Sequoia példány sarjai-
val együtt egész kis erdrészletet alkot. Ilyen körülmények között feltéte-
lezhetjük, hogy a várpalotai szénréteg kizárólag egy fajnak, a Sequoia sem-
pervirens harmadkori alakjának az elszenesedett példányaiból rétegzdött.
Az éghajlatt viszonyok tekintetében a
Sequoia sempervirens jelenléte arra
enged következtetni, hogy Várpalota környéke, a középs miocén kor-
szakban, meleg terület volt, de nem volt olyan mocsaras terület, amilyent
például a Taxodium distichum megkíván.
A várpalotai lignitre vonatkozó eredményeim megegyeznek egyes
külföldi szakemberek hasonló szénvizsgálataival és felfogásaikkal. Szerintük
ugyanis a miocén barnaszéntelepeiben a Sequoia sempervirens smarad-
ványa általában sokkal gyakoribb, mint a Taxodium disctichum-é. E.
H o f f m a n n szerint a Taxodium distichum, e széntelepekben nagyon
ritka.

G o h a n mindazokat a fossilis fákat, melyek a bels szerkezet

t

szempontjából a ma él Sequoia sempervirens-hez hasonlítanak Taxodi-

oxylon sequoianum elnevezéssel illeti. Ezzel szemben a ma él Taxodium
distichum fossilis maradványainak a Taxodioxilon taxodii nevet adja. Eze-
ket tekintetbe véve a várpalotai ligniten végzett vizsgálataim eredményei,
G o t h a n i-értelemben, tehát a Taxodioxylon sequoianum maradványaira
utalnak.
458 Sárkány Sándor dr.

A várpalotai lignitrl készült metszeteimet németországi tartózkodá-

som alatt Kráusel és Gothan professor urak, továbbá E. H o f f-

mann magántanár úrn vizsgálták át és megállapításaimat helybenhagyták.

E vizsgálatokkal még nincsen egészen lezárva a várpalotai lignit kér-

dés, mert feltételezhet, hogy kisebb ágrészletek, levelek, s egyéb marad-

ványok is elkerülhetnek, amilyenek a Kszeg-Pogányvölgyi lignit telepben
is elfordultak. A mai nehéz gazdasági viszonyok mellett arra is lehetne
továbbá gondolni, hogy azt a sok gyantát, amely különösen az alsóbb
lignit-rétegben fordul el, valamilyen módon kivonják és ipari célokra fel-
használják.
mint
állami ösztöndíjas a bécsi egyetemi
Vizsgálataimat egyrészt,
növénytani intézetben, a budapesti tudományegyetemi növény-
másrészt
élettani intézetben végeztem. Ezúton is hálás köszönetemet fejezem ki F.
Kno professzor úrnak, a bécsi növénytani intézet igazgatójának, a szí-
1 1

ves vendéglátásért és a munkahely engedélyezéséért.

IRODALOM.
Gothan, W.: Zr Anatomie lebender und fossiler Gymnospermenhölzer.
Abh. preuss. m a n n, £.: Paláohistolo-
geol. Landesanst. N. F. 44. 1905. — Ho ff
gie dér Píianze, Wien, 1934. — Hollendonner, F.: A fenyfélék fájának ösz-
szehasonlító szövettana. Budapest, 1913. — Jurasky K. A.: Kohlé, Naturge-
schichte eines Rohstoffes Berlin. 1940. — Kráusel, R.: Ist Taxodium distichum,
oder Sequoia sempervirens Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichte d.
deutsch Bot. Ges. 39. 1. 258. old. (1921.). — Ku
b a r t, B.: Ist Taxodium distichum,
oder Sequoia sempervirens Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichte d.
deutsch Bot. Ges. 39. 26. oldal. (1921.) Penha —
o w, D. P. A. Se.: A manual 1 1

of the North American Gymnosperms. Boston, U. S. A. 1907. — Potonié — Go-

than: Paláobotanisches Praktikum, Berlin, 1913. — R ö s s 1 e r, W.: Pliozáne Ko-
niferenhölzer dér Umgebung von Gleichenberg in Steiermark. Mitteil. Naturwiss.
Ver. f. St. Bd. 74. (1937.) — R ö s s e r, W.:I Fossile Hölzer aus dem Gebiete
Weiz-Gleisdorf-Pischelsdorf (Oststeiermark). Zntrbl. f. Min. etz. Abt. B. No. 3.(1941.)
— Schimper — Fa bér: Pflanzengeographie Bd. 11. Jena 1935. — S 1 i j p e r,

E. J.: Bestimmungstabelle für rezente und fossile Koniferenhölzer. Rec. Trav. bot.
Neerl. 30. (1933.). —
S z a a i T.: 1 A várpalotai középmiocen faunája. Annales
Musei Hungarici. XXIV. k. 1926. — TelegdiRóthK.:A várpalotai lignitterü-
let, Földtani Közlöny LIV, k. 1925. — TuzsonJ.: A balatoni fossilis fák mono-
gráfiája. Budapest, 1906. — Vitális 1.: Magyarország szénelfordulásai, Sopron
1939.
 459

PLEISZTOCÉN PUHATESTEK MEGHATÁROZÁSÁNAK

MÓDSZEREI.
Irta : Dr. Rotarides Mihály.
(Az L — LIX. táblával.)

Bevezetés.

A rendszertan kétségkívül alkalmas arra, hogy az élettudo-

mányok legkülönbözbb ágai által szolgáltatott ismeretek felhasz-
nálásával áttekintést nyújtson az éllények csoportjainak egymáshoz
való rokonsági és származási viszonyáról, illetleg hogy ezeket a
csoportokat tulajdonságaik alapján elhatárolja. Ez az elhatárolás
azonban szükségképpen csak a részletek, vagyis az egyének és fa-
jok megismerésébl fakadhat. A kezdet kezdetén tehát a rendszer-
tan még taxonómia :a bélyegek törvényszerségeinek tana, fajelkü-
lönítéstan. Minthogy az egyes fajok biológiai elhatárolása csak rit-
kán lehetséges és a földtörténeti múlt fajainak esetében úgyszólván
lehetetlen is, ezért a taxonómia szükségképpen mesterséges termé-
szet, azt is mondhatnók, hogy emberirányos. Ebbl a tulajdonsá-
gából következik, hogy a tévedések bséges tárháza lehet s mint-
hogy a fajokat, hogy róluk írhassunk, el is kell nevezni, ezért a
taxonómiai úton elkülönített fajok neveinek rendszerében (a nomen-
claturában) gyakran kell zavarokkal megküzdenünk. A zavar a tu-
dományban mint névhalmozás mutatkozik és kiterjedt synonymikára
vezethet, természetes oka pedig az adott faj bélyeghatárainak meg-
állapításában mutatkozó különböz felfogás, illetleg a bélyegek
különböz értékelése.
De vannak a névhalmozásnak kevésbbé természetes okai is:
1. A nemzetközi szabályoknak megfelelen egyszer már leírt faj újbóli

leírása és elnevezése. A prioritásból fakadó névváltoztatás (a fajt

2.
újból el kell nevezni, mert nevérl kiderül, hogy elbb már más
fajra alkalmazták). 3. A taxonómiai szempontból azonos faj külön-
külön elnevezése a zoologus és zoopalaeontologus által. 4. A sza-
bályszer leírás nélkül adott puszta név (nmén nudum) nem ér-
vényes.
A fajok neve a Linné-féle elnevezéstan (nomenclatura) sza-
bálya szerint ketts nemzetségnév és fajnév (genus és species). A
:

mondottak elssorban a fajra vonatkoznak, azaz a fajnévre, amely

a fajt közelebbrl határozza meg, de vonatkozik a nemzetségnévre
is. A nemzetségnév egy vagy több fajt foglal magában, (néha, külö-

nösen a régi irodalomban) pl. Helix sokat is. Ezért felosztják al-
nemzetségekre (subgenus). A késbbi kutatások folyamán különö-
sen a jelenben is él fajokat jobban, boncolástani szempontból is
megismerik, az alnemzetségeket a nemzetség rangjára emelik és ez-
zel az elnevezések rendszere egyszerbbé és jellemzbbé válik.
Másrészt azonban a faj határain belül is szükségessé válhatnak a
finomabb elnevezések alfajokat, változatokat, stb. állapítanak meg
;

és neveznek el, miáltal az elnevezés hármassá válik. Az elnevezé-

sek hármasságát részint térbeli viszonyok (horizontális elterjedéssel
460 Rotarides Mihály dr.

együtt járó különbségek, földrajzi rasszok) indokolják meg, részint

pedig az idbeli (vertikális) elterjedésben mutatkozó taxonómiai kü-
lönbségek. Vannak taxonomiailag nehezen értékelhet, azaz válto-
zékony (variábilis) és bélyegállandó (constans) fajok. A földtörténeti
múlt folyamán bélyegeiket hosszabb idn át megrzött fajokat ma-
radi (konzervatív) fajoknak nevezzük.
A puhatest fauna földtani elnye, amint erre más
pleisztocén
alkalommal rámutattam, fként abban rejlik, hogy —
bár más el-
terjedésben —
ugyanazokat a fajokat foglalja magában, mint ame-
,

lyek a mai faunának is tagjai és a jelenben is élnek területünkön.

Így a környezettani összehasonlíthatóság is adva van. Korábbi dol-
gozataimban összehasonlítottam a pleisztocén fauna és az él fauna
elterjedését, rámutattam tulajdonságaikra és a fajok viselkedésére,
1
a pleisztocén fauna értékelhetségérl is szólottám. Több helyrl
ismertettem faunákat. Ezek hivatva lesznek arra, hogy segítségükkel
a pleisztocén puhatestek horizontális elterjedését megismerhessük.
Ez a megismerés közelebb fog vinni bennünket a Pleisztocén id-
szak viszonyainak feltárásához.
Jelen alkalommal —
Tasnádi-Kubacska András, ked-
ves barátom felhívására —
egyszer jellemzését szeretném nyújtani
hazai löszfaunánk fajainak, abból a célból, hogy ezeket föld- és
slénybúvár szaktársaim is könnyen felismerhessék. Teszem ezt f-
ként fényképek alapján.
Hangsúlyoznom kell, hogy cikkem nem vonat-
kozik a pleisztocén összfaunájára, hanem csupán
a löszök és löszféle üledékek faunájára. Az adatok
azonban a szükséghez mérten ki vannak egészítve néhány olyan
fajjal is, amelyek nem löszféle üledékekben találtatlak ugyan, de
érdekesek, vagy különösebb jelentséggel bírnak. Nem foglaltatik
benne^ a felsorolásban a mésztufák gazdag faunája.
Úgy a fényképek elkészítésénél, mint a szöveg megírásánál a
következ szempontokra voltam tekintettel :

1. Összehasonlítás az él faunát képvisel példányokkal.

2. Változékonyság.
3. A héjak felületének struktúrája (sculptura).
A régi rendszertani iskola alig számolt a változékonysággal.
Így már csekély eltérések, egyéni bélyegek, új fajok felállítására
vezethettek. Gyakran találkozunk töredékek túlértékelésével, fiatal
példányok hibás határozásával is, stb. Viszont kétségtelen, hogy
egyedülálló leletek, nagyobb jelentség ritkaságok elnevezése akkor
is helyénvaló, ha azok nem határozhatók meg teljes bizonyossággal.

1
Rotarides M.: A lösz csigaíaunája. összevetve a mai faunával, különös
tekintettel aszegedvidéki löszökre. (A Szegedi Alföldkulató Bizottság Könyvtára.
VI. Szakoszl. A) Állattani Közlemények. 8. szám. Szeged. 1931. 180 pp. — R o a-
t

rides M. Untersuchungen über die Molluskenfauna dér ungarischen Lössablager-

ungen. (Festschrift Strand Vol. II. 1936—1937, p, 1 —
51.)— Rotarides M A
pleisztocén puhalest fauna értékelése. Über die Bewertung dér pleistozánen Mol-
—
luskenfauna. (Földi. Közi. 72. 1912. p. 171 180 p. 267-270) - A két elbbiben*
az irodalom részletes felsorolása is megtalálható.
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 461

A csigahéj általános jellemzése.

A csigaíajok két alapformára vezethelk vissza a planspirára

:

és a turbospirára Az elbbi esetben a tekercs egy síkban csava-

rodott (Planorbidae), az utóbbi esetben a kanyarulatok csavaro-
fel
dásának iránya a csavarodás-tengellyel 90°- nál nagyobb szöget zár
be. A csigahéj nem más, mint kezdeténél zárt, egy síkban vagy
spirálisan felcsavart töml, amely lefelé, azaz a szájadék felé foko-
zatosan tágul. Annak a képzelt tengelynek mentén, amely körül a
csigaház fel van csavarodva, van az orsó vagy oszlop (columella);
ezt az egyébként jóval elterjedtebb turbospira-alak esetében a ka-
nyarulatok többé vagy kevésbbé szoros érintkezés bels fala al-
kotja. Az orsó alsó végén csukott, ha a kanyarulatok nagyon szo-
rosan és a képzelt tengelyhez mindenütt közel érintik egymást és
nyitott, ha ez az érintkezés a tengely alsó vége felé többé vagy
kevésbbé fokozatosan eltávolodik, vagy általában távol marad a
tengelytl. Igazi orsóról voltaképpen csak szorosabb felcsavarodás
esetében szólhatnánk, ellenkez esetben inkább azt mondjuk, hogy
a tekercs alul nyitott. Amikor a töml kanyarulatai szorosan illesz-
kednek hozzá az elz kanyarulathoz, akkor az érintkezésnél arra
rásimulnak, ezért ebben az esetben a kanyarulat keresztmetszete
már nem lesz kör, hanem holdsarló- vagy más alak. A felcsavaro-
dás szöge (a kanyarulatok és a képzelt tengely által bezárt szög),
a kanyarulatok száma és tágulásának mértéke, továbbá távolsága
a tengelytl, azok a ftényezk, amelyek sokféle kombinációja a
csigák alakgazdagságának fforrása. A spirális felcsavarodású fajok
több alakcsoportjai a következk gömbölyded vagy kúpos-gömböly-
:

ded Helicidae egy része), tojásdad (Ver/150), lapos ( Vitrea ), fül-

(

szer ( Vitrina ), tornyos (£na, Mastus), hengeres ( Columella ), hordó-

vagy bábalak ( Orcula Pupilla) és orsóalak ( Clausiliidae ).
,

A következ fontos A magasság mérésé-

tényez a nagyság.
hez a csigaházat abban a helyetben képzeljük el, mintha az va-
lami alapsíkra tengelyével merlegesen volna felállítva A sikot
ilyenkor az utolsó kanyarulat alsó része (a szájadék alsó része)
érinti. A magasság nem más mint a csúcs és az azon pont közötti
távolság, ahol a tengely az alapsikot átfúrja. A szélesség mérésé-
hez a csigaházat úgy képzeljük el, mintha az egy éppen kell nagy-
ságú, a csigaháznak a tengelytl legtávolabb es pontjait éppen
érint hengerbe úgy volna beállítva, hogy tengelye párhuzamos le-
gyen a henger palástjával. Tehát a szélességet a csigaháznak a
tengelytl legtávolabb es pontjai határozzák meg.
A kanyarulatok mennyiségét a csúcsával felénk fordított héjon,
kihúzott tekercs alakok esetében az oldalról, illetve a szájadék
fell tekintett héjon határozzuk meg és a kezd kanyarulattól el-
indulva, a szájadék felé haladva számítjuk.
Csigáink nagy többségének tekercse jobbra csavarodik, kisebb
részük balra (Vertigo angustior és pusilla, Mastus reversalis, az
összes C/ausi7ia-félék, továbbá tüds vízi csigáink közül a Planorbis-
félék, valamint a Physa és az Aplexa). Ha a szájadék fell meg-
tekintett héj szájadéka a jobboldalra esik, akkor a tekercs jobbra
462 Rolarides Mihály dr.

csavarodó, ellenkez esetben balra csavarodik. A jobbracsavarodás

megfelel az óramutató mozgásának, a balra csavarodás az óramu-
tató mozgásával ellenkez irány. Csak ritka kivételként fordul el,
hogy a tekercs nem a fajra jellemz módon csavarodik, vagyis pl.
jobbracsavarodók között csak nagyon ritkán akad balracsavarodó
egyén, ezért a csavarodás irányát nyugodtan tekinthetjük fontos el-
különít bélyegnek.
Ha nem az egész héj, hanem a tekercs magasságáról szólunk,
mint fajbélyegrl, úgy azt a távolságot képzeljük a tengelyre vetítve,
amely a csúcs és azon pont között van, ahol az utolsó kanyaru-
lat az utolsóelttit a szájadéknál érinti (szájadékszöglet). A tekercs
magasságát rendszerint a szájadék magasságával szoktuk össze-
hasonlítani.
A tekercs alul, a tengely mentén, mint említettük, nyitott vagy
csukott. Ha nyitott, akkor azt mondjuk, hogy a fajnak köldöke van.
(A tökéletes planspira esetében természetesen nem beszélhetünk
köldökrl ) Atekercs tengelymenti nyílása tszúrásszer, furatszer,
tálszeren kiszélesed vagy perspektivás. Olykor az orsó (columella)
alsó, szájadékmenti szegélye félig vagy egészen ráborul az egyéb-
ként nyitott tekercsre (a columellára) ilyenkor azt mondjuk, hogy
:

a köldök (részben vagy egészen) fedett.

A tekercs kezdrésze a kezdkanyarulat vagy embrionális ka-
nyarulat már a peteburkon belül kifejldik, felülete a többi kanya-
rulatokhoz képest többnyire sima s alakjára nézve is többé vagy
kevésbbé eltér a többitl. A tekercs befejez szakasza az utolsó
kanyarulat és a szájadék. Az utolsó kanyarulat és a szájadék igen
fontos bélyegeket visel magán, a héj többi részéhez viszonyítva
gyakran igen nagy és a héj tetemes részét teszi ki Az olyan faiok-
nál, amelyek szájadékpereme nem kihajló és élesen végzdik el,
továbbá különleges szájadékbélyegeik sincsenek (nincs ajakduzza-
natuk stb ) nem mindig tudjuk pontosan megállapítani, hogy kifej-
lett héjjal állunk-e szemben. Ebben az esetben csak a méret vagy
a kanyarulatszám lehet dönt.
Az a vonal, amelynek mentén a kanyarulat az eltte levt a
héj felületén érinti, a varratvonal. Ez mélyen vagy kevésbbé mélyen
fekszik, a legtöbbször aszerint, hogy a kanyarulatok ersebben ível-
tek vagy laposabbak, de a lapos kanyarulatú fajoknak is lehet mé-
lyen fekv varratvonala. A kanyarulatok szabad küls részének
ívelésébl eredeti keresztmetszeti alakjukra következtethetünk, amely
kerekded. Az ersen boltozatos ívelés azonban csaK ott marad
meg, ahol a kanyarulatok egymást könnyen érintik (pl. Valvatci). A
kanyarulatok kerületén egyes fajoknál jól kifejezett vagy tompa élet
észlelünk.
A szájadékot a régebbi irodalom hibásan szájnyílásnak nevezi.
Alakja változó, általában az utolsó kanyarulat keresztmetszeti alakja
határozza meg. Helyzete is különböz és azzal a szöggel fejezhet
ki, amelyet a szájadékperemre fektetett sík a tengellyel bezár. Az
utolsó kanyarulat csavarodásszöge gyakran más, mint a többié, pl.
a szájadék ersen lefelé irányul s ilyenkor a szájadék állása ferde
Látszólag ferde szájadék jöhet létre azáltal, hogy a küls szájadék-
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 463

perem elrenyúlik. Az utolsóeltti kanyarulatnak azt a részét, amely

a küls szájadékperem érintkezésponlja és az orsó vége közé esik,
szájadékfalnak nevezzük. Ennek alsó részét alap vagy bázis néven
szoktuk megkülönböztetni. A küls szájadékfal által elhatárolt szá-
jadékbelsség a garat, melynek a héj küls oldalán a tarkó felel
meg. Az orsó felli és a küls szájadékperem az utolsóeltti ka-
nyarulaton vagy távol állanak egymástól, vagy egymást jobban
megközelítik, ami szintén fontos fajbélyeg. A két említett peremet
többnyire a szájadékfalra rásimuló zománcréteg (bels kanyarulat-
fal) köti össze. Ha nem simul rá, hanem lemezként emelkedik ki,
akkor azt mondjuk, hogy a szájadék pereme összefügg. Az utolsó
kanyarulat elvégzdésének alakja szerint megkülönböztetünk még
egyszer, kiszélesed, kihajló, továbbá éles, megvastagodott és aja-
kos peremet. Az utóbbi a szájadék bels szegélyén lev duzzanat,
amely lapos és széles, keskeny és magas lehet s nem mindig sza-
lad egészen végig a perem mentén, hanem esetleg annak csak alsó
részére szorítkozik. Másrészt bizonyos fajok szájadékában különle-
ges kiemelkedéseket, zománcmegvastagodásokat látunk, amelyeket
fogaknak (pl. Jaminia, Perforatella) nevezünk. Néha a kívülrl kes-
keny fogaknak látszó kiemelkedések a szájadék belseje felé mint
zománclécek folytatódnak (Pupillidae, Clausiliidae) s ezért lemezek-
nek nevezzük ket. A Clausiliidae szájadékának belsejében még
más megvastagodások, kiemelkedések is vannak, ú. n. redk.
Nem kevésbbé fontos a héj felületének finomabb domborzata,
struktúrája, mintázata (sculptura és színezdés) sem, A felületi struk-
túra a legtöbb esetben a tekercs felületébl kiemelked, szabályos
vagy szabálytalan, éles vagy tompa vonalkázás, mely a varratra
merlegesen fut le (radiális). Ha a vonalak élesek, akkor bordák-
nak (pl. Goniodiscus), ha tompábbak és elmosódok, akkor sávck-
nak, bordasávoknak (pl. Fruticicola striolata) nevezzük ket, ameny-
nyiben pedig a mélyedéseket vesszük figyelembe, akkor barázdált-
ságnak mondjuk. Ez utóbbiakat a régebbi irodalom, persze hibá-
san, növekedési vonalaknak nevezi, igazi növekedési vonalak azon-
ban csak az olyan fajoknál (és egyéneknél) fordulnak el, amelyek-
nek növekedése szakaszos, vagyis bizonyos idszakokban szünetel
(pl. egyes Helicidák). Ezeknél néha feltn vonalak alakjában ész-
leljük a növekedési szakasz lezáródását, amelyek mentén a héj
domborzatminlája és szintmintája is megszakad és az új szakasz-
ban bizonyos változásokkal folytatódik. Ritkábban a domborzat a
héj felületébl nem kiemelked, hanem abba bemélyed sávok
alakjában mutatkozik (pl. Zonitoides hammonis). A héj színe az
ásatag példányokon a legtöbb esetben nem marad meg, minthogy
túlnyomóan a héj legküls rétegére, a periostracumra szorítkozik,
ez pedig még a jelenkori, st az él példányokon is hamar pusz-
tul. Bizonyos esetekben a színezdés, akár szalagszer (Eulota,
Arianta, Cepaea ), akár más ( Theodoxus ) az ásatag példányokon is
(legalább halványan) látható, minthogy kiterjed a periostracum alatt
lev oszlopos rétegre is, míg a periostracumnak a friss példányo-
kon a legtöbbször barnás alapszíne semmi körülmények között sem
marad meg hosszabb ideig, már azért sem, mert ez a réteg hamar
pusztul.
464 Rotarides Mihály dr.

Bizonyos fajok héján a varratvonallal párhuzamosan lefutó fi-

nom vonalkázás is van (pl. Gyraulus albus, Clausilia dubia) mely
néha az ásatag példányokon is elég jól észlelhet. Ilyenkor a bor-
dák vagy sávok és a kanyarulatokkal párhuzamos vonalkázás együt-
tesen rácsrendszert alkot. A rácsrendszer olykor ú. n. veretes felü-
lettel jár együtt, de néha csak egyéni vonás ( Limaea , Stagnicola,
Radix, ritkábban Planorbis corneus). Néhány faj héjának felülete
a sávozáson kívül még finoman szemcsés-pikkelyes (pl. Ena móri-
tana), vagy gödörkék vannak rajta (pl. egyes Fruticicola- és Mo-
nacha-fajok szrgödrei). A sima felület fajok fényesek s ez a tu-
lajdonságuk a legtöbbször az ásatag példányokon is kitnik. Egyes
fajok felületi struktúrája annyira jellemz, hogy a faj a legkisebb
töredékben is biztosan felismerhet (pl. Goniodiscus ruderatus).
Az ásatag példányok színe a fajra jellemz héjszerkezettl, de
a pusztulás módjától is függ.

A meghatározás módja.

Minthogy a pleisztocén fauna (egy fajtól és néhány különleges

alaktól eltekintve) teljes egészében benne foglaltatik a recens fau-
nában is, azért meghatározásra a középeurópai recens faunával
foglalkozó munkák is használhatók, így Geyer és Ehrmann
könyve is 2 Az elbbinek elnye, hogy figyelembe veszi a pleisz-
.

tocén faunát is. az utóbbinak pedig, hogy korszerbb és jellemzései

alaposabbak. Reméljük, hogy közelebbrl sajtó alatt lev magyar
munkát is forgathatunk: Soós Lajos értékes, sok tapasztalattal
megírott könyvét a Kárpáti Medence Molluszka Faunájáról. Mind-
ezeknek a könyveknek a pleisztocén fauna meghatározása szem-
pontjából minden elnyük mellett is hátrányuk az, hogy itt a szak-
embernek jóval gazdagabb anyagban kell eligazodnia meghatározó
munkája alkalmával, mint amilyen az eddig ismert pleisztocén
faunánk.
A következkben feltüntetett bélyegelemz kulcs vagy
meghatározó táblázat (clavis összeállításánál
analytica)
fként a fauna célsz' r
szétválogatására voltam tekintettel, ezért ez
(fként ami a recens faunát illeti) merben mesterséges és nem kö-
veti a rendszert. Az utóbbit külön állítottam össze. A táblázat ma-
gában foglalja az összes nemzetségeket, amelyek a hazai löszökben
és löszféle üledékekben fajokkal vannak képviselve. A jellemzések
azonban sokszor nem vonatkoznak az egyes nemzetségek egész
fajkomplexumára, hanem csak az itt említett fajokra. A kulcs vol-
taképen ketts tétel kizáró módszer, melynek segítségével a faj is
meghatározható, ha a nemzetség csak egy fajjal van képviselve,
azaz monotypusos. A sorok végén álló számok a köve-
tend tételre utalnak, a nemzetségnév után záró-
jelbe tett szám pedig az illet faj vagy fajok sor-
száma a rendszeres felsorolásban. A meghatározásnál
* Geyer D.: Unsere Land- und Süsswasser-Mollusken. Einfürung in die
Molluskenfaunn Daurschlands. Drille Auflage. Stuttgart, 1927. —
Ehrmann P.:
Mollusken (Weichtiere) in Die Tierwelt Mitteleuropas, II. Bánd, Leipzig, 1933.
:
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei ^65

vagy a képekbl indulunk ki, amelyek sorrendje nagy vonásokban

a rendszert követi, vagy a meghatározó táblázatból. Mindkét eset-
ben felkeressük a fajt a rendszeres felsorolásban is. A fényképeit
alapján készült táblák a recens anyag, a változékonyság és a fe-
lületi struktúra alapos figyelembevételével vannak összeállítva.
Néha fiatal példányok, csúcsok alapján is határozhatok, más-
kor azonban a töredékek és kezd kanyarulatok meghatározása
nagy gyakorlatot tételez fel, vagy (a C lausiliidae nagy részénél) egy-
általában nem lehetséges. Csúcsrészletek faji hovatartozását úgy
dönthetjük el, hogy a töredéket a gyanított faj teljes példányával
vetjük össze, esetleg arra a nagyságra tördeljük le, amekkora a
kérdéses csúcs. Gyakran kell csigáinkat jelenkori, friss állapotú hé-
jakkal is összehasonlítanunk. Tévedések általában elkerülhetk, ha
bséges anyaggal dolgozhatunk és a fajok elkülönítését fokozatosan
végezzük. Elször csak nagyjában válogatjuk szét a faunát. A mé-
ret és alaki viszonyok szerint is hasonló csoportokból azután köny-
nyebben válogathatjuk ki az egyes fajokat. A szétválogatáshoz ki-
sebb nagyítású olvasólupét használunk, amellyel számos csigahéj
egyszerre tekinthet át, az apró fajok pontos meghatározásához
azonban ersebb nagyítású lupét kell igénybe vennünk. A megha-
tározás helyességét binokuláris szfereomikroszkópon ellenrizzük.

A nemzetségek meghatározó táblázata.

1. A héj két teknbl áll, nem tekercsalakú (kagylók) 2

—A héj tekercsalakú (csigák) 3
2. 10 mm-nél többnyire hosszabb, gömbölyded, elüls és hátsó
pereme csaknem egyforma, a csúcs megközelítleg közép-
állású . Sphaerium Scopoli 1777, (101 102.). —
— 10 mm-nél többnyire rövidebb, rövid tojásdad-alakú, a csúcs
a közép mögött van, ezért az elüls rész mindig hosszabb
a hátsónál .. Pisidium C. Pfeiffer 1821, (104 105.). —
3. A tekercs egy síkban csavarodott fel, planspira, többé vagy
kevésbbé lapos korongalakú 4
—A tekercs nem egy síkban csavarodott fel, a tengellyel, i!l.

az oszloppal szöget zár be, turbospira vagy más . 13

4. A szájadék szabályosan kerek, az utolsó kanyarulat által
—
nincs bemetszve, a héj 3 3’3 mm széles
Valvata Müller 1774, (részben, lásd még a 48. tételt).
— A szájadék nem szabájosan kerek, különböz alakú, az
utolsóeltti kanyarulat által be van metszve, a héj a bonc-
tani viszonyok tanúsága szerint balra csavarodó (Planorbidae) 5
5. A kanyarulatok a héj peremén nincsenek éllel határolva, ke-
rekdedek 6
— A kanyarulatok küls szélén határozott vagy tompa él van 8
6. A tekercs nagy, vastag korongalakú, felül csak kevéssé süly-
lyed be, alul tölcséresen bemélyed, a kifejlett héj 25 mm
széles és 10 mm magas (vagy nagyobb)
Planorbis Mü 1 í e r 1777, (76.)
—A héj szélessége 7 mm-nél kisebb 7
 7

466 Rotarides Mihály dr.

7. A tekercs vastag korongalakú (5 — 6 mm széles, 2 mm ma-

gas), igen lassan gyarapodó, szíjszeren van felcsavarva, fe-
lül melyen, tölcsérszeren besüllyed, alul csaknem egészen
lapos Bathyomphalus Charpantier 1837,(87.).
—A tekercs laposabb, gyorsan gyarapodó, felül tálszeren be-
mélyed, az utolsó kanyarulat nagyon kiszélesedik, a szája-
dék ferdén áll, elliptikus (peremén ritkán tompa éllel).
... Gyraulus Charpantier 1837, (84—86.).
8. A kifejlett példányok elérik a 20 mm
szélességet, laposak,
a kanyarulatok kerületén fonálszer él van
Tropidiscus Stein 1850,(77 78). —
— A tekercs szélessége 10 mm-nél kisebb
9. A tekercs igen lapos korongalakú, az él igen kifejezett, a
kanyarulatok szélesebbek, mint magasak, számuk 5 V2 —
Spiralina Martens 1899,(79 81). —
—A tekercs kevésbbé lapos, az él tompább
10. Kicsiny, 2—3 mm
széles, három kanyarulata lazán van fel-
csavarva, az él Armiger Hartmann 1843,(88.).
tompa
—A tekercs szorosabban van felcsavarodva, a kanyarulatok
száma nagyobb.
1 1. Korongalakú, 5 — 6 mm széles, és 1'5 mm magas, a kanya-
rulatok nem borulnak egymásra, számuk 5—8, alul lekerekí-
tettek vagy szögletesek, felül tompa élük van, a szájadék
szélessége és magassága kb. egyforma, gyakran ers ajakuk
van. Anisus Studer 1820,(81—83.).
— A héj lencsealakú, a kanyarulatok ersen egymásra borulnak
12. Kevésbbé lapos, az utolsó kanyarulat belsejében 2 3 zo- —
máncléc van Segmentina Flemming 1818, (90.).
— Igen lapos lencsealakú, igen határozott éle van, utolsó ka-
nyarulatában nincsenek zománcélek
Hippeutis Charpantier 1837, (89.).
13. A tekercs balra csavarodik :

— A tekercs jobbra csavarodik

14. A héj orsóalakú, a csúcsnál elvékonyodó, itt többnyire hen-
geres, a tekercs ersen megnyúlt, a szájadékban lemezek
vannak (Clausiliidae)
—A héj alakja más (hegyes torony- vagy tojásdad alak)...
A
15. héj felületesima Cochlodina Férussac
1821,(27.).
—A héj felületén élesebb vagy tompább bordák vannak
16. A bordák tompák, rikábban állanak
Vestia P. Messe 1916, (33.).
—A bordák élesek, srn állanak
17. A héj 15—17 mm magas, karcsú
Laciniaria Hartmann 1842, (31, 32).
—A héj 12 — 13 mm magas, hasasabb
Clausilia Draparnaud 1805, (28, 29.).
18. A héj tojásdad vagy ellipsoida alakú, kicsiny, F6 — 18 mm
magas szájadék belsejében lemezszer fogak vannak,
fajok, a
a szájadék küls oldala mélyen, árokszeren be van nyomva
Vertigo Müller 1774, (részben, lásd még a 38. tételt, 11.).
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 467

—A tekercs tornyos vagy kúpos, jóval nagyobb tajok 19

19. Ahéj 14 15 — mm
magas, felülete eisen, szabálytalanul sá-
vozott, a szájadék kitüremlik Mastus Köbeit 1881,(25.).
— A héj felülete sima, a szájadék nem türemlik ki 20
20. A tekercs tompán kúpos, a héj magasságának kb. V&-ét te-
szi ki, a héj szélessége jóval nagyobb a fél magasságnál
Rhysa Draparnaud 1801, (74.).
—A tekercs hegyesebb, a héj orsóalakú, szélessége jóval kisebb,
mint a fél magasság Aplex a Flemming 1820, (75.).
21. A héj tornyos, hengeres vagy hordóalakú, a tekercs kihú-
zott, többnyire hosszú 22
—A gömbölyded, gömbölyded-kúpos, vagy lapos, a tekercs
héj
csak kevéssé emelkedik ki. rövid 39
22. A héj tornyos, csúcsán kúpos, a tekercs rövidebb vagy hosz-
szabb, mint a szájadék 23
— A héj hengeres vagy hordóalakú, a tekercs magasabb a szá-
jadéknál (Pupillidae, részben) 35
23. A tekercs rövidebb, mint a szájadék 24
— A tekercs hosszabb, vagy olyan magas, mint a szájadék ... 25
24. A kanyarulatok száma 3—4, gyorsan növekednek, az utoisó
hosszúkás, a héj tetemes részét alkotja, a szájadék tojás-
alakú, felül hegyes szöget képez, pereme éles
Succineo Draparnaud 1801, (1 4.). —
— A kanyarulatok száma 5, az utolsó gömbölyded, a héj tete-
mes részét alkotja, a szájadék tojásalakú, felül hegyes szö-
get alkot, pereme éles, a tekercs rövid kúpalakú
Radix Montfort 1810, (71 — 72).
25. A tekercs oldalt nem körvonalú, (a küls oldalára fek-
ívelt
tetett egyenes csaknem az összes kanyarulatokat érinti), he-
gyes vagy kihegyesed kúp 25
— A tekercs oldalt ívelt körvonalú, (a küls oldalára fektetett
egyenes csak két szomszédos kanyarulatot érint), a csúcs
tompa 30
26. A kanyarulatok meglehetsen laposak, a varratvonal nem
fekszik mélyen 27
—A kanyarulatok ersebben íveltek, kerekdedek, a varratvo-
nal mélyebben fekszik 23
27. A tekercs keskeny, kihegyesed kúp, lassan gyarapodik, a
fels kanyarulatok különösen fels részükön laposak, az
utolsó kanyarulat ersebben ívelt, nagy, a héj magassága 50
mm vagy kisebb Limnaea Lamarck 1799, (27.).
—A tekercs az utolsó kanyarulathoz viszonyítva nem hegyese-
dik ki feltnen, egyenletesebben gyarapodik, a kanyarulatok
szabályosan íveltek, az uiolsó kanyarulat nem növekedett
meg feltnen, a héj magassága 20— 22 mm, gyakran kisebb,
ritkábban nagyobb Stagnicola Leach
1830, (69—70).
28. Nagyobb, ers héjú, szájadéka felül lekerekített

Montfort 1810, (95.).

Viviparus
— Kisebb, legfeljebb 10 mm magas
fajok 29
29. A hét tojásdad-kúpalakú, aránylag karcsú, a kanyarulatok er-
468 Rotarides Mihály dr.

sen íveltek, lépcssen ülnek egymáson, a varrat nagyon mé-

lyen fekszik, a szájadék tojásdad-alakú
Galba Schrank
1803,(73.).
A héj hegyes kúpalakú, de magasságához képest aránylag
széles, a szájadék kerekded, fels szögletében lekerekített,
a kanyarulatok többé vagy kevésbbé íveltek
. __ Bithynia Leach 18Í8, (94.).
30. A szájadékban fogak vagy lemezek nincsenek 31
— A szájadékban három vagy több fog, ill. lemez van 33
31. A héj sima felülel, legfennebb 6 magas mm
Cochlicopa Risso 1826, (5.j.
— A héj felülete nem sima, sávozott vagy finoman szemcsés-
pikkelyes, magassága 16—20 mm 32
32. A héj nagyobb, felülete alig sávozott, a szájadék pereme
nem hajlik ki Zebrina Held 1837, (23.).
—A héj kisebb, felülete durván sávozott és szemcsés-pikkelyes,
a szájadék pereme kihajlik Ena Túr tón 1831, (24.).
33. A szájadékban 8 lemez van, a héj 7 8 — mm
magas, finoman
vonalkázott felület Abida Leach
1831, (6.).
— A szájadékban 3 fog van 34
34. A héj magassága 10 mmkörüli Jaminia Risso 1826,(26.).
—A héj magassága 2 mm vagy kisebb
Carychium ü M
e r 1774. (67.).
1 1

35. A héj hengeres 36

—A héj hordó-, báb’ vagy tojásdadalakú..., 37
36. Oszlopalakú, az utolsó kanyarulat kissé hasasabb, a héj fe-
lülete csaknem teljesen sima, magasság 3 mm
körül
Columella Westerlund 1878, (14.).
— Hengeres, magassága nem éri el a 2 mm-t, felülete finoman
vonalkázott (bordás) Truncatellina Lowe
1852,(12—13.).
37. A héj hengeres- tojásdad- vagy hordóalakú, az utolsó kanya-
rulatnál elkeskenyedik, 4'5 7 — mm
magas, a szájadékban
• három lemezszer fog van, egy a szájadékfalon és kett a
columella végén Orcula Held 1837, (18—19.).
— A héj hordó-, hengeres tojásdad- vagy tojásdadalakú, ma-
gassága 4 mm alatt 38
38. A héj hengeres tojásdad- vagy hordóalakú, a szájadéban
1— 3 kisebb fog van, 2 —
3 5 mm magas fajok
Pupilla Leach 1831, ( 1 5 — 1 7.).
—A héj tojásdadalakú, a szájadékban 5—7 mélyen benyúló
lemez van, 1'8 2'5 — mm
magas fajok
Vertigo Müller 1774, \{ — 11.).
39. A kifejlett példányok tekercse a columella, ill. a tengely alsó
végénél csukott, legfennebb igen kis, esetleg félig fedett rés
vanrajta (köldökük nincs) 40
— A tekercs a columella, ill. a tengely alsó végénél a teljesen
kifejldött példányokon is nyitott (köldökük van) 48
40. Az utolsó kanyarulat ersen nagy a többihez képest, ezért
a héj gömblyded, a szájadék nagy, a tekercs aránylag ala-
csony, vagy beleolvad az utolsó kanyarulatba, a kanyarula-
tok száma többnyire kicsiny 41
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 469 '

— Az utolsó kanyarulat nem feltnen nagy, a kanyarulatok

száma nagyobb 43
41. A héj vékony, törékeny, fül- vagy nyomott gömb alakú, a
szájadéit nagyon öblös, az utolsóeltti kanyarulaton (szája-
dékfal) nincs küszöb által szkítve. Helicolimax Férussac
és Semilimax Cray
(Vilrina), 44 47.).—
—A héj ersebb vagy nagyon ers, nem nagyon törékeny, a
szájadéit nagy, de a szájadéltfalnál küszöb által van sz-
kítve. tehát a kibúvórés kicsiny 42
42. A héj színtelen, az 5 kanyarulatból álló tekercs kicsiny kúp
alakjában emelkedik ki, a szájadék rövid tojásdad-alakú
Lithoglyphus Hartmann 1821, (91 92.). —
— A héj színes, a kevés kanyarulatból álló tekercs csúcsa alig
emelkedik ki, a szájadék nagyobb, pereme a tengelyhez vi-
szonyítva ferdén elhelyezked félkört képez, a szájadék bel-
sejében, mélyen a szájadékfalon, a héj ürege fell egyenes
küszöb van ... Theodoxus Mont fórt 1810, (Neritina). (100.).
43.3—6 mm széles fajok 44
—9 mm-nél szélesebb fajok 45
44. A tekercs alig emelkedik ki, tszúrásszer kicsiny köldökkel,
vagy anélkül Vitrea Fitzinger 1833, (39 0). —
— A tekercs jobban kiemelkedik, határozottan kúpos, a colu-
mella vége fedett (köldök nincs)
Euconulus Reinhardt 1883, (43.).
45. A
szájadék alsó részén két foggal, szélessége 9 10 mm, a —
columella vége fedett Perforatella Schlüter 1838,(59.).
— A szájadéit alsó részén nincsenek fogak, a héj szélesebb, kúpos 45
46 A columella vége teljesen fedett, itt a héj be sem mélyed,
az utolsó kanyarulaton 5 színes sáv, melyek többnyire az
ásatag példányokon is látszanak, a szájadék ferde állású,
harántirányban el van húzva, peremén megtörtén hajlik ki
Cepaea Held 1837, (64 — 65).
—A szájadék peremén kevéssé hajlik ki, nem törik meg, de
megvastagodott, a columella vége fedett vagy félig fedett, de
a héj itt bemélyed _ 47
47. A szájadék holdalakú, az utolsó kanyarulat nem feltnen
hasas, a héj szélessége 18 25 — mm
_ Arianta Turton Í83Í, (63. j.
— A szájadék lterekded, az utolsó kanyarulat hasas, a héj szé-
lessége 30 mm-nél nagyobb . Helix Linné 1758, (66.).
48. A szájadék szabályosan kerek, az utolsó kanyarulat által nincs
bemetszve Valvata Müller 1774,(96—99.).
— A szájadék az utolsóeltti kanyarulat által többé vagy ke-
vésbbé ki van metszve 49"
49. A szájadék peremén nem lüremlik ki, ajakduzzanat nincs
vagy nem feltn, a perem éles ,50
— A kifejlett példányok héja a szájadéknál kitüremlik, ersebb
vagy gyengébb ajakduzzanatuk van 54
50 A héj felülete élesen és szabályosan bordás.. 51
— A héj felülete sima vagy csak igen finoman sávozott 52
470 Rotarides Mihály dr.

51. A faj azt a látszatot kelti, mintha nagyobb faj fejletlen pél-
dánya volna, 3 és V2 — 4 igen finoman, de a mérethez ké-
pest ersenbordázott kanyarulata van, a héj szélessége 1‘5
mm vagy kisebb Punctum Morse 1861, (34.).
— A héj szélessége 6 —
7 mm, a bordák szabad szemmel is jól
láthatók, igen szabályosak
Goniodiscus Fitzinger 1833, (35—36.).
52. A héj felülete sima, legfennebb egészen finoman sávozott,
a tekercs csúcsa nem emelkedik ki
Retinella Fischer 1877, (37 — 38).
—A héj felülete finoman, de jól észreveheten sávozott 53
53. A tekercs a csúcsnál kiemelkedik, az utolsó kanyarulat nem
szélesedik ki feltnen, a sávok a felületbl kiemelkednek,
kevéssé szabályosak
Zonitoides Lehmann 1862 Z. nitidus Mü 1 1 e r, (41.).
—A tekercs nem emelkedik, lapos, az utolsó kanyarulat kétszer
olyan széles, mint az elz, a finom radiális sávozás szabá-
lyos közökben elhelyezked benyomatok alakjában mutatkozik
Zonitoides Lehmann1862 Z. hcimmonis S t r ö m, (42,).
54 A szabályosan kerek szájadékot az utolsóeltti kanyarulat
csak alig vágja ki, peremei közel esnek egymáshoz, a tekercs
alul ersen nyitott, az ajakduzzanat ers vagy gyengébb, a
héj szélessége 25 —
3'3 mm, felülete bordás vagy simább
Vallonia Risso 1826, (20—22.).
— A szájadék az utolsóeltti kanyarulat által ersebben be van
metszve 55
55. A felület radiális sávozása feltn, durva, szabálytalan 56
— A felület radiális sávozása nem feltnen ers 57
56. A héj gömbölyded, 4 —
5 gyorsan gyarapodó kanyarulatból
áll, szélessége 7 —
9 mm, a tekercs alul nem nagyon nyitott.
Helicopsis Fitzinger 1833..... hungarica Soós et H.
Wagner (51.)
—A tekercs nyomott, alul ersen nyitott, minden kanyarulat lát-
ható, a kanyarulatok lasabban gyarapodnak, szélesség 11 —
14 mm
Fruticicola Held Í 837. striolata C. Pfeiffer, (55.).

57. 13—30 mm széles fajok 58

—A héj szélessége 8 mm-nél nem nagyobb 60
58. Az utolsó kanyarulat kerületén kifejezett él van, a tekercs
felülnyomott, a kanyarulatok laposak, a szájadék szegélye
a tengelynél kissé ráhajlik a nyitott köldökre
Drobacia Brusina 1904, (62.).
— Az utolsó kanyarulaton nincs él 59
59. A héj 18—20 mm gömbölyded, kissé kúposán
széles, ki-
emelked tekerccsel, a tekercs alul mélyen nyitott
Eulota Hartmann 1842,(49.).
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 471

— A héj 12 15 — mm
széles, nyomott gömbalakú, az utolsó ka-
nyarulat ersen lefelé irényul, a tekercs alul szélesebben nyi-
tott Euomphalici Westerlund 1889, (60.).
60. A tekercs kúpos vagy nyomottan kúpos, a tekercs alul nyi-
tott vagy a köldök fúratszer, a szájadék lekerekített, hold-
alakú, belül ajakduzzanata van, a perem éles, kissé kibvül,
alul kissé ráhajlik a köldökre. Fruticicola H éld 1837 és Mo-
nacha Fitzinger 1833, (51—58).
—A tekercs lapítottan gömbölyded vagy lapos, a szájadék ke-
rekded, pereme éles
Helicopsis Fitzinger 833 és Hellicella Férussac 1819.
1

A hazai löszökbl és löszféle üledékekbl közölt

puhatestü-fajok rendszeres felsorolása.

Az alábbi összeállítás eddigi ismereteink figyelembevételével

van megszerkesztve és ebbl a szempontból tekintve teljesnek mond-
ható. A még
megersítésre szoruló hazai löszbeli elfordulások is
benne foglaltatnak. Kétesek lehetnek egyes fajok 1. mert meghatá-
rozásuk hibás, 2. mért a lelet fölértékelésén alapszanak, 3. mert az
él faunából keveredtek bele a pleisztocén anyagba, 4. mert a kö-
vületes réteg stratigraphiai meghatározása kétes (a réteg esetleg plio-
Különös fontossággal bír a recens fau-
cén).
natagok kizárása, éppen ezért *-g a jelölöm 1

meg azokat a fajokat, amelyek a zoologia

adatai szerint azokon a területeken, ahol
a felszín felépítésében pleisztocén képzd-
mények vesznek részt, nem szerepelnek.
Nem
közlök kimerít leírásokat. Szeretném, ha ezeket a mel-
lékelt fényképek teljes mértékben pótolhatnák. De rámutatok egyes
jellemz vonásokra. Hiszem, hogy a hármas módszerrel fényképek, :

meghatározó táblázat és rendszeres felsorolás, a kézbe kerül fajok

meghatározhatók.
Elfordulási adatokat és irodalmat csak azoknál a fajoknál köz-
lök. amelyek érdekesebbek, vagy pedig csak egy alkalommal, kö-
Elfordulási
zöltettek, esetleg még megersítésre szorulnak.
és más adatok tekintetében utalnom kell
az irodalomra az adatokat részletesen
i 1 1.

felsoroló cikkeimre (lásd a dolgozat elején).

A rendszert az él fauna ismerje állapítja meg. Figyelembe
veszi a boncolásiam eredményel'et is, de a recens fauna kutatója
is nagyrészt héjtani (testaceologiai) bélyegekre alapítja meghatáro-
zásait. Csak a rendszertani csoportosítás és emellett bizonyos fajok
(pl. egyes Helicidák) nem nélkülözhetik a boncolástani vizsgálatok
eredményeit Az ásatag héjon sok esetben jobban kiemelkednek a
faji tulajdonságok, ami a meghatározást megkönnyíti.
472 Rotarides Mihály dr.

Gastropoda.
Classis :

Pulmonata.
Subclassis :

Ordo Stylommatophora.
:

Família Succineidae.
:

1. Succinea putris Linné (L. tábla, 1. kép), m. 16 23, sz. —

8 — ll —
3
Alakkörébe tartoznak: limnoidea P c a r d, parvula i

Hazay, stb.
Succinea elegáns Risso, m. 16—20, sz. 8—9. Az elz faj-
2.
hoz képest karcsú, a szájadék magassága a héj magasságának több
mint 2 /s-a.
3. Succinea pfeifferi Rossmássler (L. tábla, 2 3. kép), m. 12, —
sz. 6. Columellája a ház tengelyéhoz képest igen ferde állású.
4. Succinea oblonga Draparnaud (L. tábla, 4. kép), m. 7'5,
sz. 4'5. Tekercse az elz fajokéhez képest megnyúlt, az els ka-
nyarulatok domborúbbak. A szájadék magassága a héj magasságának
9
/ &ét teszi ki. —
Alakkörébe tartoznak: schumacheri Andreae;
— —
m. 10 12, sz. 6 7, Zákány (Kormos, Földt. Közi. 40, 1910, p.
1 72.), 4, kobelti Hazay, m. 14, sz. 6., elongata Sandberger,
m. 10, sz. 4. —
Lásd Kormos: Balaton melléki alsópleisztocén
(Balaton tud. tanúim, eredményei, 1. 1. Pál. függ. IV, 1911, p. 29.).

Família : Cochlicopidae.
5. Cochlicopa lubrica Müller (L. tábla, 5. kép), m. 6, sz. 2'5,
vagy hasonló. Gyakori a fels löszben.

Família : Pupillidae.

6. Abida frumentum Draparnaud (L. tábla, 6—7. kép), m.

7—8, sz. 2’5 — 3. Elég ritka.
7. Vertigo antivertigo Draparnaud (L. tábla. 10 — 11. kép),
rn. 2—2 2, sz. i‘2 1*3. szájadékában 6 — 10 fog, a küls szájadék-
falon éles, árokszer benyomat van.
8. Vertigo pggmaea Draparnaud (L. tábla, 12. kép), m. 2‘2
— 2'5, sz. 1*2 —
Szájadékában 5 foga van, a küls szájadékfal
1'5.

beöblösödése enyhe, nem feltn. nanedenta v. G e n Deliblát —

(Kormos, Nachrichtsbl. d. D. Maiak. Gesellsch. 39, 1907, p. 160.)
*9. Vertigo substriata Jeffreys (L tábla, 13 14. kép), m. 18, —
sz 11. A szájadék 6 foggal, a héj felülete ersen sávozott. Szeged-
királyhalom, Nagykrös (Rotarides, Földt. Közi. 72, 1942, p 60.).
*10. Vertigo genesii Gredler. m. 1'7, sz, 1’4. 0 4 foggal. —
Párkány (Petrbok, Bull. Acad. Sci. Bohémé, 1924. p. 6., sep.).
*11. Vertigo angustior Jeffreys (L. tábla, 15 —
16. kép), m. 18,
sz. 0 8. Az elbbi fajoktól megkülönbözteti, hogy balra csavarodik.
A Vertigo- fajok meghatározásához teljesen kifejlett, ép és tiszta
szájadékú példányokra van szükség,
12. Truncatellina cylindrica F é r u s s a c, Syn. Isthmia minutissi-

3
m. = magasság, sz. =
szélesség (korong alakúaknái átmér). Méretek mm-
ben. Lásd : „A csigahéj általános jellemzése" c. részt is.
 Fleisztocén puhatestek meghatározásénak módszerei 473

ma Hartmann (L. tábla, 21—22. kép), m. 18—2, sz 0‘8 — 0'9.

Szájadékában nincsenek fogak.
*13. Truncatellina claustralis Gredler (L. tábla, 21. kép alul,
—
a jobb sarokban), m. 1'5 2, sz. 0'8. 1—3 foggal. Bélapátfalva (R o-
t a r d e s, Földt. Közi. 72, 1942, p. 178.).
i opisthodon Reinhardt, —
Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924, p. 177.).
*i4. Columella edentula ssp. columella G. v. Martens. non
—
Benz. (L. tábla, 8 9. kép), m. 2 8— 3 5, sz. (az utolsó kanyarulatnál)
1'2 -15. Az alsó pleisztocén rétegek vezérfaja. (Lásd Kormos:
Balaton melléki alsópleisztocén. Balaton tud. tanúim, eredményei, I.
l. 2911, p. 28.).
Pál. függ. IV.
Pupilla muscorum Linné (L. tábla, 17. kép), m. 3
15. 3’5, —
sz. 18 2. — —
Alakjai elongata Clessin, a törzsalaknál nagyobb,
:

hengeresebb, kanyarulatainak száma 8, m. 4. sz. 1 8 2. praten- — —

sis Clessin, szélesebb alak, foga hiányzik, vagy gyengén fejlett.
*16. Pupilla sterri v. Voith. Syn. cupa autt. (L. tábla, 18. kép.)
Az elbbivel szemben majdnem szabályosan hengeres, kanyarulatai
keskenyebbek és laposabbak, mint a P. muscorum- nál, ritkább, mint
az, m. 3 7. sz. 2.
*17. Pupilla bigranata Rossmássler (L. tábla, 19. kép).
Tojásdadhengeres, m. 2'5, sz. 1’2.
*18 Orcula dolium Draparnaud (LI. tábla, 1 — 2. kép), m. 7,
sz. 2'5 — — 3. uniplicata Sandberger, Paks, (Kormos: Dunán-
túl keleti részének pleiszt. puhatest faunája. Balaton tud. tanúim,
eredményei, I. 1. Pál. függ. IV. 1911. p 16.). implicata Bran- —
c s k. Párkány (Petrbok; Bull. Acad. Sci. Bohémé, 1924, p. 6. sep.).
i

*19 Orcula doliolum Bruguiére (LI. tábla, 3 kép), m. 5‘5 6,

. —
sz. 2 —
2.5. Az elbbi fajjal szemben a héj a szájadéknál keskenyebb,
mint fennebb, hordóalakú, finoman sávozott. Rontó (Kormos,
Centralbl. Min. Geol. Pál. 1912, p. 155.), Pélmonostor (Petrbok,
Arch, Molluskenk. 5 6, 1924, p. 177.).

Família : Valloniidae.
*20. Vallonia tenuilabris A 1. Braun (LI. tábla, 6. és 9. kép) sz.
—
3 3'3, m. L7. A szájadék ajakduzzanata a többi fajokéval szemben
gyenge. Az alsópleisztocén vezérfaja.
21. Vallonia pulchella ü M
e r (LI. tábla, 7. és 10. kép), sz. 2 5,
1 1

m. 1.3. Kerülete nem egészen szabályosan köralakú, a szájadék-

peremek az utolsóeltti kanyarulaton a V. costata-v al szemben aránylag
kevéssé közelítik meg egymást. A héj felület radiális sávozása finom.
22. Vallonia costata Müller (LI. tábla, 8. és 1 1. kép), sz 2'5
— 2'7, m. 1'2 —
1'3. A szájadékperemek egymást jobban megközelítik,

a héj felületén ritkásan elhelyezett bordák vannak.

Lásd Wagner
J.: Magyarország Valloniái (Mát. és Term.tud.
Ért. 53, 1935, p. 701-718.).

Família : Enidae.
24. Zebrina detrita Müller (LI. tábla, 12. kép), m. 20—22,
sz. 9 — 10. Nem bizonyos, hogy a közölt adatok: Tihany (Weiss),
474 Rotarides Mihály dr.

Bábony (Kormos) ásalag héjakra vonatkoznak. Ez a faj Újverbász-

rólis elkerült, de itt sem bizonyos a pleisztocén elfordulás.
*24. Ena montana Draparnaud (Ll. tábla, 13 — 15. kép), m.
14 — 16, sz. 6—6 Újverbász (Rotarides és Göttl).
5.
*25. Mastus reversalis Bielz (LI. tábla, 4 — kép), m. 13 — 15, 5.
sz. 4 5 — 5 5 (Szeged-Öthalom, var. alpestrin Bielz).
26. Jaminia tridens Mü ler tábla, 3 —
1 kép), m. 10 — 14,
(Lll. 4.
sz. 4—5. A löszben gyakori változat a var. elongata Westerlund
(horusitzkyi Kormos). tábla, — kép).
(LII. 1 2.

Família : Clausiliidae.

*27. Cochlodina laminata Montagu (Lll. tábla, 6 — 7. kép), m.

16 — 17, sz. 4 — 4.5. A héj felületén nincsenek bordák.
*28. Clausilia dubia Draparnaud (Lll tábla, 8 — kép), m. 9.
11 — 12, sz. 2'8— — Nálunk gyakori a tran'sylvanica A. Schmidt
3.
nev változat (LII. tábla, 12. kép). —
var. vindobonensis A. Schmidt,
Sütt (Rotarides, Földt. Közi. 72, 1942, p. 178.).
*29. Clausilia pumila C. Pfeiffer. m. 13, sz. 3'3. Bordái er-
teljesebbek és többnyire ritkábban állanak, mint az fajnál. elz
Alsó lemeze a szájadék pereme felé szétágazik, míg a Clausilia du-
biá- nál két hosszas csomóba fut ki, a melyek a szájadék peremét
nem érik el. —
succosa A.. Schmidt, Paks (Kormos, A Dunántúl
stb. 1911, p. 17.).
aff. tumida Rossmássler, m. 12
*30. Iphigena 14. sz. 3 7. —
Hasas, vaskoshéjú, alsó lemeze a szájadék pereme eltt fekv K-
betbe megy át. Szeged-Öthalom, (Schlesch, Arch. Molluskenk.
61, 1929, p. 29 ).
*31. Laciniaria plicata Draparnaud (LII. tábla, 13 kép), m.
15ml6, sz. 3~4. Ajakán köröskörül fogszer redk vannak. Budai
hegyek (Wagner, Állatt. Köziem. 26, 19^9, p. 156), Sütt (Rota-
rides, Földt. Közi. 72, 1942, p. 176.).
32. Laciniaria biplicata Montagu (LII. tábla, 14. kép), m. 16
— 18, sz. 4, Ajaka nem redzött, alsó lemeze erteljes, felfelé irá-
nyuló. Szekszárd (cf. Kormos, A Dunántúl stb. 1 9 1 p. 17). 1
,

*33. Vestia aff turgida Rossmássler (Lll. tábla, 10 11. kép), —

—
m. 12 13 5, sz. 3 2—
3’4, (Szeged-Öthalom). Ez az érdekes, nagy
jelentség faj Szeged vidékén még Algyrl és Szentmihálytelekrl,
valamint Hódmezvásárhelyrl is elkerült. A állal az — Kormos
Áji-völgybl, mésztufából Vestia turgida néven közölt alak nagyobb,
mint a Szeged vidékiek, kb. akkorák, mint a recensek, 15 ma- mm
gasak (példányok a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárábant (Kor-
mos, Földt. Int. évi jelent. .910, p. 301.).
A Clausilia \é\ék csak szájadék-bélyegek alapján határozhatók
meg biztosan.

Família : Endodontidae.
34. Punctum pygmaeum D r a p a r n a u d (Lili. tábla, 5— 6. kép),
sz. 1'3 — m. 0'é— 0’8 Felületét csak ersebb nagyítással látható
1’6,
finom bordák díszítik, köldöke nyitott.
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 475

Goniodiscus ruderatus Studer (Lili. tábla,

*35. 3. kép), 1 — sz.
5 — 6, m. —
2‘5 3. A hazai löszök jellemz, de ritka csigája.
*36. Goniodiscus rotundatus ü e r (Lili. tábla, 4. kép), sz. 6 M 1 1 — 7,
m. 2'4 — 2'8. Az elz fajtól jól megkülönböztelhet azáltal, hogy
kerületén tompa él van, Balatonboglár (cf., We i s s, A Balaton, stb.
1911, p. 14). Praeglaciális faunákban gyakori.

Família : Zonitidae.

M
c h a u d (Lili. tábla, 8
37. Retineila niiens i 9. kép), sz. 9, m 4. —
38. Retinella púra A
d e r (Lili. tábla, 101 1 köp), sz. 4’5, m. 2. — 1 .

Az elzhöz hasonló, de kisebb és csak 4 kanyarulatból áll, ame-

lyek felületén 50-szeres nagyítással finom rácsozat észlelhet.
39. Vitrea crystallina M ü e r (Lili. tábla, 12 13. kép), sz. 3
1 1 4, — —
—
m. 1’5 2. Gyakori löszcsiga.
*40. Vitrea inopinata U c n y. Syn. opinata C e s s n, (Lili. tábla,
I i 1 i

14—15. kép), sz. 4'5— 6, m. 2 2'9. A nemzetség többi fajaitól fként —

nagysága különbözteti meg, tekercse domborúbb, mint az fajé. elz
A Budapest környéki löszben (W a g n e r, Arch, Molluskerik. 64, 1932,
p. 218.). Ismeretes a Duna (Clessin) és a Tisza hordalékából
(C z ó g e r és R o t a r d e s).
I i

41. Zonitoides nitidus Müller (Lili. tábla, 19 20. kép), sz. —

5—6, m. 3.
*42. Zonitoides hammonis S t r ö m. Syn. Helix radiatula A d e r, I

(Lili. tábla 7. és 21. kép), sz. 4'5, m. 2. Laposabb tekercs, mintáz

elz faj és utolsó kanyarulata ersebben tágul ki. Felületét ritkán
elhelyezked szabályos sávozás díszíti, amely a héj felületébe be-
mélyed.
43. Euconulus trochiformis Montagu. Syn. Helix fulva M ü 1-
ler, (Lili. tábla, 16 —
18. kép), sz. 3, m. 2'3.

Família : Vitrinidae.

44. Helicolimax pellucidus Müller, sz. 6, m. 3'4. Pleisztocén

elfordulására nincs még megbízható adatunk. (Lásd Kormos, A
Dunántúl stb. 1911. p. 13.).
45. Helicolimax diaphanus Draparnaud, sz. 6—7, m. 3’3.
Deliblát (Kormos, Nachrichtsbl. d. D. Maiak. Gesellsch. 39, 1907.
p. 160.).
*46. Semilitnax semilimax Férussac. Syn. Vitrina elongata
Draparnaud. sz. 5, m. 2’4. Pélmonostor (Petrbok, Arch. Mol-
luskenk. 56, 1924, p. 177.).
*47. Semilimax brevis Férussac, sz. 5 6, m. 2’7. Dajapuszta
(G ü 1 1, Földt. Int. évi jelent. 1904, p. 205.).
A Vitrinidák törékenyek, héjuk mészrétege nagyon vékony, vi-
szont az utolsó kanyarulat a héj túlnyomó részét teszi ki és így ez
határozza meg az alakot. A meghatározáshoz ép és kifejlett példá-
nyok szükségesek. A recens példányok faji hovatartozásának meg-
állapításához a boncolástani sajátságokat is figyelembe veszik. Lásd
Ehrmann, Mollusca in: Die Tierwelt Deutschlands, Leipzig, 1933.
476 Rotarides Mihály dr.

Família : Limacidae.
48.

Deroceras agreste Linné. Mészlemezkéje ers, hosszúkás,

keskeny tojásdad-alakú, felül kissé domború, alul kimélyítelt, 5 mm
hosszú és 3 mm széles. Deliblát (Kormos, Nachrichtsbl. d. D.
Maiak. Gesellsch. 39, 1937, p. 160,), Pélmonostor (Petrbok, Arch.
Molluskenk. 56, 1924. p. 177.).
Más adatok csupán Limacidákról szólnak, a faj közelebbi meg-
állapítása nélkül. Barlangi üledékekben nagyobb mennyiségben is
találhatunk mészlemezkéket. így a felstárkányi Mészvölgyi-szurdok
egyik barlangjában Kerekes József a Limax maximus Linné
(vagy ? Limax cinereo-niger W
o f) mészlemezeit gyjtötte, Wagner
1

János meghatározása. (Kerekes, Barlangkutatás 16, 1938, p. 104.).

A L. 49.
maximus kifejlett példányának mészlemeze 13 mm hosszú és
7 mm széles.

Família : Eulotidae.

Eulota fruticum Müller (Lili. tábla, 1—3. kép), sz. 18 — 20,

m. 14—15. Elég gyakori löszcsiga.

Família : Helicidae.

50. Helicopsis striata Müller (costulataC. P f e f f e r), sz. 7 9, i —

ni.4’5 6‘5, — A
Helicellá- k és Helicopsis-ok faji hovatartozása biztosan
csak boncolástani alapon állapítható meg. bizonyos, hogy a Nem
fentinéven szerepl adatok valóban erre a fajra is vonatkoznak, de
minthogy ásatag héjakról van szó. a Hencnpsis striatá-t továbbra is
nyilván kell tartanunk, mint pleisztocén faunánk tagját. Ma közép-
európai elterjedés faj. —
costulata C. Pfeiffer, magasabb kúp-
alakú, köldöke szkebb, szabálytalanul és ersen barázdált. rxils- —
soniana Beck, sz. ,0—11, m. 7'5 (Soós), tekercse alacsonyabb,
köldöke tágabb, felülete gyengébben sávozott (különösen alul). Tár-
noki major, a Vág és Kisduna között (Horusitzky, Földt. Int. évi
jelent. Vác (Murányi, Barlangkutatás, 1922 1925,
1904, p. 256
), —
p. V. ö. Kormos, A fejérmegyei Sárrét stb. 1911, p. 35.
21.).
51. Helicopsis hungarica Soós et H. (LIV. tábla, 7 9. Wagner —
és 13. kép). A Szeged környéki elfordulásokat ide kell számítani,
mert beleesnek abba a területbe, ahol a boncolástanilag megállapí-
tott faj elfordul.
52. Helicopsis instabilis Rossmássler (LIV. tábla, 10. kép, az
ábrázolt példány 12 mm
széles). Lelhelye Hódmezvásárhely. A
fentebb felsorolt H. striata nilssoniana Beck nyilván e faj synoni-
májának tekintend héjbélyegek tekintetében a H. nilssoniana és
;

H. instabilis egyezk. Az utóbbi ma Erdélyben él, de a pleisztocénben

az Alföldön is elfordulhatott, hiszen akkor több más erdélyi csigafaj
is élt ezen a területen. Összehasonlításul közlöm a H. instabilis
cereoflava M. Bielz szászsebesi példányának képét (VI. tábla,
1 1. kép).
 —
Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 477

53. Helicella obvia Hartmann, sz. 15 20, m. 7 —

9. A Theba —
carthusiana M ü e r fajjal együtt valószínleg csak a pleisztocén
1 1

idszak után került be területünkre, ahol ersen elszaporodott és

ma a legközönségesebb csigáink egyike. A pleisztocén adatok min-
denesetre megersítésre szorulnak, mert a H. obvia könnyen be-
keveredhet a faunába, Az elbbi fajokkal szemben nagyobb terme-
tén kívül lapos tekercse és felül meglehetsen lapos kanyarulatai
különböztetik meg .

54 Fruticicola hispida Linné (LV. tábla, 1 3. kép). Fleg a —

terrena C les sin nev jellemz pleisztocén változatban fordul el
(VI. tábla, 20—21. kép), melyet a törzsalaktól elssorban kisebb
termete, jobban kiemelked tekercse és kanyarulatainak lassúbb
gyarapodása különböztet meg, sz. 5—6, m. 3 4. —
Szeged vidé- —
kén elfordul a nebulata Mén ke nev, ersen nyomott tekercs
és ers ajakkal bíró alak is, melynek szélessége csaknem eléri a 8
mm-t. (LV. tábla. 18 —
19. kép.)

*55. Fruticicola striolata C. P f e f i f e r (LIV. tábla, 12. és LV. táb-

la, 9 —
11. kép), sz. 11 —
14, m. 6.5 7.— Az elbbi
fajtól biztosan meg-
különbözteti nyitottabb köldöke, nagyobb termete és nem utolsósor-
ban ersebb barázdáltsága. Ezzel szemben töredékben nagyon ne-
héz a Helicopsis striata fajtól megkülönböztetni.
*56. Fruticiola sericea D r a p a r n a u d, sz. 7 5, m. 5.5. Az elbbi
fajtól nagyon szk s részben fedett köldöke, valamint lassabban
gyarapodó kanyarulatai különböztetik meg. Horusitzky közölte
a Csallóközbl (Pusztafödémes, Poroszmajor). Nem bizonyos, hogy
ma a Fr. sericea területünkön elfordul. Könnyen összetéveszthet
a Monacha rubiginosa-va\.
Monacha rubiginosa A. Schmidt. Syn. Helix granulata
57.
autt. Alder. (LV. tábla. 12 — 14 kép), sz. 7 — 8, m. 5 — 6.5.
non.
*58. Monacha transsylvanica Westerlund var. banatica
Petrbok, Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924, p.
176.) A —
17. képen tüntetem fel.
törzsalakot a VI. tábla 15
bidens Chemnitz (LV. tábla, 4—6. kép), sz.
59. Perforatella
—
7—85, m. 5 6.5. Elég gyakori löszcsiga.
60. Euomphalia strigella Draparnaud (LV. tábla, 7— 8. kép),
sz. 13 —15, m. 9 10. —
Baranyavár (Petrbok, Arch. Molluskenk.
56. 1924, p. 176, 177). Esetleg összetéveszthet az Eulota fruticum
kisebb példányaival, ezektl azonban megkülönbözteti laposabb te-
kercse és a szájadék eltt ersebben lefelé tartó utolsó kanyarulata.
61. Theba carthusiana Müller, sz. 10—12, m. 6.5— 7.5. Ka-
posvár (Kormos, A Dunántúl stb., 1911, p. 11.), Szeged-Öthalom,
(Schlesch, Arch. Molluskenk, 61, 1929, p. 29). Az adatok nyilván
recens példányokra vonatkoznak.
*62. Drobacia banatica Rossmássler, sz. 30, m. 15—17,
Miriszló (Lásd. Kormos, Földt. Közi. 39, 1909, p. 144).
*63. Arianta arbustorum Linné (LIV, tábla, 4—6. kép), sz. 18
25, m. 12 —
22. Gyakori löszcsiga. Különösen jellemz az alpicola
Férussac nev
kisebb változat, amely azonban ma sem kizáró-
lag a magas hegységben él, mint ezt neve sejtetné.
64. Cepaea hortensis Müller, sz. 19, m. 15. Budafok, Ercsi
 —
478 Rotarides Mihély dr.

(Kormos, A Dunántúl, stb. 1911, p. 15.), Párkány (Petrbok,.

Bull. Akad. Sci. Bohémé, 1924, p. 7 sep.). A Duna vonala melll él-
népességei ismeretesek. Esetleg a C. vindobonensis megkopott kisebb
példányaival téveszthet össze.
65. Cepaea vindobonensis C. Pfeiíier (LV. tábla, 22. kép),
sz. 19-22, m. 15—18. Több helyrl közölték, magam azonban ed-
dig még sehol sem tudtam biztos elfordulását megállapítani pleisz-
tocén rétegekben.
66. Helix pomatia Linné, sz. 40—43, m. 40. Budai hegyek,,
lejti löszben (Wagner, Állatt. Köziem. 26, 1929, p. 156.).
67.

Ordo : Basommatophora.
Família : Ellobiidae.

Carychium minimum Müller (LVII. tábla, 1. kép), m. 17

— 2, sz. 0.8-1 Nyilván kicsinysége miatt kerül aránylag ritkán el.

Família : Limnaeidae.

68 Limnaea stagnalis Linné (LVI. tábla, 1. és 4. kép), m. 50

— 60, sz. 25 —
30. A pleisztocénben aránylag ritka, ez azonban nyil-
ván csak látszólagos jelenség, t. i. kezd kanyarulatait és töredé-
keit néhány példányban elég gyakran találjuk, ép példányait azon-
ban majdnem soha.
69. Stagnicola palustris Müller (LVI. tábla, 2., 3., 5. és 6
11. kép), a típusos példányok nagysága: m. 20 22, — sz. 10, azon-
ban a változatokat is figyelembe véve a magasságot 15 — 35 mm
között jelölhetjük meg. A hazai löszök alsó részébl a következ
változatok ismeretesek: corvus Gmelin, curta C e s s n, flavida 1 i

Cl ess in, fusca C. Pfeiffer, turricula Held, transsylvanica Ki-

ma kowi ez és diluviana Andreáé. Lásd: Rotarides, A lösz
csigafaunája, stb. Szeged, 1931, p. 122. és Arch. Molluskenk. 64,
1932, p. 86 —
diluviana Andreae, Zákány, Kormos, Földt.
Közi. 40. 1910, p. 172.).
*70. Stagnicola (Omphiscola) glabra Müller, m. 12 — 15, sz.
4 — 4.5. Az elz fajhoz hasonló, de hengeresbe hajló alak, szája-
déiba kisebb, csak 1/3-a a héj magasságának. Magyarország terüle-
tén ma nem él és könnyen összetéveszthet a St. palustris kes-
keny, kihúzott tekercs alakjaival. Az irodalomban szerepl lel-
helyei Szentes (Halaváts, Földt. Int. Évk. 8, 1888, p, 165), Fa-
:

luszemes (cf. Weiss, A Balalon, stb. 1911. p. 20), Bánkeszi (Ho-

rusitzky, 1903), Pusztafödémes (Horusitzky, 1904), Párkány
(Petrbok, Bull. Acad Sci. Bohémé, 1924. p. 7, sep.), Vác (Mu-
—
rányi, Barlangkutatás, 10 13, 1922 25, p. 19.). Az adatok meg-
ersítésre szorulnak
71. Radix peregra Müller (LVII. tábla, 3. kép), m. 17 — 21,
sz. 10—13. Hosszúkás tojásdad alakú, ers héjú.
72. Radix ovata Draparnaud (LVII. tábla, 2. kép), m. 20
24, sz. 14 —15. Vékonyhéjú, törékeny, tekercse igen rövid kúpalakú.
 —
Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 479

A Radix- fajok testaceológiai meghatározása sokszor nehézsé-

gekbe ütközik. Az alapos megtekintés és összehasonlítás sem ve-
zet mindig célhoz, különösen, ha nem kifejlett példányokkal állunk
szemben. A zoológusok kétes esetekben boncolástani módszerrel,
több példány alapján határoznak.
Galba truncatula Müller (LVII. tábla, 4 5. kép), m. 7— 8
73. — ,

sz. 3.5 —de ennél kisebb vagy nagyobb is lehet. A változékonyság

4,
a felcsavarodás módjával függ össze a két véglet ersen kihú-
; :

zott tekercs =
longispirata Clessin és a nyomott, aránylag széles
alak = uentricosa Moquin-Tandon.
Família : Physidae.

74. Physa fontinalis Linné (LVII. tábla, 6 kép), m. 10—11, .

sz. —
6 8 Ritkán és kevés példányszámban kerül el s minthogy
.

törékeny, rendszerint csak töredékét vagy csúcsát leljük.

75. Aplexci hypnorum Linné (LVII. tábla, 7. kép), m. 12 15, —
sz. 5. Törékenysége miatt ez is ritka, de a pleisztocénben mégis
gyakoribbnak látszik, mint az elz
faj, holott jelenleg ez a ritkább.

Família : Planorbidae.

APlanorbis- félék balra csavarodnak, szemléléskor úgy állítan-

dók hogy a szájadék balról essék. Ilyenkor azt látjuk, hogy a
fel,

fajok egy részének (Tropidiscus, Spiralina) fels oldala lapos.

76 Planorbis corneus Linné (LVII. tábla, 8—9. kép), átm.
— —
25 32, m. 12 14. Gyakori, de az ásatag példányok többnyire fo-
gyatékosak, töredezettek.
77. Tropidiscus planorbis Linné. Syn. Planorbis marginatus
—
Draparnaud. (LVII. tábla, 10 11. kép), átm. 12 20, m. 4. A —
széles jól kifejlett példányok a jelenben is ritkák, képünk igen szé-
les (22.5 mm) példányokat mutat be.
78. Tropidiscus carinatus Müller, átm. 11—17, m. 2 3. Az —
elz fajtól megkülönbözteti, hogy az él az utolsó kanyarulat kö-
zepén halad, míg a T. planorbis nál a kanyarulat fels szegélyén
Néhány dunántúli adatunk van, de recens példányok is csak errl
a területrl ismeretesek. Könnyen összetéveszthet az elbbi fajjal.
79. Spiralina vortex Linné (LVII tábla, 12. és 15. kép), átm.
9— 10, m. 1 —
1.5 Fels oldala minden más fajénál laposabb, az
él a kanyarulat közepén halad.
80. Spiralina vorliculus Troschel (LVII. tábla, 13 14. kép), —
átm. 4—6, m. 0.8. Törékeny, éle nem olyan kifejezett, mint az elz
fajé Balatonszabadi (Weiss, A Balaton stb.. 1911, p. 21.). Puszta-
födémes (Horusitzky, 1904), Pélmonostor (Petrbok, Arch. Mol-
luskenk. 56, 1924, p. 178.).
81. Anisus septemgyratus Bielz (LVII. tábla. 16 — 18. kép),
átm. 8 m. l.A kanyarulatok keresztmetszetben rhombos alakúak,
-
,

számuk 7 8 V 2 A legszorosabban felcsavarodott faj. A feltüntetett

.

Szeged-Királyhalomról származó példányok nagyon kicsinyek, át-

mérjük csupán 4 mm, viszont szájadékukról ítélve kifejlettek. Fi-
480 Rolarides Mihály dr.

gyelembe kell azonban venni, hogy a héjakat bségesen tartalmazó

rétegbl kizárólag apró fajok és kicsiny példányok kerültek el.
Nagyobb és ép példányok másutt is ritkán találhatók.
82. Anisus spirorbis Linné (LVII. tábla, 19—20. kép), átm.
—
5—6, m. 1.2 1.3. A kanyarulatok átmetszetben megközelítleg kör-
körösek, többnyire alig észrevehet tompa éllel bírnak, számuk
5 és 1/2.
83. Anisus leucostomus M i 1 1 e t. Syn. Planorbis rotundatus
ault., átm. 7 — 8, m. 1 —
A kanyarulatok oldalt kissé nyomottak,
2.
számuk 6—6 V2 Egyforma átmérj A. septemgyratusok és A. leu-
.

costomusok közül az utóbbiaknak — V 2 -el kevesebb kanyarula- 1 1

tuk van.
84. Gyraulus albus Müller (LVI1I. tábla, 1 — 2. és 5. kép), átm.
3—6, m. Alakkörébl közölték még a következt limophilus
1.2. :

Westerlund, Bajmok, (Horusitzky, Földt. Közi. 39, 1909, p.

6. sep.), Pélmonostor (Petrbok, Arch. Molluskenk. 56, 1924, p. 178).
85. Gyraulus laevis Alder. Syn. Planorbis glaber autt. (IX.
tábla, 3 —
4. kép), átm. 5—6, m. 1. Az fajtól megkülönbözteti, elz
hogy spirális vonalkázása nincs, laposabb és felül tálszeren be-
mélyed.
86. . G r e d e r var. rossmaessleri A u e r s-
Gyraulus gredleri I

wald, átm. 5 —
m. 1.5. Utolsó kanyarulata nem tágul ki annyira,
6,
mint az elz
Gyraulus- fajoké. A fejlett példányok a Tropidiscus
planorbis kezd kanyarulataihoz hasonlók. Többnyire spirális vonal-
kázása van. Mezkeszi (Horusitzky. 1903), Párkány (Petrbok,
Bull. Acad. Sci. Bohémé, 1924, p. 8. sep.).
87. Bathyomphalus contortus Linné (LV11I. tábla, 6 — 7, kép ,

átm. 6 — 7, m. 1.7 — 2. Az alsó löszben gyakori.

88. Axmiger crista Linné (LVIII. 1 1. kép), átm. 2 3, tábla, 10 — —
m. 0 5 — 0.7. Nyilván kicsinysége miatt
ismeretes csak kevés helyrl.
A hazai Pleisztocénbl az A. crista nautileuson kívül a spinulosus
C les sin nev változat is ismeretes, Fibis, (Lóczy, Földt. Int. évi
jelent.1885).
89. Hippeutis riparius Westerlund,
átm. 3, m. 0.8. Szeged
(Horusitzky, Földt. Közi. 41, 1911, p. 253.). Szeged-Kiralyhalom
(Rotarides, Földt. Közi. 72. 1912, p. 127.).
90. Segmentina nitida Müller (LVIII. tábla. 8 9. kép), átm. 4 —
— 5, m. 1.5. Kis példányszámban szokott elkerülni.

Subclassis: Prosobranchia.
Ordo : Ctenobranchia.
Família : Hydrobiidae

91 Lithoglyphus naticoides C. P f e f fe r (LVIII. tábla, 12. kép), i

m. 8 — 11.
sz. 7 —
8. Fként Dunántúlról, a Balaton mellékérl kö-
zölték. A balatoni példányok kicsinyek. Nagyobb az aperlus —
Küster, szájadéba felül, a szájadékszöglet alatt tompa szögben
megtörik, kiöblösödik, Balatonszabadi (Kormos, Balatonmelléki
alsópleisztocén stb. 1911, p. 37.).
 Pleisztocén puhatestek meghatározásénak módszerei 481

*92. Lithoglyphus pyramidatus Möllendorff, m. 7 — 7.5, sz.

4.5 — 5. Balatonszabadi, Városhidvég (Kormos, Balatonmelléki al-
sópleisztocén, stb. 1911. p. 37.)
93. Bithynia tentaculata Linné (LV111. tábla, 14. kép), m. 10,
sz. —
6 7. Feltüntetett példányunk csak 8.5 magas, kanyarulatai mm
aránylag domborúak, miáltal a B. leachi fajhoz válik hasonlóvá,
de attól jól megkülönböztethet. Feltnen nagy, ershéjú alakja a
crassitesta B r ö m m e.
94. Bithynia leachi Sheppard. Syn. Paludina ventricosa
Cray (LV111. tábla, 13., 15— ló. kép), m. 5 7, sz. 4-4.5. Kanyarulatai
domborúak, ersebben íveitek, mint az fajnál, lépcssen ül- elz
nek egymáson. —
troscheli Pa a se h. nagyobb alak, valamivel
magasabb tekerccsel, Algy (Rotarides, A lösz csigafaunája, stb.
Szeged, 1931, p. 126. és Arch. Molluskenk. 64, 1932, p. 85 ),

Família : Melaniidae.

meg néhány idetartozó, a hazai pleisz-

Kiegészítésül említünk
tocénben elforduló fajt, amelyek azonban nem tekinthetk lösz-
is
csigáknak. *Fagotia acicularis Férussac, Balatonszabadi (W e s s, i

A Balaton vidékének pleisztocén csiga- és kagylófaunája, Balaton

tud. tanúim, eredményei 1. 1. Pál. függ IV. 1911. p. 24.) *Fagotia —
esperi Férussac. Városhidvég (Kormos, Balatonmelléki alsó-
pleiszt., Balaton tud. tanúim, eredményei I. 1. Pál. függ. IV. 1911, p.
38.) —
*Melanopsis tothi Brusina, Rontó (Kormos Centralb).
Min. Geol. Pál. 1912, p. 155.) —
* Amphimelania holandri Férussac,

Tata (Kormos, Földt. Közi. 39, 1909, p. 147.).

Família : Viviparidae.

Viviparus hungaricus Hazay (L1X. tábla, I

95. 2. kép), m. —
— 59, az ábrázolt példányok magassága 34 és 38 mm.
sz. 40, —
balatonensis Kormos, m. 42-ig, sz. 27-ig, Balatonszabadi (Kor-
mos, Balatonmelléki alsópleisztocén stb., Balaton tud. tanúim, ered-
ményei I. 1. Pál. függ. IV, 1911, p. 31.).

Família : Valvatidae.

96. Valvata piscinulis Mü 1 1 e r (LIX. tábla, 3. kép), sz. 5 — 7, m.

5 — 7, igen változékony faj. Idetartoznak: antiqua Sowerby (ma-
gassága nagyobb, mint szélessége), alpe^tris Küster (magassága
kisebb, mint szélessége), fluviutilis Col be au (rövid, széles kúp-
alakú), depressa C. Pfeiffer, vetusta (Kormos, A fe- Kormos
jérmegyei Sárrét stb. Balaton tud. tanúim, eredményei I. 1 Pál. függ. .

IV. 1911. p. 33.).

Valvata naticina Mén ke, sz. 5, m. 4 5. Az elbbi fajjal
97.
együtt de míg az elz faj kúpos vagy tornyos,
szk köldökek,
addig a V. naticina nyomott gömbalakú. Balatonszabadi, Városhid-
vég (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb, 1911, p. 33).
 —
482 Rotarides Mihály dr.

Valvata pulchella S u d e r. Syn.: macrostoma Steenbuch,

98. t

depressa Küs
e r, umbilicata F t z n g e r, (LIX. tábla. 4 5. kép), sz.
t i i —
4'2, m 2‘5. Köldöke tág, az összes kanyarulatok láthatók, tekercse
alig emelkedik ki.
99. Valvata cristata ü e r (LIX. tábla, 6 M 7. kép), sz. 2‘3, m.
1 1 —
1—12, (a feltüntetett példány 2‘8 mm széles). Lapos korongalakú,
alulról megtekintve csak utolsó kanyarulatát látjuk. palustris Kor-
mos, Balatonszabadi (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb.,
1911, p. 13; A fejérmegyei Sárrét stb. 1911, p. 55 ).

Ordo : Scutibranchia.
t

Família •
Neritidae.

Theodoxus prevostianus C. P f e f e r (LIX. tábla, 8 — 9. kép),

100. i

sz. 7, m. 5. Rontó (Kormos, Centralbl. Min. Geol. Pál. 1912, p.

155), Balatonszabadi (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb.,
1911. p 38.). —
A Theodoxus danubialis C. Pfeiffer fajra vonat-
kozó pleisztocén adatok nyilván a Th. prevostianus-ra értendk.
Lásd: Soós (Ann. hist.-nat. Mus. Hung 4, 1906, p. 450—456. és
K o r m o s, 1 c., p. 38.
!

.
—
Murányi Vácról a Theodoxus danubialis-t
közölte (Barlangkutatás, 10 13, 1922 —
1925, p. 19.). —
Classis : Lamellibranchia.
Família : Unionidae.

Unió pictorum Linné. Pleisztocén adatok : Rontó (Kormos,

Centralbl. Min. Geol. Pál 1 ) 1 2. p. 155 ), Balatonszabadi, Városhid-
vég (Kormos, Balatonmelléki alsópleiszt. stb. 1911, p. 12, 16), Vác
(Murányi, Barlangkutatás 10 — 3, 19J2 — 1925, p. 19.). 1

Família : Sphaeriidae.

101. Sphaerium corneum Linné. Hosszúsága 12, magassága

97, vastagsága 7‘5. Balatonvidéki alsópleisztocén.
102. Sphaerium rivicola Lám arc k. Hosszúsága 20 — 25, ma-
gassága 15 — 18, vastagsága 10 — 15. Balatonszabadi, Városhidvég,
Ercsi (W e i s s)
*103 Sphaerium solidum Normand. Hosszúsága 10 12, ma- —
gassága 8—10, vastagsága 6— 8. Güll közölte Dajapusztáról, Duna-
jobbpart Dunántúlon, 1904. Az adat megersítésre szorul a faj ;

összetéveszthet a C>>rbicula fluminalis Müller fajjal, melynek ha-

sonlóan ers bordavonalai vannak. Lásd K o r m o s, Balatonmelléki :

alsópleiszlocén. stb. 1911, p. 40.

104. Pisidium cinereum Alder. Syn. casertanum Poli, fonti-
nale C. Pfeiffer, fossarinum Clessin (LIX. tábla, 9. és 1 1. kép), h.
4, m. 2'8, vast. 3.
105. Pisidium obtusale C. Pfeiffer (LIX. tábla, 12— 13. kép),
h. 3'5. m. 2'5, vast. 2 3.
 Pleisztocén puhatestek meghatározásának módszerei 483

Ezen a két gyakran elforduló fajon kívül még a következ,

pleisztocénbl is közölt fajokat találjuk hazai irodalmunkban P. am- :

nicum ü M e r, a legnagyobb faj, hosszúsága eléri a 8 mm-t, Bala-

1 1

tonmellék (Weiss, Kormos), idetartozik a weissi Kormos is;

a P. amnicum- ot Pét r bök is közölte Párkányról; továbbá: P.
henslowanum Sheppard, nitidum J e n y n s. personatum Maim;
ezek az adatok a Balatonmellékrl származnak (Weiss, Kormos).
Lásd: Wagner J.: Magyarország Ptsidiumai. (Ann. hist.-nat. Mus.
Hung. 36, 1943, Pars. Zool. p. 1 — 11.)
Megjegyzések a táblákhoz.

A mellékelt táblákon feltüntetett példányokat jelen sorok írója

hazai példányokról fényképezte (kivétel a Truncatellina claustralis
és a Fruticicola striolata, melyek külföldi recens példányok. Elég
jelentékeny mennyiségben kellett recens példányokat feltüntetni. En-
nek oka az, hogy a rendelkezésre álló pleisztocén anyagban nem
mindig akadt olyan ép és teljes példány, amely az ábrázolásra al-
kalmas lett volna. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell. hogy az
apró fajok fényképi feltüntetésére a legtöbb esetben alkalmasabb a
pleisztocén anyag. Az ilyen fajok héja u. i. rendszerint ép és a re-
cens példányokkal szemben tiszta is. Másik elnyük, hogy rajtuk a
héj felületének struktúrája sok esetben jobban kitnik, ami a pe-
riostrakum hiányára vezethet vissza
A faunák, amelyekbi az ábrázolt anyag származik, kisebb-
nagyobb cikkekben már közölve vannak, vagy pedig közlésük el
van készítve. 4 Az ábrázolt pleisztocén korú példányok a következ
lelhelyekrl származnak Szeged, Szeged-Öthalom, Szeged-Király-
:

halom, Szentmihálytelek, Hódmezvásárhely, Újverbász, Nagykrös

és Mezberény. A recens példányok nagyrészt a Magyar Nemzeti
Múzeum régebbi anyagából valók, de elég sok van közöttük a szerz
gyjtésébl is.
Nagy elnyt ha a lefényképezend példányokat bséges
jelent,
anyagból választhatjukIlyen bséges anyagot nyerhetünk nagyobb
ki.
mennyiség kzetanyag iszapolásával, de ilyent szolgáltat nem ritkán

4
Schlesch H.: Vorláufige Mitteilung über ein interessantes Vorkommen
von Lössmollusken aus dér Umgebung von Szeged. (Arch. Molluskenk. 6 1929, .

p. 17—30.) —
Rotarides M.: Über die pleistozáne Molluskenfauna von Szeged
und Umgebung. (Arch. Molluskenk. 64. 1932, p. 73 — 102. — V. Faragó Mária:
Nagykrös vidékének felszíni képzdményei. Die Oberfláchengebilde dér Umgebung
von Nagykrös. (Földi. Közi. 68, 1938, p. 144- 167.) Schmidt E. R.: Adatok —
Mezberény környékének földtani viszonyaihoz. Beitráge zu den geologischen Ver-
háltnissen von Mezberény. (Mezberény 5259/3. sz. térképlap magyarázójából.
Budapest, 1940. p. 1—30.) —
Rotarides M. Szegedi és szegedkörnyéki artézi
kutak kzetanyagának pleisztocén puhatest faunája. Die pleistozáne Mollusken-
fauna einiger altér artesischer Brunnen von Szeged und Umgebung. (Földt. Közi.
72, 1942. p. 52 63. p. —
121 124.) —
Rotarides — M
és G ö 1 1 1 L.: Érdekes
pleisztocén puhatest-fauna Újverbász környékérl és a Telecskai dombokról Inter-
essante pleistozáne Mollusken-Vorkommen in dér Umgebung von Újverbász und
auf dér Telecskaer Lössplatte. (Földt. Közi. 73. 1934, p. 183.. 255 259. Rota- — —
rides M.: Adatok Hódmezvásárhely pleisztocén puhatest-faunájának ismereté-
hez. Megjelenés alatt.
484 Zólyomi Bálint dr.

5
a folyók hordaléka is A „Budapest" lelhelyrl származó példányok
.

a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának régebbi tételei s valószínleg

ü
szintén hordalékból származnak.

A FOSSZILIS TZEGTELEPEK VIZSGÁLATA ÉS A

MODERN LÁPKUTATÁST
(A LX — LXI. táblával és egy térképpel.)

Irta : Dr. Zólyomi Bálint.

A mi alakzatait, életközösségeit csupán a jelenben m-

földfelszín i

köd tényezk hatásának figyelembevételével nem magyarázhatjuk meg

teljes egészükben. Igen sok esetben a fejldéstörténeti múltba kell vissza-

nyúlnunk, hogy a mai képet maradéktalanul megérthessük. Hasonlóképen

valamely letnt kor vizsgálatakor a jelenbl vett párhuzamok segítik el a
kérdések tisz ázását. Ez különösen szükségessé válik akkor, amikor a föld-
(

történeti múltnak mindinkább a jelenhez közelebb es szakaszaival fog-

lalkozunk.
A geológiai negyedkor idsebb szakának, a pleisztocénnek, st mór
a harmadkor legvégének növényvilága is fbb, lényegesebb vonósaiban
megegyezik a récenssel. A harmadkor végére a ma uralkodó típusok ki-
alakultak már. így például az Európábrn most elterjedt fák generikusan
semmibe sem csak kevésben különböznek pliocén el-
és specifikusan is

deiktl. Jelents változás csupán abban történt, hogy a pleisztocén jég-

korszakok alaposan megtizedelték a növényvilágot. Sok faj végkép kipusz-
tult, mások pedig a nekik kedvezbb éghajlatú területekre szorultak visz-
sza. Mindebbl következik, hogy sok növényfaj, vagy növényszövetkezet
ma tapasztalt ökológiai igénye a nemrég letnt földtörténeti múltban ha-
sonló lehetett.
így a fosszilis tzegtelepek kutatása alkalmával igen jó szolgálatot
tehet a récens tzegtelepek, azaz lápok életkörülményeinek ismerete. A
mai korszer lópkutatós rendkívül sokoldalú. Figyelme nemcsak a közvet-
len botanikai problémákra, hanem a határos összes egyéb kérdésekre is
kiterjed. Igen sok esetben a lápokat fejldéstörténeti szempontból is fel-
dolgozza. Az él lápfelszín alatt képzd és képzdött szubfosszilis (holo-
cén) lzegrétegek vizsgálatában már a földtörténeti kutatás területével
érintkezik.

5
Czógler K. mid Rolarides M.: Analyse einer vöm VVasser ange-
schwemmlen Molluskenfauna. Die Auswürie dér Maros und dér Tisza bei Szeged
A Maros és a Tisza vízhordla puhatestei faunája és annak tanulságai. (M. Biot.
Kutatóiul. Munkái 10, 1938. p. 8—43.)
0
Rolarides fényképezésérl. Über das Photo-
M.: Csiga- és kagylóhéjait
graphieren von Schnecken- und Muschelschalen. (Ann. hist.-nat. Mus. Hung. 36.
1943. Pars Zool. p. 199—220.)
* Eladta a szerz a Magy. Földtani Társulat 1943. évi április hó 7.-i szak-
ülésén.
 A iosszilis tzegtelepek vizsgálata cs a modern lápkutatás 485

A ma él lápok fejldésének kezdete legfeljebb a pleisztocén és ho-

focén határáig nyúlik vissza. Még ebben az esetben is tekintélyesebb vas-
tagságii tzegrétegek fejldése csupán az óholocén elején indult meg. Fe-
kjükben. csekély kivétellel, csupán vékony lzegrétegek, vagy inkább
csak tzeges iszaprétegek (dy, slb ) mutálják a láposodás els nyomait és
sorozhatok a késpleisztocénbe. A pleisztocén jeges korszakai ugyanis nem
kedveztek a lözegképzdésnek. Nemcsak éppen a mindent elborító jégta-
karó miatt, hanem az akkori éghajlati körülmények folytán, a jégtakarótól
messze lávoles területeken sem. A pleisztocén folyamán láposodás, illetve
tzegképzdés csupán a jégközötti interglaciális korszakokban és kisebb
mértékben az inlerstadiálisokban folyhatott. A pleisztocénkori fosszilis t-
zegtelepek vizsgálata kimutatta, hogy növényviláguk azonosnak nevez-
het a poszlglaciális kor, illetve holocén tzegtelepeket képz lápjainak
növényzetével. A pleisztocén-tzegek vizsgálatakor tehát a modern lápku-
tatás eredményeit mindenképen figyelembe kell venni.

Számos esetét ismerjük annak, hogy a pleisztocén-tzegek a szene-

sedésnek fokozottabb stádiumába jutottak. Így például az Alpokban a ké-
regmozgásokkor fellép nyomással kapcsolatban tzegbl palás szenek
alakultak. Az Alpok északi lábánál, a sváb-bajor glaciális és fluvioglaciá-
lis törmeléklejtösíkon a Riss-Würm interglaciálisban képzdött tzegek a
glaciális jégtakaró, morénalerakódósok és lluvioglaciólis üledékek nyomá-
sának hatására több esetben szintén palás barnaszénné alakultak át. Ma- 1

gyarországon tudomásom szerint mint némileg hasonló képzdmények,

egyedül a Fogarasi-havasok északi lábánál, a Freck határában feltárt szén-
palás rétegek ismeretesek. 2
A következkben példaként egy magyar láp botanikai földolgozásá-
ból 3 azokat a részeket ragadom
ki és tárgyalom röviden, amelyeknek a

fosszilis tzegtelepek a kutatása szempontjából jelentsége lehet. A szó-

banforgó láp a Hargita eruptív tömegétl az Olt áttöréssel elválasztott Cso-
mád-vulkán (1294 m) ketts kráterének egyikében elhelyezked Kukojszás,
más néven Mohos. A délibb és még tökéletesen körülzárt kráterben fek-
szik a Szent Anna-tó (950 m). A másik krátert, amelyben a láp kialakult
(1050 m), már megtámadta az erózió. A králerperemet átvágó Vörös-patak
hatalmas és mély, két ágra oszló vízmosása csapolja le. A vízmosás ol-
dalfala vulkáni tufa-rétegekbl áll. A vízmosás kisebbik, nyugat felé bevá-
gódó ágába vezették bele a láp fiecsapoló csatornáját. Az azóta roha-
mosan továbbhaladó erózió ma már r láp tzegébe is belekapott. A fel-
tárásban jól látható a vulkáni tufán kiékül tzegréleg. Rendszeres fúrások

1
R. Schnetzer: Kohlenvorkommen in Ablagerungen dér Eiszeit. (Die

Umschau 47. 1943. p. 95—96.)

2
F. P a x Beitráge zr fossilen Flóra dér Karpathen. (Englers Bot. Jahrb.
:

XXXVI11. 1906. p. 272-).

3
A terepmunkát a Magyar Tudományos Akadémia támogatta. A részletes
botanikai feldolgozást késbb, egy másik tanulmányban fogom közölni. V. ö. még
Botanikai Közi. XL. 1943. p. 130 — 131. (eladás 1942. dec. 10.)
486 Zólyomi Bálint dr.

eddig hiányoznak, a láp maximális tzegvastagsága meghaladja a 10 m-t. 4

A Csomád-vulkán szóbanforgó részei a bükkös klimax-övébe esnek.
A Kukojszás a kárpáti dagadólápoknak erdei fenyvel (Pinus silvestris)
dagadóláp (felláp), domborodását azon-
jellemzett csoportjába tartozik. Igazi
ban csak a Vörös-patak vízmosásrendszere fell lehet megállapítani. Kü-
lönben a láp egész felszíne enyhén lejt a délnyugati bels kráterperemtl
a Vörös-patak kifolyása irányában (SW -* NE).
A láp növénytakarójának mellékelt 1 2000 méret, eredeti térképen
:

láthatjuk, hogy a nagyjában köralakú, 1 km átmérj, 120 kát. hold ki-

terjedés láp három zónára bontható :

I. Szegélyi erds zóna, amelyben az egyes növényszövetkezek nor-

mális zónációban, a láp szegélyével párhuzamos övékben helyezkednek
el. Adéli szegély forrásos helyein éger-ligeterd található 10),
5
majd ége- (

res láperd (9) következik egyes elszórt tzegmoha-párnákkal. Utóbbi alatt

erdei tzeg képzdik (Bruchwaldtorf). Utána az átmenetilápi erdei fenyves-
nyíresben (8) már uralkodó a tzegmoha-sznyeg. A szegélyi erds zóná-
nak legnagyobb kiterjedés növényszövetkezete a gyapjusásos erdei feny-
ves (6). Tzegmoha-sznyegét részben igazi dagadólápi Sphagnum-fajok
alkotják és gyepszintjében az uralkodó Eriophorum vaginatum mellett már
a dagadólápok többi jellegzetes faját találjuk. Az erdei feny magassága
a láp belseje felé fokozatosan csökken. Mind a lápi fenyves-nyíres, mind
a gyapjusásos erdei fenyves alatt kevert erdei- és Sphagnum- vagy gyapjú-
sástzeg képzdik. A lápnak a Vörös-pat3k vízmosásához közeles sze-
gélyén a kiszáradt tzegnek megfelel típus az áfonyás erdei fenyves (7).
Ebben a növényszövetkezetben már megsznt a tzegképzdés, a tzeg
felszínes rétege teljesen humifikálódott.
II. Növekedési zóna, illetve komplex. Már erdtlen dagadóláp. Az
els zóna gyapjusásos erdei fenyvese letörpül, felszakadozik (5) és foko-
zatosan elhal, végül teljesen el is marad. A növekedésére jel-
lápfelszín
lemz itt a nagy egyenletesség. Csupán néhány széles bemélyedés ú. n.
semlyék (2, 3) és esetleg apró, elszórt kiemelkedések, zsombékok szakít-
ják azt meg. Leginkább ebben a zónában találjuk a mintegy 20 m átmé-
rj, 2 —3 m mély, kerek-elliptikus láptavakat is (1). Egyrészüket már be-
ntte a láp csatornázása óta (1908) a semlyékek növényzete. Ilyen láptavak
az egész Kárpátok vonulatában úgyszólván csak itt találhatók meg és
azonosak a Balti-tenger környékének dagadólápjairól kimutatott „Blánken"
névvel jelölt képzdményekkel. Igen feltn északi vonás ez ez a Kukoj-
szás lápjában. A II. zónában ú. n. gyapjúsás (vaginatum)- tzeg képzdik,
amelynek azonban lényeges alkotórésze a tzegmoha is. A láplavakban a
tzegképzdés szünetel. A dsytroph tólipusba tartoznak.
III. A
központosán fekv mozaik- vagy regenerációs komplex. (A mel-
lékelt térképen pontozott vonal választja el az elbbi zónától.) Zsombékok

4
F. Peterschilka: Pollenanalyse einiger Hochmoore Neurumeniens.
(Berichle d. deutschen Bot. Gesell. XLVI. 1928. p. 190 — 197,)
5
A zárójelben álló számok a mellékelt térkép jelmagyarázatának sorszámai.
 ;

A fosszilis tzegtelepek vizsgálata és a modem lápkutatés 487

és semlyékek tarka mozaikja. A zsombékok

(4) aránylag szárazabbak,
átlag Vs m magasra emelkednekMélyebben, változó vízellátású sem-
ki.

lyék-szövetkezetek (3), végül a legmélyebb helyek állandóan vizes és jár-

hatatlan ú. n. Scheuchzeria- sem lyékei (2) váltogatják egymást. Ez a zóna
növényfajokban rendkívül szegény, viszont ezek a fajok annál érdekeseb-
bek, mert nagyrészük az északi (boreális) reliktum-elemek csoportjába tar-
tozik. A zsombékok és semlyékek nemcsak térben, hanem idben is vál-
togatják egymást. Egy bizonyos haláron felül ugyanis a zsombékok nem
tudnak tovább növekedni, mert aránylag szárazzá válnak. Ugyanekkor a
semlyékek dús vegetációja erteljesen növekedik, a mélyedések feltöltd-
nek, zsombékká alakulhatnak. Viszont a zsombékok behorpadásában új
semlyékek képzdése indulhat meg. Ez a regeneráció folyamata, amely
csak a típusosán kialakult dagadólápokon található meg. A zsombékok
alatt lassan gyarapodó, tömör Sphagnum- tzeg képzdik, míg a semlyé-
kek Sphagnum- tzege igen gyorsan növekszik, de rendkívül laza.
A zsombékok és semlyékek átmennek az Észak-Európából kimuta-
tott és a talajfolyással kapcsolatba kialakult ú. n. „ Strang “- és „Flark"-
képzdményekbe Ismét egy érdekes boreális vonás, amelyet a Kárpátok-
ban elször Máramarosban, a Tarac késpleisztocén-terraszán kialakult
szinevéri dagadólápon mutattam ki. 6 Ennek a jelenségnek lényege a kö-
vetkez tavasszal, amikor a mélyen fagyott láp felszíne engedni kezd, a
:

megpuhult és képlékeny legfelsbb tzegrélegek a lápfelszín dlési irányá-

ban, a merev és fagyott mélyebb rétegek felett csúszásba jönnek. Elssor-
ban a zsombékos részek csúsznak meg, pásztákba rendezdnek (Stránge)
közben hasadások keletkeznek, a semlyékek kiszélesednek, hosszan el-
nyúlva öszszefolynak (Flarke). Végeredményben a lápfelszín dlési irányára
merleges elrendezdés alakul ki. Ez a mellékelt térképen nemcsak a láp
regenerációs komplexében (különösen a fcsatornától keletre), hanem rész-
ben még a lápi fenyves bels szegélyvonalain is megállapítható. A
pleisztocénkori talajfolyásokat újabban nálunk is kimutatták (S z á d e c z k y,
Bulla, Kerekes). Mint jelenkori tünemény a lápokról elször Fenno-
skandináviában vált ismeretessé. Az északnémetországi dagadólápokról is
csak újabban mutathatták ki mint feltn szubarktikus jelenséget (G a m s,
H u e c k). A Memel-torkolat „Grosses-Moosbruch" lápjáról készült légi-
fénykép a Kukojszás vegetációtérképének szóbanforgó részletével bámula-
tosan megegyezik. 7
Említettem volt, elssorban boreális, gla-
hogy a láp jellegzetes fajai
ciális reliktum-jelleg fajok Oxycoccos quadripe-
(Scheuchzeria palustris,
tala, Andromeda polifolia, Drosera obovata). Mindezek fennmaradását a
Kukojszás lápján a különleges ökológiai viszonyok tették lehetvé. Ezek
közül igen fontos a különleges mikroklíma és egyes helyi klimatikus vo-

6
Zólyomi B.: Dagadólápok az Északkeleti Kárpátokban. (Eladás 1. Bo-
tanikai Közi. XXXVII. 1940. p. 94-95.)
7
K. H u e ck :Erláuterungen zr Vegetationskundlichen Karte des Memel-
deltas. (Beitr. z. Naturdenkmalpflege XV. H. 4. 1934. p. 1—36.)
 —
488 Zólyomi Bólint dr.

nások is. így pl. a Szent Anna-tó kráterében, amely teljesen zárt, hmér
sékleti inverziók és ezzel kapcsolatban vegetáció-inverzió (régió alávetdés)
lép fel. Az éjjeli lehlések alkalmával a nehezebb hidegebb leveg össze-
gylik a kráter fenekén. Bár mikroklimatikai méréseket nem végezhettem,
mégis a Szent Anna-tó felett rendszeresen fellép helyi ködképzdés utal
erre. Hasonlóképen az is, hogy míg a kráter oldalait és tetejét (a Nagy-
Csomád É-ra néz mikroklimatikusan befolyásolt oldalát kivéve) bükkös
borítja, addig a mélyebben fekv tavat a magasabb régió lucfenyvese
övezi. Ez a jelenség, bár kisebb mértékben, a Kukojszás kráterében is
észlelhet (már csak tökéletlenül zárt medence). Magában a lápban a víz-
zel telített tzeg szintén hozzájárul a hvösebb mikroklíma kialakításához.
Egy másik igen lényeges ökológia sajátság a láptalaj és víz ers sava-
nyúsága. A szegélyi forrásos helyeken és azok közelében a pH még 6‘4
5'9 között van (a Szt. Anna-tó 7 0 1), viszont a tzegmohás növényszövet-
kezetekben már a szegélyövben is igen nagymérv az elsavanyodás. A
középs részeken a tzegmoha-zsombékok pH-ja 3'5 és annál kisebb, míg
a semlyékek és láptavak vizének pH-ja 41 3‘8. —
Végül ki kell emelni,
mint élkörnyezeti tényezt, a lzegmoha mindent elfojtó, erteljes növe-
kedését. Mindezen viszonyok miatt csak különlegesen alkalmazkodott,
igénytelen lápnövények tenyészete lehetséges.
A fosszilis tzegtelepek tudományos feldolgozásakor a fentiek alap-
ján elssorban a következket ajánlatos figyelembe venni. Az egyes tzeg-
féleségekbl az egykori növényszövetkezeteket lehet és kell is megállapí-
tani. Vagyis a növényszociológus szemszögébl ítélendk meg a tzeg
különböz típusai. Kellszámú feltárás, illetve fúrás esetében az azonos
korú rétegek alapján, habár csak vázlatosan, de mégis rekonstruálhatnánk
az egykori láp vegetációtérképét. Erre természetesen csak igen részletes
vizsgálat alkalmával kerülhet sor, viszont az egyes rétegszinteknek meg-
felel á p t í p u s t minden esetben meg kell határozni (pl. égerláp, rét-
1

láp, átmeneti- és dagadóláp és további altípusok). Valamely tzegtelep-

ben egyszintben igen különböz felépítés növényszövetkezetek maradvá-
nyaira bukkanhatunk. Ugyanabban a szintben, tehát egyidejleg, erd és
erdtlen rész léphet fel, amelyek egymást rövid idben, a biotikus szuk-
cesszió folyamán is felválhatják. Különböz tzegféleségek váltakozásából
nem lehet minden fenntartás nélkül, azonnal szekuláris szukcessziókra kö-
vetkeztetni. A lápokban uralkodó különleges ökológiai, mikroklimatikus
viszonyok lehetvé teszik, hogy glaciális elemek interglaciális korszakok-
ban is fentmaradhassanak. Így pl. mint legfeltnbbet említjük azt, hogy
a glaciális flórák egyik legjellegzetesebb vezérnövénye a törpenyír ( Be -
lula nana), ha nem is a Kukojszáson, de a Székelyföld egy másik dagadó-
lápján, a Lucsmelléken (a kontinentális erds dagadóláp típusába tartozik)
és egy szomszédos kis forráslápon (álmenetiláp jelleggel) a mai napig fenn-
maradhatott (egyedüli elfordulás egész Magyarországon). A fosszilis tzeg-
telepek makrofossziliái tehát nem lehelnek egymagukban döntk a kor-
megállapítás szempontjából. Feltétlenül szükséges a tzeg, vagy szenese-
det! tzeg mikrofosszilia, elssorban pollenanalitikai vizsgálata. Miután va-
 Julius von Pia 489

lamely szint pollenspektruma a láp tágabb környéke erdtakarójának ösz-

szetételét tükrözi, csupán ez ad a kérdéses id éghajlati jellegérl teljes
képet. A pollenanalilikai vizsgálatok ma már a pleisztocén földtörténeti
kutatásának közismert és általánosan elterjedt segédeszközévé váltak, így
ez alkalommal tárgyalásuk mellzhet.
A harmadkori lignitek és barnaszenek tanulmányozásakor, miután
azok a mai mérsékeltövi tzegmoha- és rétlápoktól teljesen eltér vege-
táció szenesedett maradványai, természetesen másütt kell a párhuzamo-
kat keresni.

II. RÖVID KÖZLEMÉNYEK.

JULIUS von PIA.

1887 július 28-án született Wien-Purkersdorf-ban, mint a tartományi

törvényszék elnökének, dr. J. von P a-nak a
i fia. Középiskolai és egyetemi

tanulmányainak elvégzése után (Uhlig, Diener, Ábel. Hatschek

JULIUS v. PIA.
1887 — 1941 .
490 Elise Hofmenn

és R. v. Wettstein professzorok melleit) 1912-ben a bécsi Naturhisto-

risches Museum-nak gyakornoka lett. Azóta is ennek a Múzeumnak volt
a tagja 1943. januárjában bekövetkezett haláláig. gondozta a fosszilis
növénygyjteményeket, a kihalt emlsök maradványainak nagy tömegét és
Tevékenyen résztvett a Naturhistorisches Museum
igazgatta a könyvtárat.
Annales-einek kiadásában is. Evek hosszú során át leltározta a hatalmas
anyagot és új meg új kiállítási termeket rendezett be. 1919-ben venia le-
gendi-t kap a paleontológiára, 1937-ben a bécsi egyetemen a paleontologia
rendszertani tanszékére professzornak nevezik ki. Eladásai felölelték a
fosszilis növények birodalmát, az állatországot, a paleobiologia alapjait,
a kzetképz szervezeteket, a Keleti Alpok paleontológiáját és a mezozoi-
kum, valamint a terciér földtörténetét.
Tudományos munkásságának elismeréséül a bécsi Tudományos Aka-
démia levelez tagjává választotta. Levelezje volt a régebbi Geologische
Bundesanstalt-nak, a jelenlegi Reichsamt für Bodenforschung bécsi fiók-
intézetének és tiszteletbeli tagja volt a Palaeontological Society of Ame-
rica-nak.
Gazdag tudományos munkálkodása 125 önálló dolgozatot ölel fel.

Foglalkozott fosszilis algákkal, baktériumokkal, psilophytákkal, harasztok-

kal, cephalopodákkal és emlsökkel. Munkássága kiterjedt a Keleti-Alpok
és Karsztterületek geológiájára, tektonikára, az általános rétegtanra és az
általános rendszertanra.
Utazásai a Keleti- és Nyugati-Alpokban, a Balkán-félszigeten, Olasz-
és Görögországban, Belgiumban és Angliában lehetvé tették számára
a területek geológiai felépítésének és rétegzdésének vizsgálatát és
fleg a fosszilis algák gyjtését. Kongresszusokon és szaküléseken élénk
eladói tevékenységet fejtett ki. Az Alpenverein-ben tartott népszer el-
adásai az Alpok felépítésérl és a mészalgákról számos hallgatójának
örökké emlékezetes eseménye marad.
Professor J. v. Pia mélyen gyászoló özvegyében odaadó társat ha*
gyott hátra. Fia a mezgazdaságok doktora, leánya még a bécsi egyete-
men tanul.
Mint tudós munkáiban él tovább, mint nemes, szolgálatkész férfi

pedig családjának, barátainak és kollégáinak szívében.

Elise Hofmann
Dozentin lür Peleobofflnik nn dér Universitál Wien
 491

ÁL-ALAKÚ LIMONITGUMÓK A HALIMBAI EOCÉN MÉSZKBEN.

Irta : Dr. Vadász Elemér.

A középs eocénbeli nummulinás mészk Szc— Halimba — Padrag

közölt mintegy 8 km hosszúságú jellegzetes abráziós térszínt mutat. Az
eocén mészk 300 m fölötti részét a középs miocén tenger nyeste le s
mködésének partszegélyi nyomait a 350 m körüli szinten elért dolomit-
szegélyeken, dolomitbreccsia és fúrókagylók fúrási nyomai jelzik. Az eocén
vonulat északi peremén, 300 m térszín alatt, már a pannóniai tenger part-
vonalát találjuk, ugyancsak breccsia, homok és apró kvarckavics alakjá-
ban. Halimba északi elterében, az eocén mészk eltnik a pannóniai és
különösen a középs miocénbeli rétegek alatt. A medence keleti részén, a
padragi határban lemélyített egyik fúrásban 140 m vastagságban jelentke-
zetta helvétiumba sorolható szürke, foraminiferás agyag. Alatta az eocén-
összlet itt 124 m vastagságban volt. A halimbai medence ÉK-DNy tengely,
sekély szinklinális, melynek északi szélén a triász és kréta alaphegység,
valamint az eocén mészk is felszínre bukkan a csékúli Gyürhegyen. (1.
rajz. Az eocén-dolomithatáron lev bauxit a rajzon nincs feltüntetve.)

1. kép.

Halimbán 1926-ban végzett kutatásaim alkalmával az abráziós fenn-

sík szélén sok fényes kavics a figyelmemet. Különösen kitntek
hívta fel

ezek közül egyes sötétbarna, tükörfényes limonitkavicsok, amelyek az em-

lített pannóniai partszegélyen, de Halimbától délre az eocén térszínen szét-

szórtan heverve is találhatók. Származási helyüket az eocén nummulinás

mészkben sikerült megtalálnom, amelyben különböz nagyságú és alakú
gumókat formálnak. A felszínen hever szélfújta darabok a mészkbl
részben kimállás útján, részben a megismétld letaroló ermvi hatások
útján kerültek felszínre. A pannóniai partvonal közelében gyakrabban ta-
lálhatók,minthogy súlyosabb voltuk miatt az egykori parlszegélyen gyltek
össze. A terület részletes földtani leírásában ezek a limonitgumók mind-
eddig figyelmen kívül maradtak, holott üledékképzdés tekintetében elha-
tározó jelentségek.
Az eocén mészkösszlet, a Halimba körüli fúrások szerint, az itteni
abráziós felszínen 30—70 m vastag. A nummulinás mészkrétegek alatt
szürke pirites agyag található szenes, agyagos rétegekkel. Ez az agyag
közvetlenül a bauxitra települ, helyenként feltnen sok piritet tartalmaz,
apró szemcsék és borsónagyságú darabok alakjában. Az agyag iszapolási
maradékában apró miliolinák, alveolinák, rotáliák és ostracodák vannak.
492 Vadász Elemér dr.

sokszor piritesedell alakban.Az agyag tengeri jellege tehát kétségtelen. A

limonitgumók a nummulinás mészk alsó rétegeiben, tehát az alatta lev
pirites agyag közelében mutatkoznak. Szabálytalan alakú, 2 6 cm nagy- —
ságú gumóik nem elsdleges képzdések s egyesek a piritre jellemz
ötszögtizenketts-hexaéderes kristályalakjukkal árulják el eredésüket. Néha
nummulinák és kagylók is limonitosodtak.
A limonitgumók pirit-álalakúsága világosan mutatja a pirit-eredetet.
Összetételük 80.8 °/o Fe^Os, 4.1 %
SÍO 2 12 ,
%
H..O, 3.1 °/o AFOj mellett 2.8

% kéntartalommal utal az egykori piritre. Világos, hogy a bauxitot elborító

középs eocén tenger els agyagüledékeinek anyaga a bauxitból szárma-
zott, amely a sekély vízmedencében degradálódott. A csöndesviz meden-

cében rothadó szervezetekbl keletkez kén a bauxit nagy vastartalmával

dús piritképzdésre vezetett. A piritképzdés késbb, a nummulinás mészk

2. kép. Limonitosodott nummulinák.

keletkezési idejének kezdetén még folytatódottugyan, de már nem volt

annyira általános, mint a megelz agyagüledékben. Ezek a mészk üle-
déken belül egyes gócokban koncentrálódott, részben kikristályosodott pi-
ritcsomók alakultak át a kzettéformálódás során, limoníttá. A limoníttá
való átalakulás hullámveréssel mozgatott, levegvel állandóan fel-
tehát
frissített vízben történt. A fenékig lehatoló, nyilván hullámverésbl szár-
mazó vízmozgásra utalnak az összesodort nummulina-fölhalmozódások,
melyek helyenként a pirilkiválás központjai is voltak, késbb limonitoso-
dott alakot nyerlek.
A piritképzdés és annak nyomán alakult limonitgumók s különösen
a fenéken felhalmozódott nummulinák mozgatottsága az eocén mészk
keletkezésének mélységi viszonyaira is reávilágítanak. Lankás síkpartvi-
déki sikérlenger üledéke az eocén nummulinás mészk, melynek leülepe-
dési mélysége 60 —
100 métert nem haladhatott meg. Ennél nagyobb mély-
 Epidezmin a szobi Csákhegy malomvölgyi bányájából 493

ségben ugyanis a legnagyobb hullámok mozgató hatása is elenyészik

a tengerfenéken.
Hasonló eredet limonitos erezettség észlelhet helyenként a fehér-
várcsurgói miliolinás-nummulinás mészk réteghatárain is.

EPIDEZMIN A SZOBI CSÁKHEGY MALOMVÖLGYI

BÁNYÁJÁBÓL.
Irta : Dr. Erdélyi János.

A Szob és Márianosztra között magányos hegyszigetként emelked

Csák-hegy kézetével és ásványaival többen foglalkoztak. A kzetet és a
1

benne elforduló palazárványokal legelször Szádeczky Gyula is-

mertette (1). Papp Ferenc szerint (2) a hegyei kétféle andezit alkotja.
A sötét biotitos hipersztén-amfibol-andezitel világos szín kordieril-tarlalmú
hiperszlénes biotil-amfibol-andezit törte át. A sötét andezitet a Márianosztra
felé vezet országút mellett tárja fel a malomvölgyi bánya, amely az iro-
dalomban többhelyütt „fekete kbánya" néven is szerepel. Innen siklópálya
vezet fel a hegytetn dolgozó hatalmas méret, világos szürke szín kbá-
nyához. A két kzetet létrehozó két lávaömlést vulkáni utómködés fejezte
be s a feltör forró oldatok a helyenkint ersen összezúzott kzet repedé-
seiben mindkét bányában hidrotermális ásványokat, zeolileket és kalcilot
raktak le. A fels, szürke kbányából Szabó József chcibcizitot (3),
Szádeczky Gyula (1) a kzetzárványokbl kordieritet, andaluzitot,
borundot, gránátot, andezin-labradorit földpátot, biotitet, pleonasztot, piko-
titet, apatitot, szillimanitot és tridimitet említ. Franzenau Ágoston
a balcitot ismerteti (4.) Papp Ferenc szerint (2) a „zeolitosodás rég
ismert jelenség a Csákhegyen, ahol analcimon kívül újabban stilbitet és
fakolitot sikerült találni." A
fels bányában megtaláltam a zeolitek közül a
chabaziiet (fakói it) és a dezmint (stilbit), analcimot azonban nem találtam.
A malomvölgyi bányában elforduló hidrotermális ásványokkal ez-
ideig senki sem foglalkozott. A kzetet bségesen járják át repedések, né-
mely helyen olyan srén, hogy a kzet valósággal breccsaszeren össze-
zúzódolt, mely breccsál kalcit vagy zeolitos anyag ragasztja össze. Érde-
kes, hogy a kalcitot és a zeolileket legtöbbször sötét szürke szín opál-
szer anyag vonja be, máshelyütl a kristályokat vékony icad-lepel takarja,,
némely hdyen a wad több cm átmérj cseppszer gömbös halmazokban
található s néha egész üregkitöltéseket alkot. E lágy tömeg Mn-oxidon kí-
vül foszfátot is tartalmaz. Benne a mangán és a foszfor is könnyen kimu-
tatható. Olyan mandulaüreg is elfordult, melyet az apatit parányi hatszö-
ges prizmái töltenek ki. Ezekben a foszfor a L e m e e r F e g l-fé’e i I i — i

módszerrel (5) jól kimutatható.

A hegy neve az irodalomban többhelyütt tévesen „Ságh-hegy -ként szerepet.

494 Erdélyi János dr.

A bánya legnagyobb ásványtani nevezetessége az epidezmin, mely-

nek Magyarországon a szobi Csákhegy az els elfordulása. 1913-ban ír-
ták V. R o s c k y és S t. J. T h u g u
le i Szászországból a schwarzen-
1 1

bergi Gelbe Birke bányából (6). Érdekes, hogy a schwarzenbergi epidezmint

is wad kíséri, mint a szobit. Európában Szob a második elfordulási he-
lye. Amerikában több helyrl leírták Moore’s Station (Mercer Co., New
:

Jersey) és Robeson, (south of Reading, Berks Co., Pennsylvania) (7) leg-

ismertebb lelhelyei. E. Poitevin leírta a Thetford Mines-bl (Megantic
Co., Quebec) (8), és végül A. C. H a w k n s és E. V. S h a n n o n a i

Brandywine-kfejtbl Wilmington mellett (Delaware) epidezmint említ (9).

Ritka elfordulása miatt geometriai adatai alig, optikai adatai csak
kevéssé ismertek. Felfedezinek elemzése szerint kémiai összetétele ponto-
san megfelel a dezminének. így adták az ásványnak az epidezmin nevet a
stilbit (heulandit) — epistilbit pár mintájára.
Külsleg a dezmin és epidezmin rendkívül hasonlítanak egymáshoz.
Az epidezmin leggyakoribb megjelenési alakja a három rombos véglappal
határolt téglaszer alak, mely a dezminnél is gyakori (pl. Sátoros) és ép
azért Gordon nézete (7),* hogy a Heddle és Böggild által leírt
dezminek (10) valószínleg epidezminek, nem eléggé megalapozott.
Rosicky és Thugutt egy epidezmin-kristályon ferde tetz lapot
észleltek, melynek szögeit mint az alappiramis egyik lapjának szögeit ha-
tározták meg, ezek azonban még szerintük is megersítésre szorulnak. Ha-
tározottan megkülönbözteti azonban az epidezmint a dezmintl optikai vi-
selkedése. Ugyanis, míg a dezmin-kristályt mikroszkóp alatt minden eset-
ben monoklin ikernek találjuk, az epidezmin keresztezett nikolok között
egyenesen olt ki, tehát rombos ásvány. Az epidezmin törésmutatói kiseb-
bek, kettstörése nagyobb, mint a dezminé. Az epidezmin optikai adatai
Gordon szerint (7): az ásvány optikailag a 1.485, A 1-495, y = — ;
= =
1.500, y a — =
0.015. Az optikai tengelysík (100); a Y, b = Z, c IIX, = =
B Xg I c(001) 2E közelítleg 40°.
;

Poitevin szerint (8) a = 1.485, y = 1.501, Fs. = 2.16.

:

A szobi malomvölgyi bányában elforduló epidezmin kétféle alakban

jelenik meg :

1. Parányi, néhány tized mm-es víztiszta kristályok, melyeken a há-

rom rombos véglapon kívül ersebb nagyítással a valószínleg {1 1 } index 1

piramis lapjait is észlelhetjük. E lapok a kristály sarkait tompítják s így

megfelelnek a dezmin (110) lapjainak. A kristályka 1. véglap szerint táb-
lás termet. A kristályok rendkívül kicsiny méretei miatt goniométeres mé-
rések nem végezhetk. A jól megfigyelhet piramis-lapok szögeit mikrosz-
kóp alatt megmérve, azt tapasztaljuk, hogy azok nem egyeznek meg a dez-
min megfelel szögeivel. Mikroszkóp alatt azonban a kristály víztiszta át-
látszó és egyenes kioltású, a dezminre jellemz ikerszerkezet rajta nem
észlelhet. Optikailag — . c= , b = A törésmutatók
C. az immerziós
módszerrel meghatározva: « = 1.485, y = 1.497. Tehát az a megegyezik

2
Lásd a 167. o. 3. lábjegyzetét.
 a

Epidezmin a szobi Csákhegy malomvölgyi bányájából 495

Gordon és Poilevin adataival, a y valamivel kisebb, mini az elbbieknél s

így a ketlstörés értéke Í3 kisebb :

y — = 0 012 . .

Érdekes az epidezmin viselkedése melegítéskor. Enyhe melegítéskor

a kristályka vizének egy részét elveszti. Ilyenkor a keltstörés ersen csök-
ken. a kristály csaknem izotróp, keresztezett nikolok közölt átlátszatlan,
sötét. Lehléskor a kristály ismét felveszi eredeti víztartalmát. Keresztezett
nikolok között nézve a kristály elször küls peremén kezd színessé válni,
majd a színezdés a kristály belseje felé terjed s végül megjelennek az
eredeti interferencia színek. Ersebb melegítéskor a kristály teljesen izo-

tróppá válik, majd a harmadik tengellyel párhuzamosan vékony lécecskékre

hasad szét. végül teljesen széthull.
Az epidezmin második típusa kialakult dezmin-kristályokra kristá-
2.

lyosodott rá érdekes módon köpeny vagy sapka alakjában. A kristály küls

alakját a három rombos véglap szabja meg. Mikroszkóp alatt a kristály
belsejében jól meg lehet különböztetni a desmin-magot, melyet eredetileg
a (010), (001), (lOl) és (110) lapok határoltak. A dezmin-magon jól látható
az ikerszerkezei, néha azonban a kristály belsejét teljesen kitölti a jelleg-
3
zetes halmazpolarizáció.
Az epidezmin-sapka egyenes kioltású. A dezmin-mag és az epidez-
min-sapka határán mikroszkóp alatt fehér fényben színes sávot látunk.
Na-fényben vizsgálva megjelenik a B e c k e-vonal, mely a látómez eme-
lésekor a magasabb fénytörés dezmin felé tolódik el. A törésmutatókat
meghatározva azokat pontosan egyeznek találjuk a 1. típusú epidezmin
törésmutatóival. (Isoamilflalát törésmutatója [1.486] a irányéban az epidez-
minénél magasabb, a dezminénél kisebb.) Az epidezmint rendszerint dez-
min és chabazit kísérik. A dezmin kristályai parányi víztiszta, színtelen
kristálytk és 0.5 1 —
mm-es méret, sárgás szín jól fejlett kristályok. Az
elbbi típust kalcitra nve találjuk. A kristályokat a dezmin ismert lapjai
határolják: b (010), c(001), f (101), m(110). A kristályok az 1. tengely irá-
nyában megnyúlt, a 2. véglap szerint táblás termetek. A sárga kristályok
olykor nagy tömegben fedik a repedések falát, st néha valósággal kzet-
breccsa ragasztóanyagaként szerepelnek. Az optikai viszonyok legjobban
a parányi, víztiszta kristályokon tanulmányozhatók. A kristályok hosszanti
iránya: a =
Q. Az oldallapon nyugvó kristályt két ikerrészbl felépítettnek

találjuk. A két ikerrész között a határ éles, de nem egyenes, hanem hul-
lámszeren görbült vonal. Halmazpolarizációt csak a kristályok csúcsánál
észlelünk. A kél ikerrész kioltása szimmetrikusan 5°. A nagyobb sárgás
kristályokon a kristályok belsejét csaknem teljesen kitölti a halmazpolari-
záció. A víztiszta kristályok törésmutatóit meghatározva, azokat a szokott-
nál kissé alacsonyabbnak találjuk :

« = 1.490, y = 1.498, y-a = 0.008.

3
Értelmezését 1. Erdélyi J.: A sátorosi andezitbánya hidrotermális ásvá-
nyai. (Földt. Közi. LXXII. 2. [1942.] 1920.)
496 Erdélyi János dr.

A dezmin-epidezminkristályok leggyakoribb kísérje a borsárga szín

chabazit. Néhány tized mm-tl —
3 4 mm-ig terjed élhosszú romboéderek.
A kristálylapok nem mindig fényesek, többnyire homályos felületek. Raj-
tuk az ismert vicinális rostozottság ritkább, inkább csak a nagyobb kris-
tályokon fordul el. A valószínleg vastartalmúktól ered, bár
sárga szín
azt teljesen elfogadhatóan nem magyarázza meg, mert a teljesen színtelen
chabazit is többnyire tartalmaz több-kevesebb vasat. Gyakoriak az ikrek.
Bázis és alapromboéderlapok szerinti ikreket találunk. Az ásvány optikai-
lag +. A ftengely iránya
: c. A metszeteken zónás
: szerkezetet észlelhe-
tünk. A törésmutatók s a kettstörés értéke jól megegyeznek a szokásos
értékekkel: u> =
1.485, e =
1.488, e-<o =
0.003. Az ásvány nagyon ha-
sonlít a Des Cloizeaux által haydenit néven leírt chabazithoz. Rom-
boéderlap szerinti metszeteken a szokástól eltérleg nem két, hanem négy
mezre különülést észlelhetünk, mely négy mez közelítleg az átlókat
összeköt vonal mentén találkozik és hullámosán, de az átlókhoz szim-
metrikusan olt ki. Érdekes, hogy a romboéderlap szerinti metszetekben a
metszet küls peremén nagyobb a kettstörés, magasabbak az interferen-
cia-színek, mint a melszet bels területén.
Elfordul a szobi malomvölgyi bányában meglehets változatos meg-
jelenéssel a kalcit is. Jól mérhet kristályait alig találjuk. Leggyakoribb
formája a | —
R romboéder. Néha találunk szkalenoéderes termet kris-
tályokat Ezek azonban érdes, korrodált vagy legömbölyödött felületük,
is.

valamint az ket többnyire borító opálszer bevonat miatt nem mérhetk.

A — |
R romboéderek néha nagy számban párhuzamosan nnek össze a
ftengely irányában s így látszólagos hexagonális prizmák jönnek létre,
melyeket a —
^R romboéder tetz. Gyakran jelenik meg a kalcit tszer
kristályokból álló nyalábokban. E nyalábok külsleg zeolit-nyalábokat utá-
noznak, valószínleg valamely rostos zeolit utáni pszeudomorfózákkal van
dolgunk. Néha a kalcit táblás kristályokban jelenik meg, melyeket a bá-
zislapok a hexagonális prizma lapjai határolnak. E táblácskák élei le-
s

gömbölyödöttek. Sok ilyen táblácska a ftengely irányában párhuzamosan

összenhet s ilyenkor látszólagos hexagonális prizmák jönnek létre. E lát-
szólagos hexagonális prizmák tetz lapjait szürkés opálszer bevonat
kérgezi.
Származásukat tekintve e hidrotermális ásványok közül legidsebb
a chabazit. A dezmint és az epidezmint gyakran találjuk chabazitra, st
a dezmint kalcitra nve is. Az epidezmin érdekes módon a dezmin ikrek
kialakulása után kristályosodott rá sapka alakjában a desminre, tehát kris-
tályosodása alacsonyabb hmérsékleten történt. A legfiatalabb a kalcit,
mely itt többnyire a zeolitok kristályosodásának befejezése után képzdött
s igen gyakran alkot önálló üregkitöltéseket, sokszor cseppkszer bevo-
natokat.

(E dolgozat készüli a Magyar Nemzeti Múzeum Ásvány-kzettani

Osztályán).
 Társulati ügyek 497

IRODALOM :

1. Szádeczky Gyula: A szobi Ságh-hegy andezitjérl és kzetzárvá-

nyairól. (Földt. Közi. XXV. Papp Ferenc: A Börzsö-
k. 161 — 177. 1895.) — 2.

nyi-hegység eruptív közelei. (Math. Term. Krt. 49. 431. 1933.) — 3. Szabó Józseí :

Chabaz.it a szobi trachitban. (Földi. Közi. 231. 1871.) — 4. Franzenau Ágos- I.

ton: Magyarországi kálóitokról : 1. Sághhegyi kálcit. (Math. Term. Ért. 27. 241.
1909.) — 5. L e i I m e i e r. H. és Feigl F.: Ein rascher und emplindlicher Nach-
weis dér Phosphorsáure. (Min. u. Petr. Miit. Abt. B. 39. 224. 1928.) — 6. Rosicky
V. és T h u g u 1 1. ST. J.: Epidesmin ein neuer Zeolith. (Cbl. Min. 1913. 422.; C. R.
Soc. Se Varsovie. 6. 225. 231. 1913.) - 7. Gordon, S. G.: Two American Oc-
curencés 01 Epidesmine. (Amer. Miner. Vol. 5. 1920. 167. és 4. 145.) — 8. Poi-
t e v i n. E: Contribution to Canadian Mineralogy 1926. (Bull. Geol. Survey Canada.
1927. No. 46. pp. 1 — 21.) — 9. Ha wkins, A.C. és Shan non E. V.: Canbyit
a new mineral. (Amer. Min. 1924. vol. 9. pp. 1 — 5.). — 10. Hedd le: Minera
logy of Scotland II. piale I.XXX. fig. 2. 1901. — Böggild: Mineralogia Groen-
landica. 562. fig. 108. 1905.

TÁRSULATI ÜGYEK.
Hozzászólás a Földtani Értesít 1943. évfolyamában megjelent „Hogyan
csinált bellem Koch Antal geológust" cím cikkhez.

A hogy a Földtani Közlöny 1909 év

leghatározottabban kijelentem,
folyamában megjelent „ Barton emeletbeli nummuliteses mészk elfordu-
lása a Gellérthegyen" cím közleményem megírásának alapja kizárólag a
saját megfigyelésem és gyjtésem volt és így nem tekinthetem és ma sem
tekintem Pávai Vájná Ferenc dr.-t nyomravezetnek, akire sze-
rinte hivatkoznom kellett volna.
Budapest, 1943. ápr. 30.
Dr. Schréter Zoltán

Helyreigazítás.

A Földtani Közlöny 1942. évi 72. kötetének lev

8. oldalán * alatti

lábjegyzete következképen helyesbítend kell je- : Ehhez azonban meg

gyeznünk, hogy míg a 196-ba az akkori újabb irodalomban kétesnek, vagy
Vicinálisnak tekintett alakok nincsenek felvéve, addig a 459-ben benne
vannak a vicinális és bizonytalan alakok is.
 .

FÖLDTANI KÖZLÖNY
Apr. — Sept. 4—9. Heft

FLUORESZENZUNTERSUCHUNGEN AN UNGARISCHEN
MINERALEN IN ULTRAVIOLETTEM LICHT.
Von E. Lengyel.

Zusammenfassung.
Verfasser untersuchte ungarische Minerale in filtriertem ultraviolettem
Licht. Seine Ergebnisse folgendem zusammengefasst werden
können in

Mán muss immer mit reinem Matériái, uzw. ganz steril arbeiten.
Aus diesem Grunde müssen die zu beleuchtenden Minerale und Gesteine
gründlich gereinigt, gut abgewaschen werden. Auch persönliche Geschick-
lichkeit spielt eine Rolle, so z. B. Geübtheit im Beobachten und Sinn bei
dér Farbenbestimmung. Meistens sind auch die Nuancen ein und dersel-
ben Farbe wichtig und charakteristisch.
Manchmal manchmal wieder nicht. Daher
luminesziert ein Mineral,
hangt die Fluoreszenz besonderen Umstánden und Bedingungen ab.
von
In vielen Falién treten verschiedene Mineralarten (Cölestin, Calcit, Gyps,
usw.) in derselben Fluoreszenzfarbe auf, in anderen Falién zeigl aber
dieselbe Art abweichende Farben (Hyalil, Aragonit, Nephelin, Zirkon,
usw.).
Oft verhalten sich auch die Minerale ein und desselben Fundorles
abweichend. Dér Unterschied hangt von feineren Einzelheiten dér Zusammen-
setzung ab, die manchmal kristallographischer Natúr sein können, manch-
mal aber in den eigenarligen Verháltnissen dér Mineralgenesis bedingt
sind. Einige Verfasser sind dér Meinung, dass das Zuslandekommen dér
Fluoreszenz an das Vorkommen von Mn gebunden sei. Mn-hallige Mine-
rale, wie Rhodochrosil, Amethyst usw., zeigen aber ein negativen Resultal.

Mán muss in denSchlussfolgerungen deshalb sehr vorsichtig sein.

Temperatursteigerung erhöht in vielen Falién die Inlensilál dér
Lumineszenz.
Auch opake Minerale zeigen Fluoreszenz, so z. B. Pvril, Chalcopyrit,

Galenit, Magnetit, Pyrargyrit und manchmal Limonit im Dünnscliff.

lm Matériái zeigen sich háufig Diskonlinuitáten. Luftschichtinterposi-
tionen, welche immer in anderen Farben aufscheinen können und zu
irrtümlichen Schlussfolgerungen Anlass gébén.
'
Auch organische Substanzen können Lumineszenz verursachen, die
aber durch das Oxydationsverfahren zum Verschwinden gebracht werden
können, was vor allém bei Calcit, Halit und Baryt zu beobachten ist.
 : 2

Fluoreszenzuntersuchungen an ungarischen Mineralen in ultraviolettem Lichl 499

Manchmal bei Behandlung mit Sáuren oder Laugen Lu-

zeigt sich
mineszenz in Punkten oder ausnahmsweise auch in Zonen
Flecken,
(Malachit). Die Phosphoreszenz ist manchmal eine Begleilerscheinung dér
Lumineszenz.
Zusammenfassende Tabelle dér Fluoreszenzuntersuchungen an un-
garischen Mineralen

Phosphores-
K
Minernl Fundort Fluoreszenz Lumineszenz ,

zenz

í.i Amelhyst Selmecbánya — — —

9 Analcim Dunabogdány — — im Punklen
3.1 Antimonit Felsbánya — schwach —
4. Anglesil Vask *
— —
5. Apátit Magas-Tálra 1 hellgelb, 1 —2 Min. —
1 blaulich. viol.
ti. Aragonit Korond í rosarot. rt-
violell. rolbrnun — Auíhellung
7. Auripigmenl Kapnikbánya
1

lilaweiss 1 —2 Min. —
8-1 Baryt Budapest — — in Flecken
9.1 Bornit Vask — —
10. Calcit Budapest i gelblichweiss.
\ ziegelrot. — in Flecken
( Heischrot.
11. Chabasit Dunabogdány — — —
í grünlichweiss.
12. Chalcopyrit Ujmoldva ( gelblichweiss — Aufblilzen

13. Chalcedon Sárospatak rosa, weiss — —

14. Cölestin •
Kolozsvár weiss. bláu- 1 —2 Min. —
1

lichweiss —
15. Cupril Dognácska
1

— — —
16. Desmin Dunabogdány — — —
17. Dolomit Vask — — —
18. Epidot Szászkabánya weiss, hellrosa — —
19. Fluorit Magas-Tátra rotviolett dauernd —
20. Galenit Nagybánya í weiss. gelblich- — —
\ weiss — —
21. Gyps Egeres gelblichweiss — —
22. Grossular Vask — X —
23. Hematit Dognácska — — —
24 Halit Désakna orangrot 1—2 Min. in Flecken.
25. Hyalit Sárospatak l bláulichweiss in Punkten
weiss. gelblich-
j
f weiss —
26. Libethenit Dognácska — 8 —9
Sekun-
den schwach —
27. Limonit Torockó gelblichweiss —
Magnetit Vask gelblichweiss —
28.
29. Malachit Szolnok bláulichweiss
— zonal
33. Nephelin 1

Gyergyóditró rosa, orange.

—
weiss
31 Opel Sárospatak — — —Min. —
1

—
I

32 Orthoklas Magas Tátra hellblau

)

33 Pyrargyrit Felsbánya gelblichweiss

34
i

Quarz Selmecbánya — — —
35 Pyrit Recsk gelblichweiss. in Punkten
36
|

Realgar Kapnikbánya rosarot, orange

500 E. Lengyel

1 !

Mineral undort
Phosphores-
r Fluoreszenz Lumineszenz
zenz

37. Rhodochrosit Dognácska _

38. Serpentin Vask ,

39. Siderit Dobsina _

40. Sodalith Gyergyóditró orangrot
41. Sphalerit Kapnikbánya — _ _
42. Talk Szomolnok — schwach
43. Tetraédril Libetbánya — —
44. Titanit Gyergyóditró grünlichgelb in Punkten
45. I remolith Vask —
46. Vesuvian Vask —
47. Wollastonit Rézbánya — —
48. Wolnyn Kraszt.ahorka — — —
49. Wulfenit Dognácska — —
50. Zirkon Magas-Tátra gelblich,
—
1

l rotviolett —

BAUXJTABLAGERUNG IN HÖHLEN.
Von T. Kormos.

(Mit Taíel XII.)

Wáhrend meíner Iangjáhrigen Forschertátigkeit am Balkan sind mir

sehr verschiedene Ablagerungsformen des Bauxils bekannt geworden, welche
im Rahmen dieses Aufsatzes nicht behandelt werden können. Bei einem
von uns betriebenen Erzvorkommen in dér Herzegowina zeigten sich aber
ganz sonderbare, bisher unbekannte Lagerungsverháltnisse, dérén kurze
Beschreibung im Folgenden gegeben werden soll.
18 km westlich von Mostar, am Nordrand des im Sommer Irocke-
nen, im Winter aber von Wasser überschwemmten Mostarsko Blato
liegt eine aus zerstreuten Háuschen bestehende Orlschaft, welche auf dér
Karte mit dem Namen Knezpolje bezeichnet ist. Nordwesllich dér am Rand
des Blalos führenden Landstrasse konnten wir auf einem elwa 180 m hben
Hügel gégén Ende dér zwanziger Jahre etwa b a Dufzend kleinere-grössere 1

Bauxitvorkommen ausfindig machen, welche alsbald zum Abbau gelanglen.

In ihrer morphologischen Form schienen diese Bauxitnester auf Grund dér
geologischen Begehung und dér Probcbohrungen charakteristiche Dolinen-
ausfüllungen zu sein. Dér Abbau des Érzés machte rasche Fortschritte und
bereits im zweiten Jahre wurde berichtet, dass die dortigen Bauxitnester
bald erschöpft sein werden.
Es sei inzwischen erwahnt, dass das Liegende des Érzés an dieser
Stelle ein heller Kaik dér Oberkreide ist, auf dessen verkarsleter Oberfláche
dér Bauxit zr Ablagerung gelangte. Als die Erzförderung soweil fort-

geschritten war, das an Stelle dér einzelnen Bauxitnester 15- 24 m liefe Höh-
lungen klafften, wurde seitens dér Bergleute die Beobuchtung gemachl,
dass an einzelnen Stellen auch u n t e r dem Kaik Bauxit vorhanden isi.
 BauxilablnKerunR in Höhlen 501

Dabei wurde behauptet, dass dér Buuxil von Knezpolje slellenweise mit
Hangendkalk überlagerl ist.

Zufálligerweise hatle ich einige Jahre spáler Gelegenheil, die Stel le

dér bereils abgebauten Augenschein zu nehmen. l)as am
Bauxilnester in

höchsten, bei dér Hausergruppe Ogradice gelegene Vorkommen Nr. XII.

zeigt folgendes Profil an dér abgebauten Grubenwand ist ein kleiner
:

Bauxitausbiss zu sehen, welcher sich nach untén in einen etwas schiefen

Trichter forsetzt, um dann vvieder aufgerichtet fást bis an die Ober-
fláche zu reichen. Etwas weiter nordwestlich davon zeigt das Grubenprofil
eine kleine, mit Terra rossa ausgefiillle Doline, unter welcher ebenfalls
Bauxit vorhanden ist, aber nichl zutage Iritt. (Fig. 1). Unweit des
erwáhnten Vorkommens ist gleichfalls ganz oben am Hügel das Vorkommen
Nr. XI. gelegen, nach desspn Abbau im Profil dér Grubenwand zwei unler-
einander liegende, fást parallel gégén NW einfallende Bauxilader im Krei-
dekalk zu beobachten sind (Fig. 2). Die beiden obigen Profile bezeichnen
das Anfangsstadium dér Verkarstung, welche hier vor dér Ablagerung des
Bauxits stattfand.
Wir können es einem günsligen Zufall verdanken, dass die übrigen
abgebauten Bauxitvorkommen auch die weitere Phasen dieser Verkarstung
veranschaulichen. Das Wichtigste dieser ist das etwas tiefer gelegene
Vorkommen Nr. VI/a, wo dér in dinarischer Streichrichtung gégén SO abfal-
lende Bauxitkörper trotz eines ganz winzigen Ausbisses im Kreidekalk
veit hinabreicht und bis 11 m Máchtigkeít aufgeschlossen wurde. An die-
ser Stel le konnte das Problem dér hiesigen Bauxitablagerung gelöst
werden. Das Profil dieses Vorkommens (Fig. 3) zeigt ganz deullich, dass dér
von den Bergleuten zuerst als Hangendes angesprochene Kaik nichts weiter
ist, als dér verwillerte, den Bauxit bedeckende Teil des Kreide-Liegend-
kalkes. Noch interessanter ist in diesem Profil dér unter dem Bauxit gela-
gerte Liegendkalk, an dessen Oberfláche reichliche Stalagmit-Bildugen, sowie
einstmalige kleine Wasseríalle bezeichnende Cascaden zu sehen sind. Es
hier zweifellos um eine einstige Höhle, welche
handelt sich
nachtráglich mit Bauxit ausgefüllt wurde % Der vorerst als !

Hangendkalk angesprochene verwitterte Kalkkomplex ist nichts anderes

als das ehemalige Höhlendach! Am unteren, südöstlichen Ende
dieses hochinteressanten Aufschlusses konnte ich bei meiner Anwesenhei.
das in Fig. 4 dargestellte Profil feststellen. Oberhalb des den einstigen
Hohlraum vollkommen ausfüllenden Erzkörpers stehen stark verwitterte
Kreidekalkblöcke an. Dér rote Bauxit ist oben
von einer mantelförmig
grauen, desoxydierten, scharf abgegrenzten Bauxitkruste umgeben. Einzelne
graue Flecke sind auch im oberen Teil des rten Érzés wahrzunehmen.
Fig. 5, eine schne Aufnahme des Herrn Berging. H R BA R
I veranschau-
licht vorzüglich die im Profil dér Fig. 4 dargestellten Verhállnisse. Diese
Photographie stammt aus einer spáteren Zeit, als auf meinen Rat dem
den Höhlengang ausfüllenden Erz in einem Gesenk nachgegangen wurde.
Neben dér Landstrasse befindet sich 180 — m tiefer als die Vorkommen
—
XI XII —
die Grube Nr. I., welche die unmittelbare südöst-
502 T. Kormos

liche Fortsetzung des Vorkommens Nr. VI/a b i 1 d e t.

Nachdem dieses Vorkommen abgebaut worden war, konnte ich an seiner

Nordwestwand die in Fig. 6 dargestellte Verháltnisse feststellen. Unfer dem
verwitlerten Höhlendach befand sich oberi gelblich-grauer und darunler
roter Bauxit. Die Höhle halté hier noch kein Ende, doch war wáhrend
meiner Anwesenheit die untere Partié des Aufschlusses von Karstwasser
überschwemmt. Nach Ablauf desselben wurde hier spáter meines Wissens
mittels Tiefbau noch reichlich Bauxit gefunden. Durch den weiteren
Abbau wurde dér unmittelbare Zusammenhang zwischen dér Vorkommen
Nr. Vl'a und nachgewiesen.
!

Durch diese Entdeckung konnte einwandfrei dokumentiert werden,

dass wir es am Hügel von Knezpolje mit einem mehr oder weni-
ger zusammenhángenden einstigen Höhlensystem zu
tun habén, dessen Gangé und Hohlráume nachtrág-
lich mit Bauxit ausgefültt wurde n. Figur 7 und 8 (gleich-
fallsvon Ing. Hribar aufgenomenn) zeigen den mit Bauxit ausgefüllten Höh-
lenraum des Vorkommens Nr. XIV, wogegen Fig. Nr. 9 das Anfangstadium
eines in den Höhlengang eingetriebenen Gesenkes darstellt.
Die Entdeckung dér „Bauxithöhlen" von Knezpolje führte auch zu
einem weiteren praktischen Resultat, indem die dabei gewonnenen Erfah-
rungen nicht nur hier eine bedeulende Plusmenge ergaben, sondern von
unseren Bergleuten auch bei anderen Vorkommen verwertet werden konn-
ten, in welchen infoige áhnlicher Lagerungsverháltnisse gleichfalls durch
Tiefbau dem sich in den Höhleninneren befindlichen Erz nachgegangen
werden konnte. Auf diese Weise wurde noch eine belráchtliche Menge
vorzüglichen Érzés aus solchen Grubenteilen gesicherl, welche sonst nach
Abbau dér Bauxit-Caven unberührt geblieben wáren.
Neben diesem greifbaren Resultat verdient auch die wissenschaftliche
Bedeutung dieser Entdeckung besondere Aufmerksanikeit. Eine áhnliche,
prágnante Ausbildung Bauxit führender Höhlengánge konnten wir aus-
serhalb dér Herzegovina nirgends beobachten. Ein ahnlich verwickeltes
Bauxitsystem ist uns zwar vöm Kalunberg bei Drnis (Dalmatien)
bekannt, doch handelt es sich dórt erstens um einen jüngeren, auf eozánen
Alveolinenkalk gelagerten upd von Promina-Konglomerat bedeckten Bauxit
und zweitens wurde hier die ursprüngliche Ablagerungsform infoige dér
nachfráglichen tektonischen Vorgánge deformiert. wodurch dér Bergbau die
in den zwei Antiklinalflanken fást auf den Kopf gestellten Bauxitnester
stets ihrer Lángenausdehnung nach durchquert. Bezeichnend isi in beiden
Falién —und das ist ein Charakteristikum dér Karstbauxite, welches mit
dér Karstbildung in Zusammenhang stehl, —
dass bei diesen.vom prakti-
schen Slandpunkl aus noch so unbedeulend aussehenden Ausbisse genau
überprüfl und untersucht werden müssen, da diese sich untertags oft bedeu-
lend erweitcrn und ansehnliche Erzmengen enthalten. Demgegenüber keilen
oft grosse Ausbisflachen dér zu bald aus,
Tiefe ohne ein erwahnens-
wertes Bauxitquantum geliefert zu habén.
Die Bildungszeit des Bauxits von Knezpolje ist mit grosser Wahr-
 Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 50d

scheinlichkeil zwischen Oberkreide und dér zum basalen Eozán ge-

rechnelen Liburnische Slufe (Cosina-Schichlen) zu selzen. Die Entwicklung
des den Bauxil enthaltenden Höhlensystems isi demnach unbedingl álteren
Ursprunges. Höchslwahrscheinlich fand die Verkarstung am Anfang nach dér
Regression des Kreidemeeres erfolglen Kontinen*alperiode slatl. Ich nehme
durchzuführende Forschun-
als sicher an, dass weilere, in ruhigeren Zeiten
gen sowohl in bezug auf die Ausbildung des Herzegovinischen Urkarstes,
als auch auf die Ausbildung dér Bauxitlager noch viele interessanle. neue
Dokumenle liefern werden.

DIE OLIGOZÁNE FLÓRA DES KISCELLER TONS

IN DÉR UMGEBUNG VON BUDAPEST.
I. TEIL. SZÉPVÖLGY UND CSILLAGHEGY.
Von Kiara Rásky (Budapest).

(Mit Taf. XIII -XXIV).

Aus dem Kisceller Tón gelangte neben einer reichen Fauna auch
eine sehr schöne Festlands-Flora ans Tageslicht. Oligozáne Florenelemente
waren aus dér Umgebung von Budapest .bisher nur aus den Aufschlüssen
einiger Ziegeleien bekannt. So kamen fossile Pflanzeniiberreste aus dér
Ziegelei im Szépvölgy zum Vorschein, ferner aus dér Ziegelei dér Verei-
nigten Industriewerke von Nagybátony-Üjlak, aus dér dér Gebriider Bohn
und schliesslich aus dér am weitesten nördlich liegenden Ziegelei von Csil-
laghegy.
Die mehrere hundert Stücke betragenden Pflanzenreste, welche aus
dér Tongrube dér Ziegelei im Szépvölgy und aus dér dér Vereinigten In-
dustriewerke in Nagybátony-Üjlak stammen, wurden von Herrn Bergweiks-
direktor I. Harmat und Herrn Museumsdirektor J. Noszky in jahr-
zehntelanger Arbeit mit unermüdlicher Sorgfalt gesammelt. Sehr schönes
Matéria! aus den Aufschlüssen von Szépvölgy sammelte auch Herr Erz-
bisch. Rat. R. S I r von Csillag-
e d a. Die Erschliessung dér fossilen Flóra
hegy stellt schliesslich das Verdienst dér eifrigen Bestrebungen des Herrn
Schuldirektors G y. K s s-V á r d a y dar. Allén diesen Herrn soll auch an
i

dieser Síelte mein herzlichster Dank dafür ausgesprochen werden, dass

sie mir das von ihnen gesammelte Matéria! zr Verfügung stellten. Allé
hier beschriebenen fossilen Überreste sind heute in den Besitz dér Geolo-
gisch-Paláontologischen Abteilung des Ungarischen National-Museums
übergegangen.
In dér vorliegenden Arbeit beschránke ich mich auf die Behandlung
dér fossilen Flóra des Szépvölgy Kürze soll dann auch
und Csillaghegy. In
die Aufarbeitung des umfangreichen Materials aus dér Tongrube dér Ver-
einigten Industriewerke von Nagybátony-Ojlak veröffentlicht werden. Des-
504 Kiara Rásky

halb körmén die Schlussfolgerungen ersl nach Publikalion des gesamten.

Materials in allén ihren Einzelheiten gezogen werden, was umso eher ge-
rechtfertigt erscheint, als das Matéria! aus Csillaghegy, mag es auch noch
so interessant sein, doch nur verháltnismássig wenig Florenelemente
enthált.
Bevor auf die ausführliche Besprechung des Materials eingegangen
werden kann, muss ich den Herren Universitátsprofessoren Dr. R. K r á u-
s e Frankfurt a. M. und Dr. H.
1, W
e y a n d, Köln auch an dieser Stelle1

auf das herzlichste dafür danken, dass sie es mir durch ihre liebenswür-
dige Unterstützung in grossem Ausmasse ermöglichten, die bei dér Bestim-
mung mitunter auftauchenden Schwierigkeiten zu überwinden. Ferner bin
ich auch dem Direktor dér Botanischen Abteilung des Ungarischen Natio-
nal-Museums zu grossem Dank verpflichtet, da ich mit seiner Erlaubnis
das reiche Herbárium und die Bibliothek dieser Abteilung benülzen konnte.

Besprechung dér Fundorte und des Alters dér Aufschlüsse.

Die Aufschlüsse dér Tongruben von Óbuda liegen im sogen. Kiscel-

ler Tón. Dieser Tón ist im frischen Zustand blaugrau, verwittert zeigt er
aber eine mehr gelbliche Farbe. Mit dér eingehenderen Untersuchung dér
sedimentpetrographischen Verháltnisse und mit dér Entstehung des Kiscel-
ler Tons bescháfligte sich in dér jüngsten Zeit Aladár Vendel (1)
wáhrend wir über die geologischen Verháltnisse und über die Avertebra-
ten-Fauna Angaben in zahlreichen ungarischen Arbeiten finden. (Die Auf-
záhlung dér wichtigsten diesbezüglichen Literalur siehe bei J. Noszky
sen. 1939 2 ). Die Wirbeltierüberreste wurden von
; e e r (Fische 3, 6), W i 1 :

Szalai (Schildkröten : 8) und Kretzoi (Sáugetiere : 9, 10) bearbeitet.

Aus dem Kisceller Tón des Csillaghegy kam auch die im vergangenen
Jahr beschriebene Rückenschulpe des Urtintenfisches zum Vorschein (11).
Die Reihe dér Aufschlüsse des Kisceller Tons beginnt in dem in dér
Umgebung von Budapest liegenden Szépvölgy mit dér Tongrube dér heuti-
gen Salgótarjáner G. m. b. H. ( 1 ) (früher Holtzspachsche Ziegelei). In den
letzten Jahrzehnten stand aber diese Ziegelei kaum in Betrieb, so dass
die von dórt stammenden Pflanzenüberreste das Ergebnis álterer Aufsamm-
lungen darstellen. (Siehe Kartenskizze auf S. 505.)
Nördlich dér Tongrube des Szépvölgy liegt die gewaltige Ziegelei dér
Vereinigten Industriewerke von Nagybátony-Újlak (2) (ehemals Kunewaldsche
Ziegelei). Die hier aufgeschlossene Flóra setzt sich ebenso wie die aus
dem Szépvölgy —
aus den marínén Ablagerungen dér Facies mit verhált-
nismássig grosser Wassertiefe —
stammende Flóra aus Elementen dér
Pflanzendecke des Festlandes zusammen. Dér überwiegende Teil dér Reste
dürfté wohl durch den Wind vöm nahegelegenen Festlande ins Meer ge-
weht, oder durch Fiüsse und Báche dorthin geschwemmt worden sein.
Weiter nach Norden zu liegt die Ziegelei dér Gebrüder Bohn (3). In
dér nördlichen Ecke des Aufschlusses taucht eine kleine Scholle einer tie-

ferliegenden terrestrischen Schichle auf. Diese Bildung wurde durch die

Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 505

Kartenskizze von den Aufschlüssen des Kisceller Tons

in dér Umgebung von Budapest.
506 KI ara Rásky

Untersuchungen von Majzon (12, 15, 7) als zweifellos einem tieferen

Niveau angehörig beslátigt. Zr Unterscheidung dieses tieferen Niveaus
1

schlágt Majzon die Bezeichnung „Tardien" vor.

Noch weiter nördlich liegt die Tongrube des Steinkohlenbergwerkes
und dér Ziegelei (vormals Draschesche Ziegelei), in welcher die Kisceller
Tonschichten wieder in ihrer charakteristischen marínén Ausbildung vor-
herrschen.
Am weitesten im Norden finden wir die Csillaghegyer Ziegelei, (4) in
welcher die sandige und sandsteinige Ausbildung des Kisceller Tons in
den Vordergrund tritt.
Pflanzliche Überreste sind nur aus den Aufschlüssen im Szépvölgy,
Nagybátony-Újlak und Csillaghegy bekannt. Aus den terrestrischen Schich-
len dér Bohnschen Ziegelei sind nur in dér Sammlung S r e d a einige t

wenige Pflanzenreste vorhanden. Weitere Aufsammlungen wáren daher

gerade hier sehr erwünscht, da die dortige Flóra noch sehr interessante
Angaben erbringen könnte.
Die álteren Forscher, die sich mit dér Fauna des Kisceller Tons in
dér Umgebung von Budapest bescháftigten, gaben nicht immer genau an,
von welchen Stellen die von ihnen beschriebenen, bezw. aufgezáhlten Fos-
silien stammten und bezeichneten auch die verschiedenen Niveaus nicht,
weshalb sie das Altér des von den verschiedenen Fundstellen zum Vor-
schein gekommenen Materials nicht bestimmen, bezw. festlegen konnten.
Dies erschien umsomehr als ein Ding dér Unmöglichkeit, als früher allé
diese Versteinerungen überall als gleichaltrig angesehen wurden. Erst viel
spáter wurde dér Gedanke aufgeworfen, dass die Tonschichten dér ver-
schiedenen Fundstellen vielleicht auch verschiedenen Alters sein könnten.
So verlegl Bogsch (13, p. 11) das Altér des Kisceller Tons an die Grenze
zwischen Ligurien und Rupelien. Nach K. Telegdi Róth (14) stel dér It

Kisceller Tón eine Ablagerung des auf die Denudation des lnfraoligozáns
folgenden Transgressions-Meeres dar. Dabei weist er schon darauf hin,
dass die von den verschiedenen Fundstellen des Kisceller Tons stammen-
den Faunén erhebliche Unterschiede aufweisen dürften, auf Grund welcher
spáter festgestellt werden könnte, dass dér Tón in verschiedenen Abschnit-
ten des Oligozáns zr Ablagerung gelangle. Diese Annahme fand dann in
dér Folgezeit auf Grund dér verschiedenen Aufschlüsse tatsáchlich ihre
Bestátigung und wir können die Zusammensetzung dér Fauna als einen
Beweis dafür ansehen (2, p. 42, 89), dass die Vorkommen des Kisceller
Tons nicht die Ablagerungen einer einzigen geologischen Slufe darstellen.

1
Majzon bearbeitete das aus Bohrungen slammende Foraminiferen-Mate-
nal. die am Rande des Ungarischen Alíölds niedcrgebracht worden waren (12). In

dér Bohrung Nr. 1. bei Tárd (p. 1026' fand er in einer TieSe von 800 — 1207 m ty-

pischen Kisceller Tón, dér reichlich Foraminiferen enthielt. Von 1207 1299 m kam —
artenarmes Globigerinen-Malerial zum Vorschein, auf welches dann laubes Gestein
in einer Machtigkeit von 368 in folgte. Aus den noch tieferen Schichten erbrachte

die Bohrung bis 1781 m nur mehr wenige Arten in kleiner Individuenzahl.
 Die Oligozane Flóra des Kisceller; Tón* in dér Umgebung von Budapest 507

Nach Vendel gelangle dér Kisceller Tón (1) in einem annáhernd 250
m tiefen Meer zr Ablagerung.
No s z gab über die Mollusken-Fauna des Kisceller Tons, die der-
k y (2)

zeit dem Oligozán bekannt gewordenen Faunén

eine dér reichslen aus
darstellt, eine sehr ausführliche und erschöpfende Bearbeitung. Auf Grund
seiner Untersuchungen rechnet er den Kisceller Tón zuni Rupelien. lm er-
slen Teil seiner Arbeil(2. p. 72) beschreibl er 284 Lamellibranchialen, zu

welcher Zahl nocli die dér Varietáten hinzuzurechnen ist. Die Zahl dér
neuen Arién belrágt 22, die dér neuen Varietáten 52. lm zweiten Teil (2,
p. 74) bespricht er dann 305 Gastropoden, unter welchen er 20 Arten und

45 Varietáten als neu beschreibl und ferner 17 weitere Varietáten als

wahrscheinlich neu.
Nach Noszky stimmt die Fauna des Kisceller Tons grundsátzlich
mit dér aus Háring bekannt gewordenen überein und stammt aus einer
Bildung, die in ihrer Facies zumindest in grossen Zügen als einheitlich zu

bezeichnen Doch weist dér Vergleich dér beiden Faunén darauf hin,
ist.

dass die Fauna von Háring álter ist als die des Kisceller Tons (2, p. 89).
Die grösste Ubereinstimmung fand Noszky zwischen dér Mollusken-
Fauna des Tons und dér von K o e n e n beschriebenen nord-
Kisceller
deutschen Muschel-Fauna aus Lattorf. Auch die Schnecken-Fauna ist sei-
ner Ansicht nach am eheslen mit dér aus Lattorf zu vergleichen, doch
hebt er hervor, dass sie mehr mit den Formen dér tieferen Oligozán-
Schichten übereinstimmt.
Dér Kisceller Tón wird von Noszky auf keinen Fali als eine lito-

rale Bildung aufgefasst, sondern in eine Zone dér neritischen Region ein-
gereiht, welche Zone eine bedeutendere Tiefe besitzt. Nach seiner Auf-
fassung finden sich in dér Kisceller Fauna sowohl boreale, als auch me-

diterráné Charakterzüge, was darauf hinweist, dass sie alsó von einer Stel le
stammt, an welcher sich diese beiden Régiónén überschneidert (2. p. 92).
Schon vor Noszky betonte Weiler auf Grund seiner Unter-
suchungen über die Fisch-Fauna des Kisceller Tons, dass ihr Mitteloligo-
zán-Charakter nicht bezweifelt werden kann (6, p. 26). Weiters schreibt
er :„Die Fauna setzt sich vorwiegend aus nektonischen Arten, z. T. mit
lndividuen von betráchtlicher Körpergrösse zusammen, die auf eine breite
Verbindung mit dem offenen Meer hinweisen. Ihnen gegenüber spielen die
Arten, die auf stillere, küstennahe Gewásser hinweisen, eine recht unter-
geordnete Rolle.“ Dann setzt er fórt: „. müssen die Leichen dér nekto-
. .

nischen, mehr auf das offene Meer hinweisenden Formen in einem ver-
hálfnismássig recht ruhigen Meeresabschnitt angetrieben und rasch ein-
gebettet worden sein. Dafür spricht auch dér bereits früher in dieser Hin-
sicht gedeutete Umstand, dass bei zwei Abdrücken sich sogar noch dér
Umriss des Magens, bzw. des Darmes verfolgen lásst“.
K r e z o beschrieb aus dér Tongrube dér Ziegelei von Nagybátony-
t i

Ujlak ein Unterkieferfragment eines Nashorns (Eggysodon ? sp. ind.) (9).

Auf Grund dér Mollusken-Begleitfauna erscheint dieser Fund als den hó-
hérén, jüngeren Tonschichten angehörig bewiesen, weshalb ihn Kretzoi in
508 Kiara Rásky

dós Rupelien stel lt. In einer anderen Arbeit erwáhnt er (10, p. 147) das
Skelett eines Sireniden (wahrscheinlich Manatherium delheidi H a r 1 1 a u b),

das ebenfalls aus dér Ziegelei von Nagybátony-Újlak stammt, dessen Al-
tér als Mittleres Oligozán, bezw. Rupelien nicht angezweifelt werden kann.

Aus dér Tongrube dér Bohnschen Ziegelei beschrieb Kretzoi ein wei-
teres Unterkieferfragment eines Nashorns Ronzotherium velaunum A y-
(

ma r d), dessen Altér er im deutschen Text mit ,.(? Oberes) Sannoisium (Ru-
pelium ?)“ bezeichnete.
Schliesslich bescháftigt sich Kretzoi auch mit dem Altér dér Kis-
cellerTonschichten des Csillaghegy, welches er in einer seiner neueren Ar-
beiten als unteres Rupelien, oder noch eher als Lattorfien auffasst. Mit an-
deren Worten, die hier zu findenden Tonschichten stellen zumindest in
ihrem grössten Anteil die álteren Glieder des Komplexes dér Kisceller Ton-
schichten dar (11, p. 124, 126).

Beschreibung dér Arten aus dér Tongrube von Szépvölgy.

Algáé (Taf. XIII, Fig. 1, 2)

Es sind drei fossile Uberreste vorhanden. Dér in Fig. 1 auf Taf. XIII.

abgebildete Rest kann nur eine fadenförmige AIge sein. Um Kriechspuren

handelt es sich nicht.
Die beiden anderen Resten (Taf. XIII. Fig. 2) sehen bei oberfláchli-
cher Betrachtung einem Algenthallus sehr áhnlich, doch lásst die Art dér
Verzweigungen einige Zweifel aufkommen. Sie slellen einen Haufen voll-
kommen unregelmássig übereinander geschichteter dünner Fádén dar. Ein
eingehender Vergleich mit rezenten Arten láss! höchstens mit Rivularia
haematites (D. C.) A g. eine gewisse Áhnlichkeit erkennen. Auf jeden Fali
kann es sich aber nur um eine fadenförmige. Alge handeln.
MNMPB. 2
99, 100.

Pinus sp. (? dub. Weber) (Taf. XIII, Fig. 7 und Taf. XIV, Fig 1)

Es liegen zwei Zapfen vor, ohne Nadeln und Samen. Die Lángé dér
Zapfen betrágt 12*5 cm, bezw. 14 cm, die Breite bei beiden gleicherweise
5 cm. Natürlich beziehen sich diese Masse auf die unvollstándig erhalte-
nen Bruchstücke.
Die Zapfen sind láng, zusammengedrückt und mit breilen, ziemlich
dicken, abgerundeten, gerieften und dicht gedrángt silzenden Schuppen be-
deckf, dérén Ránder aber gewöhnlich abgebrochen sind. Dér Erhaltungs-
zustand dér Zapfen ist nicht besonders gut.
Weyland erwáhnt aus Rótt áhnliche Zapfen (21, IV. p. 109, Tab.
IV, Fig. 1, 2) als Pinites spec. dub. Weber; die dóit beschriebenen Zap-
fenschuppen sind ebenfalls gerieft und ihre Ránder in áhnlicher Weise
2
Die Stücke werden unter folgender Bezeichnung (Aquis. Num ) angeführt:
MNMPB == Ungarisches National-Museum, Abteilung für Paláobotanik.
 Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 509

abgebrochen. Die Parallelriefung dér Fruchtschuppen, die auch noch bei

dem Erhaltungszusland dér vorliegenden Fossilien deullich bervortritt, stimmt
nicht nur mit We y a n d s Abbildungen vollkommen überein, sondern
I

auch mi! W e b e rs Originalbeschreibung (19, p. 164). Weber schreibt

an derselben Stelle auch noch, dass die vereinzelt vorkommenden lángén,

schmalen, an Pinus erinnernden Nadeln wahrscheinlich ebenfalls dieser
Art angehören, doch gibt er von ihnen keine eingehende Beschreibung.
Die auffallende Parallelriefung dér Zapfenschuppen ist auch an dem
von Knowlton (20, p. 186 Pl. 41, Fig. 7) beschriebenen Zapfenbruch-
stück von Pinus florissanti Lesqu. zu erkennen. Sogar die Schuppen von
Pinus palcieostrobus E n g s h. (18, p. 80, Taf. 1) erscheinen in den von
1 1 i

Staub gegebenen Abbildungen auf ahnliche Weise gerieft, obwohl dér

Zapfen selbst viel kleiner ist und eine konisch zuyespitze Gestalt besitzt..
MNMPB. 91.

Pinus palaeostrobus Ettingsh. (Taf. XIII, Fig. 3)

Ein Zapfen wurde gefunden. Die Lángé des Zapfens betrágt 7 cm,
seine Breite 2‘5 cm. Die Masse beziehen sich auf die erhallenen Bruch-
stücke.
Dér lángé, zusammengedrückte und konisch zugespitzte Zapfen erin-
nert in seiner Gestalt an die Zapfen von Pinus strobus L. Die ziemlich
dicken, abgerundeten Schuppen sitzen dicht aneinandergedrángt, doch sind
ihre Ránder abgebrochen.
Dér vorliegende Zapfen stimmt sehr gut mit den von Staub be-
schriebenen und abgebildeten Exemplaren (18, p. 80, Taf. I) überein. Die
Ránder dér Zapfenschuppen sind bei den von ihm beschriebenen Zapfen
ebenfalls allé am Rand genau so abgebrochen, wie bei dem von mir ab-
gebildeten Exemplar (Taf. XIII, Fig. 3). lm Übrigen bestehl aber weit-
gehendste Übereinstimmung. Ettingshausen (24, p. 35, Taf. VI. Fig.
22, 23) beschrieb die Art Pinites palaeostrobus im Jahre 1853 nur auf Grund
von Nadeln und auf Grund eines einzigen Samens.
MNMPB 101.

Pinus sp. (Taf. XIII, Fig. 4 — 6)

Sechs Nadelreste wurden gefunden. Die Lángé dér Nadeln schwankt
zwischen 3 cm und 7 cm, die Breite zwischen 1 mm und 2 mm. Diese
Masse beziehen sich auf die erhaltenen Bruchstücke.
Von den durch Kráusel (25, p. 20, Taf. 3, Fig. 5) abgebildeten,
Nadeln von Pinus sp. (palaeostrobus E 1.) unterscheiden sie sich sowohl
1

in ihrer Lángé, als auch in ihrer Breite. Ettingshausen (24, p. 35,

Taf. VI. Fig. 22, 33) beschrieb die Art Pinites palaeostrobus ursprünglich im
Jahre 1853 nur auf Grund von Nadeln und auf Grund eines einzigen Sa-
mens. Es lásst sich nun nicht mit Sicherheit feststellen. ob die vorliegen-
510 Kiara Rásky

den Nadeln tatsáchlich demselben Exemplar von Pinus palaeostrobus an-

gehören, wie dér Zapfen.
MNMPB 101/a.

Sequoia sternbergi Göpp. (Taf. XIII, Fig. 8)

Aus dér Tongrube im Szépvölgy gelangten von dieser Art sieben

Zweigbruchstücke zum Vorschein. Wáhrend aber allé Funde vöm Csillag-
hegy grössere Astreste darstellten, sind aus dem Szépvölgy nur kleínere
—
Bruchstücke bekannt geworden, die kaum 4 5 cm láng sind. Es handelt
sich dabei aber um sehi charakteristische Zweigreste, an welchen die
sichelförmig gebogenen und am Ende zugespitzen Blátter gut zu sehen
sind. Die Blátter sind dachziegelartig angeordnet und ihre basalen Ab-
schnitte verlaufen konvergent, doch sind sie S. couttsicie H e e r (70, Taf.
III. Fig. 1 — 5) nicht áhnlich.
Dér Unterschied gegenüber Sequoia langsdorfi ist derart bedeu-
tend, dass die vorliegenden Bruchstücke auf keinen Fali mit dieser Art
verwechselt werden können. Unter den rezenten Arten ist Sequoia gigán-
tea E n d 1. aus Kalifornien als náchste Verwandte zu betrachten,
MNMPB. 102.

Taxodium distichum miocenicum Heer (Taf. XIV, Fig. 2)

Von dieser Art sind nur 3 Zweigchen, bezw. Bruchstücke von sol-
chen vorhanden. Blüten und Zapfen wurden bisher noch nicht gefunden.
Die Blátter sind schmal lanzettförmig; nach oben zugespitzt. An den
Zweigen sitzen kurz gestielte, etwas konvergierende, gerade, einnervige,
dünne Bláttchen. Sie sind zweiseitig angeordnet. Je zwei dieser gegen-
überstehenden Blátter sind einander háufig derart genáhert, dass sie fást
als gegenstándig bezeichnet werden können. Sie sind vollkommen flach
und mit einem deutlichen, in die Spitze auslaufenden Mittelnerven versehen.
Taxodium distichum miocenicum besitzt eine grosse Áhnlichkeit mit
dér rezenten nordamerikanischen Art Taxodiun distichum R c h.
i F or n i . 1 i

hált aber die fossile Form eher mit Taxodium (mexicanum) mucronatum
T e n. für verwandt, die im mexikanischen Tafelland weit verbreitel ist.
Das Verbreitungsgebiet dér. rezenten Taxod/um- Arién besitzt im Vergleich
mit dem extrem ausgebreiteten Areal dér fossilen Formen, die im Alttertiár
nachgewiesenermassen die gesamte heutige Arktis besiedelten und von
dórt aus nach Süden über Nordamerika und Európa bis nach Ostasien
vordrangen, auch heute noch eine ansehnliche Grösse.
In Ungarn wurde Taxodium distichum miocenicum Heer schon in

den oligozánen Schichten des Zsilvölgy in grossen Mengen gefunden

(56. p. 228).
MNMPB. 103.
 Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 511

Salix elongata Weber (Taf. XIV, Fig. 3)

Aus dem Szépvölgy kamen zwei grosse Blátter zum Vorschein. die
auf Grund ihrer Ausmasse eher mit den Blallern von Salix elongata We-
ber übereinslimmen, als mit solchen von Myrica- oder Quercus-Arten.
Ihre Lángé betrágt 13, bezw. 15 cm, ihre Breite 17, bezw. 2 cm. Die Be-
schaffenheit dér Blattránder immer deullich zu erkennen, doch
ist nicht
scheint das eine Blatt ganzrandig zu sein und nur an einigen Stellen wird
dér Anschein erweckt, als ob feine Záhnchen vorhanden wáren das an- ;

dere ist vollkommen glatlrandig. Die Seitennerven verlaufen parallel und

bilden am Ende miteinander verschlungene Bogén. Ausserdem erscheinen
diese Sekundárnerven auch noch durch Nelzmaschen miteinander ver-
bunden.
Die vorliegenden Blátter stimmen entschieden mit dér von Weber
gegebenen Abbildung von Salix elongata (19, p. 177, Taf. 19, Fig. 10)
überein. Sie erscheinen viel weniger lederartig, als dass sie in die Gattung
Quercus gestellt werden können, sind aber andererseils aber auch wieder
viel zu gross, um mit Myrica - Arten in Verbindung gebrachl werden zu

können.
MNMPB. 104.

Myrica lignitum (Ung.) Sáp. (Taf. XIV, Fig. 5 —8)

In dér Szépvölgyer Tongrube wurden fünf Blátter gefunden, die in

ihrer Gestalt zwar sehr variabel sind, aberdennoch einem einzigen For-
menkreis angehören. Die Blátter sind schmal, langgestreckf, oben zugespitzt,
untén bis zr Basis allmáhlich verschmálert. In überaus wechselnder Aus-
bildung finden wir neben gezáhnten Bláttem auch ganzrandige. Dér Haupt-
nerv ist immer gut ausgeprágt, wáhrend
verschiedenen die Seitennerven
Bau, bezw. Anlage zeigen. Sie zweigen stumpfen Winkeln vöm
in sehr
Hauptnerven ab, sind gégén den Rand zu nach oben gebogen und stehen
meist dichl gedrángt.
Was ihre Artzugehörigkeit betrifft, so schliesse ich mich dér Ansicht
Kráusels an, dér in seiner Mainz-Kastel-Arbeit 150 Blátter von Myrica
untersuchte und auch auf Grund des Vergleiches dér álteren Literalur zu
dér Überzeugung gelangte, dass die von Heer beschriebenen Arten (My-
l

rica acuminata, lineáris, laevigata, banksiae ’olia, usw.) in

hakeaefolia ,

den Formenkreis von Myrica lignitum eingezogen werden müssen. Glei-

cherweise bezeichnet Krá usel auch die von e y a n d beschriebenen W 1

Arten Myrica breuzauensis, Dryandroides angustifolia und D. undulata (25,

p. 45, Taf. 2, Fig. 2 ; p. 47, Taf. 3, Fig. 4 ; p. 48, Taf. 2, Fig. 6) als hier-
her gehörig.
Die mir zr
Untersuchung vorliegenden Blátter passen allé sehr gut
in die von K s e
r angegebene Reihe dér Blattformen und konnten mit
á u 1

diesen leicht in Übereinstimmung gebracht werden. Nach Kráusel (25,

p. 39) stimmt dér Formenkreis dér tertiáren Myrica lignitum mit keiner dér
512 Kiara Rásky

rezenten Arten dér Gattung vollstándig überein, weshalb er ihn für aus-
gestorben betrachtet. Bemerkenswert ist in dieser Hinsicht noch, dass die-
ser Formenkreis nach K r á u s e 1 im mitteleuropáischen Jungtertiár nicht
mehr vorkomml. In Ungarn wird aber Myrica lignitum im Aquitanien von
ipolytarnóc, alsó gerade im Jungtertiár sehr háufig gefunden, uzw. mit
eben den Blattformen, die für diese Gruppé charakteristisch sind.
MNMPB. 117/a, b, c, d.

Pterocarya denticulata (Weber) Heer (Taf. XV, Fig. 3 — 5)

Von dieser Art wurden drei Blátter gefunden, doch ist kein einziges
vollkommen unversehrt geblieben. Die Lángé dér Blátter schwankt zwi-
schen 6'0 cm und 8'5 cm, die Breite zwischen 1'8 cm und 2'8 cm. Sie
sind im allgemeinen lánglich eiförmig, oder eirund-lazettförmig, mitunter
auch ein wenig sichelförmig gekrümmt. Die auf charakterische Weise
asymmetrischen Blátter sind oben zugespitzt und ihr Grund verschmálert
sich gégén den Blattstiel zu. Dér Blattrand ist dicht gezáhnt und die zu-
gespitzen Záhnchen stehen normalerweise nach vorn gerichtet. Dér Haupl-
—
nerv ist ziemlich dünn die 10 15 Seitennerven erscheinen nur sehr schwach
;

gebogen und gehören nach ihrem Verlauf dem camptodromen Typus an.
Die untersuchten Blátter stimmen sehr gut mit dér Beschreibung.
sowie mit den Abbildungen Heers (35, III, p. 94, Taf. 131, Fig. 5 — 7)
von Pterocarya denticulata überein. Ubrigens beschrieb Heer auch aus
Ungarn, uzw. aus dér Flóra des Zsilvölgy drei Pterocarya denticulata-Blal-
ter (56, II, p. 26, Taf. IV, Fig. 2 Taf. V, Fig. 1, 5). Die mir vorliegenden
;

Blátter zeigen aber keinen so guten Erhaltungszustand, wie die von Heer
abgebildeten. Doch kennen wir auch aus Ungarn zahlreiche áhnlich schöne
Exemplare, die im Ryolith-Tuff dér Aquitanien-Schichten von Ipolytarnóc
gefunden und von Jablonszky (66, p. 247, Taf. IX, Fig. 6 7) abgebil- —
det wurden. Staub erwáhnl das Vorkommen dieser Art unter den me-
diterránén Pflanzen des Komitates Baranya und vergleicht sie mit dér re-
zenten Art P. caucasica S. A. Meyer. Kráusel spricht in seiner Mainz-
Kastel-Arbeit (25, p. 41, Taf. 5, Fig. 7) ebenfalls von Blátlern dér Ptero-
carya denticulata. Was nun die systematische Stellung betrifft, so steht die
Art auch nach Kráusel und Heer dér rezenten Pterocarya fraxinifolia
K. K o c h (= caucasica C. A. Meyer) sehr nahe.
MNMPB. 114 a, b. c.

Quercus furcinervis (Rossm) Heer. (Taf. XIV, Fig. 1)

Ein einziges, verkrümmtes Blatt, das 1 1 cm láng und 2'5 cm breit

ist. Blattgrund und -spitze fehlen. Blattrand gezáhnt ;

die Záhne sind aber
voneinander weiter entfernt und auch stumpfer als bei Qu. drymeia. Die
vöm Hauptnerven abzweigenden Seitennerven sind bis in die Randzáhne
zu verfolgen in dér unmittelbaren Náhe des Blattrandes sind aber auch
;

feine Verzweigungen zu sehen.

 Dip Oligozáne Florn des Kisceller ['ons in dér Umgebung von Budapest 513

Diese Gabelung dér Sleinennerven isi für Qu. furcinervis charakte-

rislisch. Da konnte nicht feslgeslelll werden, ob sie
die Blallspilze fehll,

gezáhnt, oder ungezáhnl war. Dér auf dér rechten Seile zum Teil erhallen
gebliebene Blallgrund zeigt einige kleine Záhnchen. Die Seilennerven sind
mileinander durch feine Nervillen verbunden. Von den fossilen Arten slimmt
das von Heer beschriebene und abgebildete Exemplar (35, p. 179, Taf.
151, Fig. 12 — 13) am weitgehendslen mit dem vorliegenden Blatt überein.
Die unter dem Namen Qu. furcinervis zusammengefassten Blátler besitzen
eine sehr grosse Variabilitát, weshalb Wey 1 a n d darauf hinwies, dass
es sich hier nicht um eine Art, sondern um einen Formenkreis handelt.
Aber schon vor W
e y a n d kam K r á u s e ebenfalls zu dem Ergebnis,
1 1

dass die von ihm untersuchten Exemplare nur Vertreter eines Formen-
kreises darstellen, in welchem zahlreiche Übergange vorkommen können
und innerhalb welches eine sichere Abtrennung dér einzelnen Formen
nicht möglich ist.

Dér Vergleich von Qu. furcinervis mit rezenten Formen ist besonders
schwierig. Nach Krausel handelt es sich bei Qu. furcinervis nicht um
eine Eiche im engeren Sinne des Wortes, sondern es muss viel eher an
die Gattungen Pasania, Cyclobalanus und Chlamydobalanus gedacht wer-
den. Er verweist in seiner Arbeit auf die Art Quercus (Pasania) konyshii
H a aus Formosa, die noch am ehesten
y. zu einem Vergleich mit Qu.
furcinervis herangezogen werden kann.
MNMPB. 93.

Quercus neriifolia A. Br. (Taf. XVIII, Fig. 2, 3)

Aus dér Tongrube im Szépvölgy kamen von dieser Art nur zwei
Blatter ans Tageslicht. Beide sind ganzrandig und erreichen eine Lángé
— —
von 7 8 cm, bei einer Breite von 2'2 2'3 cm. Blattspitze und Blattgrund
des einen Blattes sind beschádigt, sonst erscheinen beide gégén Spitze und
Blattbasis zu gleichmássig, schwach verschmálert. Die fást in rechten Win-
keln von dér starken Mittelrippe entspringenden Seitennerven sind mitein-
ander bogenförmig verbunden. Vöm
Hauptnerven zweigen auch einige ver-
kürzte Nerven ab. Die Blatter sind ausgesprochen lederartig.
Vergleichen wir die Blatter mit den bisher bekannten fossilen Fun-
den, so stimmen sie mit dér von Heer gegebenen Abbildung (35,
II, Taf. 74, Fig. 5), aber noch eher mit dér Figur D o z e r s (34, p. t 1

20, Taf. VII —

VIII, Abb. 16) überein. Aus Ungarn erwáhnt Staub diese
Art auch aus dem Zsilvölgy, doch stellt er selbst seinen Fund nur bedingt
hierher (29, p. 271, Taf. 34—35, Fig. 5).
Qercus neriifolia ist mit dér rezenten Art Quercus phellos L. aus
Nordamerika verwandt, dérén Verbreitungsgebiet bis zum Golf von Mexikó
reicht.

MNMPB. 109.
514 Kiara Résky

Quercus goepperti Weber (Taf. XV, Fig. 2 und Taf. XVI, Fig. I, 2)

Von dieser Arf liegen 10 Blátfer und ausserdem auch noch einige
kleinere Bruchstücke vor. Es sind charakteristische Eichenblátter, dérén
Lángé zwischen 10 cm und 15 cm schwankt die Breite dér Blátter ist je ;

nach dér Ausbildung des Blattrandes sehr verschieden. Dér Blaltrand

ist im oberen Teil dér Blátter meist gewellt, mitunter aber auch mitweni-

gen grossen und zuweilen auch lángén Záhnen besetzt, oder ausgebuchtet.
Die unlere Hálfte dér Blátter ist meist ganzrandig und verjüngt sich von
dér Blatfmitte an sehr rasch spitz zulaufend gégén den kurzen Blattstiel zu.
Die Blátter scheinen hartlaubig gewesen zu sein. Nervatur je nach dér
Ausbildung des Blattrandes sehr verschieden. Die Hauptnerven sind im-
mer sehr kráftig. Die zahlreich vorhandenen Sekundárnerven zeigen einen
ziemlich regelmássigen Verlauf. Sie bilden in dér unmittelbaren Náhe des
Blattrandes scharf nach oben gerichtete Bogén, durch die sie miteinander
in Verbindung treten. Auch Tertiárnerven sind vorhanden, die inderMilte

zwischen je zwei Sekundárnerven stehen.

Schon W
e y a n d vereinigte diese Eichenblátter, die so wie bei sehr
1

vielen rezenten Arten allé möglichen Übergánge von ganzrandigen Bláttern

über mehr-weniger gewellfe bis zu ausgesprochen tief buchtig gezáhnten
Bláttern zeigen, unter dem von Weber
aufgestellten Namen Quercus
goepperti. Die von W
e y a n d im Text seiner Arbeif wiedergegebenen
1

Übergangsformen (21, p. 109, Textabb. 1 —

14) konnten im Szépvölgy eben-
falls allé festgestellt werden. Die Exemplare aus dem Szépvölgy stimmen
mit den W
e y a n dschen Abbildungen derart überein, dass mán sie ru-
1

hig mit diesen verwechseln könnte. Das spricht nun dafür, dass die durch
W e y 1 a n d erfolgte Zusammenziehung dieser Formen zurechtbestehf.
In grössererZahl wurde in Ungarn Quercus goepperti auch im Kis-
celler Tón dér Ziegelei von Nagybátony-Ujlak gefunden, dérén Fossilien spá-
ter bearbeitet werden sollen.
MNMPB. 108 a, b.

LJImus sp. (? prisca Ung.) (Taf. XV, Fig. 6)

Es liegt nur ein einziges, schlecht erhaltenes Blatt ohne Frucht vor.
Das ist ziemlich gross und
Blatt besitzt ohne den Blattstiel eine

Lángé von cm, sowie eine Breite von 4‘4 cm. Dér Blattstiel selbst ist
7'3

1 cm láng. Das Blatt ist herzförmig, oben zugespifzl, an dér Basis kaum
merklich asymmetrisch und besitzt einen scharf geságten Rund. Die im
allgemeinen nur schlecht ausgeprágte Nervatur lássl aber dennoch eine
einfache fiedernervige Form erkennen, wie sie bei den Rüsterbláttern zu
finden ist; es können 9 —
10 Seitennerven gezáhlt werden.
Das aus dem Szépvölgy zeigt eine auffallende Áhnlichkeit mit
Blatt
dem von U n g e r beschriebenen und abgebildeten Blatt von Ulmus pnscu
(37, p. 93, Taf. 24, Fig. 6). Die Frage, ob aber diese Blátter wirklich einer
Art dér Galtung Ulmus angehören, oder vielleicht eher zu Betula zu slellen
 Die Oligozáne Florn des Kfsceller Tons in dér Umgebunp von Budapest 515

wáren, schon Unger selbsl offen. Auf jeden Fali isi aber die
lássl ttuch

Übereinslimmung zwischen den beiden Fossilien sehr gross. Deshalb soll

auch die Benennung Ungers beibehallen werden. Für den Augenblick
isi es ja viel wichtiger. nichl neue Verwirrung in die Lileralur hineinzu-
Iragen, sondern eher die Verwandtschaftsbeziehungen feslzulegen und die
einander áhnlichen Formen zu wahrscheinlich erscheinenden Formen-,
bezw. Verwandlschaflslireisen zusammenzufassen. Die genaue Beschreibung
und naturgelreue Abbildung dér fossilen Resle wird dann spáler, wenn
arlgleiche Slücke auch an anderen Fundstellen zum Vorschein kommen,
eine Revision des gesamlen Materials ermöglichen.
MNMPB. 116.

Zelkova ungeri Kováts (Taf. XV, Fig. 7)

Fin einziges Blatt aus dér Tongrube des Szépvölgy. Seine Lángé
belrágt 5'3 cm, seine Breite 2’2 cm. Umriss ist eiförmig-oval, oben
Sein
zugespitzt, an dér Basis kaum merklich asymmetrisch. Blattrand einfach,
grob. aber eigentümlich gezáhnt. Blattsliel fehlt. Dér Hauptnerv isi slark
ausgebildel, die Sekundárnerven sind deutlich fiederig.
Das Blatt stimmt entschieden mit den von Kováts veröffentlichlen
(44, p. 27, Tab. V. VI) Abbildungen überein, obwohl Kováts selbst auf
die auffallend slarke'Variabilitát dér Blátter hinweist. 3n Erdbénye wurden
übrigens nicht nur gut erhallene Blátter, sondern auch Früchte gefunden.
Mit dér Beschreibung Ungers stimmt das vorliegende fossile Blatt eben-
falls überein. Das in Ungers Arbeit (37, p. 43, Taf. 20, Fig. 19) abgebil-
dete Blatt stellt auch nach dér Bemerkung des Autors selbst eine extreme

Form dar. Weiter fügt U n g e r noch hinzu, dass die Varialionsbreite dér
Blatlgrösse sehr auffallend dass aber auch das Verháltnis dér Blatt-
ist,

durchmesser, ja sogar auch die Bildung des Blatlgrundes inkonstant sind.

In einer anderen Arbeit (40, p. 7) beschreibt Unger ebenfalls aus Un-
garn, uzw. aus Szántó Exemplare von Zelkova ungeri, doch hált er diese
Blátter für so charakteristisch, dass er von ihnen überhaupt keine Abbil-
dung mehr gibt.
Die von Brown unter dem Namen Zelkova oregoniana (K n o w I-
to n) Brown n. comb. aus dem Miozán beschriebenen Formen (47, p.
173, Pl. 51, Fig. 11, 12) sind auf Grund dér Abbildungen wahrscheinlich
mit Zelkova ungeri identisch. Ziehen wir die Originalbeschreibung und die
Festslellungen von Kováts in Betrachl, so dürften nicht nur Fig. 11 und
12 hierher gehören, sondern auch Fig. 14 und 15. Kováts konnte in
dem aus Erdbénye sehr grosse Mengen von Bláttern dieser
Matéria!
fossilen Art finden und untersuchen, wobei er an den Bláttern ausser-
ordentlich starke Grössenunterschiede feststellte. Dieselben Erfahrungen
machte er aber auch an den Bláttern dér vergleichsweise untersuchten
rezenten Zelkova crenata Spach. Brown verglich die Abbildungen 11
und 12 von Pl. 51 mit dér rezenten Art Zelkova serrata M a k n o (—Zel- i

kova hirta C. K. Se h.).

MNMPB. 121
516 Kiara Résky

Ficus kráuseli n. sp. (Taf. XVII, Fig. 1)

Diagnose: Das vorliegende Blatt ist 14 Cm láng und auch 14

cm breit. Die Blatlfláche zeigt die Gestalt eines grossen Herzens ; dér
Blattrand ist ziemlich stark beschádigt. An
das Blatt fünf-
seiper Basis ist

nervig. Von dem aus dér Blattbasis entspringenden Hauptnerven ziehen

die gut sichtbaren Nebennerven in schwachen Bogén gégén den Blattrand.
An manchen Stellen lásst sicb auch dér camptodrome Charakter dér se-
kundáren Nervatur schön beobachten. Von dér Hauptrippe kann alsó gé-
gén die Blattspitze zu das Entspringen von fünf Paaren sekundárer Ner-
ven festgestel werden. Von ihrem zweiten Paar geht auch noch eine
1 1

gut sichtbare tertiáre Nervatur aus. Hauplnerv, sekundáre, sowie tertiáre

Nerven sind untereinander durch Anastomosen verbunden. Vöm Blattsliel
ist nur ein sehr kleines Stückchen zu sehen.

Druck und Gegendruck sind vorhanden. Die grösste Áhnlichkeit zeigt

das Blatt mit dér von Berry beschriebenen Art Ficus mississipiensis gi-
gantea (48, p. 64, Pl. 23). Doch lásst es sich auch mit dieser Art nicht
identifizieren, da sich die sekundáren Nerven von Ficus mississipiensis
gigantea steiler, d. h. unter kleineren Winkeln an die Hauptrippe anschmie-
gen und auch viel dichter stehen. Da aber die Blátter von Ficus mississi-
piensis gigantea an ihrer Basis ebenfalls fünfnervig sind, gehört die neue
Art in dieselbe dér von Ettingshausen auf Grund dér Nervatur für
die fossilen Ficus-Arten aufgestellten Gruppén. Beschreibung vor- Das zr
liegende Exemplar scheint seiner Gestalt nach dér von Ettingshau-
sen gegebenen Abbildung (24, Taf. 26, Fig. 2) des Blatles dér in Schön-
brunn gezogenen Art Ficus leucosticta nahezustehen, obwohl dieses Blatt
am Grunde nicht fünfnervig ist. Eine grosse Áhnlichkeit besleht ferner
auch mit einem von Knowlton als Ficus sp. bezeichneten Blatt (49,
p. 71, Pl. 29, Fig. 5). Wenn dieses wegen seines schlechten Erhallungs-
zustandes auch nicht mit Ficus kráuseli identifizierl werden kann, so ist
es aber trotzdem nicht ausgeschlossen, dass es zu dieser Art gehört. Auch
die Abbildung von Dombeyopsis aequalifolia G ö p p. (50. p. 278, Taf. 37,
Fig. 2 a) zeigt eine gewisse Übereinslimmung mit dér neuen Art, doch scheint
eine Identifizierung mit dér übrigens auch wohl schematisierten Zeichnung
von G ö p p e r unmöglich. Vifts washingtoniensis (Knowlton) Brown n.
t

comb. (47, p. 181, Pl. 57, Fig. 2) aus dér Latah-Formation von Idaho be-
sitzt ebenfalls eine gewisse Áhnlichkeit mit Ficus kráuseli, doch bilden
ihre sekundáren Nerven keine Schlingbogen, sondern ziehen gerade gégén
den Blattrand hin, wo auch noch Verástelungen zu beobachten sind ;

ausserdem stehen die Seitennerven steiler auf dér Hauptrippe als bei dér
neuen Art. Dér Hauptunlerschied liegt aber darin, dass das von Brown
beschriebene Blatt nicht ganzrundig ist. Die Spaltöffnungsapparale konnlen
leider nicht unlersucht werden, da die Blaltsubstanz für diese Zwecke
nicht gut genug erhallen war. Aus diesen Gründen erschien es ratsa-
mer, das fossile Blatt eher als eine neue Art zu beschreiben, als es even-
tuell fálschlich in irgendeine dér systematischen Gruppén einzureihen,
MNMPB. 110,
 Die Öligozane Florn des Kisceller Tons m dér IJinyebung von Budapest 517

Persea speciosa Heer (Taf. XVIII, Fig. 1)

Vier Blátier sind vorhanden. Bei drei von diesen schwankl die Lán-
gé zwischen 7'5 und 9 cm, wáhrend die Breile bei allén 3 cm belrágt.
Von einem Exemplar sind auch Druck und Gegendruck vorhanden. Das
vierle und Exemplar isi 6'5 cm láng und 1.7 cm breil. Allé Bláller
kleinsle
sind lánglich elliptisch und ganzrandig. Sie scheinen an beiden Eriden gleich-
mássig verschmálert und zugespilzt zu sein, doch isi die Spilze bei allén
etwas beschádigl. Zu beiden Seiten des slarken Hauplnerven verlaufen
je elf gleichmássige, schwach gekrümmle Sekundárnerven. Diese biegen
am R-inde nach oben um und stellen so unlereinander bogenförmige Ver-
bindungen her. Zwischen den Sekundárnerven sind noch einige weilere
verkürzle, schwache Nerven vorhanden. Queranaslomosen können nicht
feslgeslelll werden. da dér Erhallungszusland dér Blaller nur ungenügend isi.

Die Blaller können im Übrigen sehr gul mii den Figuren K ráu-
sels (25, p. 55, Taf. 7, Fig. —
2) und auch mii seiner Texlabbildung (15a)
1

verglichen werden. Die von Weyland aus dér Tongrube von Kreuzau
beschriebenen Slücke von Persea speciosa (30, p. 78, Taf 12, Fig. 8 9)
stimmen mii dér vorliegenden Art weilgehendsl überein. Sowohl Wey-
land als auch Kráusel erwáhnen, dass die Báltér dér Persea-Arlen
nur sehr schwer von den Bláltern dér übrigen Lauraceen zu trennen sind,
da es zwischen ihnen sehr viele Übergangsformen gibl. Die vorliegenden
Exemplare scheinen jedoch allé dér lypischen Persea speciosa anzugehören.
MNMPB 105.

Laurus primigenia Unger (Taf. XVIII, Fig. 6)

Von dieser Art sind zwei Blaller vorhanden. Die Lángé betrágt bei
beiden 8 cm, die Breile 3, bezw. 3'2 cm. Die Bláller sind ganzrandig,
doch isi die Spilze beschádigl, weshalb werden kann, ob
nicht feslgeslelll
sie abgeselzt isi. Die Basis ist leicht Hauplnerven sind
abgerundet. Die
sehr gut ausgeprágl. Das erste Paar dér Sekundárnerven verláuft beinahe
parallel zum Blalírand und reicht weil gégén die Spitze. Die übrigen Se-
kundárnerven sind unlereinander ebenfalls fást vollstándig parallel an-
geordnet und so zári, dass sie kaum bemerkl werden können. Die Nerven
verlaufen bogenförmig gégén den Blalírand, scheinen aber nicht miteinan-
der verbunden zu sein. Bei dem kleineren Blatt sind die Seilenáste etwas
steiler gestellt und auch etwas kráfliger ausgeprágt.

Die beiden vorliegenden Blátter stimmen sehr gul mit den Abbildun-
—
gen Weylands (20, p. 71, Taf. 12, Fig. 1 3, sowie Taf. 13, Fig. 2)
überein. aber auch mit denen Kráusels (25, p. 55, Abb. 15, Taf. 8,
Fig. 2 —
3). lm übrigen ist Laurus primigenia die am weitesten verbreilele

Laurus - Art des Tertiárs und wird auch in den meislen einschlágigen Ar-
beilen erwáhnt.
MNMPB. 107.
518 Kiara Rásky

Laurus princeps Heer (Taf. XVIII, Fig. 7 — 8)

—
Die vorhandenen fünf Blátter sind 6'5 9 cm láng, 2 2'5 cm breit —
und ganzrandig, doch können keine genauen Werle angegeben werden,
da entweder die Spitze, oder aber die Basis abgebrochen erscheinl. Die
Blátter sind im allgemeinen breit, lanzettförmig, oben zugespitzf und untén
meist mehr weniger abgerundet. Die von dér kráftigen Miltelrippe ent-
springenden Sekundárnerven, die aber meist Ieider schlecht erhalten sind,
verlaufen bogenförmig und untereinander beinahe parallel gégén den Rand
Besonders das Paar dér Seitennerven entspringt nicht in einem so
ersle
spitzen Winkel wie bei Laurus primigenia.
Kráusel stellt in seiner Textabbildung mehrere Exemplare dieses
Formenkreises dar (25, p. 56, Textabb. 15), welchem auch die mir zr
Untersuchung vorliegenden Blátter mit voller Sicherheit angehören.
MNMPB. 106 a, b.

Laurus hungarica n. sp. (Taf. XIX, Fig. 1)

D a g n o s e Die Lángé des Bruchslückes belrágt 8 cm, doch

i : muss
es bedeutend lánger gewesen sein, da seine Spitze zum grössten Teil
fehlt ; die Breite belrágt 3’3 cm. Dér Blattstiel ist 1'5 cm láng. Das Blatt
ist ganzrandig, Dér Hauptnerv erscheinl genau so wie auch die Seiten-
nerven kráftig ausgeprágt. An beiden Seiten des Blattes sind je 3— 4 Seiten-
nerven zu seben, die in grossen Bogén nach oben gerichtet sind. Quer-
anastomosen sind nicht zu bemerken. Die Blaltbasis verschmálert sich
gégén den Blattstiel zu.
Aus dér Tongrube des Szépvölgy liegt ein einziges Blatt dieser Art
vor. Die Hauplmerkmale des Blattes, seine Geslalt und seine Nervatur,
sprechen dafür, dass es sich um ein Lauraceen-Blatt handelt, doch sind
weder unter den rezenten, noch unter den bisher beschriebenen fossilen
Blátlern áhnliche Fimen zu finden. Unter den fossilen Fimen kann
höchslens bei dem von Weyla nd (30. p. 48, Taf. XIX, Abb. 3, Textabb.
19) als Laurus styracifolia W
e b e r abgebildeten Blatt eine gewisse Áhn-
lichkeii festgestellt werden, die sich hauptsáchlich auf den Verlauf dér
Sekundárnerven beziehl. Was aber die Blattform belriffl, so kann auch
eine derarl enlfernte Áhnlichkeit nicht gefunden werden, höchslens in be-
zug auf die untén verschmálerte Blaltbasis. Aber auch die Seitennerven,
von welchen bei Weylands Blatt ebenfalls nur 4 — 5 vorhanden sind,
die in flachen Bogén verlaufen, gébén gewisse Anhallspunlde zu einem
Vergleich. Das von Heer abgebildele Blatt von Laurus styracifolia e- W
ber (19, Taf. 89, Fig. 12) scheint aber dem mir vorliegenden Blatt noch
viel weniger nahezustehen, weshalb es nicht mit L. styracifolia e b e r W
vereinigt werden kann und vorláufig als eine unter den Lauraceen allein-
stehende Form aufgefasst werden muss. Sollten spáter aus den gleichen
Schichten des Kisceller Tons dér Bohnschen Ziegelei und dér Ziegelei
von Nagybálony-Újlak áhnliche Blátter zum Vorschein kommen, dann
 Die Oligozane Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 519

kaim viel.eichl die neue Art zu irgendeiner anderen Ari einbezogen werden.
MNMPB. 95.

Cinnamomum scheuchzeri (Heer) Fr. (Taf. XVIII, Fig. 4—5)

Aus dem Szépvölgy kamen insgesamt 5 fást vollkommen unversehrle

Blátter und Bruchstück zum Vorschein, obwohl dér Formen-
ein weileres
kreis dieser Cinnamomum- Arién an allén lertiáren Florafundslellen sehr
háufig isi. So erwáhnt Kráusel aus dér Flóra von Mainz-Kaste! 72
Exemplare und W
e y a n d aus dér von Kreuzau ebenfalls 72 Blátter, die
1

dem Formenkreis von Cinnamomum scheuchzeri Fi en ízen angehören.

Die Blátter sind ganzrandig und lanzellförmig. Von dem Hauplnerven
entspringen nahe dér Blallbasis alternierend die slark ausgepráglen Seilen-
nerven. Diese sind gerade nach oben gerichlel und bilden gemeinsam mii
dem Hauplnerven die charaklerislische Dreiteilung dér Nervatur. Aus dem
oberen Drittel des Hauplnerven gehen weilers kleinere, stárker geschweifle

Nerven hervor, die gégén die Blattspitze ziehen. Milunter ist aber noch
eine weitere, noch feinere Nervalur an den Blátlern zu beobachten, die
ihren Ursprung an den Nerven zweiler Ordnung nimml.
Bei den Bláltern dér Galtung Cinnamomum isi es verhállnismássig
sehr schwer, die einzelnen Arién voneinander zu trennen, da sie auch
innerhalb derselben Art slark variieren können. Bei den fossilen Formen
zog Frenlzen (53) als Anhaltspunkte zr Bestimmung dér Arten das
Verhállnis zwischen Lángé und Breite dér Blálter, die Höhe dér Abzwei-
gung dér unlersten Sekundárnerven, usw. heran und wendete dabei auch

eine eigene Formel an. So gibt er als „relatíve Breile“ für die Blát-

ler von Cinnamomum scheuchzeri einen Wert von 0'22 — 0'57 an, dér sich
bei den mir vorliegenden Blátlern zwischen 026 und 0’45 bewegt. Des-
halb lessen sich alsó die Blátter aus dem Szépvölgy noch sehr guf in die
durch die variationsstalislischen Untersuchungen Frenzens gezogenen
Grenzen einreihen und werden so zr Art Cinnamomum scheuchzeri ge-
stelll, obwohl eines dér Blálter dem Typus von Cinnamomum polymor-
phum schon sehr nahe kommt.
MNMPB. 112.

Cercis harmati n. sp. (Taf. XVI, Fig. 3)

Diagnose: Die Frucht ist 5 cm láng und 1‘5 cm breit. Ihi gégén
den Fruchtstiel zu gelegener Teil ist verschmálert, dér entgegenaesetzte
Pol aber stumpf abgerundet. Dér Rand dér Frucht ist schwach wellenför-
mig geslaltet. Auch die in dér Hülse liegenden Körner schwellen gut auf,
die im Verhállnis zr Grösse dér Hülse als kiéin bezeichnet werden
müssen.
Aus dem Kisceller Tón liegt eine einzige Frucht dieser Art vor.
Sie stimmt mit keiner dér bisher aus dér Literatur bekannten Cercis -
520 Kiara Rásky ") r

Früchte überein. Die von Kráusel dargestellte Fruchl von Cercis

antiqua (25, p. 62, Taf. 9, Fig. 9) ist bedeulend von kleiner als die
Cercis harmati, genau so wie auch die von Sa porta abgebildeten Früchte
von cf. Cercis antiqua und cf. C. ameliae. Die Frucht von Cercis parvifo-
lia L e s q u. (54, Pl. 54, Fig. 5) ist aber noch kleiner als die von C. an-
tiqua und kann deshalb mit dem Kisceller Fund in keinerlei Beziehun-
gen gebracht werden. Die von Berry aus Miozánschichten dargestellte
Frucht von Cercis idahoensis (55, Pl. 22, Fig. 1 3 und Pl. 23, Fig. 5 6) — —
erscheint dagegen unvergleichlich grösser als allé bisher zum Vorschein
gekommeaen Cercis-Früchte und kommt deshalb für einen Vergleich mit
dem Fund aus dem Szépvölvy nicht in Belracht. Eine fossile Frucht wurde
weiter auch noch bei dér Art Cercis spokanensis beschrieben (47, Pl. 54,
Fig. 5), die in bezug auf ihre Grösse fást die bei C. idahoensis gefunde-
nen Masse erreicht Nach dér Auffassung B e r r y s stel lt die Frucht von
C. spokanensis auch nichts anderes dar, als eine abnormal ausgebildete
Frucht von C. idahoensis.
Auf jeden Fali steht aber die Hülse dér im Szépvölgy gefundenen
Art am náchslen zu dér Frucht von Cercis canadensis L. Da nun in dér
Csillaghegyer Tongrube, ebenfalls im Kisceller Tón, auch Blátter von Cer-
c/s-Arten gefunden wurden, so besteht die Möglichkeit, dass diese Frucht und
die Blátter vielleicht zusammengehören, doch ist dér Beweis dafür noch
ausstándig
MNMPB. 111.

Dalbergia bella Heer (Taf. XIX, Fig. 2-4)

Es sind vier Blátter und ein weiteres stark beschádigtes Bruchstück

—
vorhanden. Die Blátter sind 5'5 7‘5 cm láng und 2'3 4 cm breit. Ihre —
Form ist im allgemeinen lánglich-oval, wobei die grösste Breite im oberen
Teil des Blattes liegt. Die Blátter sind ganzrandig und zeigen am oberen
Blattende eine ziemlich gut ausgeprágte Ausrandung am Grund verschmá- ;

lern sie sich ausgesprochen gégén den Blattstiel zu. Dér deutlich erkenn-
bare starke Hauptnerv zieht gerade bis zr erwáhnten Ausrandung. Die
Sekundárnerven sind nur bei dem einen Blatt, sowie bei dem beschádig-
ten Bruchstück gut zu beobachten. Nach ihrem Ursprung aus dem Haupt-
nerven ziehen sie ziemlich weit voneinander entfernt, unter einem Win-
kel von ungefáhr 45° gégén den Blattrand, wo sie sich unter Bildungvon
Schlingbogen mileinander vereinigen. Zwischen den Sekundárnerven ist
ferner noch ein unregelmássiges tertiáres Nervenmaschennetz vorhanden.
Die Blátter dér vorliegenden Art stimmen vollkommen mit denen von
Dalbergia Heer überein (35, p. 104, Taf. 133, Fig. 14 — 19). Auch mit
K rá u se Is Beschreibung und Abbildungen (25, p. 65, Textabb. 20 b)
sind sie gut zu identifizieren, genau so wie mit den von Weyland als
cf.Dalbergia bella bezeichneten Leguminosenbláttern (32, Taf. 11, Fig. 24
und Taf. 13, Fig. 1), nur scheinen die mir vorliegenden Blátter mehr le-

derarlig zu sein.
MNMPB. 118.
 Die Oligozane Flóra des Kisceller Tons in dér IJmgebung von Budapest 521

Cassiophyllum berenices (Ung.) Kr. (Taf. XIX, big. 8)

In dér Tongrube von Szépvölgy wurden drei Bláller dieser Ari ge-
funden. Die Lángé dér nur sehr schlechl erhallenen Reste belrágl 4 0—6 0
—
cm, die Breite 20 2 5 cm.
Die ganziandigen Bláller sind óval, am Grunde etwas verscbmálerl,
und besilzen oben eine charaklerislische Spilze. Dér Blatlsliel fehll bei al-
lén drei Blállern, ebenso auch ein Teil dér Blallbasis. Dér Mitlelnerv isi
deutlich zu erkennen, die aus ihm enlspringenden Seitennerven aber in
dér Regei viel weniger gul. Bei den abgebildeten Exemplaren ziehen die
Sekundárnerven in dei linken Blattliálfle elwas sleiler nach oben, wáhrend
auf dér rechlen Seile dér bogenförmige Verlauf dér Seitennerven gul zu
sehen isi. Zwischen ihnen sind sehr feine, ein eigenes Nelzwerk bildende
Nerven zu sehen.
Die Bláller zeigen eine enlschiedene Áhnlichkeit mit dér Abbildung
von Heer (35. Ili, Taf. 137, Abb. 46) und auch mii dér von Unger (39,
Taf. 43. Abb. 9). Cassiophyllum berenices komiul in den mitteloligozánen
Schichlen von Flörsheim ebenfalls vor (62, Taf. 43, Fig. 19). Auch mii den
Abbildungen Dotzlers kann, obwohl sie nichl besonders gut gelungen
—
sind (34, Taf. VI, Fig. 16 und Taf. VII VIII, Abb. 2), eine gewisse Áhn-
lichkeit festgeslellt werden. Weylan-ds Abbildungen vonaus Blállern
Kreuzau (30, Taf. 15, Fig. 4, 13) zeigen ebenfalls eine Überein- grosse
slimmung, obwohl sie untén slárker abgerundet sind. Bei Solzka, Sagor,
Roll und Kundralilz wurden auch Hiilsenfrüchle gefunden. die mii den
Blállern dieser Art in Verbindung gebrachl werden. Fossile Bláller von
Cassiophyllum berenices w a re n in Ungam schon aus Abaújszánló, Cekeháza
und aus dem Zsilvölgy bekannt, doch beslehen zwischen ihnen bezüglich
des Allers dér einzelnen Funde Unlerschiede.
mich dér Anschauung Káusels an, dér zahlreiche
Ich schliesse
Cassiophyllum-Arten unter dem Namen Cassiophyllum berenices zusam-
menzog, und behalte auch diesen Namen bei.
MNMPB. 119.

Rhamnus decheni Weber (Taf. XIX, Fig. 5)

Aus dem Szépvölgy liegen zwei lanzettförmige Blátler vor, die sich
gégén ihre beiden Enden zu gleichmássig verschmálern. Die Lángé dér
Blátler schwankt zwischen 4'5 —
60 cm, die Breile zwischen 2 25 cm, —
doch fenlt beiden Exemplaren die Spilze. Die Hauplnerven sind sehr gut
zu erkennen, die feinen Seitennerven dafür aber umso schlechter. Ihre
Zalil isi sie scheinen aber parallel zueinander zu ver-
nichl feslzustellen ;

laufen und einem Winkel von elwa 30° zu entspringen.

in

Weber selbsl schreibl (19, p. 205), dass er „unter diesem Namen

eine Reihe von Bláttern, welche zwar auf den erslen Blick voneinander
zu differieren scheinen, doch aber wieder in ihrem Charakter wesenllich
übereinstimmen", vereinigt.
522 Kiara Rásky

Die vorliegenden Blátler stimmen sowohl mit Webers Abbildung

und Beschreibung (19, Taf 23, Fig. 2), als auch mit dér Mitleilung Wey-
1 a n d s (30, Taf. 19, Fig. 4) sehr gut überein. Eine besonders slark eus-
geprágle Áhnlichkeit scheint zwischen dem von mir abgebildelen Exem-
plar und dér Figur W
e y a n ds zu bestehen, obwohl von dér Nervalur
1

des Szépvölgyer Stückes kaum elwas zu sehen ist und so nur die Form
des Blaltes berücksichtigl werden kann. Die von Heer veröffentlichten
Abbildungen vöm Rhamnus decheni (35, 111, Taf. 125, Fig. 14 15) zeigen —
ebenfalls grosse Übereinslimmung mit unseren Bruchslücken, uzw. haupt-
sáchlich in Gestalt und Grösse, doch spricht auch das Wenige, was von
dér schlecht ausgeprágten Nervatur zu sehen ist, für die Zusammen-
gehörigkeit.
MNMPB. 120.

Unsichere Reste.
Fig. 9 auf Taf. XIX zeigt pinen Rhizomknollen von Equiseturn sp., die
7'5 cm láng und 5'5 cm breit isi und ein eiförmiges, untén stárker abge-
rundetes, glattes Gebilde darslellt. Am oberen Ende scheint sich ein Sliel

zu befinden.
Da derartige Uberresle in dér Paláobotanik nur sehr selten bekannt
werden, ist schwere Aufgabe. Mágdefrau
ihre Identifizierung eine sehr
beschreibt (17, Abb. 192) áhnliche Gebilde als „eiförmige glatte
p. 228,
Knollen (bis 8 cm láng und 6 cm Durchmesser), die wir mit grosser Ge-
wissheit als Reservesloffknollen ansprechen können, enlsprechend denen
mancher lebenden Schachtelhalme". Weiler untén setzt er dann fórt „Die :

Rhizome tragen zahlreiche Reservesloffknollen und gleichen somit ganz

und gar denen dér heutigen knollen tragenden Schachtelhalmarten." (Mágde-
frau, p. 269, Abb. 233).
Es besteht daher eine sehr grosse Wahrscheinlichkeit, dass das vor-
liegende Fossil tatsáchlich ein derartiger Reservesloffknollen von Equiseturn
sp. ist, da ja von einer anderen Fundstelle des Kisceller Tons, uzw. aus
Csillaghegy ein Slengelbruchstück eines ziemlich grossen Exemplars von
Equiseturn lombardianum zum Vorschein kam.
MNMPB. 98.
Fig. 4 auf Taf. XVI
ein Blatt von ovaler Gestalt dar, das gégén
stel 1 1

den Stiel zu und eine vollkommen abgerundele Spilze

leicht verjüngt ist

besitzt. Es sind zwei Bruchstücke voihanden und von dem einen auch
Druck und Gegendruck. Ihre Lángé belrágl 5‘5 cm, ihre Breile 3 5 — 4 cm.
Vöm Stiel ist nur ein sehr kleines Slückchen vorhanden. Die Hauplnerven
sind gut zu sehen, die Seitennerven aber überhaupt nicht. Dér Form dér
Blátter nach kann es sich vielleicht um Cotinus sp. handeln.
Fig. 6 auf Taf. XIX ist ein 5 5 cm langes und 3 cm breites Blatt. Es
ist ganzrandig, asymmelrisch, an dér Spilze beschádigt und verschmálerl
sich gégén den 0 8 cm lángén Blaltstiel zu. Dér Hauptnerv isi noch deut-
lich zu erkennen, die Seitennerven aber nicht. Das vorliegende Blatt dürfte
 Die Oligozáne Flóra des Kisreller Tons in dér Umgebung von Budapest 523

vielleichl irgendeiner Andromeda- Ari angehören, bei welchen Arién sehr

bedeulende Unlerschiede nichl nur in dér Grösse dér fossilen Blálter vor-
kommen, sondern auch in dér Geslalt.
Fig. 7 auf Taf. XIXslelltein im allgemeinen eiförmiges, glattrandiges
Blatt dar. das oben leicht zugespitzt zu sein scheint, doch ist die Spitze
beschádigl. Dér Blatlgrund ist abgerundet, dér Blallstiel 0 6 cm láng und
ausserordentlich dick. Dér Hauptnerv ist nicht besonders stark ausgebildel
und andere Nerven oder Nervillen sind am Abdruck überhaupt nicht zu
bemerken. Deshalb muss dieses Blatt unbestimmt bleiben.
Fig. 4 auf Taf. XIV ist ein 0'7 cm breites Blatt, das mit dem Blattstiel

zusammen 4'5 cm láng ist. Dér schmale, lanzeltförmige Abdruck besitzt

einen sehr starken Hauptnerv und einen verhállnismássig dicken Blattstiel.
Die Seitennerven können kaum erkannt werden. Auf Grund seiner Grösse
und Gestalt könnte das Blatt mit dér von W
e y a n d milgeleillen Ari I

Acacia phylippi (30. p. 87, Taf. 15, Fig. 11 Taf. 16, Fig 9) verglichen
;

werden

Beschreibung dér Arten aus dér Tongrube von Csillaghegy.

Equisetum lombardianum Saporta (Taf. XX, Fig. 1 — 2)

Es liegt ein 20 cm langes und 2'7 cm breites, mit ziemlich zártén,
aber doch deutlichen Lángsstreifen versehenes Slengelslück vor, an wel-
chem Gelenke zu sehen sind (Fig. 1). Diese Gelenke sind sehr dünn,
drei
ihre Breite betrágt nur 1 cm. Eine aus Schurpen bestehende Stengel-
scheide scheint zu fehlen. Das in Fig. 2 dargestellle Bruchstück gehört
wahrscheinlich ebenfalls zu Equisetum lombardianum, nur dürfte es sich
dabei um einen jüngeren Teil dieser Pflanze handeln, das 21 cm láng und
1'5 cm breit ist.

Die náchslverwandte rezente Art scheint Equisetum maximum zu

sein. Die im Oligozan vorkommenden Equisetum- Arten erhielten den Na-
men lombardianum (51, p. 422, Taf. 20, Fig. 2 — 5, Taf. 21, Fig. 1 —4), den

ich beibehalte.Equisetum lombardianum náhert sich den grösseren rezen-

ten Formen dér Tropen. Das vorliegende fossile Bruchstück gehörle wahr*
scheinlich einem jüngeren Exemplar an.
MNMPB. 82.

Pinus sp. [taedaeformis (Ung.) Heer ] (Taf. XXI, Fig. 1 — 2)

Aus diesem Formenkreis liegen zwei Nadelbüschel vor. Die Nadelrl
stehen auf zwei grösseren Zweigenden und sind in einer Lángé von un-
gef. 10 cm erhalten. Sie müssen aber noch bedeutend lánger gewesert
sein,da auch die Spitzen dér lángsten Nadeln abgebrochen erscheinen.
Ausser diesen beiden Föhrenzweigen ist noch ein weiteres Nadelbüschel
mit drei Nadeln vorhanden. An den einzelnen Zweigen tritt auch die Form
dér Blattkissen sehr schön hervor
524 Kiara Rásky

Ausser diesen Nadelreslen gelangten weder Zapfen noch Samen zum

Vorschein. Auf Grund dér Nadelzahl alléin ist aber eine genauere Bestim-

mung unmöglich es kann daher höchstens die Gruppé festgeslellt werden,

;

in welche die voiliegenden Fossilien gehören. Die untersuchlen Nadeln

sind bedeutend breiler als die von Krausel abgebildeten Nadeln von
Pirms taedaeformis (25, p. 20, Taf. 3, Fig. 4). Sie erinnern auch an die
Nadeln von Pinus saturni Unger (38, p 16, Taf. V, Fig. 1 2), sind aber —
noch immer breiter als díese. Nach dér Beschreibung von Unger sind
die Nadeln von Pinites taedaeformis (37, p. 25, Taf. 13, Fig. 4) 12 cm láng.
Die vorliegenden Funde können mit keiner dér rezenlen Pinus - Altén
idén tifízíert werden. Am náchslen scheinen sie noch Piqus pinasteri zu
stehen, oder aber dér mexikanischen Ari Pinus palula S c h e d. el i

D a p p e.
Ob die unlersuchten Nadeln vielleicht dér aus den Schichlen des .

mittleren Oligozáns von Szépvölgy zum Vorschein gekommenen Art Pini-

tes sp. dub. angehören, lásst sich nicht feststellen. Es ist aber nichl aus-
geschlossen, dass die beschriebenen Nadelbüschel zu den beiden Zapfen
dieser Ari gehören. (Áhnliche Zapfen beschrieb auch W
e y a n d aus 1

Quegstein.) Jedenfalls werden erst weitere Forschungen eine befriedigende

Anlwort auf diese Frage erbringen können.
MNMPB. 89.

Sequoia sternbergi Göpp. (Taf. XXII, Fig. 1)

In Csillaghegy kamen drei grössere Zweigreste und mehrere kleinere

Bruchstücke dieser sonst háufigen Art ans Tageslicht. Die Zweige sind
gestreckl, die Blálier linear-Ianzellförmig, meist sichelförmig gebogen, slarr
am Ende zugespitzl, an dér Basis heranlaufend, oder doch mit breitem Grund
angesetzt. Die schlanken, verlángerlen und verhállnismássig dünnen Zweige
sind in sehr spilzen Winkeln eingefügl, wodurch die Ásle gabelspallig
erscheinen. In Form und Art dér Einfügung dér Blálier stimmt unser Fossil
offenbar mii dér rezenlen Sequoia gigantea E n d aus Kahfornien überein.
1.

Unsere Fossilien stimmen besonders mit den aus Háiing und Solzka be-
schriebenen S. sternbergi Arién überein.
Sequoia sternbergi ist aus dem ganzen Terliár bekannl, aber haupt-
sáchlich von sehr zahlreichen Slellen dér oligozánen Schichlen. An ande-
ren Fundstellen des Kisceller Tons (Ziegelei von Nagybálony-Ujlak) wurde
sie auch in Ungarn massenhaft gefunden.
MNMPB 88.

Araucaria hungarica n. sp. (Taf. XXI. Fig. 3—4)

Diagnose Die Schuppe ist 1'7 cm láng und 1'5 cm breil, mit einer
:

elwa 4 mm lángén Spilze. Die Seitenwand dér Schuppe isi gerippt zu ;

beiden Seiten dér Mitlellinie können je fünf Furchen gezáhlt werden, die
parallel zum Schuppenrand verlaufen und von dér Slelle dér grösslen
 Die Oligozane Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 525

Breite dér Schuppe gégén ihre Spitze zu konvergieren. An dér breiteslen

Slel le dér Schuppe verbreilern sich die Furchen und besilzen dórt auch
ihre grössle Tiefe gégén die Basis aber werden sie schmáler und an
;

dieser Stel le können auch schmale Zwischenfurchen zweiler Ordnung

beobachlel werden.
Eine einzige Zapíenschuppe kam zum Vorschein, uzw. in Druck
und Gegendruck. Vergleichen wir nun diese Zapfen»chuppe mit den
Schuppen rezenter Araucaria-Arlen, so sehen wir, dass sie mit keiner
einzigen übereinslimml. Die Zapfenschuppen von Araucaria bidwilli
Hook sind breiter und bedeulend grösser als dér vorliegende Fund.
Auch Araucaria brasiliana R c h. kann nicht in Belracht kommen.
i

Die Zapfenschuppen dér Arién A. excelsa B r o w n, A. cunninghami

Sweel und A. cookii Brown sind aber an beiden Rándern geflügell.
Die grössle Übereinstimmung zeigt unsere Schuppe in ihrer Gestalt viel-
leichl noch mit den Schuppen von Araucaria cunninghami Sweel, je-
doch fehlen ihr die Flügel und auch die Querkante ist nicht zu erkennen.
Die meislen dér bisher bekannt gewordenen fossilen Arién entstam-
men dér Jura und Kreide, doch sind auch aus dem Eozán Überresfe vor-
handen. Aus jüngeren Bildungen kommen sie aber nur höchsl sellen zum
Vorschein. Die vorliegende fossile Schuppe zeigt zwar eine gewisse, ge-
ringe Ahnlichkeit mii dér von Heer
beschriebenen Art Dammara borealis
aus dér oberen Kreide Grönlands. kann aber Irotzdem nicht mit ihr iden-
tifiziert werden. Ahnlich liegen die Verháltnisse auch bezüglich dér von
S a p o r a beschriebenen Araucaria microphylla, dérén Schuppen sogar die
t

oben beschriebene Rippung zeigen, die aber einen abweichenden Bau

besitzen. Am besten stimmt unser Rest mit dér Art Doliostrobus sp. (Arau-
carites gurnardi?) von Reid und Chandler (61, p. 52, Pl. II. fig. 7,

18) überein, doch kann er auch mit dieser nicht identifiziert werden. Es
dürfte alsó unser fossiler Rest einer neuen Araucaria - Art angehören.
MNMPB 77.

Sabal haeringiana Unger (Taf. XXIII, Fig. 1 — 2)

Gefunden wurden zwei Palmwedelreste bei dem einen liegen auch ;

Druck und Gegendruck vor. Es handelt sich dabei um eine Fácherpalme

aus dér Gattung Sabal. In diese Gattung pflegt mán die Palmwedel ein-
zureihen, bei welchen die Wedelspindel bis in den Fácher selbst hin-
einragt.
Die einzelnen Fácherfiedern sind in einer Lángé von 4 9 cm er- —
halten. Auch wenn sich deshalb die tatsáchliche Lángé dér Fiedern nicht
festlegen lásst, so weist dennoch die Gesamtfiguration darauf hin, dass es
sich um verháltnismássig grosse Wedel handelt. Die Einzelfiedern besitzen
eine Breite von 4—5 mm und ihre Mittelrippen sind deutlich erkennbar.
Sie reichen bis zr Rachis, die ihrerseits wieder ziemlich weit in die
Blattfláche hineinzieht. Dér Blattstiel ist 1 —2 cm breit und in einer Lángé
von 13 cm erhalten. Dornen fehlen.
526 Kiara Rásky

Beide Bruchslücke gehören zweifellos derselben Ari an und stimmen

sehr gut mii dér von Eltingshausen beschriebenen (24, p. 31, Taf. 1.
Fig. 6) Sabal haeringiana überein, obwohl U n g e r und Eltingshausen
zahlreiche Übergangsformen zwischen Sabal raphifolia, oxyrachis und hae-
ringiana erwáhnen.
Die Saba/-Arten waren im Tertiár bis zum oberen Miozán in Európa
sehr weit verbreitel. Die Sabal- Arten Amerikas können ohne weiteres mii
denen Europas vereinigt werden, wodurch sich dann ihr heuliges ameri-
kanisches Areal auch auf Európa ausdehnt.
Sabal haeringiana steht unter den rezenten Formen dér Art Sabal
adansonii G u e r n. am náchslen, die heule in Florida, Nord-Carolina, Geor-
gien und im Stromgebiet des Mississipi lebt.
MNMPB 83, 84.

Myrica iignitum (Ung.) Sáp. (Taf. XXIII, Fig. 3)

In Csillaghegy kam nur ein einziger Abdruck des oberen Teiles

eines Blaltes zum Vorschein. Dér Hauptnerv guí zu sehen, die Seilen-
ist

nerven aber nicht mehr. Trotzdem lásst sich das Bruchstück sehr gut mit
dér von Kráusel gegebenen Abbildung (25, p. 36, Taf. 4, Fig. 4) in

Übereinstimmung bringen. Kráusel bildet verschieden geslaltete Myrica-

Blátter ab (25, p. 37, Abb. 8), die in Ungarn im Oligozán von Szépvölgy
in ebenso abwechslungsvollen Formen ans Tageslicht gebracht worden
waren. Von Csillaghegy isi aber bisher nur dieses eine Bruchstück bekannt.
MNMPB. 87.

Quercus drymeia Ung. (Taf. XX111, Fig. 4)

Ein einziges, fást vollkommen unversehrtes Blatt wurde gefunden, an

welchem nur die Blattspitze beschádigt ist. Seine Lángé betrágt deshalb
nur 10 cm, wáhrend es 2'5 cm breit ist. Dér Rand des langgestielten, láng-
lich-lanzeltförmigen und beiderseits verschmálerten Blattes ist gezáhnl. Die
paarweise vöm Hauptnerven entspringenden Seitennerven ziehen bis zum
Rande, uzw. je ein Seitennerv in jeden Randzahn. Die Blattfláche ver-
schmálert sich gégén den Blattstiel nichl gleichförmig, sondern in einem
flachen Bogén.
Da kann nicht feslgestellt werden, ob sie eben-
die Blattspitze fehlt,

falls gezáhnt war, wie es H

r neben dem Fehlen dér Gabeláste an den
e e
Seitennerven als ein kennzeichnendes Merkmal dér Ari Qu. drymeia er-
wáhnt. Vergleichl mán aber die von Unger abgebildeten Blálter (38, p.
113, Taf. 32, Fig. 1 —
4) mit dem vorliegenden Blatt, so kann kein Zweifel
mehr über die artliche Übereinstimmung aufkommen. Qu. drymeia wird
weiters von Unger in einer seiner anderen Arbeiten (39, Taf. 30, Abb. 1),
von Eltingshausen (22, Taf. 16, Abb. 9) und von H e e r (35, Taf. 75,
Abb. 18) abgebildel und überall trilt hauptsáchlich die schmale Blattform
in den Vordergrund, die auch für unser Exemplar charakteristisch isi.
 Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 527

Die Art Quercus drymeia wurde ausser im Tertiár Europas, wo sie

ziemlich háufig vorkommt, auch noch auf Grönland, in Spilzbergen und
Alaska gefunden.
Beim Vergleich dieser den rezenten Formen zieht
fossilen Ari mit
Unger Quercus lancifolia S c h. und Quercus xalapensis H u m b heran.
Nach H e e r isi aber die rezenle Art Qu. sartorii L e m b. Qu. drymeia i

viel áhnlicher als Q. xalapensis. D o z e r sieht I 1 in Pasania konyshii

H a y a a das rezenle
t Analógon zu Qu. drymeia, obzwar Pasania konyshii
bisher als rezentes Analógon zu Quercus furcinervis galt, Do z er I 1

schreibt némlich, dass Pasania konyshii vielleichl Qu. drymeia viel áhn-

lichcr ist als Qu. furcinervis. •

MNMPB. 75.

Cinnamomum scheuchzeri Heer (Taf. XXII, Fig. 4)

An dem vorhandenen einzigen Bruchslück ist nur dér Grund des

Blattes bemerkbar. Die dreifache Gliederung dei Nervalur weisl darauf
hin, dass dér vorliegende Fund in die Gatlung Cinnamomum gestellt wer-
den kann. Das Blatt scheint hinreichend schmal, um in den Formenkreis
von zu werden. Andererseits wieder mag es kaum
C. scheuchzeri eingereiht
so langgestreckt gewesen sein, dass es sich vielleicht um Daphnogene
handeln dürfte. Auf dem Blattabdruck war keine Originalsubstanz vorhan-
den. so dass eine Untersuchung dér Struktur dér Atemöffnungen unmög-
lich war. Mehr lásst sich über den vorliegenden Fund nicht feststellen.

Das Vorkommen dér Gattung Cinnamomum in dér Flóra von Csillaghegy

weist aber darauf hin, dass das Kiima des mittleren Oligozáns sehr gleich-
mássig warm gewesen sein muss.
MNMPB. 83.

Cercis parviíolia Lesqu. (Taf. XXIV, Fig. 1)

Ein áquilaterales, glattrandiges, rundliches Blatt mit geraden Achseln.

Seine Lángé betrágt 7 cm, seine Breite 6'5 cm, wáhrend dér verháltnis-
mássig dicke Blaltstiel 37 cm láng ist. Die Blattspitze ist stumpf zugespitzt.
Dér Hauptnerv, sowie das zweite Paar dér Seitennerven erscheinen stár-
ker ausgebildet, die übrigen schwácher. An dér Basis des Blattes ent-
springen rechts und links aus dem Hauplnerven gleichzeitig je zwei Paare
von Nerven zweiter Ordnung, die miteinander einen Winkel von ungefáhr
45° einschliessen. Das erste Paar diesel Seitennerven zieht nach rechts,
bezw. nach links zum Blattrand, wáhrend das zweite Paar steil nach
oben gerichtet verláuft. Die Nerven zweiter Ordnung sind camptodrom. In
den beiden distalen Dritteln des Hauplnerven zweigen noch weitere drei
Paare schwácher ausgeprágler Nerven ab, die parallel zum zweiten Paar
dér Seitennerven verlaufen. Queranastomosen konnten wegen des ungenü-
genden Erhaltungszustandes des Blattes nicht beobachtet werden.
Das vorliegende fossile Blatt stimmt entschieden mit dér von Les-
528 Klare Rósky

quereux gegebenen Originalbeschreibung (54, p. 201, Pl. 31, Fig. 5 — 7)

und mit seinen Abbildungen überein, obgleich die zr Originalbeschreibung
vorgelegenen Blálier viel kleiner waren. Lesquereuxerwáhnl ferner
auch noch die Art Cercis truncata (54, p. Abbildungen dieser
237); die
Art unterscheiden sich aber Uaum von den Abbildungen dér C. parvifolia.
Eine weitere Ubereinstimmung besteht ferner mit den Blattéin dér von R.
W. Brown aus dem Miozán von Florissant, Colo, beschriebenen C. par-
uifolia (47, p. 177, Pl. 54, Fig. 2 — 3), doch besitzen auch die von die-
sem Autor publizierten Blattreste kleinere Ausmasse als das mir vorliegen-
de Stück. Da aber — wie ich dies an den Blattéin von Cercis ccinadehsis
L., C. orientalis und C. siliquastrum L. festslellen konnte die Blátter —
dér rezenten Cercis-Arten noch viel bedeutendere Grössenunterschiede zei-
gen, kann die Variabilitát in den Grössenverháltnissen ausser Achl ge-
lassen werden. R. W. Brown publiziert auch eine Frucht von Cercis
parvifolia (id., Pl. 54, Fig. 5), welche ebenfalls verháltnismássig sehr kiéin
ist. Aus den Kisceller Tonschichten des Csillaghegy kam keine Frucht ans

Tageslicht.
MNMPB. 73.

Cercis hungarica n. sp. (Taf. XXIV, Fig. 2, 4)

Diagnose; Es liegen insgesamt zwei grosse, glatlrandige, herz-

lörmige Blátter vor, dérén Lángé 8, bezw. 9 cm, bei einer Breite von 10.4,

bezw. 12 cm betrágt. Dér verháltnismássig dicke Blattstiel erscheint bei

beiden 4 cm láng. Dér Blatlrand zeigt einen schwach gewellten Verlauf.
Nur dér Hauplnerv ist stárker zu seben, die Seitennerven sind schwáeher
ausgebildet. An dér Blaltbasis enlspringen aus dem Hauptnerven gleich-
zeitig zwei Nervenpaare zweiter Ordnung, die miteinander einen Winkel
von ungefáhr 45° einschliessen und schwach gebogen gégén die Blatt-
spitze gerichtet slehen. Vöm erslen und zweiten Paar dieser Seitennerven
zweigen gégén den Blatlrand zu auch Nerven dritter Ordnung ab, die
miteinander vor dem Blattrand ausgesprochene Schlingbogen bilden. Gégén
aus dem Hauptnerven noch weitere zwei,
die Blattspilze zu enlspringen
bezw. drei Paare von Nerven. Sowohl die Nerven zweiten Ordnung, als
auch die dritter Ordnung sind camplodrom. Das Blettnetz ist sehr fein.
Das eine dér beiden vorliegenden Blátter ist fást unmitlelbar neben
dem Hauptnerven umgebogen und an seiner Spilze ist neben dem infoige
dér Verletzung verlorengegangenen Stück eine Einbuchlung zu seben.
Am anderen Blatt íehll fást die ganze Hálfle. Bei einem Vergleich mit
den Blátlern von Cercis parvifolia seben wir nichl nur Unterschiede in
dem geraden Verlauf dér Blaltachsel, sondern auch darin, dass die Ner-
ven zweiter Ordnung nicht so steil verlaufen wie bei Cercis parvifolia.
Die Blatlspitze erscheint bei Cercis parvifolia schwach zugespilzl, wáhrend
sie bei Cercis hungarica stumpf abgerundet, oder etwas eingebuchtet ist.
Von den rezenten Arién kann mit den ini Vorstehenden beschriebe-
nen fossilen Blátlern jedenfalls Cercis canudensis L. in Beziehung gebracht
 Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 529

werden. E. beschrieb aus dem Pleislozán Amerikas auch

W. Bér. ry
ein fossiles Blatt von Cercis canadensis (60, p. 114, Taf. 57, Fig. 10), das
mit seinem herzförmigen Blattgrund eine ausgesprochene Áhnlichkeit mit
den in Fig. 2 und 4 dér Taf. XXIV abgebildeten Blátlern aufweisl. Eine
weitere Áhnlichkeit isi mit keiner dér bisher bekenni gewordenen fos-
silen Arten testzustellen. da die Blátler von Cercis spokanensis Knowl-
tón, von welcher auch die Frucht bekenni isi, sowohl in ihrer Gestall,
als auch im Verlauf ihrer Nerven vollstándig von den vorliegenden Stük-
ken abweichen. Die Arten C. antiqua, tournoueri, mdobojana. wilcoxiana
und idahoensis, von welchen ebenfalls Früchte vorliegen, können mit den
fossilen Bruchstücken vöm Csillaghegy nichl in Übereinstimmung gebracht
werden.
MNMPB. 74. 75.

Cercis spokanensis Knowlton (Taf. XXIV. Fig. 3)

Von dieser Art wurde ein einziges ganzrandiges, rundliches Blatt

gefunden. Seine Spitze ist beschádigt und die rechle Seile dér Blaltfláche
erscheint zusammengedrückt. Lenge des Blatles 7 cm, Breite 6.5 cm. Dér
doch sprichl die Bruchslelle für den für die Cercis-Arlen
Blatfstiel fehll,
charakteristischen dicken Blatlsliel. Dér Blattgrund isi schwach gebogen.
Hier entspringen beiderseils aus dem dicken Hauplnerven je zwei Nerven
zweiter Ordnung, die in einem slarken Bogén gégén die Blattspitze ziehen.
Die von diesen Seitennerven abzweigenden Nerven driller Ordnung sind
camptodrom. Gégén die Blattspitze zu entspringen aus dem Hauplnerven
noch drei weitere Nervenpaare.
Das zr Untersuchung vorliegende Blatt stimml vollkommen mit den
Abbildungen R. W. Browns (47, p. 177, Pl. 54, Fig. 8 9) überein voi — ;

allém gilt dies für den Blattgrund, dér nicht so stark gebogen ist wie bei
C. hungarica, aber Irotzdem nicht derart gerade erscheint wie bei den
Bláftern von C. pavoifolia und so den in Abb. 9 von R. W. B r o w n
dargeslellten Verháltnissen weitgehendst gleicht. Dér Umstand, dass die
Seitennerven stark gebogen direkt gégén die Blattspitze gerichtet und aus-
serdem auch noch camptodrom sind, weisl ebenfalls auf die grosse Áhn-
lichkeil mit Abb. 8 von R. W. Brown hin. An dér auf Taf. XXIV (Fig. 3)
gegebenen Figur ist deutlich zu sehen, dass sich die rechte Seile dér Blalt-
fláche nur infoige dér Fossilisationsvorgánge stárker gégén den Hauptner-
ven zu biegt als die linké deshalb scheinen auch nur die Nerven zwei-
;

ter Ordnung vollkommen zum Hauplnerven zurückgebogen. R. W. Brown

bildet auch die Frucht- dieser Art ab (Pl. 54, Fig. 10 12), Berry hált —
dagegen C. spokanensis auf Grund ihrer Frucht für eine abnormale Form
von C. idahoensis mit schmálerer Frucht. Jedenfalls zeigen aber auch die
Blátter gewisse Abweichungen.
MNMPB. 76.
530 Kiara Rásky

Porana sp. (Taf. XXII, Fig. 5—6)

Von diesem Fossil ist nur ein schlecht erhaltenes Exemplar, jedoch
in Druck und Gegendruck vorhanden. Die Nervalur dér Kelchlappen ist
nicht zu sehen. Die kugelige Frucht besitzt einen Durchmesser von 3 mm.
Das vorliegende Exemplar ist vierlappig, doch scheinl dér fünfte Lappén
abgebrochen zu sein. Ob allé Kelchlappen gleichförmig gebaut sind, kann
nicht festgestellt werden.
MNMPB. 90.

Unsichere Reste.
Fig. 2 —3 auf Taf. XXII zeigfen zwei cm breite Schilfreste, von
1.2

welchen dér grössere 15 cm, dér kleinere 8 cm láng ist. Das besser er-
haltene Stengelstück besitzt 4 Knoten. An seinem untersten, 4 cm lángén
Internodium ist ein 2.5 cm langer Rest eines Seitenastes zu sehen. Dér
zweite Zwischenknoten ist 2 cm, dér dritte 3.5 cm und dér vierte 3 cm
láng. Die Zwischenknoten sind kaum merklich und besilzen un- gestreift
regelmássige Querkanten. Diese Querkanten, dér erwáhnte Seitenast und
die an seiner Ursprungsstelle vorhandene Biegung dér Hauplachse spre-
chen gégén die Einreihung des Fundes in die Gattung Phragmites. Éhei
würde noch eine Arundo - Art in Betracht kommen. Da aber an den
Fossilien keine Originalsubstanz vorhanden war, konnten weder Práparate,
noch Schnitte angeferligt werden, durch welche die Zugehörigkeil unserer
Funde halté festgestellt werden können.
MNMPB. 80.
Fig. 3 —4 auf Taf. XX stellen zwei Blattéi aus dér Tongrube von
Csillaghegy dar. Das kleinere Blatt ist 3 cm láng und 2 cm breit, sein
Stielrest betrágt 0.5 cm. Das grössere, 5 cm lángé und 3 cm breite Blatt
isi amAnsatz des Blattstieles beschádigt. Beide Blatter sind glaltrandig
und ihreFláche verschmálert sich gégén den Blattsliel. Die Blattspifze ist
stumpf abgerundet, bei dem kleineren Stück aber schwach eingebuchtet.
Da die Nervalur bei keinem dér beiden Blatter zu erkennen war und auf
ihnen auch keine Originalsubstanz gefunden werden konnte, blieb es un-
möglich, auf Grund dér Slruklur dér Atemöffnungen eine genauere Be-
stimmung zu gébén,
In ihrer Form verweisen die Blatter auf Leguminosen, doch ist ihre
Einreihung in bestimmte Gattungen unmöglich.
Auch die Heranziehung rezenten Vergleichsmateriales verspricht we-
nig Erfolg, da ja die Nervatur dér vorliegenden fossilen Blattéi nicht zu
sehen ist und da ausserdem die Blatter dér verschiedenen Leguminosen-
Arlen eine sehr grosse Variabililál aufweisen.
MNMPB. 78, 79.
Ein weiteres unsicheres Bruchslück isi in Fig. 5 dér Taf. XXIII
dargestellt. Dér Fossilkörper ist rundlich und scheint ziemlich slark kon-
kav zu sein. Sein Durchmesser belrágt 3 cm. lm Zenlrum seines rund-
 : :

Die Oligozóne Flóra des Kisceller lons in dér Umgebung von Budapest 531

lichen Miltelfeldes lásst sich noch ein weilerer runder Abdruck feslstellen.

Am Rande des Körpers slehen kurze, schmal-lineare, blállchenarlige Ge-

bilde, die ihn wie ein Strahlenkranz umgeben. Diese erhalten gebliebenen
—
Anhangsgebilde sind 4 6 mm láng, dürflen aber wahrscheinlich noch
langer gewesen sein.
Es erscheint sehr schwer, eine beslimmte Ansichl über dieses bisher
unbekannle, fragliche Gebilde auszusprechen. Mit derselben Berechtigung
könnle mán es als ein Compositen-Bruchslück ansprechen, oder aber als
eine Eichen-Cupula. Den lelzten Fali halle ich aber für wahrscheinlichei,
zumal es eher anzunehmen isi, dass an einer Fundslelle, an welcher
Eichenblálter gefunden wurden, auch Reste von Eichen-Cupulae vorkom-
men, als z. B. Compositen-Früchte.
Wollen wir nun dieses Gebilde mii den Cupulae rezenler Quercus-
Arten vergleichen, so komml in ersler Linie Quercus dertlata T h b g. und
Qu. serrata T h b g. aus Japan in Frage. Noch náher scheinl aber die Ari
Pasania (Quercus) densiflora 0 e r s 1. zu slehen, die in dér westlichen
Sierra Nevada, hauptsáchlich in dér feuchten Küstenregion lebt.

MNMPB. 81.
Fig. 5 auf Taf. XX slelll einen blaltlosen Zweigresl dar. Det Haupt-
ast isi 12 cm, die Seilenáste 10, 6.5 und 5 cm láng. An ihnen sind 4 — 5
feinere Lángsslreifen wahrzunehmen. Die Áslchen sind gégén- und wech-
selslándig.
MNMPB. 85.
Das 7 dér Taf. XXII abgebildele fragliche Gebilde scheinl
in Fig.

ein Ast zu sein, von dem Druck und Gegendruck vorhanden sind. Das 3
cm breite Aslstück ist dicht bedeckt mit kleinen, rundlichen Eindrücken,
dérén Durchmesser 4—5 mm belragen.
MNMPB. 86.

Tabellarische Übersicht über die Arten nach Fundorlen :

Tongrube von Szépvölgy (1)

Art Stückzahl

Algáé 3
Pinites sp. (?dub. We b.) 2
Pinus palaeostrobus E h. 1 1 1

Pinus sp. 6
Sequoia sternbergi G ö p p. 7
Taxodium distichum miocenicum H e e r 3
Salix elongata Web. 2
Myrica lignitum (U n g.) S a p. 5
Pterocarya denticulata (W eb.) H e e r 3
Quercus furcinervis (R o s s m.) H e e r 1

Quercus nerii fólia A. B r. 2

Quercus göpperti Web. 10
 :

532 Kiara Rásky

Art: StückzahI

Ulmus sp. (? prisca U n g.) 1

Zelkova ungeri Kov. 1

Ficus kráuseli n. sp. 1

Persea speciosa H e e r 4
Laurus primigenia U n g. 2
Laurus princeps H e e r 5
Laurus hungarica n. sp. 1

Cinnarnomum scheuchzeri (H e e r) F r. 5
Cercis harmati n. sp. 1

Dalbergia bella H e e r 5
Cassiophillum berenices (U n g.) Kr. 5
Rhamnus descheni Web. 2

Unsichere Resle:
? Equiselum sp., ? Rhizomknollen 1

cf. Cotinus sp. 3

cf. Acacia philippii W e y 1 a n d 1

cf. Andromeda sp. 1

Unbestimmbares Blatt. 1

Tongrube von Csillaghegy (4)

Art: Stückznhl

Equiselum lombardianum Sáp. 2

Finus sp. Uaedaeformis (Ung.) H e e rl 2
Eequoia sternbergi G ö p p. 3
Araucaria hungarica n. sp. 1

Sabal haeringiana Ung. 2

cf. Myrica lignitum (Ung.) Sáp. 1

Quercus drymeia Ung. 1

Cinnarnomum scheuchzeri (H e e r) Fr. 1

Cercis pawifolia L e s q u. 1

Cercis hungarica n. sp. 2

Cercis spobanensis K n o w 1 t o n 1

Porana sp. 1

Unsichere Resle:
? Arundo sp. 2
Leguminosen-Blálter 2
Cupula
? Quercus sp. ? •
1

Unbestimmbare Zweigresle 1

Unbestimmbare Reste 1

Zusammeníassung.
Schon in dér Finleitung wurde dargelegt, dass die vorliegende Arbeil
nur den erslen Teil dér monographischen Beschreibung darstelll, welche
 Die Oligozáne Klóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 533

über die Tertiárflora des kisceller Tons Umgebung von Budapest

in dér
geplant isi. Das hier machl
aufgearbeilete Malerial nur einen kleinen
Bruchleil dér Aufsammlungen aus. die noch dér eingehenden Unlersuchung
harren. ökologische, paláoklimatologische und paláogeograpliische Schluss-
folgerungen können aber erst dann gezogen werden, wenn eine vollstán-
dige Übersicht aller fossiler Pflanzenüberresle vorliegen wird. Die Pflan-
zenwelt des Kisceller Tons mit anderen mitteloligozánen Vegelalionen zu
vergleichen. bezw. zwischen ihnen Parallelen zu ziehen, würde heule
noch ein vollkommen illusorisches Beginnen darslellen, da sowohl das
aus dem Szépvölgy beschriebene, als auch das vöm Csillaghegyer Fundorl
mitgeteille Malerial nur ve-rháltnismássig wenig Florenelemenle entháll.
Die einzelnen Florenelemenle sind ja ohnedies nichl von ausschlag-
gebender Bedeulung. Nicht die Zahl dér übereinslimmenden, oder die dér
abweichenden Arién isi massgebend, sondern die Gesamtheil dér ganzen
Flóra selbsl Spiegelt ersl das latsáchliche Bild dér versunkenen Vegelation
wieder. Natürlich muss auch die aus den einzelnen Schichlen zum Vor-
schein gekommene Fauna berücksichligt werden, wenn wir über den Le-
bensraum eine klare Vorslellung erhallen wollen, dér im Zeitalter dér
Bildung des Kisceller Tons vorlag.
Dér grösste Teil dér im Kisceller Tón gefundenen Pflanzen leble
auf dem Festlande, das vöm Meer umspült war. Die flache Ausbreilung
dér Pflanzenreste im Kisceller Tón und ihr —
abgesehen von einigen
wenigen Ausnahmen —
guler Erhallungszustand lassen darauf schliessen,
dass die Standorte dieser Pflanzen in nicht allzugrosser Enlfernung von
dér Einbetlungsstelle selbst gelegen waren und dass die Pflanzen in ruhi-
gem, slehendem Wasser von Schlamm überdeckt wurden. Dafür sprechen
nun nicht nur die im Kisceller Tón gefundenen Fischresle, bezüglich
welcher schon Weiler (1934) dieselbe Feslstellung gemachl hat. Die
Fossilisation dér vöm Kisceller Tón eingeschlossenen Pflanzen zeigt sehr
grosse Áhnlichkeiten mit den Vorgángen, die sich bei dér Einbettung dér
Flóra von Flörsheim (Mitteloligozán) und dér von Susláne§ti (Mittel- bis
Unteroligozán) abgespielt habén dürften. Das Ablagerungsgebiet dér Kis-
celler Pflanzen war alsó nicht gleichzeitig auch ihr Lebensraum, sondern
stel lt nur eine allochtone Lagerungsstátte dar.
Die Hauptmasse dér aus dem Kisceller Tón geborgenen Pflanzenreste
wird von Bláttern gebildet. Die Überresfe krautartiger Pflanzen sind nur
in einervollkommen bedeutungslosen Zahl vorhanden, obwohl dér Ein-
schluss in den Kisceller Tón unter derart günstigen Umstánden erfolgt war.
Vergleichen wir die oligozáne Vegetation des Kisceller Tons mit dér
dér heutigen Floragebiete, so können wir auf Grund dér ökologischen,
paláoklimatologischen und paláogeographischen Verháltnisse kurz folgen-
des feststellen.
Die Pflanzen des Kisceller Tons dürften unter áhnlichen Bedin-
gungen gelebt habén, wie sie bei den Pflanzenassozialionen im heutigen
Mittel- und Ostasien, in den Monsungebieten, an den Küsten des Mittel-
meeres und in dér südatlantischen Region dér Vereinigten Staaten vor-
herrschen
534 Kiara Rásky

Harsberger ( 1914 ) und spáter Mircea Pauca (1933) schrei-

ben in Verbindung mit dér Flóra von Susláne§ti, dass in Európa wáhrend
des Oligozáns dieselben Fazies-Verháltnisse herrschten, wie sie heute nur
noch in den Swamps Nordamerikas erhalten geblieben sind. Die Flóra
dieser Swamps bezeichnet M. Pauca als eine oligozáne Reliktflora.
Die lertiáre Flóra stimmt zwar in ihren Hauptcharakteren mit dér
heutigen subtropisch-mediterranen Flóra iiberein, unterscheidet sich aber
in ihrer Zusammensetzung dennoch von ihr. Die Auffassung K rá u se Is
scheint daher dér Wahrheit am náchsten zu kommen, dér betont (1938),
dass die tertiáren Pflanzenassoziationen, so wie sie im Tertiár lebten,
heute nirgends mehr gefunden werden können, weder in Nordamerika,
noch in Osfasien, noch anderswo. Einen Teil dieser Flóra sehen wir zwar
hier, einen anderen dórt auftauchen, háufig schon von neueren Arten
begleitet, wáhrend ein anderesmal wieder viele Arten verschwunden sind,
doch stimmt die Vegetation nirgends mehr vollstándig mit dér des Ter-
tiárs überein.
Die Kisceller mitteloligozáne Flóra besass alsó einen ausgesproche-
nen subtropisch-mediterranen schwachen gemássigten und
Charakter mit
etwas slárkeren tropischen Einschlágen. Unterstützt wird diese Annahme
auch noch durch die Auffassung N o s z k ys (2), dér schreibt, dass im
Kisceller Tón sowohl boreale, als auch mediterráné Elemente vorhanden
sind, was darauf hinweist, dass die Molluskenfauna von einer Stelle stammt,
an welcher sich die beiden erwáhnten Régiónén überschneiden. e e r W i I

(3) schreibt aber gelegentlich dér Untersuchung dér Fischfauna des Kiscel*
ler Tons, dass sie durch das Auftreten dér Gattung Gymnosarda einen

gewissen indopazifischen Einschlag erhált.

Was das Altér dér Kisceller Tonschichten betrifft, so widersprechen
die bei dér Untersuchung dér Flóra gewonnenen Schlussfolgerungen in
keiner Weise dér von den Forschern dér Wirbeltiere und dér Wirbellosen
ausgesprochenen Ansicht, nach welcher die Entstehung des Kisceller
Tons in das mitllere Oligozán (Rupelien) zu verlegen ist.
(Die Arbeit wurde in dér Geologisch-Palaontologischen Abteilung
(Paláobotanisches Institut) des Ungarischen National-Museums verfasst.)

SCHR1FTENVERZE1CHNIS.

1. Vendel, A.: A budai hegység kialakulása. (Szent István Akad. Math.

Term. 3. sz.) 2. —
Noszky, J.: Die Molluskenfauna des Kisceller Tones (Rupe*
lien) aus dér Umgebung von Budapest. II I —
Teil. (Ann. hist.-nat. Mus Hung.
32, 1939 und 33. 1940.) 3. e — W
e r. W,: Zwei oligozáne Fischfaunen aus dem
i 1

Königreich Ungarn. (Geol. Hung. Ser. Palaeontologica, No. 1 1933.) 4. Sues- 1 .

—
se n g u h, K.: Die systematische Bcurteilung tertiárer Blaltabdrücke.
t (Zentralbl. f.

Min. Geol. Pál., Abt. B. Nr. 1. 1942.) 5. Kráusel, R, und — Weyland, H.

Die systematische Beurteilung tertiárer Blaltabdrücke. Betrachtungen zu dem gleich-
namigen Aufsatz K. Suessenguth s. (Zentralbl. Min. Geol. Pál. Abt. B. Nr. 8. 1942.)
f.

— 6. We e r. W.: Neue Unlersuchungen an mitteloligocánen Fischen Ungarns.

i 1

(Geol. Hung. Ser. Palaeontologica. No. 15 1938.) 7. M a z o n. L.: Bükkszék és— j

 -

Die Oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von Budapest 535

környéke oligozán rétegeinek íoraminiferékon alapuló syntezise (Földi. Int Évi Je-
lentése 1936-38.) 8. S z a —
a i, T.: Die fossilen Schildkröten Ungarns. Fólia Zoo-
1

logica et Hydrobiologica, 6. No. 2. Riga 1934.) — 9. Kretzoi, M.: Alttertiáre

Perissodactylen aus Ungarn. (Ann. hist.-nat. Mus Hung 33. 1940.) — 10. Kretzoi,
M.: Sirenavus hungaricus n. g., n. sp., e.n neuer Proraslomide aus dem Mitteleozán
(Lutetium) van Felsgalla in Ungarn. (Ann. hist -nat. Mus. Hung. 34, 1941.1 — 11.

Kretzoi, M.: Necroteuthis N. G. (Ceph. Dibr,, Necroteuthidae N. F.) aus dem Oli-

gozán von Budapest und das System dér Dibranchiata. (Z. Ung Geol. Gesellsch.
72, Heft 1 — 3. 1942) —
Majzon, L.: A bükkszéki mélyfúrások. (Földt. Int.
12.

Évkönyve 24, 1940.) 13. Bogsch, L.: —

Adatok a kiscelli agyag újlaki és pasa-
réti feltárásainak ismeretéhez. Disserlatio, Budapest. 1929. — 14. Telegdi R o h, t

K.: lnfraoligocén denudáció nyomai a dunántúli Középhegység ÉNy-i peremén.

(Földt. Közlöny 57, 1927.) — 15. Majzon. L: Újabb adatok Sósharlyán és Szé-
csény vidékének oligocén korú rétegeihez. (Földt. Int. Évi Jelentése 1936—38.) —
16. S u r, D.: Beitráge zr Kenntnis dér Flóra dér Süsswasserquelle dér Congerien
t

und Cerithienschichten in Wiener- und Ung. Becken. Jahrb. d. k. Geol. R. A.

Wien, 1867. — 17. Mágdefrau, K.: Paláobiologie dér Pflanzen. Jena, 1942. —
18. Staub. M.: Pinus palaeostrobus Etlingsh. in dér fossilen Flóra Ungarns. Ter-
mészetrajzi Füzetek, Vol. IX. Budapest. 1885. 19. e b e r. 0. C Die Terliár- — W :

flora dér Niederrheinischen Braunkohlenformation. Palaeontographica, 2. 1852. —

20. K n o w 1 1 o n. F, H.: Fossil plants from the terliarylake beds of southcentral
Colorado. U. S. Geol. Survey Prof. Paper 131 — G, 1923. — 21. Weyland, H.:

Beitráge zr Kenntnis dér Rheinischen Tertiárflora, IV. Palaeontographica, Bd. 84,

Abt. B, 1940. — 22. Eltingshausen, C.: Die fossile Flóra des Tertiárbeckens
von Bilin. Denkschr. K. Akad. d. Wiss. Wien, 26, 28 und 29, 1867/69. — 23.

E n g s h a u s e n, C.: Die fossile

1 1 i Flóra von Leoben in Steiermark. Denkschr. K.
Akad d. Wiss. Wien 54, 1888. — 24. E 1 1 i n g s h a u s e n, C.: Die tertiáre Flóra
von Háring Abh. d. k.
in Tirol. u. k. Geol. Reichsanstalt Wien, Bd. .11. Nr. 2.

1853. — 25 Kráusel, R: Die tertiáre Flóra dér Hydrobienkalke von Mainz-Kas-

tel.Palaeontologische Zeitschrift, Bd. 20, 1938, — 26. Kráusel, R.: Die Pflanzen
des schlesischen Tertiárs. Jahrb. Preusz. Geol. Landesanstalt, 1. 1917, II. 1919, —
27. F o 1 r i n, R.: Zr Kenntnis dér jungtertiáren PSlanzenwelt Japans. Kun. Svenska
Vet. Handlingar Bd. 61, Nr. 1, Stockholm 1920. — 28. F o I r i n. R.: Zr Alttertiáren
Flóra dér südlichen Mandschurei Palaeont. Sinica 1922. — 29. Staub, M.: A
Zsilvölgy aquitankoru flórája. M. kir. Földtani Int. Évk VII köt. 6. füzet, Budapest,
1887. — 30. Weyland, H.: Beitráge zr Kenntnis dér rheinischen Tertiárflora. I.

Abh. d. Preusz. Geol. Landesanstalt, N. F., Heft 161. 1934. — 31. Weyland, H:
Beitráge zr Kenntnis d. rheinischen Tertiárflora Ii. Palaeontographica 83, Abt. B.
1937. — 32. Weyland, H.: Beitráge zr Kenntnis d. rheinischen Tertiárflora 111.

Palaeontographica 83, Abt. B. 1938. — 33. W ey 1 a n d. H.: Beitráge zr Kenntnis

dér rheinischen Tertiárflora V. Palaeontographica 84, Abt. B. 1941. — 34. Do t z
1 e r, A.: Zr Kenntnis dér Oligozánflora des bayerischen Alpenvorlandes. Palaeon-
tographica 83, Abt. B. 1938. — 35. Heer, O.: Flóra tért. Helvetiae, Bd. 1—3. Win-
terthur 1855 59. — 36. Kráusel, R.: Bemerkungen zr Untersuchung tertiárer

Pflanzenreste. Palaeontographica 84, Abt. B, 1940. — 37. Unger, F.: Iconogr.

Plánt. Fossilium, Wien 1852. — 38. Unger, F.: Chloris protogea, Leipzig 1847. —
39. Unger, F.: Die fossile Flóra von Sotzka, Denkschr. Akad. Wiss. Math.-Natw.
KI, 2. Wien 1851, (1851/b). — 40. U n g e r, F.: Die fossile Flóra von Szántó in
Ungarn. Denkschr. Akad. Wiss. Natw. KI. Wien 1870. — 41. Unger, F.: Genera
et species plantarum fossilium. Vindobonum 1850. — 42, Etlingshausen, C.;
 :

536 Klarn Rásky

Beitráge zr Kenntniss dér íossilen Flóra von Parschlug in Steiermark. Denkschr. Akad.
d. Wiss. Natw. KI. Bd. 38. Wien
Die fossile Flóra von Radoboj 1877. — 43. U n g e r, F.:

Denkschr. Akad. Wiss. Natw. KI. Wien 1870. 44. K o v á s. G y.: Erdöbényei ásatag — t

virány. Magyarhoni Földt. Társ. Munkálatai. 1. Füzet, 1856. 45. Kováts, Gy.: —
Tállyai ásatag virány. Magyarhoni Földt. Társ. Munkálatai, 1. Füzet, 1856, — 46.

E 1 1 i n g s h a u s e n, C.: Fossile Flóra von Tokay. Sitzb. d. k. Akad. d. Wiss. Bd.,

XI, 1953. — 47. B r o w n, R. W.: Additions to somé lossil íloras of the western
United States. U. S. Geol. Survey Prof. Paper 186- J. 1937. — 48. Berry, E. W:
Revision of the lower eocene Wilcox Flóra of the southeastern States. U. S. Geol.
Survey Prof. Paper 156, 1930. — 49. Knowlton, F. H.; The Flóra of the Denver
and associated formations of Colorado. U. S. Geol. Survey Prof. Paper 156. 1930.
— 50. G o e p p e von Schosnitz in Schlesien. 1855.
r t, H. R.: Die tertiáre Flóra —
51. S a p o r a, G.: Die Pilanzenwelt. Braunschweig 1881.
t 52. Sa port a. G.: —
Fossiles végétaux et traces d’Invertebres. Bull. Soc. Geol. de Francé (3) XIV. 1883
— 86. —
53. Frenzen, K.: Über die Abgrenzung einiger tertiárer Arten dér
Gattung Cinnamomum. Verh. Nath. Ver. Karlsruhe 1923. — 54. Lesquereux, L. :

Cretaceous and Tertiary Flóra. U. S. Geol. Survey Terr. Rept., vol. 8. 1883. —
55. Berry, E. W. : Miocéné plants írom Idaho. U. S. Geol. Survey Prof. Paper
185 — E. 1934. — 56. Heer, 0.: Az Erdélyben fekv zsilvölgyi barnakszén vi-

rányról. Magy. Kir. Földtani Int. Évk. Vol. 2. — 57. Staub, M, : Baranyamegyei
mediterrán növények. Magy Kir. Földt. Int. Évk. vol. 'VII. — 58. Pa x, F. : Die
Tertiárflora des Zsiltales. (Englers Jahrb. 1908) MBot. Lapok, 1908, VII. köt. — 59.

Knowlton, F. formádon of Spokane, Washington and

H. : Flóra of the Latah
Coeur D’ Alene, Idaho. U. S. Geol. Survey Prof. Paper 140, 1926. 60. Berry, —
E, W. Pleistocene plants from North Carolina. U. S. Geol. Survey Prof. Paper
:

140— C, 1926. —
61. Reid, E. M. and Chandler, M. E. J. The Bembridge :

Flóra. —
Departm. of Geology, British Museum (Nat. Hist.f, Vol I. London 1926.
— 62. Engelhard t, H.: Über tertiáre Pflanzenreste von Flörsheim am Main.
Abh. d. Senckenbergischen Naturf. Geselsch Bd. XXIX, 1911. 63. Mircea ,
—
Pauca Die fossile Fauna und Flóra aus dem Oligocán von Suslánesti-Muscel
:

in Rumánien. Anuarul Institutului Geol. al Romaniei, Bd. XVI, 1931, Bukarest 1933.

— 64. J o h n s o n, T. Notes on the Tertiary Flóra of Scotland. Trans. and Proc.

:

of the Botanical Soc. of. Edinburgh. Vol. 32, Part II, 1937. — 65. Kircheimer,
F. : Laublátter aus dem Álteren Tertiár dér Lausitz. Planta, 33, Hefl 1, 1942. — 66.
Jablonszky, .).: A tarnóci mediterrán korú flóra. Magy. Kir. Földtani Int. Evk.
XXII. köt. 4. füzet. 1914. — 67. Pop, E. : Flóra pliocenica dela Borsec. — Fac.
Stiinte Univ. Clui 1936. — 68. Pop. E. : Beitráge zr Geschichte dér Wálder
Nordsiebenbürgens. — Buletinul Grádinii Bot. $i al Muzeului Botanic dela Univ.
din Cluj la Timigoara. Vol. XXII. 1942. — 69. Heer. O.: Die Urwelt dér
Schweiz. Zürich 1865. — 70. H e e r, 0.: Die fossile Flóra dér Polarlánder. Zürich
1868. — 71. Förster, B. : Die Verstcinerungen aus den Tiefbohrungen auf Káli
im Oligozán des Oberelsasz. — Mitleil. d. Geol. Landesanslalt von Elsasz-Lothrin-
gen. Bd. Vili. Heft. 1. 1913. — 72. Lakowitz, C. : Beitráge zr Kennlnis dér
Tertiárflora des Ober-Elsasz. Die Oligocánflora dér Umgegend von Mülhausen i. E.
— Abh. Geol. Spezialkarte Els. Lothr. Bd V. Heft. III. 1895 — 73. Heer. O.
Miocéné Baltische Flóra. Beitr. Nattirkunde Preuss., 11. 1869.
 D1E GEOLOGISCHEN UND PALAONTOLOGISCHEN
VERHÁLTNISSE IM NORDWESTLICHEN TEIL DES
GERECSE-GEBIRGES.
Von : G. Vigh.

(Anszug. Kartenbeilage 1 — 3. und Tatéi XXV — XXVII.)

DIE STRATIGRAPHISCHEN VERHÁLTNISSE.

Die mii sleilen Abhángen aus dér Hügelgegend des Untersuchungs-
gebieles aufragenden Schollen bestehen fást zr Ganzé aus Dachsteinkalk,
wáhrend die von dér Denudation verschonl gebliebenen Uberreste dér
Jura-Schichlen auf diesen Schollen nur in kleinen Flecken oder in abge-
lunkener Lage neben Verwerfungen vorkommen. Untéi den Ablagerungen
aus dem Jura sind im nordwesllichen Teil unterer und milllerer Lias, so-
wie Oxford und Titkon zu finden. Die jüngsten Bildungen des Mesozoi-
kums werden durch den dem oberen Teil des Ober-Valangien und dem
Hauterivien angehörenden „Lábatlaner Sandstein" verlráten. Von alllertiá-
ren Ablagerungen sind die fossilführenden Schichten des mittleren Eozáns
aus dem in unmiltelbarer Náhe liegenden Tekeres-Tal bekannt, die aber
aufgeschlossen im Untersuchungsgebiet nicht zu finden sind. Von den
jüngeren tertiáren Ablagerungen sind nur die pannonischen Schichten aus
dem liefen Taleinschnitt unterhalb dér Gombás-Puszta, jedoch ohne fossile
Uberreste bekannt. Dér pleistozáne Süsswasserkalkstein kommt nur in
einem einzigen kleinen Fleck vor. Umso grösser ist aber die Oberfláchen-
verbreitung des Löss, dér zum Teil die zwischen den Kalkstein hinzie-
henden Táler bedeckt und dabei an manchen Stellen weit auf die Ab-
hánge dér Schollen selbst hinaufreicht, zum Teil jedoch hauptsáchlich —
im nördlichen Abschnitt des Untersuchungsgebietes selbslándige fla- —
chere Hügel bildel.

OBERE TRIAS
(Rhátische Stufe.)

Dér Dachsteinkalkgürtel des Asszonyhegy, Tekehegy, Kis- und

Nagysomlyó, Hosszúvontató, Borshegy, Kpolc, Dobóhegy, sowie Ke-
rekdobó ist das álteste Gebilde dér Untersuchungsgebietes. Mein Vater
stellteauf Grund dér am Nagygerecse gesammelten Worthenia escheri
Und dér ebenfalls dórt gefundenen Megalodus Arten (M. böckhi, lóczyl -

[= seccoi], usw.) den grössten Teil dieses Kalksteins in die norische

Stufe, seinen kleineren, oberen Anteil aber in die rhátische Stufe. Als
Grenzschichte zwischen diesen beiden Stufen nahm
dabei die im Dach-
er
steinkalk dér meisten Schollen des Gerecse-Gebirges zu beobachtenden
kalkbláttrigen, grünlichgrauen tonigen Ablagerungen an.
Diese Einteilung gilt auch fúr die Dachsteinkalke welche die nord-
Westlichen Schollen des Gerecse-Gebirges aufbauen. Die tonigen Zwischen-
íagerungen sind hier ebenfalls fasst in jeder Scholle zu finden, in welcher
538 G. Vigh

es einen Aufschluss gibt, d. h. alsó, dér Kalkstein dieser Schollen gehört

teils dér norischen, leils dér rhátischen Slufe an.
Dér Dachsleinkalk des Asszonyhegy wird sowohl an seinem west-
lichen, als auch an seinem östlichen Abhang durch je einen kleineren
Sleinbruch aufgeschlossen. Er ist hier dickbankig (0 80—1.0 m), hellgrau
und nur schlecht geschichtet. An beiden Slellen zeigt er Zwischenlagerun-
gen von grünlichgrauem, kalkschuppigem, mergeligem Tón, welcher durch
die an den Schichtfláchen erfolglen Bewegungen auch abgeschliffen und
verwálzt wurde.
Die im Liegenden dér Megalodonten-führenden Bank zwischen den
Dachsteinkalk eingelagerlen tonig-schiefrigen Schichlen können mit den
mergeligen Schichten des Rhálikums aus dér Umgebung von Szenlgál ver-
glichen und als Áquivalent des bei dér rhátischen Ausbildung dér Nord-
alpen unterschiedenen Übergangsgürtels betrachtet werden.
Dér Dachsteinkalk enlhált an den verschiedensten Slellen des Asz-
szonyhegy und so auch in den beiden erwáhnten Steinbrüchen an Hyd -
rozoen und an Gyroporella erinnernde Spuren. In dér Náhe des Höhen-
punktes —
nordöstlich und südwestlich von ihm —
konnle ich Megalodus -
Bruchstücke sammeln.
Etwas abweichende Verháltnisse liegen auf dem Berg Nagysomlyó
vor. Auf seinem ostsüdöstlichen Kamm kommt hellgrauer Dachsleinkalk
vor, doch finden wir stellenweise —
besonders im Liegenden dér Lias-
Schichten —
auch den etwas bráunlich schattierten, schwarzgefleckten
Kalkstein, welchen mein Vater auch von mehreren anderen Slellen des
Gerecse-Gebirges erwáhnt. Am oberen Ende dieses ostsüdöstlichen Kam-
mes sommelle ich etwas nördlich vöm obersten Lias-Vorkommen dórt,
Wo dér steile Nordhang beginnt, aus dér hellgrauen, glattbrüchigen und
im Liegenden dér Trias eingeschlossenen Dachsteinkalkbank Megalodus
cfr. gümbeli S o p p. und Megalodus cfr. damesi Horn. Die den in Lö-
t

sung übergegangenen Megalodus- Schalen entsprechenden Hohlráume sind

mit rtem Jura-Material ausgefüllt.
Dér Nordabhang des Berges Nagysomlyó ist sleil und mit Felsbán-
ken versehen. Schon an seinem westlichen Ende tritt oberhalb des We-
ges zwischen Dunaszenlmiklós und dér Gombás Puszta jener 8 10 m —
máchlige, ungeschichtele Horizont auf, in welchem die Höhlen des Nagy-
somlyó liegen.
Am Berg Kissomlyó ist dér Dachsteinkalk nur in kleineren Flecken
zu finden. Eine dér Slellen, ei an das Tageslicht tritt, liegt in dér
an welcher
Náhe des Kataster-Marksleines dér sich nördlich von dér in nordwestsüd-
ösllicher Richtung verlaufenden Schlucht befindel. Dér Dachsleinkalk ist
hier hell,etwas bráunlichgrau, kalzitfleckig und dickbankig.
Dér zweite Aufschluss liegt südwestlich vöm erslen im Liegenden
dér Lias-Schichten am Talgrunde, wo dér Dachsteinkalk eine kleine Tal-
enge bildet seine Schichten fallen hier in unter 15° nach Norden ein.
;

Ein sehr abwechslungsreiches Bild bielet die Ausbildung dér Oberen

Trias am Tekehegy. An dér steilen Ostseile sleht heller, schwach bráun-
Die Geologischen und Paláontologischen verhállnisse des Gerecse-Gebirges 539

lichgrauer, dickbankiger Dachsleinkalk an, dér unler 18" gégén 65°einfállt.

Elwas woiler oben isi eine Einlagerung von dünnem,- blátlrigem, fossilfreiem
und sehr feinkörnigem Dolomit zu beobachlen.
Am Weslende des Gipfels ist Dachsleinkalk mii Querschnilten von
embryonalen Muschelschalen und Foraminiferen aus dér Familie Textu-
laridae vorhanden. An dér Komilalsgrenze liegl dagegen eine mii kleinen,
schwarzen Flecken und Kalziltupfen versehene Kalksleinbank, die unler
30° gégén 55° einfállt. In Dünnschliffen, die aus dieser Bank hergestellt
wurden, isi eine sehr reiche Mikrofauna zu sehen, in welcher ebenfalls
dér Familie Textularidae angehörende Foraminiferen und ausserdem wahr-
scheinlich Schalenschnille von Oslrakoden auftrelen.
Auf dér Nordseile des westlichen Endes des Tekehegy —
ungefáhr
50 m südwesllich dér Komilalsgrenze — öffnel sich unler einer grösseren
Felswand eine Schachthöhle, die einen offenen Vorraum besilzt und sich
—
entlang eines 95° 275° slreichenden Bruches ausgebildet hal. Von hier
aus führl in dér Richtung von 245° durch einen Schlot eine lángere Öff-
nung hinab. Oben am Rande des Gipfels findet sich anslehend hell grau-
brauner, Globerigen-führender, Dachsleinkalk.
Die gesamle Grundmasse des Hosszúvonlaló wird von Dachsleinkalk
gebildet. Am Westende des Plaleausfindel sich bei dér Schluchtöffnung
hellgrauer Dachsleinkalkanstehend mit Spuren von Gyroporellen und
Hydrozoen, in welchem neben den kleinen. dünnen Schalenbruchstücken
von Brachiopoden ( Rhynchonella ?) auch einige Uberresle von Megalodus-
Arten gefunden wurden.
Auf dem Rücken des Kpolc zeigt sich ebenfalls hellgrauer Dach-
steinkalk, dessen obere Pariié rölliche Adern aufweisl. Einzelne seiner
Blöcke sind stark brekziös und enlhallen dunkler graue Kaiksfeinein-
schlüsse. Elwas nordöstlich von dem am Nordende des Plaleaus liegenden
kleinen Lias-Vorkommen sleht Dachsleinkalk mit rten Krinoiden-füh*
renden Kalkadern an, dér wahrscheinlich an einer Verwerfung abgesun-
ken ist.
Die Ausbildung des Dachsleinkalkes am Borshegy und Dobóhegy
slimmt vollkommen mit dér des Kalksleines am Hosszúvonlaló überein.

JURA.

lm nordwestlichen Anleil des Gerecse-Gebirges spielen die Bildun*

gén des Juras beim Aufbau des Gebirges nur eine sehr unler'geordnele
Rolle. Wáhrend mein in den östlichen Anteilen, besonders im
Vater (28)
Steinbruch des Tölgyhát aus den lieferen Horizontén des Unteren Lias
bis zum Unter-Tithon eine ununterbrochene Reihe von Ablagerungen er-
wáhnt, beginnt in den nordwestlichen Teilen die Lias-Transgression erst
in dér Milte von Lias-„/?“ und nach den Bildungen des miltleren Lias
finden wir bis zum Oxford, bezw. Unter-Tithon abermals keinerlei Abla-
gerungen. Die im untersuchten Gebiet stellenweise auftretenden Schichten
des Unter-Tithons legem sich diskordant auf die alteren Bildungen auf.
540 G. Vigh

Dieses Fehlen dér Ablagerungen kann zum Teil auf eine in dér
Ablagerungsstillsland, zum Teil aber auf nachtraglige Denudation zurück-
geführt werden.'

Unterer Lias.

lm Untersuchungsgebiet konnle die Anwesenheit von zwei verschie-

denen Fazies des unteren Lias feslgestellt werden.
1. Hell fleischfarbener oder dunkelroter, gut geschichteter, kompak-
ter Kalkstein mit einer grösseren-kleineren Anzahl von Brachiopoden und

einigen wenigen kleinen Ammoniten..

2. Hell grauweisser „Hierlatz“-Kalkslein mit sehr vielen Brachiopoden

und stellenweise mit einer grösseren-kleineren Anzahl kleiner Ammoniten,

sowie Stielgliedern von Krinoideen. In diesem Kalkstein finden sich mit-
unter hell fleischfarbene oder dunkel lilarote Brekzien-Nesler, sowie Lin-
senartige Einlagerungen die aus Stielgliedern von Krinoideen beslehen.
Am Südhange des Asszonyhegy, entlang dér fást den ganzen Berg
—
durchziehenden 105° 285° streichenden Verwerfung kam ein Lias-Kalk-
steinkomplex von stárkerer Máchtigkeit neben den Dachsteinkalk zu liegen.
Dér Kalkstein zeigt hier in seinen unteren Partién máchtigere Banké und
ist hell fleischfarben, sowie stellenweise —
hauptsachlich am Gipfel und
an dér Westseite —
von bráunlichgrauer Tönung. Darüber lagern sich
dann schwáchere Bánke dunkleren fleischroten Kalksteins, dér aber vor-
nehmlich nur in dem am Südhang liegenden aufgelassenen Steinbruch
aufgeschlossen ist.

Aus dem hell fieischfarbenen und dem braunlichgrauen Kalkstein

sammelle ich an verschiedenen Punkten des Asszonyhegy eine reiche
Brachiopoden-Fauna (siehe im ungarischen Text).
In einer áhnlichen Fazies ausgebildeten, hell fieischfarbenen und
hauptsachlich dunkelroten, kompaktén Kalkstein mit ebenfalls sehr reicher
Brachiopoden-Fauna finden wir auch am ostsüdöstlichen Grat des Nagy*
somlyó, am Nordwesthang des Kissomlyó neben dem dórt befindlichen
Kalasler-Markstein, weilers ebenfalls auf dem Kissomlyó südlich dér NW*
SO streichenden Schlucht und schliesslich auf dér Nordseile des Hosszú*
vontató gégén das weslliche Ende dér in dér Richtung NW-SO slreichen*
den Schlucht. Auf Grund seiner Gesamlfauna kann dér dunkelrote Kaik*
síéin in den obersten Teil dér Lias /?, oberhalb des Oxynoticeras oxyno
tum-Horizönles, oder noch eher in den Oph. raricostatum Horizont ge* -

sl elit Werden. DanaCh vertreten alsó die darunler liegenden, hell fleisch*
farbenen Kalksleine 0. oxyno/um- Horizont, obwohl ich diese Annahme
durch faunislische Beweise vorderhand noch nicht hinreichend belegert
kann, da aus diesen Kalksteinen nur wenig Fossilien an das Tageslichl ge-
kommen sind*
I n süJlichen Teil des Untersuchungsgebietes sind, —
an manchen
Slellen entlang von Verwerfungen, die —
Bildungen des unteren Lias nur
in kleinen Flecken zu finden* Es sind auch hier zumeist die oben be*
Die Geologischen und Palaontologischen verheltnisse des Gerecse-Gebirges 541

sprochenen, hell fleischfarbenen und dunkelrolen, gul geschichlelen, kom-

paktén Kalksteine mit ausserordenllich wenig Fossilien.
Die andere Erscheinungsform des unteren Lias ist die sogenannte
„Hierlatz‘‘-Fdzies. Leider kommt diese an Fossilien (hauplsachlich Brachi-
opoden) sehr reiche Fazies heule nur mehr als Füllmaterial dér prafor-
mierten Höhlungen und Spallen im Dachsteinkalk vor und an manchen
Stellen als Denudationsflecken, so dass sie alsó in grösserer Ausdehnung
nirgends mehr zu finden ist.

Ihr typischesles Vorkommen am Tekehegy. von wo

befindet sich
sie K. H o f m Oslende
a n n zuerst erwáhnt. des Am
Gipfels finden wir auf
einer kaum wenige Quadralmeter belragenden Flache einen belien, elwas
grauweissen Kalkslein, in welchem ausser einigen wenigen nichl náher
zu bestimmenden Steinkernen von Gaslropoden, sowie klemen Exempla-
ren von Peclen und Ammonilen, ausschliesslich nur Bracbiopoden vor-
kommen, und zwar in sehr grossen Mengen (siehe im ungarischen Texi).
Die Blöcke, die auf dér den Höhenpunkt umgebenden Lichlung
herumliegen, enlhalten nur wenige Brachiopoden, dafür aber umsomehr
winzige, kaum 1 —
2 cm grosse Ammoniten (siehe im ungarischen Texl).
Bei den vorhin aufgezáhllen Lias-Vorkommen des Tekehegy linden
wir dieselben Ablagerungsverheltnisse, wie sie G e y e r (76) bei den
„Hierlatz“-Vorkommen beschreibt. Die Ablagerungen selzten sich in Hohl-
ráume und Spalten ab, was dafür spricht, dass dér einstige Meeresgrund
sehr geglieliedertes Oberfláchenrelief besass. Die einzelnen Iohlraume und f

Spalten bildelen verháltnismássig abgeschlossene Lebensraume von sehr

kleinen Dimensionen, innerhalb dérén es natürlich zr Ausbildung ver-
schiedenartiger Tiergesellschaften kommen konnle.
Ein anderes sehr schönes und charakteristisches Vorkommen dér
„Hierlatz“-Schichten ist am ostsüdöstlichen Gipfel des Nagysomlyó zu
finden, wo sie an fünf verschiedenen Stellen als Füllmaterial ganz kleiner,
kaum wenige Meter Durchmesser belragender Höhlungen, bezw. Spallen
auftreten. So wie auf dem Tekehegy ist auch hier die Zusammenselzung
dér Fauna in den einzelnen Nestern sehr unterschiedlich. (Die Aufzáhlung
dér Fauna siehe im ungarischen Text.) Das Füllmaterial dér Höhlungen,
bezw. Spaltraume kann auf Grund seiner Fauna zum Teil in den Lias fi
gestellt werden, zum Teil aber (mit Vorbehall) an die Grenze zwischen

fi und y.

Am Asszonyhegy und am Hosszúvontató ist das Vorkommen dér

„Hierlatz"-Schichten viel weniger von Bedeutung als in den beiden vor-
her besprochenen Schollen (siehe im ungarischen Text).
Fassen wir das bisher Gesagte zusammen, so können wir feststellen,
dass das Lias-Meer auf die stark denudierte, gegliederte, unregelmássige
und karstige Oberfláche des Dachsteinkalkes transgredierte. Auf dieses
spátere Vordringen des Meeres weisen die auf dem Hosszúvontató und auf
dem Asszonyhegy gefundenen Transgressions-Brekzien hin. den we-
In
niger felsigen, ruhigeren und seichteren Strandpartien des Meeres konnte
die hell fleischfarbene oder dunkelrote, "'kompakté Kalkstein-Fazies zr
542 G. Vigh

Ausbildung gelangen, wáhrend an den slark gegliederten und zerklüfteten,

felsigen Strandparlien die stark brekziöse „Hierlalz“-Kalkstein-Fazies mit
Krinoiden, Brachiopoden und Ammoniten entstand. Die Fauna dieser
beiden Fazies kann vöm biosoziologischen Slandpunkt aus als fást iden-
tisch angesehen werden. Bei den „Hierlatz“-Kalksleinen veránderten sich
in den auf die einzelnen Hohlráume oder Spalten zusammengedrangten
Tiergesellschaflen die ursprünglichen Artmerkmale dér einzelnen Arten
entsprechend den verschiedenen Faktorén dér Lebensráume in kleinerem
oder grösserem Ausmasse. Die Veránderungen kleineren Grades führten
nur zr Ausbildung neuer Varietáten, so z. B. var multicostata n. var. aus
.

Rh. zitteli, wahrend stárkere Veránderungen schon die Entstehung neuer

Arten bedingten, wie z. B. Rh. cartieriformis n. sp. aus Rh. cartieri.
Die kompakté Kalkstein-Fazies gelangte oberhalb des Lias 8, im
Ox. oxynotum - und zum Teil im Oph. raricostatum - Horizont zr Ausbil-
dung. Die Kalksteíne dér „Hierlatz“-Fazies sind einesteils in denselben
Horizontén zu fiadén, greifen aber anderenteils (am Nagysomlyó III und
am Ostgipfel des Asszonyhegy) eventuell auch auf die Basis dér Lias y
über.

Mittlerer Lias.

Im nordwestlichen Teil des Gerecse-Gebirges sind — wenn auch

nur in kleinen Flecken — beide Horizonté des mittleren Lias zu finden.
Das Vorkommen des mittleren Lias auf dér Südwestseite des Kis-
somlyó wird zum erstenmal von meinem Vater (32) erwáhnt. Dér hier auf
einer ráumlich ziemlich beschránkten Stel le auftrelende Kalkslein ist dun-
kei bráunlichrot, gut geschichtet und dünnbankig mit sehr vielen, winzigen
und dünnen fossilen Schalen. Dieser Kalkstein ist jenem sehr áhnlich.
dér auf dem
oberhalb von Agostyán liegenden sog. Feuersteinriegel vor-
kommt, aber nur kleine Krinoiden enthált. In den untersuchten Schichten
wurden keinerlei bestimmbare Fossilien gefunden. Auf Grund dér voll-
kommenen petrographischen Übereinstimmung des Gesteins mit dem im
östlichen Teil des Gerecse-Gebirges vorkommenden Kalkstein des mittle-
ren Lias müssen wir ihn dér unteren Teil des mittleren Lias d. í. in den Lias
y verweisen.
Auf ein anderes entlang einer Verwerfung abgebrochenes Vorkom-
men des mittleren Lias von kleinerer Ausdehnung stiess ich in dér West-
wand des auf dér südlichen Seile des Asszonyhegy befindlichen, aufge-
lassenen Steinbruches. Diese Schichten lagern diskordant unmittelbar auf
den Kalkstein des unteren Lias auf.
Dér Kalkstein ist hier gelblich-fleischfarben mit schwacher Lilatönung
und dunkel bráunlichrot. Er Irilt in glalt-, fást muschelbrüchigen, massi-
ven und gut geschichlelen Bánken auf. Das Geslein selbst zeigl grosse
Áhnlichkeit mit den an anderen Slellen des Gerecse-Gebirges vorkommen-
den Tilhon-Kalksteinen. Die von hier in mehreren Exemplaren gesammelte
Art Amaltheus margaritatus Mont f., ferner je ein Exetnplar] von Gloss o
Die Geologischen und Paláonlologischen verháltnisse des Gerecse-Gebirges 543

thyris aspasia . M g h. var. dilatata Can. und Rhynchonella sp., sowie

mehrere Phylloceras- Bruchstücke und ein Exemplar von Orammoceras
sp. (?) lassen es aber als unzweifelhafl erscheinen, doss die untersuchlen
Schichlen dem unleren, durcli Amaltheus margaritatus charaklerisierlen
Horizont des mitlleren Lias angehören. És handell sich hierum den erslen
Fali, dass im Mitlelgebirge WeslungarnsAmaltheus margaritatus-
dér
Horizonl nicht alléin durch die Begleitfauna nachgewiesen werden konnle,
sondern durch Amaltheus margaritatus M o n selbsl. t f.

MALM
(Oxford und Tithon).

Am Weslende dér nördlichen, steil abfallenden Stirnseite des Hosszú-

vontató finden wir grosse Blöcke in dér Náhe des Hangfusses herumlie-
gen, die von fleischfarbenem und dunkel lilarolem Kalkstein mit Kalzit-
und Feuersteinknollen gebildel werden. Diese Blöcke wurden, da keine —
Fauna vorhanden ist, —
auf Grund ihrer vollkommenen petrographischen
Übereinstimmung mit den Schichlen aus dem Sfeinbruch am Tölgyhát
schon von meinem Valér (32) in das Oxford eingereiht. In anslehenden
Schichten und mit Fossilien konnte ich sie bisher noch nicht finden.
Die Tithon-Schichten sind im untersuchlen Gebiet an fünf Arten zu
finden, doch beschránkt sich ihr Vorkommen überall nur auf sehr kleine
Stellen. Das Vorkommen auf dem Asszonyhegy wird in dér Literalur zum
erstenmal von Vadász (24) erwáhnl, wáhrend die auf dem Nagy- und
Kissomlyó, sowie auf dem zwischen dem Borshegy und dem Höhenpunkt
326 ziehenden Seitengrat aufgeschlossenen Tithon-Schichten schon meinem
Vater (32) bekannt waren.
Am ostsüdöstlichen Grál des Nagysomlyó, am Oslrande des mit I.

bezeichneten Lias-Vorkommens lagern sich auf einem kleinen Fleck hell-

und dunkel-rote kompakté Tithon-Kaiksteine diskordant auf die Lias-
Schichten auf. Im hellen Kalkstein nach dér Bestimmung
befinden sich
durch L. Máj zon an Calpionella erinnernde Überreste, welche die Ein-
reihung dér im übrigen fossilíreien Kalksteine in das Tithon rechlferligen.
Die auf dem nordwestlich des Kissomlyó und Borshegy liegenden
kleinen Zwischengrat zu findenden Tithon-Bildungen fleischfarbene und —
lilarot gefleckte Kalksteine —
kommen lángs Verwerfungen eingekeilt vor.
Ein neues Vorkommen des Tilhons finden wir am Nordostende von
Szószvég auf dem steil gégén das Malom-Tal zu abbrechenden Hang.
Hier treten áhnlich wie beim Tithon des Nagysomlyó hellgelbe und dunkel
braunrote Kalksteinbánke auf, in welchen mehrere Exemplare von Pygope
triangulus Lám. und Lamellaptychus cfr. beyrichi Opp., sowie einige
Ammoniten-Bruchstücke gefunden wurden.

NEOKOM.
Dér die untersle Schichte dér Kreide bildende Kalkmergelkomplex,
dér auf Grund seiner reichen Fauna dem Infravalangien und Valangien
angehört, kommt im untersuchten Gebiet nicht an die Oberflache.
 1

544 G. Vigh

K. Somogyi (21) erwáhnt, dass auf dem südösllichen und auf dem
nordwestlichen Abhang des Nagysomlyó, ferner wesllich des Ferenc Xavér-
Meierhofes, bei den Punkfen 247 und 275, sowie südlich davon am Gombás-
hegy und schliesslich am Nordhang des Asszonyhegy neokomer Sandslein
an die Oberfláche aufbricht.
Ausserdem führt mein Vater (32, 94) noch weitere neuere Vorkommen
von neokomem Sandslein vöm Gipfel des Kissomlyó, von nordösllichen
Ende des zwischen Hosszuvonfató und Borshegy ziehenden kleinen Grates,
sowie aus dem Tál am nordwestlichen Ende von Szászvég an.
Dér Sandslein ist — áhnlich wie in seinem Vorkommen von Lábat-
lan — stark glaukonitisch, stellenweise etwas mérgeiig, im allgemeinen
gut geschichtet und dünnbankig. Seine Farbe verándert sich in Abhángig-
keit von dem Verwitterungsgrad des Glaukonils von Grünlichgrau bis
Roslrot. Er isi sehr schön aufgeschlossen in dem von dér Ferenc Xavér-
Meierei nach Neszmély führenden Wegeinschnilt am Abhange des Hügels
287 m zu gehen, sowie an dér Weslseite des Gombáshegy am Grunde des
tiefen, in Löss eingeschniftenen Hohlweges, wo die herausragenden schma-

len Schichtköpfe sanfl nach Weslen einfallen.

K. Somogyi (21, 332) und spáter ihm folgend auch mein Valér
(30, 18) stellten den glaukonitischen Sandstein auf Grund dér in grösserer
Anzahl aus diesem Sandstein an anderen rien des Gerecse-Gebirges zum
Vorschein gekommenen Fauna in den oberen Teil des Ober-Valangien
und in das Hauterivien.

PALÁONTOLOGISCHER TEIL.

In dér aufgesammelten Fauna herrschen die Brachiopoden vor. Ihre

—
Anzahl betrágt annáhernd 65 70.000 und so ergab es sich von selbst,
dass ich innerhalb dér Arién zr Aufstellung von Formenkreisen gelangte,
zwischen den einzelnen Arten aber zu dér von Formenreihen. In zahlrei-
chen Falién gelang mir dies nun auch in vollem Umfang, doch gab es
Arten, von welchen mir nur so wenig Exemplare zr Verfügung standén,
dass ich den Zusammenhang mit den verwandten Arten, sowie den zwi-
schen ihnen bestehenden Übergang nur mit Vorbehalt andeuten konnte.
Den Beweis für die Richtigkeit dér Aufstellung dieser letzteren Formenreihen
muss dér vollstándigen Bearbeitung des aufgesammelten Materials über-
lassen werden.
lm Zusammenhang mit den Formenreihen muss ich hier auf eine dér
Feststellungen von Haas (87) eingehen, die ich im Sinne dér biogenetischen
Grundgeselze nicht anerkennen kann. Haas gibt námlich auf Tafel XVII
seiner oben zitierten Arbeit eine onlogenelische Tabelle dér Arten Rhyncho-
nella lotharingica Haas, Rh. edwardsi C h a p. & D e w. und Rh. variáns
Se hl. (var. oolithica Haas), aber so, dass er diese drei Arten als aus
einer einzigen juvenilen Form hervorgegangen belrachtet. Vöm biologischen
Standpunkl aus halle ich es für unmöglich, dass sich zr selben Zeit aus
ein und derselben juvenilen Form drei vollkommen selbslándige Arten ént-
Die Geologisehen und Pnlnontologischan verhallnisse des Gerecse-Gebirjres 545

wickeln könnten. Gégén áhnliche Gedankengánge hal auch schon im Jahre

1852 dér französische Bofaniker Naudin (50, 10) durch die Verkündung
seines (finality)-Prinzipes Slellung genommen, in welchem
Beslimmungs-
er unter anderem folgendes schreibt ..... puissance mysférieuse, indéler-
:

minée fatalilé
;
pour les uns pour les
;
aulres, volonlé providentielle, dönt
Padion incessanle sur les étres vivanls détermine, a louté les époques de
l’existence du monde, la forme, le volume, el la durée du chaqu'un d'eux,

en raison de sa deslinée dans l’ordre de choses doni fait pariié il . .

Die ununlerbrochene Einwirkung dér „geheimnisvollen Kráfte auf die Lebe-

wesen muss jedoch bezüglich ein und derselben Ari beslándig gewesen
sein, denn die Harmonie zwischen den einzelnen Gliedern und dem Gan-
zén konnte nur dadurch zuslande kommen, dass sie die Art geeignel machl
fiir die Funktion, die sie in dér grossen Werkslalle dér Natúr auszufüllen
hat, - „fonction qui est pour lui sa raison d'étre".
Heute ist das „finaiily“-Prinzip wohl schon überholt, seine Grundlinien
aber finden wir in dér modernen Lehre dér Stammesentwicklungsgeschichle
und besonders in jener dér Individualenlwicklung wieder. Nach dieser Lehre
kann sich auseinund derselben Jugendform unlerglei-
chen Umstánden ausschliesslich nureine mit den ihr
entsprechenden Artmerkmalen versehene erwachse-
ne Form e n w c k e n. I i 1

1850 erwáhnt Geofroy Saint Hilaire in einem Vortrag (141), dass sei-

ner Ansicht nach die Arleigenschaften : sont fixés, pour chaque espéce,
tant qu’elle se perpétue au milieu des mémes circonstances ; ils se modi-
fient, si les circonstances ambiantes viennent á changer". In diesem Aus-
spruch ist — wenn auch
versteckt —
dér Grundannahme dér Daseinsbe-
rechtigung von
Formenkreisen enthalten. Die Formenkreise, alsó die —
geringfügigeren Veránderungen in den Artmerkmalen, sind nicht nur —
zwischen Tierwelten möglich, welche voneinander entfernt liegenden Le-
bensraumen angehören, sondern sie können auch innerhalb eines einzigen
Lebensraumes, einer einzigen Population gefunden werden. Ja, mán darf
sogar sagen, dass ein Formenkreis dér innerhalb ein und derselben Popu-
lation aufgestellt werden konnte, viel sicherer und besser begründet sei 1

Auf die Aufstellung von Formenkreisen folgt von selbst auch die dér
Formenreihen. Es werden náhmlich durch die Grenzformen dér Formen-
kreise zwischen den verwandten Arten Übergánge vermittelt, auf Grund
welcher die künstliche aufgestellten und umgrenzten „Arten“ verschwinden
und wir uns einigermassen dér „Art im biologischen Sinne“ náhern.
Die Formenkreise und Formenreihen ermöglichen aber nicht nur den
Übergang zwischen Einzelindividuen und Arten, sondern schaffen auch
náhere Beziehungen zwischen den Gattungen selbst.
(Die ausführliche Faunenliste siehe im ungarischen Text.)

Glossoíhyris aspasia var. (n. var.)

Diese zwerghafte Varietát ist am ostsüdöstlichen Grat des Nagysomlyó

in verháltnismássig grossen Mengen zu finden. In dér Literatur konnte ich
546 G. V igh

bisher keinen Hinweis darauf entdecken, dass derart winzige Exemplare

von Gl. aspasia gefunden worden wáren.
Dér Schnabel ist breit, gedrungen und neigt sich stark über die
Schlossklappe. Schnabelloch kiéin und rund. Die Schlossklappe ist schwach
gewölbt und besitzt in ihrer Mitte dér etwas unler dér
einen tiefen Sinus,
Lángsmitte beginnt. Dem Sinus an dér Armklappe eine
entsprechend ist

vöm Schnabel ausgehende und sich gégén den Stirnrand zu immer mehr
erhebende, breite Aufwölbung zu sehen. Die schwach entwickelten Late-
ralfláchen sind stark abgerundet.
Die neue Varietéit kommt in den hóhérén Horizontén des Lias /? am
Nagysomlyó vor.

Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var.

lm Matériái des Tekehegy fand ich fünf Exemplare, die zwar im Uin-
riss ihrer Schale und in dér Ausbildung ihres Sinus dér Art Rhynchonella
zitteli Gém. áhnlich sind, dérén Rippen aber viel feiner, niedriger und so-

wohl im Sinus, als auch an den Lateralfláchen in grösserer Anzahl zu

finden sind, als bei dér von Gemmellaro beschriebenen Art. Die Zahl
dér Rippen nimmt vöm Schnabel zr Stirn durch Verzweigung, oder ein-
fache Zwischenschaltung zu. Auch bei dieser Varietát finden wir be- —
sonders an den grösseren, álteren Formen —
dieselbe asymmetrische Aus-
bildung dér Klappe, wie bei Rh. zitteli Gém. In dem breiten und nicht
allzu tiefen Sinus betrágt die Zahl dér Rippen 9 —
10 und dementsprechend
an dér Vorwölbung dér Schlossklappe 10 — 11. An den Lateralfláchen fin-
den wir im allgemeinen sechs ebenso starke Rippen wie im Sinus. Bei
dem einen oder anderen Exemplar verláuft dér Stirnrand im Sinus nicht in
einer so geraden Linie, wie bei Rh. zitteli, sondern ist in einem ziemlich
starken Bogén gekrümmt. Dér Grund für diese Erscheinung liegt darin, dass
die beiden die Vorwölbung dér Schlossklappe einsáumenden Rippen keine
so breiten und steil abfallenden Seitenwánde besitzen wie bei Rh. zitteli.
Dér Schnabel ist nur bei einem dér mir vorliegenden Exemplare unversehnt
erhalten geblieben, an welchem er kiéin, spitzig und schrág nach oben
gerichtet erscheinl.
Die neue Varietát kommt in den oberen Horizontén dér Lias (J am
Tekehegy vor.

Rhynchonella cartieriformis n. sp.

Von dieser charakteristischen Art hegen zwei Exemplare vor. Leider

fehlt aber bei beiden die Spitze des Schnabels.

Dér Umriss dér Schale stellt ein Dreieck mit zwei abgestumpften
Spitzen dar, dessen Breite die Lángé bei weitem Die Armklappeüberlrifft.

isi weniger, die Schlossklappe stárker gewölbt. An dér Armklappe zieht

ungefáhr von dér Lángsmitte an ein breiter, nur wenig eingesenkter Sinus
zum Stirnrand. In ihm sind fünf scharfe Rippen vorhanden. auf den Laté’-
Die Geologischcn und Paláontologischen verháltnisse des Gerecse-Gebirges 547

ralflache aber je drei. Charakteristich für die neue Ari isi, dass die Rippen
nicht unmittelbar vöm Schnabel entspringen, sondern ersl 1—1'5 unler mm
ihm und von hier ohne Verzweigungen bis zrbezw. zum Seiten-
Slirn,

rand ziehen. Dér Schnabel isi breil, abgeflachl und nur wenig nach vorn
gekrümmt. Die Spilze des Schnabels diirfte, soweit die Beschadigung einen
Schluss zuliisst, spilzig und gestreckler gewesen sein, als bei Rh. cartieri
0 p p. Die Schnabelkanten sind scharf und ziehen ungefahr bis zr Helfte
dér Klappenlange hinab. Die Lateralfelder sind ebenso láng und slark
konkav. An dér Schlossklappe zieht dem Sinus dér Armklappe enlsprechend
fást vöm Schnabel aus beginnend eine sehr sanfle, breile Einsenkung zum
Stirnrand. Die zu beiden Seilen des Sinus liegenden Rippen sind starker
als die übrigen und ihre Aussenseite falit sleil ab. Die Stirnlinie ist bei
dem einen dér vorliegenden Exemplare gerade, bei dem anderen nur sehr
wenig konkav.
Die beiden untersuchlen Exemplare slehen Rh. cartieri 0 p p. am
náchslen, unlerscheiden sich aber von dieser Ari durch mehrere wesent-
liche Eigenschaflen. Die beiden Klappen sind viel flacher und die Schale
istgégén dér Schnabel zu gestreckler, wodurch ihr Umriss beiderseifs elwas
nach innen zu gebogen erscheint. Dér Schnabel ist mehr gestreckl und
krümmt sich nicht in dem Ausmasse ein, wie bei Rh. cartieri. Ein weiterer
wesentlicher Unlerschied besteht auch darin, dass die Rippen nicht vöm
Schnabel selbst entspringen, sondern etwas von ihm enlfernt.
Die neue Art kommt in den oberen Horizontén des Lias /? am Nagy-
somlyó vor.

Rhynchonella forticostata B ö c k h. var. minor (n. var.)

Von vollkommen unversehnte Exemplare vor.

dieser Varielát Hegen zwei
Die Schale ist Klappen sind gleichmássig gewölbt.
dreieckig. Beide
Dér Schnabel ist kiéin, slark, spitzig und steht schrág nach oben gerich-
tet. Die Schnabelkanten sind scharf und ziehen bis zum Stirnrand hinab.
In dem sanften Sinus dér Armklappe verlaufen drei kráftige scharfe Rippen,
die sich — áhnlich wie bei den Exemplaren B ö c k h s gégén dér —
Schnabel zu in zwei Aste spallen. In dér Schlossklappe finden wir vier
starke, scharfe und vöm Schnabel bis zr halben Lángé dér Klappe ent-
zweigespaltene Rippen. Bei den beiden dieser áusseren Rippen falit die
Aussenseite —
besonders in dér Stirngegend —
sleil und láng ab. Das

Lateralfeld ist scharf begrenzt, breit, etwas konkav und reicht bis zum
Stirnrand.
Die vorliegenden Exemplare sind besonders in Beziehung auf die
Ausbildung dér Rippen und Lateralfelder Rh. forticostata Böckh sehr
áhnlich. Von dieser Art untersc’heiden sie sich jedoch einigermassen da-
durch, dass sich dér Schnabel nicht so stark einkrümmt, sondern etwas
schrag nach oben gerichtet steht, und weiters auch dadurch, dass sie
wesentlich kleiner sind als Rh. forticostata.
In dér Ausbildung dér Rippen zeigt die neue Varietát auch eine
548 6. V'igh

grosse Áhnlichkeit zu Rh. rimata 0 p p., von dér sie sich aber durch
den Schalenumriss, ihre Dicke und die Ausbildung dér Stirnlinie unter-
scheidef.
Die neue Varielaf komml in den höheren Horizontén des Lias /?am
Nagysomlyó vor,

Rhynchonella retrocurvata n. sp.

Zahl dér untersuchten Exemplare: 7.

Diese Art besitzt zwei versch:edene Ausbildungsformen, und zwar
eine mit slárkeren und eine mit schwácheren Rippen. Die Schale stel lt
ein abgerundetes Dreieck dar. Die jungen Exemplare sind eher breiter als
láng, wáhrend bei den álteren Stücken Breite und Lángé mileinander
übereinslimmen, doch können lelztere mitunter auch etwas langlich sein.
Das charakteristischeste Merkmal dér neuen Art liegt aber in dér Ausbil-
dung des Sinus und dér Rippen. An dér Schlossklappe ist ein sanfter
Sinus zu sehen, dér den ganzen Slirnrand einimml. lm Sinus verlaufen
zwei-drei stárkere oder schwachere Rippen, mit wellenförmiger Form
die ungefahr im ersten Drittel dér Klappen entspringen und nur gégén
den Stirnrand zu etwas deullicher ausgeprágt erscheinen. Dementsprechend
finden wir an dér sanften Wölbung dér Armklappe drei oder vier breite,
flache Rippen. Dér Schnabel ist kiéin, spitzig und steht schrag nach oben
gerichtet. Die Seitennaht folgt anfangs dem Ablauf des Hinterrandes des
aber an dessen unterem Ende
breiten, leicht vertieften Lateralfeldes, biegt
gégén den Stirnrand zu nach vorn und verschmilzt so mit dér gégén die
Armklappe geneigten Stirnlinie.
Rh. retrocurvata
n. sp. ist mit Rh. hagaviensis sehr nahe Bse
verwandt. Dér Übergang zwischen diesen beiden Arten kann auch schon
auf Grund des mir vorliegenden Materials nachgewiesen werden, doch
werden weitere Aufsammlungen die Richtigkeit dér Formenreihe wahr-
scheinlich noch besser erweisen.
Die neue Art kommt in den höheren Horizontén dér Lias fi am
Tekehegy und am Nagysomlyó vor,

Zusammenfassung.

Abschliessend wollen wir nun noch einen Blick einesteils auf die
in den Faunenlisten des geologischen Abschnittes dér vorliegenden Arbeil
aufgezahlten, anderenteils aber auf die im palaonlologischen Abschnitt
beschriebenen Arten werfen.
Die Gattung Terebratula isi insgesamt durch zwei Arten vertreten,
was 0'33 °/o entspricht. Unter diesen beiden Arten steht T. juvavica G e y.
(wie dies auch schon Geyer selbst erwahnt) wegen dér Ausbildung ihres
Schnabels und wegen dér kleinen Schnabelöffnung zwischen den Gattun-
gen Terebratula und Waldheimia, diese gleichsam miteinander verbindend.
Zu einem bedeutend grösseren Prozentsatz fást 20 Prozenl —
sind —
Die Geologischen und Pnlaontologischen verhallnisse des Gerecse-Gebirges 549

die W aldheimia- Arién vertrelen. Die Glieder dér Formenreihe bakonica — 6a-
konica var. complanata — alpina und die Gruppé balilla — engelhardti-apenni-
nica náhern sich dér Gattung Aulacothyris, ja sie können vielleicht spater
sogar aus dér Gattung W aldheimia vollkommen herausgehoben werden und
müssen exlreme (verbindende) Glieder zu den Aulacothyris-Arlen hin
als
betrachtet werden. Diese Gruppé —
besonders die Formenreihe bakonica
— alpina, dominiert was die Individuenzahl betrifft in dér Fauna des
Tekehegy. In bedeutender Anzahl finden wir ausserdem auch noch die
W aldheimia- Arién mit einen in eine Ebene fallendem Seiten- und Stirnrand
— — —
(W. venusta stapia mulabilis choífati), welche sich über mutabilis an
die Gattung Zeilleria anschliessen. lm paláontologischen Teil meiner Ar-
beit habé ich gelegentlich dér Beschreibung von W.
schon darauf
choffali
hingewiesen, dass vielleicht auch dér Übergang zwischen W.
choffali und
Z. perforata gefunden werden kann. In diesem Fali könnle dann die
—
Gruppé mutabilis choffali mit voller Berechtigung in die Gattung Zeilleria
geslellt werden (in welche Gattung sie teils dér in eine Ebene fallende
Seiten- und Stirnrand verweist und teils auch die an beiden Klappen von
dér Gegend des Schnabels zum Stirnrand ziehende, symmetrisch gela-
gerte, sanfte Lángsvorwölbung), wo sie über Waldheimia stapia und W.
venusta die Verbindungsform dér beiden Gattungen darstellen würde.
Die Gruppé dér G/ossofhyns-Arten stellt nur mehr 10 u /o dér Fauna.
Sie enthált nur eine einzige, gut charakterisierbare Formenreihe mit den
Arién aspasia-nimbata-beyrichi. Wie berechligt es war, die ganze Formen-
reihe dér Gattung Glossothyris einzuverleiben ( aspasia und nimbata wur-
den schon früher dorlhin geslellt), beweist auch dér Umsland, dass die
Glossothyris- Arten im Tithon ebenfalls zu finden sind, (z. B. Gl. nucleata
S c h 1.), und zwar gemeinsam mit den Arten dér Gattung Pygope, zu
welchen ursprünglich aspasia gestellt worden war. So ist es daher offen-
sichtlich, dass diese beiden Gattungen voneinander vollkommen unabhan-
gig sind und dass auch dér Übergang zwischen ihnen vorlaufig noch un-
sicher ist. Umso nöhere Bande verknüpfen aber die Gattung Glossothyris
über beyrichi mit den Pseudoglossothyris- Arten. Von stammesgeschichtli-
chen Standpunkt betrachtet dürfte wahrscheinlich Glossothyris den Haupt-
zweig darstellen, dér durch den ganzen Jura hindurchzieht und von dem
gégén das Ende dér Lias zu die Gattung Pseudoglossothyris abzweigt, im
Maim aber die Gattung Pygope.
Aus dér Gattung Zeilleria liegen ebenfalls nur zwei Arten vor, was
alsó 0.33 °/o bedeulet.
Aus dér Gattung Orthotoma besitze ich bisher nur eine einzige Art,
die alsó 0.16% enlspricht. Diese Gattung dürfte wahrscheinlich entfernl
verwandt sein mit den Aulacothyris-Arien, doch kann auch angenommen
werden, dass die Verbindung keme unmittelbare ist.
Die an Arten reichste Gattung ist Rhynchonella, die 48 aller ge- %
fundenen Arten in sich schliesst. Sehr gross —
und vorlaufig hier und da
noch etwas unsicher —
ist die Formenreihe dér Art Rh. variábilis. Die
variabilis-G ruppe selbst durchzieht den ganzen Jura als Hauplzweig,
550 G. Vigh

von welchem sich dann in den einzelnen Abschnitte des Jura die ver-
schiedenen Formenreihe abspalten. lm Lias bilden variábilis, calcicosta,
zitteli und plicatissima ein gut charakterisierbare Formenreihe, welcher
sich evenluell (?) die von alfredi, peristera und paronai gebildete Reihe
anschliessen dürfte. Ebenfalls eine grössere Gruppé bilden fraasi, cartieri
und cartieriformis und ebenso auch laevicosta, paoli und lubrica. In den
beiden letzten Formenreihen Irelen Arién auf, dérén stammesgeschichlliche
Fortsetzung ich in den hóhérén Schichlen des Juras bisher noch nicht
finden konnte. lm Gegensalz dazu ist die Fortsetzung dér folgenden For-
menreihe vorhar.den, welcher palmata, hagaviensis, retrocurvata und Fla-
bellum angehören. Bei dieser Formenreihe setzt sich námlich hagaviensis
als Hauptzweig in Gestalt von Rh. securiformis Rothpl. (non H o f-
m a n n) im Mitteljura fórt.
Unler den glatten Rhynchonella- Arién, die nach G e y e r im „Hierlalz"
vollkommen fehlen, tritt im Untersuchungsgebiel Rh. uhligi Haas in
grossen Mengen auf. Ausserdem kommen in vereinzellen Exemplaren Rh.
giuppa de G r e g. und ihre Varietéit var. chica de G r e g. vor. Diese
glatten Formen stehen vorderhand vollkommen isoliert in dér Brachiopo-
denfauna des wesllichen Gerecse-Gebirges.
Die Spiri fér ina- Arién machen, obwohl sie im Untersuchungsgebiet
allgemein verbreilet sind, dennoch nur 10 %
dér Gesamtfauna aus. Ich
konnte von ihnen bisher nur eine einzige sichere Formenreihe nachweisen,
welche die Arten alpina, rostrata und brevirosh is umschliesst. Zwischen
angulata und obtusa stehende verwandte Arién konnte ich aus dem Ge-
recse-Gebirge einslweilen noch nicht nachweisen ich halté übrigens das ;

Vorhandensein derartiger Zwischenglieder für ziemlich unsicher.

Die Ammoniten spielen in dér untersuchten Fauna nur eine unter-
geordnete Rolle. In grösserer Anzahl kommen sie ausschliesslich in den
„Hierlatz“-Schichten des Tekehegy vor. Auch hier sind sie im allgemeinen
nur kiéin (1 —2 cm gross) und nur ganz verstreut finden wir mitunler eine
grössere Rhacophg Hites-, Phylloceras-, oder Oxynoticeras- Art. Was die Art-
und Individuenzahl betrifft, so dominieren die Phylloceras-Arlen. Zum
überwiegenden Anteil handelt es sich um Arten, welche auch schon
Geyer aus dem „Hierlalz" erwahnt.
(73)
Besondere Beachtung verdient unter den Ammoniten-Arten das Vor-
kommen von Anmltheus margaritatus Mont f., den ich in den an dér
Südseite des Asszonyhegy auflretenden Schichlen des Miltleren Lias in
mehreren Exemplaren sammelle. Diese Art war námlich bisher aus dem
Gebiet des westungarischen Mitlelgebirges unbekannt. obwohl ihr Hori-
zont auf Grund dér Tiergesellschafl von Vadász (23) aus dem Bakony
und von Kulcsár (14) aus dem Gerecse-Gebirge schon früher nachge-
wiesen worden war.

'.
.. i., c
 551

DIE VULKAN1SCHEN BILDUNGEN DÉR HALBINSEL TIHANY.

Von A. Hoffer.

(Mit Táléi XXVIII-XXXV.)

Die Halbinsel Tihany isi geologisch einer dér interessanteslen Teile

dér Umgebung des Balalon-Sees. weshalb sie schon öflers den Gegen-
stand eingehender Unlersuchungen bildele. Trolzdem gibl es aber auf ihr
nocli zahlreiche ungeklárle und ungelösle Fragen, wie z. B. das Altér ihrer
Basallvulkane, ihr Aufbau und die Ari ihrer Tátigkeit, sowie ihr Verhállnis
zu den Basallvulkanen in dér naheren Umgebung des Balaton-Sees, in dér
Kleinen Ungarischen Tiefebene, in ganz Weslungarn und im Steirischen
Becken. Auch bezüglich dér Art und Weise dér Tátigkeit dér postvulkani-
schen Thermen bestehen hier noch ungelöste Probleme.
Mit den Basallvulkanen dér Halbinsel bescháftigteng sich zulelzt L.
Lóczy sen. und 1. Vitális vor ungefáhr 30 Jahren, wáhrend spáter
nur noch F. Papp anlásslich seiner Reambulationen einige Angaben über
sie veröffentlichte. Ich selbst beging die Halbinsel in den Jahren 1931.
1935 und 1941. Einen Teil dér sich bei diesen Unlersuchungen ergebenden
Erfahrungen publizierte ich schon an anderer Slelle (6) und gebe nun hier

die weileren Ergebnisse meiner Beobachtungen und Unlersuchungen be-

kannt, sowie meine Ansicht über den Vulkanismus dér Halbinsel.
Die sich auf dér Halbinsel Tihany ergebenden vulkanologischen
Probleme bescháfligten bisher am meisten L. Lóczy sen. (9). Nach seiner
Vorstellung spielte sich die Tátigkeit dér meisten Vulkáné auf Tihany so
ab, dass im Vulkanschlott brodelnder Tuffschlamm aufbrach, dér dann
rings um die Krateröffnung schichtenweise auseinanderfloss. Deshalb spricht
er meist von Schlammvulkanen, obwohl er an einigen Stellen auch Schutt*
auswurf erwáhnt. Diese Schlammvulkan-Theorie Lóczy's wurde dann
spáter in dér ungarischen Fachliteralur gleichsam zu einem Dogma.
In Folgenden sollen nun die vulkanischen Bildungen dér Halbinsel
Tihany einer systematischen Besprechung unterzogen werden.

1. Die Vulkáné dei* Halbinsel Tihariy.

Von den Vulkánén dér Halbinsel Tihany ist dér am Ostrand def
Halbinsel über dem Schloss des Erherzogs, dem Biologischen Forschungs-
inslitut und dem Sport-Hotel liegende am besten aufgeschlossen, da seine

Oslhálfle bei dem pleistozánen Einbruch des Balalon-Beckens abstürzte.

Nach seinem höchsten Punkt, dem Nyársashegy soll er Nyórsas-Vulkan
genannt werden (Abb. 2). Dass die VerWerfung an dieser Stel le einen
Vulkanschlot aufgeschlossen hatte, erkannte auch schon L. Lóczy sen. (9).
Dér beste Aufschluss dieses Vulkans wird von den kleinen Abtra-
gungen gebildet, die an dér Ostseite des Berges, von seinem Südende an
in nordöstlicher Richtung für einen zum Biologischen Forschungsinstitut
hinabführenden Fusssteig angelegt wurden. Diese Abtragungen ergeben das
552 A. Hoffer

in Abb. 1 dargestellte Profil. Die Schichten dieses Profils sind von Norden
nach Síiden zu gerechnet folgende 1. Grauer,
: kompakter, kalzitisierler
Lapilli-Kristall-Aschen-Basaltluff. Dér grösste Teil seines Bindematerials ist
durchgebrochener ponfischer Sand. Eine Schichtung ist nicht festzustellen,
aber desto schönere kugelfláchige Ablösugen. Diese 1. Schichte stellt die
Füllmasse des Vulkankanals dar. 2. Nach Síiden zu geht sie allmáhlich in
ausgesprochenen geschichleten Aschen- (untergeordnelen) Sandtuff über, dér
eine Máchtigkeit von 4 m besitzt und NNO 55° falit, d. h. steil auf den
Schlot. 3. Aschen-Sand- (untergeordnete) Kiestuffe in einer Gesamtmáchtig-

keit von 10 m (Taf. XXIX, Abb. 1). Sie falién N 55°. In ihren kiesigen
Anteilen befanden sich auch vöm Grundgebirge aufgeraffte, kleinere, höch-
stens nussgrosse Stíicke permischen, rten Sandsteins und weiters noch
kleinere Quarzilstíickchen. 4. Eine 8 m máchlige Tuffschichte derselben
Zusammensetzung, die aber lockerer ist. Sie falit NNO 42°. 5. Ungefáhr
7 m máchtiger zerfallender Tuff mit einer 1 —1'5 m dicken Zwischenlage-

rung pontischen Sandes. Die Richlung des Fallens wechselnd NNO 28 40°. —
6. Hangschult auf einer Strecke von 13 m. 7. Tuffschichten in einer Ge-
samtmáchtigkeit von 10 m (die einzelnen Schichten sind höchslens 10 cm
dick), die háufig stark mit Quarzsand vermischt sind. Durchschnitlliches
—
Fallen N 25 30°. 8. In dieser insgesamt 30 m máchtigen Schichte
sind die Sand- und Tonmassen noch gewaltiger und überwiegen sogar
über das Basaltmaterial. Wechselndes Fallen um N 30°. 9. lm Folgenden,
18 m betragenden Abschnitt sind die Schichten schön aufgeschlossen.
—
Es handelt sich dabei um 4 25 cm dicke Aschen- und Sandtuffe, die
von verschiedener Máchtigkeit sind einzelne von ihnen keilen auch aus.
;

Ihr mittleres Fallen ist NNO 20°. 10. Die folgenden 20 —25 m zeigen kei-
nen gulen Aufschluss. 11. Ein 40 m langer Abschnitt mit einem schö-
nen Aufschluss. In seiner 5 m hohen Wand geht das bisherige NNO
Fallen allmáhlich in die Richlung SW über, d. h. die nach innen ge-
neiglen Kraterwandschichten des Vulkankegels biegen hier in die nach
aussen geneigten Kegelmantelschichten um (Taf. XXX, Abb. 1). Die nach
innen, d. h. nach NO geneigten Schichten sind dünn, höchslens 20 cm dick
und bestehen zum überwiegenden Anteil aus gelbem und rtem, unterge-
ordnet aus grauem Basallluff. Die nach aussen, alsó nach SW geneigten
Schichten sind dagegen dickbánkige Tuffe (Taf. XXX, Abb. 2). Ihr Bánke
werden nach SW zu allmáchlich dünner und über ihnen liegen pontische
—
Ablagerungen (Schichten 4 7 dér Abb. 7), die umso máchtiger werden,
je mehr sich die Tuffschichten selbst verschmálern, so dass nach den erslen
12 m ausschliesslich nur mehr diese pontischen Sedimente den Schutt-
hángen auflagern. 12. Die folgenden 30 m zeigen keinen guten Aufschluss,
doch lásst sich so viel erkennen, dass über die Sand- und zum Teil Ton-
schichten wieder Basaltlufe aufgelagert werden. 13. Ein schöner Auf-
schluss ist nur mehr am oberen Ende des Fussweges zu finden. Hier ist
das Fallen dér weniger als 2 m máchtigen Tuffschichte WSW 15 —
20°.

Die unmittelbar durüber liegenden Schichten zeigen stellenweise auch an-

deres Fallen, doch fal dér ganze Komplex, sowie auch die am Südende
1 1
 Die Vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany 553

des Nyársashegy neben dem Karrenweg liegenden Bánke im allgemeinen

WSW.
Dér Basalttuffit dér Schichle Nr. des oben gescbilderlen, láng des
1

Weges aufgeschiossenen Profils wurde auch mikroskopisch unlersucht. Un-

gefáhr ein Driltel seiner Messe wird von Bindemitlel gestelll, wáhrend
ein Dritlel dieses Bindemillels selbst nachlráglich hineingeratenen Kalzil
darstelll. Unter den Krislallen dominiert dér Quarz und auch Muskovit, Rutil
und Magnetil sind in belráchllicher Anzahl vorhanden, wáhrend Feldspat-
nur mehr sehr selten sind zwei von diesen Feldspatkristallen er-
krislal le ;

wiesen sich als 31 % An enthaltende Plagioklase (Andesine) ; sie stellen

alsó keine Feldspate des Basalts dar, da sie saurer sind als diese, sondern
sie gelanglen aus den durchgebrochenen ponlischen Schichten in den
Tuffil. Die im Bindemittel spárlich auftrelenden Kristallbruchstücke von
Augil und Olivin, sowie sicherlich auch ein Teil dér Magnelile gehören
aber schon den Basaltschichlen an. Die durchschnitllichen Ausmasse dér
Basalt-Lapilli des Tuffits bewegen sich um 1 mm. Ihre Grundmasse ist mehr*
weniger glasartig, die Mikrolithe sind Magnelite und bis 42° auslöschende
Feldspatleislen. Die Anzahl dér porphyrischen Minerale isi gering es han- ;

delt sich dabei um und Olivine, doch finden wir an ihrer Stel le
Augile
meistens nur mehr Kalzilpseudomorphosen. Porphyrische Feldspate konnlen
in den Lapilli nichl gefunden werden.

Vergleichsweise unlersuchle ich auch den ponlischen Sand dér Ha bin- I

sel und entnahm zu diesem Zweck je eine Probe dem Hang oberhalb des
Sport-Hotels und dem Graben des Gödrös-Hanges. 85 90 dies Sandes— %
bestehen aus Quarzbruchslücken, unter welchen sich ziemlich reichlich
Muskovit befindet, aber nur mehr wenig Feldspat, Magnetit und Rutil,
wáhrend Turmalin und Chlorit nur ganz vereinzelt auflreten. Daraus geht
nun hervor, dass die Quarz-, Muskovit-, Rutil- und Feldspatkristalle, sowie
zum Teil auch die Magnetite des untersuchten Tuffit-Bindematerials aus
den durchgebrochenen pontischen Ablagerungen stammen.
Aus dér in den Schichten Nr. 4 und 6 dér Schichtengruppe 1 des 1

Profils gefundenen Fauna bestimmte Herr Priv. Dozent Chefgeologe Dr. J.

S ü m e g h y, (dem ich für seine .Liebenswürdigkeit auch an dieser Stel le
meinen herzlichsten Dank ausspreche), folgende Fossilien Melanopsis gm- :

data F u c h s. M. entzi B r u s., M. cf. decollata S o 1., Theodoxus radma-

t

nesti F u c h s, Theodoxus sp., Planorbis sp., Melanopsis sp., Dveissensia

Dobrei B r u s. und Congeria sp. Diese Fossilien gehören dem besonders
durch das Auftreten von Congeria balatonica F u c h s und C. triangularis
Partsch charakterisierten, obersten pontischen Niveau an. Es muss hier
festgestellt werden, dass oberpontische Fossilien schon früher gesammelt
wurden, und zwar von Zepharovich (J9) aus Kalksteinstücken am
Fusse des Sattels zwischen Nyársashegy und Kolostorhegy, von L. Lóczy
sen. (9) und 1. Vitális (16) ebenfalls aus Kalksteinstücken am Sattel
zwischen Nyársashegy und Akasztódomb und schliesslich von L. Lóczy
sen. (9) am Osthang des Nyársashegy aus den zwischen die Basalttuffe
eingelagerten pontischen sandig-tonischen Schichten.
554 Á. Hoffer

1'5 m oberhalb dér fossilführenden Schichte ragén Basaltluff-Schicht-

köpfe über den Schulzwald auf, die unzweifelhaft auf pontischen Schichlen
auflagern und sich nach oben bis zu den Quellablagerungen auf dem
Gipfel des Nyársashegy verfolgen lassen.
Anlasslich dér Anlage des Fahrweges vöm Schloss in das Dorf wurde
dér Nordrand des Szérüskertek genannten Plateaüs durch eine steile Wand
abgeschnillen (Taf. XXVIII, Abb. 4 und Taf. XXVIII, Abb. 3 in dér Mitle).
Das Malerial dieser Wand besleht aus mit pontischem Sand und Tón stark
untermischten Basalttuffil. Die Lagerung gibt ein unruhiges Bild, doch fal-
len die Schichten im allgemeinen nach Südweslen, d. h. sie neigen sich
vöm Zentrum des Nyársas-Vulkans nach aussen und sind gégén Síiden bis
zum Akasztódomb zu verfolgen.
Nordwestlich des Eruptionszentrums zieht sich zwischen dem Nyársas
hegy und dem Kolostorhegy, unterhalb des Sattels, in einer absoluten Höhe
—
von 150 160 m eine durchschniltlich 2m máchtige Basalttuffbank (Abb. 2
N° 4). Sie und
falit SW
6 W —
15°, ihre Schichten neigen sich alsó vöm
Eruptionszentrum nach aussen und siellen —
wie aus dér Richlung und
dem geringen Grade ihres Fallens zu entnehmen ist —
schon Teile des
Kegelmantels dar. Dieses Fallen lásst sich im Allgemeinen bis zu Óvár
verfolgen. Das Matériái dieser Basalttuffbank slimmt in allén seinen wesent-
lichen Eigenschaften mit dem sich nach Kugelfláchen spaltenden Tuffit des
Schlotes überein.
Es kann daher festgestellt werden, dass dér Nyársas-Vulkan ein sub-
mariner Stratovulkan war, dér nach dér Art seiner Tátigkeit zu den Ex-
plosions-, nach seinem Baumaterial zu den klazmatischen und nach dér
Farm seines Aufbaues zu den Aspitvulkanen gerechnel werden soll. Dér Grund-
riss seines Kegels ist eine in nordsüdlicher Richlung stark gestreckte Ellipse,

dérén lángere Achse 1100 m betrágt (Karlenskizze 2). Dér Ausbruch dieses
Vulkans erfolgte —
wie aus den zwischen seinen Schichten gefundenen
Fossilien hervorgeht —• im obersten Pontikum.
Dér Óvár-Vulkan. Nördlich dér Gemeinde Tihany liegt das
Óvár genannte Gebiet (Taf. XXVIII, Abb. 2 und Kartenskizzen), ein 1000 m
langer und 500 m breiter elliptischer Kraterrest. Die öslliche, kleinere Hálfte
dieses Kraters war anlasslich des Einbruches des Balaton Beckens abge-
worfen. Dér gégén das Innere dér Halbinsel gerichlele Kraterrand wurde
dagegen vöm Urmenschen des Neolithikums zu einer Schanze erhöht (Taf.
XXVIII, Abb. 2, links).

Die am südlichen Ende des Óvárs, am

Beginn des Serpentinenweges
durchgeführte Ablragung seines Uanges erschloss das in Abb. 3 dargesteille

Profil (s. auch Taf. XXXI, Abb. 1). Die Schichtengruppe Nr. dieses Pro-
1

fils, in welcher Basalltuff- und Süsswasserkalkschichten mileinander ab-

wechseln, ist aller Wahrscheinlichkeil nach eine Bildung des Vulkans aus
seiner letzten subaerischen Periode. Es ist anzunehmen, dass D. K a á 1 i

Nagy im Jahre 1909 die R/imoceros-Knochen (9) in den abgeslürzlen

Teilen dieser Schichte gefunden halté.
An dér Ostseite des Óvárs isi dér Basalttuff am Beginn des Grabens
 Die Vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany 555

am Gödrös-Hang in einer Máchtigkeit von 8 m gut aufgeschlossen, welcher

in seinen wichligeren Merkmalen mit den oben beschriebenen Tuffilen
übereinstimmf. Nach Nordweslen zu nimmt die Máchtigkeit und Korngrösse
dér Basalttuff- und Breccienschichlen allmahlich zu. Am máchligslen (57 m)
und grobkörnigslen werden sie bei den I^insiedlerhölilen (Barátlakások),
was dafür spricht, dass dieser l ei I dem Eruptionszentrum am náchsten lag
(Taf. XXIX, Abb. 2 und die Karte). An dér Osl-, Nord- und Westseile des
óvárs fallen die Schichten konzentrisch gégén das Zenlrum, wáhrend sie
im Südleil des Kraters schon nach aussen, d. h. im Allgemeinen nach Síi-
den geneigl sind.
Dér Óvár-Vulkan war ebenfalls ein Explosions-Stralovulkan. Dér ein-
heilliche Aufbau seines Vulkankegels zeigt keinerlei Spuren von Seiten-
kanalen oder Boccas. In dér Art seiner Tátigkeit stimmt er mit dem Nyársas-
Vulkan überein diese spielte sich námlich gleichfalls submarin ab, doch
;

vollzog sich dér lelzte Abschnitl seiner Ausbrüche im Levanlikum schon

subaerisch. Die überall im Kráter zu findenden zahllosen Kalkscherben
lassen es wahrscheinlich erscheinen, dass dér Óvár Vulkán eine gewisse
Zeitspanne hindurch einen Kratersee besass.
Gödrös. Die Diatremen und Explosions-Tufftrichter des westlich
vöm Óvár gelegenen Gebietes Gödrös habé ich schon an einer anderen
Stelle beschrieben (6), weshalb sie hier nur kurz erwáhnt werden sollen.
Zwei dieser Diatremen verdanken ihre Entstehung je einem Ausbruch,
wáhrend eine weitere Diatreme auf zwei Ausbrüche zurückzuführen ist.
Das aufbrechende Gestein besteht aus kalzitisiertem Aschen-Krislall-Lapilli-
Basaltíuffit, dér mit den bisher beschriebenen Tuffilen übereinstimmt, bezw.
in dér anderen Hálfte des Doppelschlotes eine Basaltbreccie darstellt. Das

durchgebrochene Gestein ist eine Basalt-Lapilli-Breccie. Im Gödrös gibt es

ausserdem noch einen halb abgebauten, kleinen Explosions-Tufftrichter,
dér ursprünglich einen Durchmesser von 40 m besessen habén mag, und
wahrscheinlich noch einen weiteren, dér aber nur schlecht aufgeschlos-
sen ist.

Im Gödrös finden wir auch noch drei leere Kanálé, die höchstwahr-
scheinlich das Ergebnis von Ausbrüchen darstellen, die nahe dér Erd-
oberfláche erfolgt waren.
Jegenye. Die Basalttuffe und Breccien des südöstlich vöm Göd-
rös liegenden Jegenye (155 m) zeigen im Mittel ein Fallen ONO 25°.
Hier finden sich auch schon háufig Schichten von zusammengeschweissten
Lapilli. Im Allgemeinen zeigt hier nicht nur die Streichungsrichtung, son-
dern auch dér mineralogische Charakter dér Tuffe und Breccien ein an-
deres Bild, als im Gebiet des Gödrös, was beweisst, dass dieses Matériái
schon aus einem anderen Eruptionszentrum stammt.
Diós. Sehr charakteristich für das westlich von Jegenye gelegene
Gebiet Diós (160 m) ist die Basaltbreccie von den Ausmassen 150x50 m,
die fást ausschliesslich aus Basall-Lapilli und Bmben besteht. Ein Ba-
saltstück dieser Breccie unlersuchte ich auch eingehender unter dem Mik-
roskop. Am Dünnschliff nimmt die Grundmasse 5/6 dér ganzen Fláche
556 A. Hoíler

ein, Sie enthált viel Glas, weiter Magnetit-, Feldspal- und Augitmikrolithe ;

an porphyrischen Mineralen sind Augite und Olivine zu sehen, wáhrend

Feldspat vollkommen fehlt. Dieses Gestein slimml in allém mit dem von
1. Vitális (16) von hier beschriebenen Limburgit überein.
Das Fallen dér Tuffe und Breccien am Diós ist derart wechselnd,
dass es keine bestimmien Schlussfolgerungen auf ein Éruptionszenlrum
zulássl. L.Lóczy sen. karlierte (9) am Diós sieben Eruptionsschlole und
am Jegenye zwei. Seine Annahme erscheint auf Grund dér Dialremen im
Gödrös wohl berechtigl, doch sind zum vollen Beweis áhnlich schöne
Aufschlüsse notwendig, wie die im Gödrös.
Am südwestlichen, unteren Teil des Diós befindet sich in einem dér
Abschnitte des bei dér Brücke liegenden Einschnitles, dér lángs des We-
ges hinzieht, mit pontischem Tón und Sand vermengter Basalltuff. Dies
spricht nun dafür, dass die Eruptionen wenigsten zum Teil auch hier un-
ter dem Wasser erfolgten.
Bei dér erwáhnten Brückewurde seinerzeit ein 8— 10 m tiefer Ká-
nál in den Basalttuff eingeschnitten. Das vulkanische Matéria! erreichl
auf dér ganzen Halbinsdl an dieser Stel le seine grösste Tiefenausdeh-
nung. Wahrscheinlich dürfle auch hier ein eigenes Éruptionszenlrum ge-
legen habén.
Auf dem südwestlich dér Brücke liegenden A p á I i h e g y gibt es
keinen schönen Aufschluss. Das Fallen dér an die Oberfláche aufbre-
chenden Tuffe ist sehr verschieden.
Am Südfuss des sogenannten Büdöstóoldal (218 m), dér südlich
vöm Apátihegy liegt, wurden im Jahre 1931 Steine gebrochen. Das Profil dér
%

Wand dieses Steinbruches Abb. 4 wiedergegeben. In ihrem Tuff und

ist in

in ihren Breccien kommen auch rote, permische Sandstein-Agglomerate in

den Ausmassen kleiner Fásser vor. Dér Umstand, dass dér ungeschichtele
Kern von geschichteten Tuffen bedeckt wird, in welche dér Kern allmáh-
lich übergeht, zeigt, dass hier kein Eruptionscentrum lag. Dieser Gebiets-
teil wurde eine gewisse Zeit hindurch vöm Vulkán ununterbrochen mit
gleichartigem, ungeschichtetem Schutt (Klastikum) bestreut, welcher dann
spáter von geschichtetem Schutt zugedeckt wurde. Das Fallen dér Tuffe
des Gipfels ist sehr wechselnd, doch fallen sie noch am ehesten gégén
das Innere dér Halbinsel zu ab. Dasselbe kann auch von den Tuffen des süd-
westlich vöm Büdöstóoldal gelegenen Nagynyereg (226 m) festgestellt
werden (Abb. 6), von dessen Westseite L. Lóczy sen. (9) einen kleinen

Eruptionsschlol beschrieben hat. Gégén seine Annahme scheint zu spre-

chen, dass über diesem Schlot geschichlete Tuffe Hegen, wáhrend anderer-
seits dér Umstand, dass nach L. Lóczy sen. dér ungeschichtele Tuff voll-
stándig bis zum Niveau des Sees hinabreichl, die Annahme bestáligl.

Diese Frage konnte nichl klargelegt werden, da dér betreffende Hang heute
von einem jungen Bannwald bedeckt ist.
Dér 236 m hohe Csúcshegy zeigt keinen gulen Aufschluss. An
seinem Südfuss vermutete L. L ó c z y sen. (9) ebenfalls einen Eruptionsschlol,
was aber heute nichl mehr bewiesen werden kann. Dasselbe trifft auch
 Die Vulkanischen Bildungen dér Halbinsel I ihany 557

für das von ihm angenominene Eruplionszenlrum am Seehang des G u r b i-

csa (176 m) zu. Dér in dér Wand des Alsószarkád auf Grund dér Schlamm-
vulkan-Tlieorie von L. Lóczy sen. vermulele Schlol isi aber sicher kein
Vulkanschlol, da sein Tuff geschichtet isi. In diesenTuffen fand 1. Vitá-
lis (16) eine reiche oberpontische Fauna. L. Lóczy nahm an. dass dér
Tuff diese Fossilien aus den pontischen Ablagerungen mii sich geruffl ha-

bén dürfle, wogegen sich Vitális auf ihren gulen Erhallungzusland bé-
rit, sowie auf die Talsache, nach welcher sich auch im lnneren dér ge-
fundenen Schnecken Basalltuff befindel.
Am Gipfel des im lnneren dér Halbinsel gelegenen Hosszúhegy
(183 m) fallen die Basaltbreccien-Schichlen NW
20°. alsó gégén das Innere

dér Halbinsel. Ihr Matéria! wurde wahrscheinlich aus grösserer Entfernung,

sowie von Südosten hierher gebracht.
Die Tuffe und Breccien des sich westlich dér Gemeinde Tihany erhe-
bende Kiserdlel (207 m) (Taf. XXXII, Abb. 1) verweisen durch ihre
rofe Farbe, durch ihre zusammengeschweisslen Lapilli und Bmben, so-
wie durch ihr Limburgit-Gestein auf die Verháltnisse am Diós.Das Fallen
ist OSO und SO, wird auf dér Kuppe sleiler (27 — 31°). sowie nach Nord-
osten zu sanfler (18 — 20°).
2. Überblick über die vulkanologischen Verháltnisse.

Baumaterial und Struktur dér Vulkáné auf Tihany.

Allé auf dér Halbinsel Tihany untersuchlen Vulkanluffe sind kalzitisierte
In den Lapilli fand ich porphyri-
Mikrolapilli-Aschen-Kristall-Basaltluffile.
sche Feldspate ausschhesslich in dem Basaltmaterial dér Schlote und des
durchgebrochenen Gesteins dér Dialremen, die daher Feldspalbasalte dar-
stellen. Die Bmben am Diós, Kiserdlet und des Explosions-Tuff-
Irichters enthallen keine porphyrische Feldspate. Dieser Umsland, sowie
die chemische Zusammenselzung veranlassten I. Vitális (16), diese Ge-
steine als Limburgit aufzufassen. Die Feldspatmikrolithe bilden aber im-
mer wesentliche Besandteile dér Basalte auf Tihany, was jedoch wieder
gégén diese Annahme spricht.
Es muss alsó zugegeben werden, dass die Basaltgesteine Tihanys
noch immer nicht genügend bekannt sind.
Die Basaltvulkane dér Halbinsel können auf Grund ihrer Struktur in
einer Entwicklungsreihe zusammengefasst werden. Am einfachsten
erscheinen die Explosionskanále des Gödrös, auf sie folgen dann dér Reihe
nach die Diatremen, die Explosions-Tufftrichter und schliesslich die grösse-
ren Stratovulkane, alsó dér Nyársas-und Óvár-Vulkan. Áhnlich, aber noch
bedeutend grösser mag dér hypothetische Vulkán gewesen sein, dessen
Teile vöm Jegenye und Kiserdtet (auf Grund ihres Gesteines und ihrer
periklinalen Schichtung), sowie vöm Diós (auf Grund seines Gesteines) ge-
bildet wurden und dem auch —
wie wohl angenommen werden kann —
Apátihegy, Büdöstóoldai und Nagynyereg angehört habén mögen. Sein
Eruptionszenirum lag wahrscheinlich zwischen Diós und Apátihegy, wo
558 A. Hofíer

schon früher ein solches Eruptionszentrum vermutét worden war. An die-

ser Stelle sind heute die Ruinen dér Kirche des zugrundegegangenen Dor-
fes Apáti zu finden, nach welcher dér hypothetische Vulkán als Apáti-
Vulkán bezeichnet werden kann. Sein Aufbau, dér einen Durchmesser
von mindestens 3 km besessen habén muss, wurde zum Teil von tektonischen
Kráften, zum Teil durch áussere Einwirkungen stark gegliedert und denu-
diert. Die tektonischen Bewegungen des Pleistozáns brachten sein nördli-

ches Drittel zum Einsturz.

Die Tuffschichten des Hosszúhegy, Gurbicsa und Alsószarkád, die
—
sanft (5 22°) gégén das Innere dér Halbinsel abfallen, stammen wahr-
scheinlich von einem, oder vielleicht mehreren Eruptionszentren, die schon
nicht mehr auf die Halbinsel selbst fallen, sondern südlich von ihr in dem
abgestürzten Gebiet des Balaton-Sees liegen dürften.
Die Frage, ob es auf dér Halbinsel Tihany Kráter gibt, oder nicht,
besitzt heute schon ihre eigene kleine Literatur. Beudant (1), Zepha-
rovich (19) und Vitális (16) bestreiten das Vorhandensein von Kra-
tern, oder bezeichnen es zumindest für unmöglich, sie heute noch nach-

weisen zu können, wáhrend H o f m a n n (7) die beiden auf dér Halbinsel

liegenden Teiche für Kraterseen hált. L. Lóczy sen. sieht in den Becken
dieser beiden Teiche keinen Kráter, doch erkennt er schon den des Nyár-
sas- und den des Óvár-Vulkans und nimmt in seine Kérte (9) auf dér
Halbinsel mehrere kleine Schlote auf.
Meiner Ansicht nach kann nun die Kraterfrage als schon gelöst be-
trachtet werden. Unversehrte Vulkankrater gibt es heute auf dér Halbinsel
nicht mehr, doch lassen sich drei Kráter sicher nachweisen, und zwar dér
des Nyársas-Vulkans, dér des Ovár-Vulkans und schliesslich dér kleine
Explosions-Tufftrichter am Gödrös. Die Rekonstruktion des Apáli-Vulkans
ist derart mangelhaft, dass bei ihm derzeit nicht von einem Kráter gespro-

chen werden kann.

Die Vulkáné dér Halbinsel Tihany liegen einer pontischen Basis auf,
dérén Erhebung über dem Meeresspiegel am Rande dér Halbinsel überall
150 —160 m belrágt, mit Ausnahme des Füllmalerials dér Kanálé des Nyár-
sas- und Apáti-Vulkans. lm Inneren dér Halbinsel ándert sich aber die
Oberfláchenhöhe dér pontischen Ablagerungen am kleinsten isi sie am
;

—
Nord- und Westrand des Küls-tó, wo sie 120 125 m betrágt und am
grössfen am Kiserdtet, wo sie zwischen 190 und 200 m schwankt. Dar-
aus kann nun geschlossen werden, dass sich zr Zeit dér Ausbrüche in den
—
Gebielen nördlich und wesllich vöm Küls-tó eine 25 30 m tiefe Einsen-
kung hinzog, anslelle des Kiserdlet sich dagegen eine 30 40 ni. hohe —
Erhebung gefand. Eine nachtrágliche Bewegung kann nicht angenonimen
werden, da auf dér Halbilnsel keine Spur einer solchen Bewegung zu
finden ist.

Die Art dér Táligkeit dér Vulkáné auf Ti-

hany. Die Vulkáné dér Halbinsel sind lypische Explosions- Vulkáné, die
nur Schutt auswarfen und so auf Grund ihres Maleriales zu den ldas-
matischen Vulkánén gehörlen,
 Die Vulkanischen B'idungen dér Halbinsel Tihany 559

Die Diatremen und die Explosions-Tufftrichler sind monögene Vul-

kanbildungen, wáhrend dér Nyársas-Vulkan und dér Óvér-Vulkan polygene
Vulkáné darslellen, wofür die zwischen ihre Schichten eingelagerlen pon-
lischen Ablagerungen Zeugenscl aft ablegen.
Bezüglich des Nyársas-, ó\ár- und Apáli-Vulkans kann nachgewie-
sen werden, dass sie zumindest wáhrend eines Teiles ihrer Taligkeit sub-
marine Vulkáné waren. Dafiir sprechen die zwischen ihre Schichten ein-
gelagerlen ponlischen Sedimenle und ihr flacher Bau, dér ini Kegelmanlel
nur einen kleinen Neigungswinkel aufweisl. Darüber, ob die Taligkeit des
Nyársas-Vulkans auch noch in dér f’rockenlandperiode angehallen habé,
konnte ich keinerlei Anhaltspunl te gewinnen. Die Tatigkeit des Óvár-Vul-
kans erslreckle sich aber —
wü dies aus dér obersten Schichte des Ein-
schnittes neben dem Serpenline .weg hervorgeht— sicher auf diese Periode
und ebenso auch die des Apát -Vulkans, wofür seine Schweissbreccien
den Beweis liefern.

Das Altér dér Vulkáné auf Tihany. Nach B e u d a n I

(l)und Stache (14) sind die Basaltvulkane Tihanys jünger als das Pon-
tikum, nach Zepharovich (19) und Judd (8) pontisch und nach
Hala véts (5) mittelpontisch, vrahrend sie nach den Feslstellungen von
Hofmann (7), J. B ö c k h (2) und I. Vitális am Ende dér ponlischen
Periode in Taligkeit standén. Nach L. Lóczy sen. (9) setzten in West-
ungarn die Basalteruptionen im obersten Pontikum ein, hielten das ganze
Levantikum hindurch an und erdeien erst im unleren Pleislocan. DieVul-
Tihany fiel in das Ende des Terfiárs.
kantátigkeit auf
Auf Grund meiner Untersuchungen kann nun feslgestellt werden,
dass die Haupttatigkeit dér Vulkáné Tihanys in die
Zeit nach dér Ablagerjng eines Teiles dér oberen
Co n g er a o n c a und C. triangularis führenden
i b a I a t i

ponlischen Schichte falit, aber auch auf das Levan-

tikum übergriff.
Die Diatremen durchbracher die am Westfuss des Óvárs liegenden
Schichten, sind alsó jünger als dése. Aus dem abnehmenden Dynamis-
mus des Vulkanismus ergibt sch nun folgende Eruplions-Reihe : Am
áltesten sind die verháltnismássig grossen Stratovulkane, dér Apáti-, Óvár-
und Nyársas-Vulkan, wáhrend he Explosions-Tufftrichter schon jünger
sind. Auf ihre Tátigkeitsperiode folgten dann die Diatremen, die aber
vielleicht gleichalt sind und schliesslich die leeren Explosions-Kanále,
welche die Ietzten Offenbarungei dér vulkanischen Tatigkeit auf Tihany
darstellen.
L. Lóczy sen. (9) und nach ihm allé Forscher haltén die Vulkáné
Tihanys für die Ietzten Lebensáusserungen
des Basaltvulkanismus in dér
Umgebung des Balaton-Sees, de schon dér Trockenlandperiode (denudier-
te Oberfláche) angehörten. A»s den Tuffen dér grossen Basaltvulkane
am Nordufer des Balatons sild pontische Gesteine nicht bekannt. Wenn
nun die Vulkáné Tihanys au>.h noch im C. balatonica - Meer tatig waren,
die Basaltvulkane des Balabn-Oberlandes aber nur noch in dér Trocken-
560 A. Hoffer

landperiode, und zwar zum Teil (wie 2. B. dér Szent György-Vulkan)

sogar über den C. ba/afonica-Schichten, d?nn sind die Vulkáné auf Tihany
altér alsdie auf dem Nordufer des Belatons liegenden. Dass sie auf
einem niedrigeren Niveau liegen, kann famit erklárt werden, dass sie
— küstennah gelegen —
schon ursprüngl eh auf niedrigerem Meersboden
tatigwaren. Noch wahrscheinlicher ersci .‘int aber die Annahme, nach
welcher sie anlásslich des pleistozánen Einsturzes des Balaton-Beckens
auf epirogenetischem Wege in ein tieferes Niveau gelangten. Die Vul-
káné Tihanys stellen daher nichtdie Produkte des
ausgehenden Basaltvulkanisnus in dér Gegend des
Balaton-Sees dar, sondern nur seine Randfazies
mit schwácherem Dynamimus
J. Fírenczi
Nach den Untersuchungen von (4), S ü m e g h y (13)
und Szádeczky-Kardoss (15) aren die Basaltvulkane
E. \

dér Kleinen Ungarischen fieebene im obersten Pontikum

und mittleren Pliozán (unteres und mt tt tes Levantikum) tatig. Die obere
l

Grenze ihrer Tátigkeitsperiode kann so glge nicht festgestellt werden. bis

l

das Zeitalter des „altén Raabschotters“ genau bekannt sein wird.

Das Altér des Basaltausbrüche V es un g arns k ann jp Erman- j

gelung an Fossilien ebenfalls nicht dir^t bestimmt werden. Nur soviel isi
sicher, dass sie einen Teil dér pontisci en Schichten durchbrochen hatten,
alsó jünger sind als dér Grossteil diese Schichten. Dér in die Basaltluffe
eingelagerte Schotter ist nach W
in ( ]g r .|-{g rma den sogenannter
Silberberg-Schotter, dér seiner Ansicht n^^ oberpontischen Ursprunges ist.
Damit kann alsó festgestellt werden, das; die Basalte oberpontischen Alters
sind (18).

Die Basalte des Steiris/h en Beckens brachen nach

Winkler-Hermaden (17) an de: Grenze zwischen Pontikum und
Levantikum (mittleres Pliozan).
Vöm dér Altersbeíj mrnun g dieser Vulkáné erhalten
Gesichtspunkt
nun die Basaltvulkane Tihanys dadurcl e ne grosse Bedeutung, dass aus-
j

schliesslich in ihren Tuffen gleichaltrige Fossi lien gefunden wurden.

Dér Zusammenhang zvj s c [, e n den Vulkánén
Tihanys und ihrer Raumt.^jopj^ Dér Basaltvulkanis-
mus Westungarns und Steiermarks falit
n dér rhodanischen Auffaltungs-
jt

phase Stíllé s zusammen. Die Basalterutj onen vvurden höchslwahrschein-

lich durch die mii diesen Faltungen e h-)ergehenden Bewegungen aus-
gelöst.
Bezüglich des Problems dér Zusam^p^gpgg zwischen dér Tektonik
dér Umgebung des Balaton-Sees und se ies Basaltvulkanismus soll auf
die einschlágigen Arbeiten von Hofmar n 7 j Böckh (2). Vitá- ( )

lis (16) und *L. Lóczy sen. (9) verwiese wer den, doch sind allé von
diesen Autoren vertretenen Auffassungen b au f den heutigen Tag Hy-
pothesen geblieben.
Soviel kann als bewiesen angesehen \ 2r den, dass die am Nordrand
des Balaton-Sees hinziehende, uralte tektonií^g Linie irgend einen Zu- t
 s

Die Vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany 561

sammenhang mit dem Vulkanismus auf dér Halbinsel Tihany besilzt. Be-
achtenswert isi ferner auch dér Umstand, dass die Erdbebenkarle Réthly '

über das Gebiet nördlich des Balaton-Sees (12) eine seismoleklonische

Llnie angibl, die in dér nach Nordweslen, gé-
Lángsachse dér Halbinsel
gén Balalonkisszlls ziehl. Wie L. Lóczy
nachwies (10). ist das
jun.
Tál des Evetes-Baches, das zwischen dér Halbinsel und dem Becken von
Balalonkisszlls senkrechl auf die leklonische Hauptlinie des Balaton-
Ufers ziehl, eine schöne transversale Bruchlinie. Die Basalte dér Halbinsel
Tihany brachen demnach an jener Slelle auf, an welcher sich die dem
Nordufer des Balalon-Sees enllangziehende leklonische Linie und die des
Evetes-Tales überkreuzen.
Was den teklonischen Aufbau dér Halbinsel selbst belrifft, so kann
zweifellos festgestelll werden, dass die ponlischen Ablagerungen fasl voll-
kommen horizonlal gelagerl sind und dass ihre Aufschlüsse keine Spuren
von Auffaltungen zeigen. Die Basalttuffe erscheinen zwar an einigen Stel-
len gefallet (Taf. XXXIV, Abb. 2), doch sind die unter ihnen liegenden
Tuffe nichl gefaltet, so dass alsó sie selbst ebenfalls nichl gefallet sein kön-
nen. Ihre diskordanle Lage entsprichl dér ursprünglichen Ablagerung, oder
stelll das Ergebnis ihrer ehemaligen gleitenden, stauenden Bewegung dar.

Bruchteklonik konnte ich auf dér Halbinsel Tihany nicht feststellen.

Tatsache ist aber, dass die Verbindungslinie zwischen dem Eruptions-
zentrum des Nyársas-Vulkans und dem des Óvár-Vulkans parallel zu dér
NW-SO ziehenden, zweifellos teklonischen Randlinie verláuft und mit dér
tektonischen Linie des erwáhnten Tales des Evetes-Baches genau zusam-
menfállt. d. h. mit dér tektonischen Linie Tihany-Balatonkisszlls.

3. Postvulkanische Tátigkeit.

Auf dér Halbinsel Tihany folgte dér Funktionsperiode dér Basaltvulkane

einer sehr lebhafte Thermenlátigkeit. Auffallend ist, dass sich dér überwiegen-
de Anteil dér Thermalquellen auf dér südöstlichen Hálfte dér Halbinsel be-
fand, wo überhaupt keine, beziehungsweise nur sehr wenig Basalte zu finden
sind. Besonders reich an Quellablagerungen ist das südlich des Bels-tó
liegende Gebiet (Taf. XXXI, Abb. 2 und Taf. XXXV, Abb. 2). Unter den
Autoren, die Beschreibungen über die Halbinsel Tihany gaben, beschaftig-
ten sich Beudant, Zepharovich, J. Böckh, I. Vitális und
L. Lóczy sen. auch mit diesen Quellablagerungen. Vitális bezeichnet
das Aranyház, des Csúcshegy, den hohlen Kegel
die Quellablagerungen
des Hármashegy und die geschichteten Bildungen des Nagynyereg (Abb.
6) als Ablagerungen von Geiser-áhnlichen Sprudel-, Springquellen, doch
nennt er sie nicht Geiser (16). L. Lóczy sen. (9) und nach ihm allé an-
dérén Autoren sprechen aber von den einstmaligen Quellén dér Halbinsel
schon ganz entschieden von Geisem und L. L ó c z y (9) vermeinte auf
den Felsen des Aranyház sogar noch die Spuren dér zurückfallenden
Wassertropfen zu sehen.
Dér unterste Teil des Materials dér Quellablagerungen auf Tihany
 —
562 A. Hoífer

besteht aus grauem oder gelbem, dünnschichtigem, mehr-weniger quarz-

háltigem Kaik. Nach oben zu gehl dieser Kaik allmáhlich in kaum, oder
überhaupt nicht geschichteten, porosén, wabigen, weiss, grau oder gelb
gefárblen quarzháltigen Kalktuff über, dessen Quarzgehall immer grösser
wird, so dass er háufig zu fást ganz kalkfreiem, in kleineren Partién sogar
reinem Hydroquarzit wird. Dieser Hydroquarzit ist in allén Fallen von
wabiger Struktur und ausgehöhlt. Die Wánde dér Wabenzellen und Höh-
lungen sind oft mit Chalcedon überzogen. Auch kleinere Teile dér kalki-
gen Quarzmasse können aus Chalcedon bestehen und mitunter sogar aus
gelbem Opal, dér aber nie in grösseren Mengen auftritt.
Deshalb muss alsó festgestellt werden, dass die Ablagerun-
gen dér einstmaligen Quellén dér Halbinsel Tihany
nicht Geysirite sind, wie dies in dér Literaturüber-
all zu lesen ist, sondern quarzháltiger Quellén kaik,
seltener reiner Kalktuff, oder reiner Hydroquarzit.
Die Annahme, dass die Quellén Tihanys Geiser waren, ist auf den
senkrechten, kanalartigen Schlot in den Quellablagerungen des Aranyház
(Taf. XXXIII, Abb. 1 und 2 und Taf. XXXIV, Abb. 1) und des Csúcshegy
zurückzuführen. Degegen, dass es sich dabei wirklich um Geiserschlote ge-
handelt habé, spricht dér Umstand, dass sie überwölbt sind (Taf. XXXIV,
Abb und dass an ihren Wanden die Spuren einer von untén her wir-
1)

kenden Korrosion, meist in Form von nach untén gerichteten Korrosions-

höhlungen zu sehen sind. Höhlungen mit ahnlich korrodierten Wanden,
dérén Achse aber nicht senkrecht steht, sind in den Quellablagerungen
dér Halbinsel an mehreren Stellen zu sehen (Taf. XXXV, Abb. 1). Auch
die als Spuren von Tropfen erscheinenden Eindrücke auf dér Oberfláche
dürften in Wahrheit keine Spuren zurückfallender Wassertropfen sein,
sondern nur die überall auf Hydroquarziten zu findenden Spuren dér ge-
wöhnlíchen Oberfláchenkorrosion.
Die Höhlungen in den Quellablagerungen dér
Halbinsel Tihany sind alsó keine Geiserschlote,
sondern das Ergebnis nachtráglicher Korrosion.
Die chemischeZusammensetzung des Quellwassers, das urspriinglich
hauptsachlich quarzháltigen Kaik, dann spáler kalkigen Quarzil ablagerle,
ánderte sich mit dér Zeit derart, dass seine Lösungskraft versiárki wurde.
Vielleicht wurde es an Kohlensaure reicher, wodurch es dann den Kaik
dér Quellablagerungen besser lösen konnte.
Die Quellablagerungen liegen mit wenigen Ausnahmen über dér 150
m Isohypse. Daraus dass die Tátigkeit dér Thermen un-
ergibt sich nun,
míttelbar nach dem Ausbruch dér Basalte am starksten war, alsó im niilt-
leren Pliozán (unteres Levantikum). Dass sie aber schon vor dem Basalt-
ausbruch eingesetz hatte, isi an dér Seeseite des Koloslorhegy zu sehen,
wo auch in dem unter dem Basaltluff liegenden pontischen Sand reichlich
Kalkplatten zu finden sind. Auf dem unter 150 m liegenden Niveau(130
135 m) finden wir nur auf dem Gebiel zwischen den beiden Teichen, so-
wie in dér Nöhe des Balaton-Ufers, hinler dem Biologischen Forschungs-
 Die Vulkanischen Rildungen dér Halbinsel Tihany 563

inslitut Hölie von ungefáhrt 108 in Quellablagerungen auf einer

in einer

dér Slufen dér das Ufer bildenden Verwerfung. Die Quellablagerungen

zwischen den beiden Reihen zeigen, dass die IThermaltáligkeit auf dér de-
nudierlen Oberfláche dér Halbinsel gégén das Ende des Pliozáns (oberes
Levanlikum) schon gering war, wáhrend dér Hydroquarzitfleck am Bala-
ton-Ufer dafür sprichl, dass sie aber auch nach dem, am Beginn (L. L ó-
c z y sen.), oder schon am Ende (3) des Pleistozáns erfolglen Einbruch
des Balaton-Beckens nich! vollslándig erlosch. Die Thermallaligkeit hiell
wahrscheinlich bis zr Ablagerung des jüngeren Eösses, alsó bis zr Riss-
Würm Interglacialzeit an.

Zusammenfassung.

1. Die Vulkáné Tihanys sind nach dér Art ihrer Tátigkeit Explosi-
ons-Vulkane, nach ihrer Gesteinsart klasmatische Vulkáné und nach ihrem
Aufbau Stratovulkane und Dialremen. Nach ihrer Form sind sie Aspile,
Tufftrichter und Tuffschlote auch ein Homo! (Óvár Vulkán) befindet sich
;

unter ihnen. Ihrer Entstehung nach sind sie polygen und monogen.
2. Dér Hauptausbruch dér Vulkáné falit auf Tihany in das Ende
des Pontikums. in die Zeit dér Ablagerung dér oberen Halfte des Conge-
ria bcilatonica — C. rhomboidea —
Niveaus. doch griff ihre Tátigkeit auch
auf das mitllere Pliozán über.
3. Dér Basaltvulkanismus setzte auf dér Halbinsel Tihany früher ein,
als am Nordufer des Balaton-Sees, da die Vulkáné Tihanys noch im pon*
tischen Meer, alsó auch submarin tatig waren.
4. Die Vulkáné Tihanys stellen abnehmenden
mit ihrem allmáhlich
Dynamismus nicht die letzten Ausklánge des Basaltvulkanismus in dér
Umgebung des Balaton-Sees dar, sondern sind ihre Randfazies mit abge-
schwáchfem Dynamismus.
5. Die Vulkáné Tihanys brachen an dér Kreuzungsslelle dér am
Nordufer des Balaton-Sees in dér Richtung NO-SW
ziehenden tektonischen
Lángslinie und dér von NVV nach SO gerichteten. queren tektonischen
Linie des Evetes-patak-Tales von Balatonkisszlls auf.
6. Die Vulkáné Tihanys sind mit den Basaltvulkanen am Nordufer
des Balaton-Sees, in dér Klemen Ungarischen Tiefebene, in Westungarn,
sowie im Steirischen Becken, gleichalt und ihr Aufbrechen steht in Zu-
sammenhang mit dér rhodanischen Rindenbewegung Stil les. Unter allén
diesen Vulkánén sind die von Tihany für die Altersbestimmung am wich-
tigsten, da bisher alléin im Klastikum von diesen Fossilien gefünden
werden konnten.
7. Die postvulkanischen Quellén dér Halbinsel Tihany waren keine
periodisch aufbrechenden Thermen oder Geiser, sondern einfache Quellén,
alsó kelne Springquellen. Die Aushöhlungen in ihren Ablagerungen sind
das Ergebnis sekundárer Lösungsprozesse.
8. Das Matéria! dér Quellablagerungen auf Tihan> ist nicht Geysirit,

sondern Quellenkalk, Quellenquarzit (Hydroquarzit), in den meisten Falién

aber kalkhaltiger Quellenquarzit, bezw. quarzháltiger Quellenkalk.
 —
564 A. Hoffer

9. Die Tátigkeit dér Thermen Tihanys setzte am Ende dér pontischen

Periode, noch vor den Basaltausbrüchen ein, erreichte ihr Maximum im
mittleren Pliozán, unmittelbar nach den Basaltausbrüchen, und 'endete
erst im Pleistozan.

SCHRIFTTUM.

1. Beudant, F. S. Voyage minéralogique et géologique en Hongrie. Tome

11. P. 497 — 502, 506, 509. Plán Vll. Fig. 7. Carte géologique des bords du lac Bala-
ton. Paris. 1822. — 2. Böckh, Johann. Die geologischen Verháltnisse des süd-
lichen Teiles des Bakony. Mitteilungen aus dem Jahrbuche dér kön. ung. Geol.
Anstalt. Bd. 111. Heft 1. P. 108 — 125. 1874. — 3. B u a, Béla. Neuere Probleme
1 1

dér Baitongegend. Geographisches Taschenbuch. 1943. Budapest (Nur ungarisch).

4. Ferenczi, Stephan. Geomorphologische Studien in dér südlichen Bucht
dér Kleinen Ungarischen Alföld . Földtani Közlöny (Geologische Mitteilungen) Bd.
L1V. P. 137 — 158. 1925. — 5. Halaváts, Gyula. Die Fauna dér pontischen
Schichten in dér Umgebung des Balatonsees. Resultate dér wissenachaítlichen Er-
forschung des Balatonsees. Bd. I. Teil 1. Palaentologischer Anhang IV. 1911. — 6.

Hoffer, Andreas. Diatremen und Explosionstufftrichter auf dér Halbinsel von Ti-
hany. Földtani Közlöny. LXX111 (1943). P. 232 — 241. — 7. H o 1 ma n n. Kari. Die
Basaltgesteine des südlichen Bakony. Mitteilungen aus dem Jahrbuche dér kön.
ung. Geologischen Anstalt. Bd. 111. Heft 4. 1879. — 8. J u d d, J. W. On the origin
oí Laké Balaton in Hungary. Geological Magaziné. New Series. Decade II. Vol. 111.

P. 5 — 15. 1876. — 9. v. Lóczy, Ludwigsen. Die geologischen Formationen

dér Balatongegend und ihre regionale Tektonik. Resultate dér wissensch. Erfor-
schung des Balatonsees. Bd. 1. Teil 1. Section 1. 1913. 10. v. L ó c z y, L u d- —
w g u n. Geotektonischer AuSbau des Balatonhochlandes in dér Umgebung von
i j

Balatonfüred. Jahresbericht dér kön. ung. Geologischen Anstalt íür 1916. Budapest.
1918. —
11. P a p p, F r a n z. Geologische Reambulation von Tihany. Arbeiten dér

1. Abteilung des Ungarischen Biologischen Forschungsinstitutes. Bd. IV. 1931. —

12. R é t h 1 y, A n t o n. Erdbeben in dér Umgebung des Balatonsees. Resultate dér
wissensch. Erforschung des Balatonsees. Bd. I. Teil 1. Geophysikalischer Anhang.
Sektion 3. 1912. — 13. S ü m e g h y, J o s e f. Geologische Beobachtungen über das
Gebiet zwischen dér Rábn (Raab) und Zala. Földtani Közlöny. Bd. Lili. P. 114—
120. 1924. — 14. S t ac h e, G u i d o. Basaltterrain am Plattensee. Verhandl. dér k.
k. Geologischen Reichsanstalt. Bd. XII. (1861—62). P. 145 — 148. — 15. v. Szá-
dé c z k y—K a r d o s s, Elemér.
rumpfungarlándischen Kleinen Geologie dér
Tieíebenen. Mitteilungen dér berg- und hüttenmánnischen Abteilung an dér kgl.
ung. Palatin-Joseph-Universitát für Technische- und Wirtschaftswissenschaíten. Bd.
X. Teil 2. 1938. 16. V á s, S —
e p h a n. Die Basalte dér Balatongegend. Re-
i t 1 i t

sultate dér wissensch. Erforschung des Balatonsees. Bd. 1. Teil 1. Geolog. Anhang.
1911. 17. — W
n k e r, Artúr. Dér jungtertiáre Vulkanismus im steirischen Bek-
i 1

ken. Zeitschrift für Vulkanologie. Bd. XI. P. 1 — 32. 1927 — 28. — 18. Win kiér
Hermádén, Artúr. Geologischer Führer durch das Tertiár- und Vulkanland
des steirischen Becken. Sammlung geologischer Führer. Bd. 36. Berlin 1939. — 19.

v. Zepharovich, R. Die Halbinsel Tihany im Plattensee und die náchste Um-

gebung von Füred. Sitzungsberichte dér kais. Akademie dér Wissenschaflen. Bd.
XIX. Heft 2. Jahrgang 1856. P. 339-373.
 565

DIE HYÁNEN-SCHICHTE DÉR SELIM-HÖHLE BEI BÁNHIDA

IN UNGARN.

Von /. v. Gaál.

In den Geologischen Milleilungen, Földtani Közlöny, Bd. 69. Heft

10 — 12, erschien ein Artikel von Maria Motll unter dem Titel„Gab
es ein Aurignacien-Interstadial in Ungarn ?", welchen ich nicht ohne ei-
nige Bemerkungen hinzuzufügen übergehen kann. Ausserdem erachle 1

ich es für nötig, dass die heute in ausserordentlichem Masse divergieren-

den Meinungen und Auffassungen über das Diluvium wenigstens in ein-
zelnen Punkten zu einer gewissen Übereinstimmung gebracht werden.
Schliesslich finde ich es auch noch wichtig, über meine Ausgrabungen
in dér Selim-Höhle wáhrend dér Jahre 1934—38 mindestens eine kurze
Übersicht zu gébén, da das Erscheinen dér Monographie über die Höhle
unter den gegenwártig herrschenden Verháltnissen eine gewisse Verzöge-
rung erleiden kann.
Meiner Ansichl nach wáre in erster Linie eine einheilliche Einslel-
lung, bezw. eine entsprechende Werlung des Diluviums, oder Pleistocáns
sehr notwendig. Die Benennung „Quartár im engeren Sinne des Wortes
“

ist meiner Meinung nach vollkommen unhaltbar, und zwar nicht nur des-

halb, weil auch keine dér Bezeichnungen vöm Primer bis zum Terliár
ihre Slelie behaupten kann, da das „Primer" vöm erslen Zeitabschnilt dér
Geschichte unseres Planeten viel zu weil entfernt liegt und dadurch jede
weitere Aufzáhlung in demselben Sinne falsch ist, sondern auch des- —
halb, weil im Falle dér Aufrechterhaltung dérBenennung „Quartár" die-
sem kleinen geologischen Zeitabschnilt dér Rang eines Zeitalters verliehen
wird, welcher ihm aber unter keinen Umstánden gebührt.
Diese Frage habé ich übrigens in einem eigenen Artikel (16) aus-
führlich erörtert, so dass hier die nachstehende Tabelle wohl genügen
dürfte. ,

Neuzeit (Kainozoikum)

Paleogen Mesogen Neogen

(Ungef. 30 Mill. Jahre) (Ungef. 30 Mill. Jahre) (Ungef. 5 Mill. Jahre)

Paleocán Eocán Oligocán Miocán Piiocán Pantocán

(Quartár)
(Ungef. 1 Mill. Jahre)

Pleistocán Holocán

Aus dieser Tabelle geht alsó hervor, dass das ganze „Quartár", d.
h. Pleistocán und Holocán zusarnmen, kaum soviel ausmacht, wie eine

1
Dér spater, im Jahre 1942 erschienene Artikel M. M o Is „Das Aurig- 1 1

nacien inUngarn" (20) enthált ín jeder Beziehung dasselbe wie dér Aufsatz aus
dem Jahre 1939 (19)
566 I. Gaál

einzige Stufe des Pliocáns und daher weit davon enlfernt isi, mitdergan-
zen Neuzeit (inclusive Pliocán) welteifern zu können.
Anstelle von „Quarlár" schlug ich, —
da die Bezeichnung Pleislo-
cán schon in einem anderen Sinne Verwendung fand, —
die Benennung
„Pantocán“ vor.
Da wir gerade bei dér Kritik dér Bezeichnungen sind, muss ich ge-
stehen, dass ich es durchaus nicht fiir richtig erachte, wenn mán beson-
sonders in dér letzten Zeit in ugarischen Fachkreisen den Ausdruck „Eis-
zeit“ im Sinne des Diluviums gebraucht.
Diese Bezeichnung, die in Deutschland allgemein und ziemlich ent-
sprechend verwendel wird, findet weder bei uns, noch in dér Weltlitera-
tur ihre Begründung, da wir ja nicht vergessen dürfen, dass es auch in
anderen Abschnitten dér Erdgeschichte Vereisungen gab. Mán müsste alsó
die diluviale Eiszeit mit einem eigenen Attribut versehen, oder wenigstens
mit einer Indexzahl.
Ferner darf auch nicht dér Umstand vernachlássigt werden, dass die
„Eiszeit” als geologischeZeitbestimmung bei Laien leichl als eine Epoche
aufgefasst werden könnte, wáhrend welcher unser ganzer Plánét vereist
war. (Wozu neue, nur irreführende Ausdrücke schaffen, verursachen doch
die schon vorliegenden oft genug Verdruss?) Last bút nt lcast, heute
wissen wir, dass die wáhrend des ungef. 1,000.000 Jahre dauernden Dilu-
viums in Európa und Amerika nachzuweisenden „vereisten Jahrtausende”
insgesaml nur 105.000 Jahre andauerten, alsó nur ein Zehntel desgesam-
ten Diluviums ausmachen. Sie sind zwar ausserordentlich charakteristisch,
doch würde die Bezeichnung „Eiszeit” ein „pars pro toto” bedeulen.
Endlich führt es zu überflüssigen Verwirrungen, wenn wir neben
dem Ausdruck „Eiszeit” für das ganze Diluvium, die einzelnen vereisten
Abschnitte, wie „Günz”, „Mindéi”, „Riss”, „Würm”, usw. ebenfalls mit den
Namen „Eiszeilen” belegen.
ist daher angezeigt, einfach und klar Diluvium, oder
Est Pleistocán
zu schreiben 2 und die vereisten Jahrlausende als Vereisungen oder Eis-
zeiten zu bezeichnen. Damit soll alsó zum Ausdruck gebrachl werden,
dass das Diluvium nicht eine totálé Vereisung des Erdballes bedeutet und
—
dass die einzelnen Vereisungen nur ein 5 11.000 Jahre dauerndes Polar-
klima in Gebieten bedeuten, die heute ein viel miideres Kiima besitzen.
Weiters könnte mán auch
über eine etwaige Gliederung des Dilu-
viums in zwei, drei oder vielleicht sogar vier Horizonté sprechen, was
a’ber an dieser Stelle weniger wichtig erscheint. Übrigens kann eine gut
begründete Gliederung solange wohl kaum gelingen, bis die Astronomen
und Paláontologen die Einzelheiten im Ablauf des Diluviums nicht ein-
gehendst klargelegt habén.
Meinerseits finde ich zwar schon heute die allgemein angenommene

2
Die letztere Bezeichnung vermeide ich deshalb, weil sie gekünstelt ist und
ausserdem auch noch in zwei verschiedenen Pormen (Pleistozán und Plislozán)
angewendet wird.
 :

Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhidn in Ungarn 567

dreigliedrige Einteilung llieorelisch durchführbar,muss aber geslehen, dass

ich mich in dér Praxis in Ungarn nur in den Schichten des oberen Dilu-
viums orienlieren kann, wálirend ich alles übrige ins „áltere" oder „altesle“
Diluvium verweise.
Leider sind wir aber heute noch nichl 30 weit, die sowohl aslrono-
misch, als auch slraligraphisch und paláonlologisch begründelen glazialen
und inlerglazialen Abschnilte, sowie die zwischen den Dublellen, bezw.
Tripletlen liegenden Inlerstadialen unzweifelhafl idenlifizieren und ausser-
detn mit dem Altér dér einzelnen Paláolith-Kulluren in Einklang bringen
zu können.
Wenn
wir zeigen wollen, welche Unsicherheit und welches Chaos
in dieser Beziehung herrscht, so genügt es vollauf, wenn wir aufdieAuf-
fassungen und die Tabellen dér hervorragendsten Diluviumsforsclier ver-
weisen. Wollte mán z. B. die von Boule, Bayer, Wiegers, Gro-
mov, Penck, Soergel, Eberl, Breuil und Obermaier gege-
benen Einteilungen in einer vergleichenden Tabelle vorführen, so ware
dies wahrhaflig eine sehr komplizierle Aufgabe.
Ich wiederhole jedoch. dass jede Gruppierung und Zusammenfas-
sung nur eine Frage zweiten Ranges darslellt, die das Wesen des gan*
zen Problems überhaupl nichl berührl, Viel wichliger ist est, wenn die
fossilen Überreste, Versteinerungen,usw. einer Schichle vöm Standpur.kt
des Urklimas beslimmt und gewerlel werden. Deshalb erscheinl es
richtig
als unerlásslich, endlich einmal grundlegend festzuslellen, welche Pflan-
zen- und Tierarlen für das warme, gemássigle, kühle, bezw. polare Kiima
charakteristisch sind, da auf diesem Gebiete leider eine unglaubliche Will-
kür oder Unkenntnis gefunden werden kann.
Bevor wir jedoch auf einige Details dieser Frage eingehen, muss ich
auf die eigenartige Deutung dér Rolle dér diluvielen Fauna hinweisen,
dérén bekanntester Fürsprecher neben N e h r n g und seinen Fachkolle-
i

gen in Deutschland auch Josef Bayer war, In Ungarn wird diese

Auffassung ausser von Kormos besonders von Frau G y r f f y M.
Mo t verlreten. die in einer ihrer in ungarischer Sprache erschienenen
t I

Mitteilung (2, p. 79) folgendes schreibt

„Meiner Ansicht nach kann mán in Ungarn die einzelnen Etappen
dér pleistocánen Vereisung weder aus dér glazialen, noch inlerglazialen
Faunen-Abwechslung erwarten, bezw. bestimmen, da ein solcher Wechsel
von kálién warmen— —
kelten Tiergesellschafflen in Ungarn worauf —
ich schon öfters hingewiesen habé —
nicht nachweisbar ist (! ?), sondern
daraus, dass wir erforschen, wie sich die Tiergruppen mit Elephas mer l-
dioncilis-Trogontherii, Coelodonia etruscus-Mercki, Equus stenonis-mosbci-
ganzen Charakteristikum
chensis, Ursus etruscus-Deningeri, u. a. in ihrem
von Stufe zu Stufe veránderten und endlich in dér Mammut-, Lemmirig-
und Schheehuhn-Fauna kulminierten. Meiner bescheidenen Ansicht hach
verrát diese natürliche EntWicklungsreihe mehr und ergibt eine bessere
Klimakurve, als viele andere auslandische, auf nicht biologisc’her Basis
ruhende Theorien und diesen angemessene künstliche Faunen-Reihenfob
 :

568 I Gaál

gen.“ (! ?) Damil wir auch weiterhin nicht im Zweifel bleiben, dass Frau
M. Gyrffy — Mottl in die Reihe dér Monoglazialisten gehört, schreibt
sie weiter
„Die Homogenilát und Soliditát dér Ungarischen paláontologischen
und Höhlenforschung unlerstülzt in hohem Masse die Tatsache, dass bis
jelzi sich kein ungarischer Höhlenforscher und Paláontologe fand, dér mit

innerer Überzeugung sich zum Polyglazialismus bekannt halté."

Wie weit diese Behauptungen und Ausführungen zutreffen, werden
wir am klarslen aus dér Besprechung dér Überresle ersehen, die aus dér
Schichtenreihe dér Selim-Höhle, besonders aus dér Hyánen-Schichte
starnmen.
Es sei mir geslattet, von den Ergebnissen meiner Ausgrabungen in

dér Selim-Höhle, über die ich bisher bloss einige Vorberichte in ungari-
scher Sprache veröffentlichle, folgende Resuilate anzuführen :

Die 10 — 12 5 m
máchlige diluviale Schichtenreihe dér Höhle zeigt
fünf voneinander mit absoluter Sicherheit zu unterscheidende Horizonté.
Eine eingehende Untersuchung gestattete in einigen dieser Schichlengrup-
pen mehrere Bánke nachzuweisen. Da es sich hier um die Ausfüllung
einer Höhle handelt, braucht nicht weiter betont zu werden, dass bezüg-
lich dér Ungestörtheit dér Schichtenreihe oder ihrer zeillichen Aufeinander-
folge kein Zweifel möglich ist. Das Profil des in einer Lángé von 45 m
ausgegrabenen Höhlenteiles ist in seinen Hauptzügen einheitlich.
Zuunterst ist auf dem Felsboden gelbgrauer Tón- Komplex abgelagert,
dessen Altér von Hillebrand auf Grund dér in ihm gefundenen cha-
rakteristischen Steinwerkzeuge als zweifellos dem Mouslerien gehörig be-
stimmt wurde.
Den zweiten Horizont stellt eine Ablagerung aus Flusswasser dar,
und zwar handelt es sich dabei um grauen Quarzsand, dér auffallend
locker ist. Auch hier liess es sich leicht bestimmen, dass es sich bei die-
sem Sand nicht um das Sediment eines einzigen Hochwassers handelt,
was wohl am klarslen dadurch bewiesen werden konnte, dass ich an ei-
ner Stel le dér Ablagerung auf einen Feuerherd sliess. (Hillebrand be-
richtet aus dér Kiskevélyer-Höhle über einen áhnlichen Fali.) Die hier ge-
sammellen Holzkohlenresle wurden seinerzeit von F. Hollendonner
als Reste von Pinus montana erkannt. Diese Bestimmung wird durch einen
Stockzahn und durch Geweihbruchstücke von Rangifer arcticus in dem
Sinne bekráftigt, da beide Arién auf ein kaltes Kiima hinweisen. Das ein-
zige Sleinwerkzeug, das in dieser Schichte gefunden wurde, ist zwar nicht
charakterislisch, doch stimml das zu seiner Herstellung verwendele Maté-
riái, sowie seine Bearbeilung selbst mit den aus dem Moustérien bekunn-

ten Verháltnissen überein.

Dér dritte Horizont lieferte besonders im II. Saal eine Menge von
Sáugetierknochen (Abb. 1). Zu Beginn dér Ausgrabungen waren die Kno-
chen dér Hyáne (Hyaena crocuta var spelaea Go 1 d f.) sehr háufig, wes-
halb dieser mürbe, dunkelbraune Tón den Namen Hyánen-Schichte erhielt.
Da ich im weiteren über diesen Horizont noch berichten werde, soll hier
 Die Hyanen-Schichte dér Selim-Höhle bei tíánhidn in Ungarn 569

nur soviel vorweggenommen werden, dass derselbe von seinem Liegenden

in jeder Beziehung scharf abweicht. vöm Löss-Hangenden aber nur in dér
Farbe. Seine Máchtigkeil schwankt zwischen 0.2 — 4 4 m. In diesem Tón
fand ich nun zwei FeuerstáUen, jedoch keine bezeichnenden Steingerále.
Dér zeillich náchsle, alsó vierte Horizont bestehl aus Löss mii einer
durchschnittlichen Máchtigkeil von 1.6 m. Zu Beginn meiner Ausgrabun-
gen fasste ich den auf die Hyanen-Schichte als eine abgelagerlen Löss
einheitliche Schichle auf es stellte sich jedoch
;
bald heraus, dass in sei-

ner unteren Hálfle (ungef. 0.3 1.0 m dick) eine —

ganz andere Fauna vor-
herrschl als in dér oberen. Spater erwies es sich dann, dass dieser Löss-
Horizont sich im hinterslen Abschnitt dér Höhle in zwei Schichten spaltet
welche sich voneinander auch pelrographisch trennen. Als wichtigsle Tal-
sache sollhervorgehoben werden, dass, wahrend dér untere Löss-Ho-
hier
rizont, alsó die jelzi schon abzusondernde 4. Schichle (Abb. 2), im Gros-
sen und Ganzén die Sáugelierarten dér Hyanen-Schichte enthált und aus
ihr auch die charakterislische Solulreen-Lanzenspilze zum Vorschein kam,

im hóhérén Horizont, bezw. in dér 5. Schichle Rangifer arcticus und das

Schneehuhn, sowie auch andere kálteangespassle und -liebende Tierarten
neben den Werkzeugen dér Magdalénien-Kultur vorherrschen.
Ausserdem sei noch bemerkl, dass in dér Hyanen-Schichte eine lin-
senartige Löss Zwischenlagerung beobachtet wurde. ein Umsland, dér den
engen Zusammenhang zwischen dér 3. und 4. Schichte noch besonders
unterstreicht.
Im Hangenden des oberen Löss-Horizontes fand ich eine durch-
schnittlich 1.5 m máchtige alluviale (jetzlzeitliche) Bildung, aus welcher
Geráte des Neolithikums. sowie auch dér Kupferzeit, dér Hallstátter Kultur
und schliesslich solche des XIII — XIV. Jahrhunderts ans Tageslicht kamen.
*

lm Laufe dér Detaillierung dieser Schichtenreihe dér Selim-Höhle

erweckt die Hyanen-Schichte unsere Aufmerksamkeit von mehreren Ge*
sichtspunkten. In erster Linie ist ihre Sáugetierwelt auffallend, und zwar
nicht so sehr wegen dér ArtenzahI, als wegen dér Háufigkeit dér tierischen
Uberreste. Die beiden grossen, sowieauch die übrigen kleinen Feuerstellen
beweisen, dass dér Mensch seinerzeit ein stándiger Bevvohner dér Höhle
war. Die meisten Knochen (viele hunderte I) fanden sich in unmiltelbarer
Náhe dér Feuerstellen. Von den Sáugetierarten sollen vorláufig nur föl*
gende angeführt werden :

Hyaena crocuta var. spelaea G o 1 d f. (sehr háufig), Meles meles L.

3
f. aurignacicumi Canis lupus L. f. aurign. (háufig), Ursus spelaesu R c-
s en m. (sehr háufig), Felis leo L. f. aurign., Alces machlis 0 g. f. aurign. f

Cervus canadensis asiaticus Lyd., Bison priscus B b., Équus sp. (ferus f. 1

aurign.) (háufig), Elephas sp. (trogontherii-primigenius ?), Castor fiber L. f.

aurign. Die übrigen Arten, die aber dfen Charakter dér hier angeführtert

3
Bezugnehmend auf diese Art und Weise dér Beiiennurig sei es mir gestal-
tel auf meinen — diese Frage behandelnden — Artikel ( 18) zu verweisen,
570 I. Gaál

Serie nicht beeinflussen, werden nach dér vollstándigen Aufarbeitung des

Materials im Rahmen dér geplanten Monographie über die Selim-Höhle
veröffentlicht werden.
Die Reihe dér organischen Reste wird auf eine höchst interessante
Weise durch den Fund eines kleinfingerdicken, 10 cm lángén Stückes
eines Zweiges ergánzt, das in einer Tiefe von 3.5 m unter dér Oberfláche
— von dér náchsten Feuerstelle weit entfernt —
endeckt wurde es weist ;

keinerlei Brandspuren auf, obwohl an den Feuerstellen zahllose Mengen

von Holzkohlenresten gefunden werden konnten.
Wie schon erwáhnt wurde, stiess ich in dér Hyanen-Schichte
auf keinerlei Steinwerkzeuge, mit Ausnahme einiger sehr unbedeutender
Absplisse von Feuersteinen ein ausserordentlich auffallender Umstand, da
;

sowohl die Feuerherde, als aus die ausgegrabenen, verstreuten Tierknochen

dafür sprechen, dass die Selim-Höhle vielleicht wáhrend des gan-
zen „Hyánen-Zeitabschnittes" standig bewohnt war. Dieser auffallende Man-
gel an Steinwerkzeugen, dessen Ursache zu erforschen dér Mühe wert
wáre, kann durch den Fund von 12 Zahnklingen kaum wettgemacht wer-
den, und zwar umso weniger, als solche Kiingen auch in dér Moustérien-
Schichte dér Höhle vorkamen und in anderen Höhlen ebenfalls Anwen-
dung gefunden hatten, solange dér Höhlenbár lebte. Das Altér dér Hyá-
nen-Schichte dér Selim-Höhle muss deshalb alléin auf Grund dér organi-
schen Reste, bezw. seiner stratigraphischen Lage beslimmt werden.
Diese Aufgabe bietet nun keine weiteren Schwierigkeiten, da die
Holzkohlenreste dér Hyanen-Schichte für sich alléin schon genügend An-
haltspunkte gébén die straligraphische Lage aber schliesst jede Fehlbe-
;

8timmung aus. Ich erwáhnte schon weiter oben, das die Holzkohlenreste
aus dem Liegenden von Hollendonner als „Pinus montana" er-
kannl wurden. Dieser Umstand und ferner die Tatsache. dass ein Slock-
zahn, sowie mehrere Geweihbruckstücke von Rangifer arcticus gefunden
wurden, genügen vollkommen, die graue Sandschichte als eine Bildung
eines Vereisungsabschnittes zu deuten. Da aber unter dem Sand eine zwei-
fellos dér Moustérien-Kultur angthörende Schichte liegt, wird es offensicht-
lich, dass diese als „warmes" Mouslérien aufgefasst werden muss, dér
Sand aber als „kalles“ Moustérien. 4
Das Liegende dér Hyanen-Schichte muss alsó als Spát-Moustérien
betrachtet werden. Auch in Bezug auf das Altér des Hangenden bestehen
keine weiteren Schwierigkeiten. Die Tierarten dér 4. Schichte stimmen zwar
mit denen dér Hyanen-Schichte überein, nur kommt die Hyane selbst el*
was seltener vor doch beweisen die Tatsachen, dass diese Schichte aus
;

charakteristischem gelbem Löss gebildet wird und dass in ihr die Spitze
eines Lorbeerblattes gefunden wurde, eindeutig, dass das Hangende dem
Solutréen-Kulturabschnitt angehörl. Auch dér Umstand, dass die 4. Schichte
im I. Saal dér Höhle petrographisch nicht von dér 5., ebenfalls aus Löss

4
Diese Schichtengruppe wird hier nur „per apices" berührt, da ich mich
mit dieser Frage schon in einem anderen Ariikét ( 10 ) ausíührlicher befasst habé,
 !

Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 571

gebildelen Schichle abgesondert werden kann, schliessl jeden Irrlum aus.

In dieser 5. Schichlekonnte ich neben den háufig vorkommenden Polar-
arlen auch sehr viele Steinwerkzeuge dér Magdalénien-Kullur sammeln.
Dadurch ergibl sich alsó die Tatsache, dass die Hyánen-Schichte zwischen
das Ober-Mouslérien und das Millel-Solulréen einzureihen ist.
Weilers könnle hier auch noch die Frage besprochen werden, mit
welchem Horizont des Aurignaciens oder Solutréens die Hyánen-Schichte
dér Selim-Höhle identifiziert werden muss ? (Dér Ausdruck Horizont wird
in erster Linie als stratigraphische Bezeichnung angewendet.) Dabei muss

ich wiederholt darauf hinweisen. dass die Fauna dér Hyánen-Schichte mit
dér dér 4. Schichte in einem engen Zusammenhang steht und auch pelro-
graphisch nicht stark abweicht. lm Gegensatz dazu ist sie aber vöm Lie-
genden durch eine sehr bedeutende Lücke getrennt. Daraus ergibl es sich
nun, dass die Hyánen-Schichte in den oberen (oder obersten ?) Horizont
des Aurignaciens, oder aber in den untersten Horizont des Solutréens ein-
zureihen ist. Verstehe ich die heutige Auffassung dér ungarischen Fach-
leute recht, so das obere Aurignacien gleichbedeutend mit dem Proto-
ist

solutréen Hillebrands. Auf diese ganze Frage gehe ich hier nur des-
halb ein, da die ungarische Fachlileratur nicht immer, die auslándische
aber noch viel weniger ein klares und verstándliches Bild darüber gibt,
wie das gegenseitige Verháltnis zwischen dem Spát- Aurignacien und dem
Protosolutréen zu bewerten ist, und da anderseits die in den ungarischen
Höhlen gefundenen Steinwerkzeuge anscheinend háufiger den aus dem
Solutréen bekannten Typen enlsprechen, als denen des Aurignaciens.
Gerade ist es nun des Kiima dieses diluvialen Abschnittes, wel-
hier
ches eingehender und entschiedener aufgeklárt werden kann. Bevor aber
darauf eingegangen werden soll, muss eine kurze Schilderung unserer
heutigen Kenntnisse iiber die klimatischen Schwankungen wáhrend dér
Eiszeit vorausgeschickt werden. Dies erscheint umso notwendiger, als in
dér Auffassung dér verschiedenen Forscher über die Beurteilung dér kli.

matischen Verháltnisse dér Eiszeit noch immer tiefgreifende Gegensátze

bestehen.
Aus dem eingangs Besprochenen geht hervor, dass sich M. G y r f f y

—M o 1 1 1 Standpunkt dér Lehre von einer einmali-

entschieden auf den
gen (?), oder vielleicht eher einheitlichen (?) Vereisung stellt, was natür-
lich Auffassungssache ist. Dagegen muss ich aber entschieden Einspruch
erheben, dass sie den Monoglazialismus als die alléin seligmachende
Lehre hinstellt und die Behauptung riskiert, „dass sich bis dato solche un-
garische Höhlenforscher und Paláontologen nicht fanden, die aus innerer
Uberzeugung (! ?) sich zum Polyglazialismus bekannt hátten". Dieser Be-
hauptung gegenüber steht die Tatsache, dass sich in Ungarn niemand aus-
ser M. G y ö r f f y— M o 1, T. Kormos und 0. Kadic zum Mono-
1 1

glazialismus bekannt hat und bekenni

So betonten, bezw. bekannten sich K. v. P a p p und E. v. C h o I-
n o k y in ihrem Vortrágen, E. Hillebrand, A. Tasnédi Ku-
ba cs ka und L. v. Bogsch anlásslich ihrer Höhlenforschungen und
 M —
572 I. GqúI

paláontologischen Studien, sowie B. Bulla,

und E. S c h e r f
v. A. Kéz
bei ihren Löss-, Terrassen-, resp. immer wieder zu
Bodenuntersuchungen
dem Standpunkt dér Annahe wiederholter Vereisungen. Meine eigene An-
sicht wage ich kaum zu erwáhnen, obwohl ich seit 1923 denselben Stand-
punkt schon des öfteren schriítlich vertreten habé, da M. G y r f f y
Mo t meine Mitteilungen in dér Regei zu ignorieren scheint. Diese auf-
1 1

fallende Behandlung werde ich, wenigstens vorláufig damit vergelten, dass

Aufmerksamkeit verfolge.
ich ihre Aufsátze mit gesteigerter
Kehren wir nun zr Schichtenreihe dér Selim-Höhle bei Bánhida
zurück, so muss ich von Neuem darauf hinweisen, dass das Liegende dér
Hyánen-Schichte vöm stratigraphisch -geologischen und paláontologischen
Standpunkt nur als eine Bildung betrachtet werden kann, die einem Ver-
eisungsabschnitt entspricht. Dafür sprechen 1. die Tatsache, dass sie eine
terrassenartige Ablagerung darstellt, 2. das Vorkommen von Pinus montana
und 3. die Funde dér Rangifer
arcticus- Reste. lm vorliegenden Artikel ist
es wohl überflüssig noch weitere Beispiele dafür anzuführen, alsó gleich-
sam Stimmen dafür zu sammeln, dass ungarische, polnische, deutsche
und französische Forscher den zweiten Teil des Moustériens gleicherweise
als klimatisch kait bezeichnen.
Nun verblüffender Schachzug. Als unerschütterlicher
folgt aber ein
Vertreterin dér Lehre von einer einheitlichen Vereisung bleibt M. Györffy
— Mo nichts anderes übrig, als allé auf das Moustérien folgenden Pe-
t 1 1

rioden (vöm Früh-Aurignacien bis zum Spát-Solulréen) in eine „Hochgla-

ziale" Unterstufe zusammenzupressen. Náher auf die einzelnen Detailfra-
gen einzugehen, dürfte sich wohl erübrigen ich möchte nur noch M. ;

Gyrffy o —
s Aufmerksamkeit auf die Tatsache lenken, dass nach
t t I

den Ergebnissen, welche die Untersuchungen in dér Selim-Höhle ergaben,

überhaupt kein einziger Umstand übrig bleibt, dér dafür sprechen würde,
dass vöm Ende des Moustériens bis zum Anfang des Magdaleniens ein
rauhes Kiima geherrscht habén würde. In dér Selim-Höhle sind námlich
selbsl im Solutréen-Löss noch Reste von Hyánen und Laubbáumen zu
finden, alsó Zeugen eines viel milderen Klimas. Dass nun dieser Solutréen-
Horizont nicht den Beginn des Solutréens darstellt, sondern viel eher einen
spáleren Abschnitt, das geht auch aus dem engen Zusammenhang mit dem
Hangenden (Magdalénien) hervor. Die Solutréen-Schichte kann alsó,
auch wenn sie aus Löss besteht, nicht in eine Periode gestellt werden,
wie z. B. die Sandschichte mit Piiius montana, oder dér Magdalénien-
Löss mit Ren und Lemming. Mii anderen Worlen vöm Ende des Spát- :

Moustérien bis zum Miltel-Solutréen, gab es in Karpatenbecken kein sub-

arktisches Kiima. Dies bedeutet aber auch so viel, dass es in Ungarn
zwischen zwei Vereisungen zweifellos lángere Zeit
anhaltende, mehr-minder milde Periode n gab und infolgen-
dessen die Bezeichnung „Hochglazial" keineswegs zutrifft.
Nur so nebenbei soll noch bemerkt werden, dass die Zirkustáler dér
Alpen, die Moránen Mitlel- und Norddeulschlands (G ö t z i n ge r), die Fluss-
terrassen dér Donau und ihrer Nebenflüsse (K é /.), die Bodenbeschaffen-
 r

Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 573

heit in dér ungarischen Tiefebene (S c h e r f) und schliesslich auch die

Lössbiidungen (Bulla) auf Grund ihrer Erforschung als die Zeugen min-
deslenS zweier, aber wahrscheinlich noch mehrerer „Eisperioden" vor uns
stehen. Dass diese Beweise nichl paláonlologischer Nalur sind, selzl ihre
Beweiskrafl nichl im mindesten herab. Demgegenüber vergessen wir nichl,
dass die Schichlenreihe dér Selim-Höhle auch paláontologische Beweise fü
wenigslens zwei vereiste Perioden lieferl. auch die schon
Gleichzeitig wird
früher aufgeslellle, ellerdings von B a y e r-M o t 1 Behauptung
1 beslrillene

bekráfligt, nach welcher die einzelnen Arién dér organischen Welt wáhrend
des Diluviums hin- und hergeschoben wurden, bezw. verschwanden und
wieder auftauchten. Was natürlich nur für solche Arten, bezw. Gruppén
zutrifft, dérén Lebensweise eine derartige Verschiebung erforderte und auch

ermöglichfe.
Aus dér Schichlenreihe dér Selim-Höhle kann zwanglos erkannl wer-
den, dass die Vereisung des Spal-Moustériens jáh abbrach und das Kiima
milder wurde Dies wird auch von M. G y r f f y Mól ti nichl bestrit-
ten, doch betont sie. dass die Milderung nur geringfügig und von kurzer
Dauer war. Nach ihrer Auffassung war alsó die Unlerbrechung nur so
unbedeutend (Interstadial !), dass die Annahme einer einheillichen Eiszeit
auch weiteihin aufrecht erhalten werden kann.
Wenn wir uns nun mit dér Frage dér zeillichen Dauer dieser Un-
terbrechung befessen und vorláufig auf dem Standpunkt dér geologischen
Zeitrechnung bleiben, so können wir sie kaum als verschwindend oder
unbedeutend bezeichnen, gleichgiltig ob wir sie Interstadial oder Inter-
glazial nennen. In dér Selim-Höhle wird nun auch stratigraphisch bestá-
tigt, dess nach dem Spát-Moustérien noch lángere Zeit verging, bis sich
die dem Quarzsand auflagernde braune Tonschichte merklich zu bilden
begann (hauptsáchlich durch den Wind zusammengetragen). Es ist dies
klar, weil die Hyánen-Schichte infoige ihres engen Zusammenhanges mit
dem Solutréen-Löss nicht altér sein kann als das Protosolutréen oder die
obere Hálfte des Aurignaciens. Dass das untere und mittlere Aurignacien
nicht vorhanden ist, d. h. weder im Quarzsand noch in dér Hyánen-
Schichte gesucht werden kann, bedarf —
meines Erachtens keines wei- —
teren Beweises. In dér Tat schoben sich in dér Selim-Höhle zwischen
die beiden glazialen Perioden die Zeitabschnitte des unteren, mittleren und
oberen Aurignaciens ein, bezw. die des Protosolutréens, sowie des Solut-
réens. Dass diese Zeitabschnitte mit dem Masstabe dér relativen Zeitrech-
nung gemessen, als nicht besonders kurz bezeichnet werden können, wird
auf paláonlologischer Grundlage noch wahrscheinlicher.
Tatsache ist, dass die Hyánen-Schichte auffallend viele Flóra- und
Faunaüberreste enthált, alsó ein organisches Leben, das sich nicht von
heute auf morgen entwickeln konnte. Die Unterbrechung zwischen den
beiden Vereisungen wird durch den Umstand am deullichsten und auf-
fallendsten, dass ihre Flóra und Fauna von dér dér glazialen Periode
grundlegend verschieden ist.
Betrachfen wir den Charakter dér Pflanzenwelt, so wird diese Tat-
574 1. Gaál

sache von Pinus montana aus dem kelten Moustérien

sofort klar. Anstelle
treten in dér Hyánen-Schichte überwiegend Laubbáume und mitunter viel-
leicht auch Pinus silvestris auf. An dieser Stelle muss ich abermals auf
das kleinfingerdicke, 10 cm lángé Aslbruchstück verweisen. Da solche
Funde áusserst selten sind, ersuchte ich sofort meinen Freund Franz
Hollendonner die Holzart zu bestimmen, was auch mit dér bei
Hollendonner zu erwartenden Gründlichkeit und Pünktlichkeit er-
íolgle. Hollendonner teilte mir mit, dass es sich um ein Bruchstück

von Sorbus torminalis handelt. Diese Aussage wiederholte Hollendon-

ner im Jahre 1935 in einer Fachsitzung dér ungarischen Gesellschaft für
Höhlenforschung, wo ich damals einen Vortrag über die Selim-Höhle
hielt. Auf einige bei dieser Gelegenheit lautwerdende Zweifel erklárte nám-

lich Hollendonner entschieden und ganz eingehend, dass er allé

Gewebe des Ástchens grndlich und bequem untersuchen konnte und des-
halb für die Richtigkeit seiner Bestimmung bürge.
Diese eingehenden
sind deshalb wichtig, weil M.
Erörterungen
Mo 1 ihrem Artikel „Gab es ein Aurignacien 7" einerseits die Um-
1 1 in :

stánde dér Determination des Sorbus torminalis-Bruchslückes in einer dér

Wirklichkeit durchhuus nicht entsprechenden Einstellung bekannt gab und
anderseits die Tátigkeit des seither verstorbenen Franz Hollendon-
ner s, dieses Musters eines gewissenhaften und gelehrten Forscher in ein
schlechtes Licht y r f f y M o 1 Is Aussage „Hollendon-
stellte. M. G
“
— 1 :

ner habé den Pflanzenrest bloss bedingungsweise als „Sorbus torminalis

bezeichnet", deckt sich nicht mit dér Wahrheil. Von einer bedingungs-
weisen Bestimmung war, wie ich schon nachwies, überhaupt keine Rede.
M. M o wollte vielleicht durch die willkürliche Einschaltung des Aus-
t 1 1

druckes „Bedingung" eine Rettungsleine zr Korrektion des Irrtums bieten ;

einer solchen Rettungsleine bedarf aber ein Fachmann vöm Stile H o 1-

lendonners nicht. Fachleute, wie Hollendonner gestehen, wenn

sie — wie es ja möglich ist — irren, dies einfach und offen ein. Ich bin
vollkommen überzeugl, dass Hollendonner. als Ehrenmann vöm
Scheitel bis zr Sohle dér er war, den angeblichen Irrtum, wenn er noch
lebte, sicher einbekennen würde.
Die Tatsache, dass M. G y r f f y — M ottl Hollendonners
Tátigkeit in schlechtes Licht setzt, durch
wird folgenden Satz aus dem
Artikel M o bewiesen 1 1 Is Hollendonners setzt
: „Die Forschungen
jefzt mit vollkommeneren Methoden und erfolgreicher S. Sárkány fórt*.

Aus diesem Satz ist sofort herauszuhfühlen, dass noch dér Meinung M.
Mo st Hollendonner
t 1 noch mit einer unwollkommenen Methode,
alsó nicht gerade erfolgreich arbeilete.
Ich halté es für meine Pflichl, festzustellen, dass M. G y r f fy —
M o t t I zu einer solchen Herabsetzung dér erfolgreichen wissenscheít-
lichen Forschertátigkeit Hollendonners, dessen lód füt uns einen
unerselzlichen Verlust bedeulet, gar nicht berechtig! sein kann.
Übrigens ist es wirklich schade, dass sich M. G y r f f y o —M I I 1

über die Umwertung des Sorhus-Ástchens so gewallig freul; wie ich nám-
 Die Hyanen-Schichte dér Selim-Höhle bei Bánhida in Ungarn 575

licli von S. Sárkánypersönlich hörle und auch aus einer diesbezüg-

lichen Mitleilung (17) enlnahm, isi dér Unlerschied zwischen den Gewe-
ben von Sorbus torruinalis und Sorbus uucuparia sehr gering,'* und dies
war auch F. Hollendonner wohl bekenni. Wenn aber, das fragliche
Áslchen wirklich Sorbus aucupuria angehören sollle, so wáre dieser Um-
sland alléin noch nichl hinreichend, den milden Charakler dér Tier- und
Pflanzenwelt in dér Hyanen-Schichte zu ándern, da Hollendonner
ausserdem auch noch einige Holzkohlenslücke unlersucht und sie mit
Sicherheit als Resle von Laubbáumen agnosziert halté. Dazu kommt noch,
dass Sárkány im unleren Aurignacien dér Höhle vöm Isléllosk nur
Holzkohlenresle von Larix beslimmen konnle, im oberen Aurignacien
aber neben Picea und Pinus silvestris auch noch Quercus robur oder
sessiliflora, Acer sp. (pseudoplatanus) und Sorbus sp. (aucuparia). Alsó

auch hier Irelen Luubbáume auf! (Auffallend isi nur die Unsicherheil in
dér Beslimmung dér Arten, unler welchen auch Sorbus aucuparia eine
Rolle spiell I)

Wenn wir ferner beriicksichliien, dass die Selim-Höhle im Gerecse-

Gebirge 270 ni ü. d. M. liegl, wáhrend die Höhle vöm Istáilósk in dem
in jeder Beziehung viel grösseren Bükk-Gebirge in einer Höhe von 550 m,
und zwar um einen ganzen Breitengrad nördlicher, so liegl dér Gedanke

wohl nahe, dass ein Unlerschied von einen Breitengrad auch im Djlu-
vium einen Unlerschied in dér Durchschniltslemperalur dér beiden Orte
bedingle. Besonders die Witterungs- und Temperalurverhállnisse dér bei-
den Orte können unter Umslánden wesentlich veischieden gewesen sein
und es wáre absolut nichl zu verwundern, wenn damals im Gerecse-Ge-
birge die mehr wárme- und sonnenstrahlenbedürfligen Arién dér Eiche, des
Ahorns und von Sorbus günslige Lebensbedingungen gefunden halién, im
Bükk-Gebirge aber nichl/’
leh möchte bei dieser Gelegenheit S. Sárkány darauf aufmerksam
machen, dass es schade war, die beiden Horizonté des Aurignaciens dér
Höhle des Istái lósk zu vereinigen, bezw. auf Gr und dér Flóra dér beiden
Horizonté ein einheitliches Bild dér Klimaverháltnisse zu entwerfen und
noch dazu ein Bild, nach welchem eine allgemeine Vorherrschaft dér Na-
delhölzer das ganze Aurignacien charaklerisiert halté. Auf Grund dér
astronomischen Berechnungen G. v. B a c s á ks (6) wissen wir námlich heute
schon entschieden, dass die wármere Epoche, welche zwischen die beiden
aus dér Schichlenreihe dér Selim-Höhle bereits nachgewiesen Eisperioden
eingeschallet isi, keineswegs als in ihrem ganzen Ablaufe einheitlich hin-
geslellt werden darf.

Die von M ilankovitsch begonnenen neueren astronomischen

Berechnungen, besonders aber die B a c s á ks beweisen, dass sich wáh-
° Dér einzige Unlerschied besteht nur darin, dass die Jahresringe bei Sorbus

aucuparia schárfer gegeneinander abgegrenzt sind als bei S. forminalis.

6
Dass diese Annahme nichl ausgeschlossen isi, beweisl dér Umstand, dass
dér das Gerecse-Gebirge heute am meisten charakterisierende Fraxinus ornus im
Bükk-Gebirge sehr selten isi und nur kümmerlich sein Leben fristen kann.
576 I. Gaél

rend dér iníerglacialen bezw. interstadialen Abschnitle verscbiedene klí-

ma lische Typeneinander ablösten. So folgte z. B. wahrend dér Unler-

brechung zwischen Würm und Würrn II auf die Vereisung ein subark-
I

liscber Abschnitl von 10.400 Jahren, dann war es 500 Jahre sehr warm, (nach
Bacs á ks Bezeichnung „antiglazial") und weilere 11.500 Jahre mássiger
warm; diese Periode wurde dann wieder durch einen 7.500 Jahre dauern-
den, durch heisse Sommer und
milde Winter charaklerisierlen Anliglazial-
Abschnilt abgelösl, wahrend die folgende, 3.000 Jahre anhaltende, sub-
arktische Periode schon zum Würm II hiniiberleitet.
Daraus ergibt sich nun das Bild eines sogen. interstadialen Zeitab-
schnittes. Weiterhin geht auch aus den abwechslungsreichen klimatischen
Verháltnissen klar hervor, dass die Intersladiale im
zu den Vergleich
Interglazialen in keiner Beziehung Erscheinungen be-
als untergeordnete
handelt werden dürfen ; einerseits deshalb, weil die Zeitdauer einzelner
Inlerglaziale die dér grösseren Interstadialen kaum übertraf, andererseils
aber, weil sich die stárksten antiglazialen Klimaaus- und sublropischen
schwingungen gerade in den Interstadialen enlwickellen und nicht in den
Interglazialen. Daraus geht nun hervor, dass wir selbst in dem Falle,
dass wir das Aurignacien „nur“ als ein Inlerstadial anerkennen, nicht
zu einem e ?), durch keine bedeulendere
i n h e i 1 1 i c h e n (!

Un ( e r b r gestörten Ablauf einer geschlos-

ec h un g e n (? I)

senen Eisperiode gelangen.

Wenn es aber die Monoglazialisten ablehnen, mit absoluten Ori-
entierungszahlen zu rechnen, so können wir den mehrmaligen Wechsei
des Klimas des zwischen die Vereisungen des Würm und Würm II ein- I

geschalteten wármeren Zeitabschnittes anhand dér Schichtenreihe dér Se-

lim-Höhle auch auf paláontologischem und stratigraphischem Wege be-
weisen.
Hier soll nur soviel festgestellt werden, dass die in den unleren
Moustérien-Ton eingelagerten H u m u sschichten schon durch ihre blosse
Anwesenheit beweisend sind und auch verraten, dass das Kiima dieses
Zeitabschnittes mehreren Schwankungen ausgeselzt war. Uber das uns
jelzi náher interessierende Aurignacien und Solutréen erwáhnte ich schon

weiler oben, dass ausser dér unzweifelhaften Lücke diesen Zeilabschnitt

eine sehr milde, vielleichl sogar subtropische Schichle, sowie eine mássi-
ge Abkühlung aufweisende Schichte charaklerisieren. Iin unlersten Hori-
zont dér Löss-Schichte finden sich noch die Resle von einigen Hyánen
und auch solche von Laubbáumen, wahrend in dér oberen Schichte kálte-
angepassle und kálteliebende Arién des Magdaléniens an ihre Slelle treten.
Dem gegenüber zeigt aber die Zusaminensetzung dér Tier- und
Pflanzenwelt dér Hyanen-Schichle ein ganz anderes Bild. Wenn wir auch
von dem umstrittenen Áslchen absehen, so bleiben noch immer die Laub-
báume das durch die Saugelierserie ergan/t
als Charakterislikuni zurück,
wird. Diese Serie wird allerdings vonden Monoglazialisten, die nur an
Intersladiale denken und die ununlerbrochene Enlwicklung dér Tier- und
Pflanzenwelt predigen, auf ganz andere Weise zu erklaren versuchl, als
 .

Die Hyanen-Schichte dér Selim Höhle bei Bánhida in Ungarn 577

sie in Wirklichkeit war. Dieses Ziel glauben sie nun so am leichtesten

zu erreichen, wenn sie Hyáne, Löwe dem At-

und Bár ganz einfach mit
Iribut „Höhlen"-, und damit „kálteliebend" versehen. Ausserdem nehmen
sie ganz einfach die vollkommen zweifelhaften, oder nicht mit absoluler
Sicherheit zu bestimmenden Resle von Urelefanten und Nashörnern auf
Grund dér Analogie als Mammut-, oder Wollhaarnashornresle an. Das
pflegt ihnen dann vollauf zu genügen, um eine Tiergesellschaft als g 1 a-

z i a I zu bezeichnen.
lm Gegensalz zu dieser Auffassung weise ich mit Nachdruck noch-
mals auf die Sáugetierserie hin und schlage folgenden einfachen Versuch
vor. Mán stelle eine Sáugelierreihe auf, welche dér in dér Hyanen-Schichte
dér Selim Höhle gefundenen Serie enlspricht, alsó z. B. die aus dér Höhle
von Diósgyr, in welcher gewöhnlich Wildschwein, brauner Bár, Edel-
hirsch, Auerochs, sovvie andere in diese Gruppé gehöiige Arién vorkom-
men. Nun schreiben wir die Lisle so nieder, dass wir bei dér Hyáne und
dem Bárén das Vorzeichen „Höhlen-“ weglassen, beim Elefántén aber
das Atlribut „primigenius" Das Resultat wird nun sein, dass jeder Zoo-
loge sofort an Tiere eines wármeren Klimas denkt. Dass aber diese An-
nahme kein Trugschluss ist, dafür spricht das von den Astronomen nach-
gewiesene anliglaziale und sublropische Kiima, welches in jedem lnter-
glazial und noch mehr in jedem Interstadial mehrmals zr
Ausbildung kam. Für diese Tatsache spricht ferner auch dér Umstand,
dass neben den angeführten Tierarlen, d. h. mit diesen gemeinsam auch
Eichen und andere Laubbáume vorkamen, die Wárme und Sonnenlicht
beanspruchen.
Wenn aber unter den Überresten dér Sáugetierarten aus dér Hyánen-
Schichte irgendeinmal talsáchlich ein Knochenrest eines echten Mammuts,
Wollhaarnashornes, oder von Rangifer arctictus zum Vorschein kommt, so
können wir uns wohl ganz natürlich darauf berufen, dass es sich um ein
Tier gehandelt habén muss, das sich wáhrend eines ausserordentlich stren-
gen Winter ganz ausnahmsweise aus nördlicher gelegenen Gegenden, oder
aber aus dem náchslliegenden Hochgebirge hierher verirrt halté.
Auch über die Lebensweise dér Höhlen-Hyáne, des Höhlen-Löwen
und Bárén könnte noch so manches gesagt werden. Darüber habé ich
aber schon in einem früheren Aufsatz ausführlich geschrieben, wobei ich
auch die Frage dér Abstammung dieser Arten erörlerte (1). Da ich nun
keine Wiederholungen begehen will, verweise ich ganz einfach auf den
betreffenden Artikel und bringe hier nur einige Ergánzungen zu den dórt
behandelten Gedankengángen.
Da wir uns über die Tatsache nicht hinwegsetzen können, dass im
Mitteleuropa des oberen Diluviums zumindest zweimal von dem Auflreten
eines Polarklimas die Rede sein kann, und da dies die Wiederholung
einer sehr extremen klimatischen Schwankung in sich schliesst, alsó die
Wiederkehr einer Kálteperiode, so sehe ich nichts Unmögliches in dér
Annahme. dass gewisse Planzen- und Tierarten, welche diesen Schwan-
kungen ausweichen konnten verschwanden und nach gewissen Unter-
 M
578 I. Gaál

brechungen von neuem zurückkehrten und so an denselben Stellen zwei-

oder mehrere Male auftralen. Diese Annahme ist nun nicht nur nichl un-
möglich, sondern durch den Nachweis dér beiden Pinus mon/ana-Schich-
len in dér Selim-Höhle eine de faclo bewiesene Talsache. Auf áhnliche
Weise habén auch die Bekenner dér einheitlichen Vereisung selbst der-
artige Schwankungen, bezw. Verschiebungen anerkannl, wie z. B. das
Verschwinden und neuerliche Auftreten dér charaklerislischen Wald- und
Sleppenarlen an ein und denselben Stellen.
In aller Kürze soll hier nochmals auf die schon erwahnle Löss-
Zwischenlagerung hingewiesen werden, von welcher sich namlich soviel
sicher feststellen lasst, dass es sich um eine solche Klimaschwankung
handell. Dabei kann aber noch hervorgehoben werden, dass dieser Löss
auf keinen Fali mit einer Vereisung in Zusammenhang steht, sondern
höchtens mit einem Vorstoss dér subarktischen Klimaschwankung vor
den Jahren 80.700.
Aus den Mitteilungen M. Gyrffy o —
Is kann mán sehr deul-
1 1

lich die Auffassung herauslesen, dass sich diese Verschiebungen nicht mit
den Gesetzen dér allgemeinen Entwicklung in Einklang bringen lessen.
Nun kann ich aber diese Besorgnis nicht teilen, und zwar einfach des-
halb nicht, da diese, wie wir bereits gesehen habén, ganz grundlos ist.
Die Vereisungen oder andere klimatischen Schwankungen verhinderten
namlich absolut nicht die Entwicklung von Elephas meridionalis tro- —
gontherii —primigenis, Ursus etruscus Deningeri — —
spelaeus, bezw. von
anderen áhnlichen Serien, sondern förderten diese vielmehr Est ist alsó !

ein gewaltiger Irrlum, wenn jemand nur aus dem Grunde, die ruhige un-
gestörte Ausgestaltung von in Entwicklung begriffenen Serien hervorzuhe-
ben, die in die Zwischenzeit fallenden Naturerscheinungen ihrer wahren
Natúr entkleidet und sie einseitig, bezw. mit lendenziöser Absicht beschreibl.
lm Zusammenhang mit meinem Artikel über die Höhle von Diós-
gyr möchte ich nun hier einiges über diese Tierwelt vorbringen.
In erster Linie sind es „Höhlen“-Hyáne und „Höhlen"-Löwe, bei dé-
rén klimatologischer Beurteilung viele Irrtümer zu unterlaufen pflegen. Dér
„ Amur“-Tiger, ein echtes kálleangepasstes Tier, ist zweifellos eine nahver-
wandte Art des Löwen, alsó sicher eine kálteliebende Varielát des ind i-
schen Königsligers. Von dieser Talsache ausgehend könnten wir nun an-
nehmen, dass auch dér „Höhlen“-Löwe eine solche Abart mit áhnlicher
Lebensweise gewesen ware. Dieser Auffassung widerspricht aber dér Um-
stand, dass das Vorkommen des Löwen in echten glazialen Ablagerungen
zum Teil nicht genügend erwiesen ist, zum Teil aber auf Irrlümern be-
ruht. Umso sicherer ist es aber nachgewiesen, „Höhlen -Löwe
dass dér
in dér zweifellos „warmen" Hyanen-Periode in Ungarn leble und in dem

zweifellos „kálién" Magdalérden feli te, was beweisl, dass ihm die Verei-
1

sung nicht zugesagt habén dürfte. Ferner darf auch die Talsache nicht
übersehen werden, dass im historischen Allerlum, im subtropischen Klíma
Griechenlands und Kleinasiens dér Löwe noch lebte. Nach dér Annahme
verschiedener Forscher ware nun dieser Löwe des Alferlums a|s dér dj-
 Die Hynnen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhidn in Ungarn 579

rekle Nachkomme des „Höhlen'-Löwen anzusprechen. Aus dér

diluvialen
Tatsache, dass diese Varielát das Diluvium im warmen-gemássiglen und
nichl im kálién Kiima überlebte, gehl nun auch hervor, dass sie in Mitlel-
europa nur in den milden Abschnitlen des Diluviums gelebl habén kann.
Auf gleiche Weise isi auch die „Höhlen“-Hyane zu beurleilen. Im
Laufe des ernster zu nehmenden „kálién" Solulréen- Abschnilles ver-
schwindel sie aus dem grösslen Teil Europas und bleibl bloss in Spanien
bis zum Ende des Diluviums zurück. Für klimalologische Schlussfolgerun-
gen halle ich diese Angaben für viel verlásslicher als die Annahmen, nach
welchen die Hyane in „glazialen" (?) Bildungen auftritl. Ich gebe zwai
zu, dass mann sich vielleicht einen geographischen rt vorslellen könnle,
wohin sich im Laufe des Sommers einzelne herumschweifende Exemplare
aus Südeuropa auf dér Spur grosser Pferde- oder Rinderherden verirren
könnlen. Eine Schwalbe machl aber noch keinen Sommer selbsl nichl —
im Diluvium.
Wáhrend alsó diese beiden Raubtierarten niemals slándige Bewohner
wirklich vereister Gegenden, oder Gebiete mii Polarklima sein konnlen, son-
dern im Gegensalz dazu direkl als charakierislisch für warme Perioden zu
belrachlen sind, die auch die Verschiebungen gul vertrugen, so ist dér
„Höhlen“*Bár elwas anders zu beurteilen. Sein Auftreten unterscheidet
sich zwar kaum von dem seiner Verwandlen, doch habén ihn aller wahr-
scheinlichkeil nach sein dickeres Feli, sowie auch seine Lebensweise (ge-
mischle Nahrung Winterschlaf I) dazu befáhigl, auch ein kalleres Kiima
!

zu erlragen. Denken wir in ersler Linie daran, dass dér unmillelbare Nach*
kommen seines Urstammes, dér Ursus Middendorfi heule in Alaska, unler
sehr rauhem Kiima lebt.
Die Knochenreste des Höhlenbaren sind alsó in den meislen Falién
genau so zu beurleilen, wie die Hyánen- und Lövvenreste, doch muss
hinzugefügt werden, dass dér Höhlenbar an sich kein so enlschiedener
Beweis für miideres Kiima ist, wie die beiden anderen Raubtiere. Weiters
soll noch hervorgehoben werden, dass das Auftreten dieser drei Tierarlen

vor und nach dér Moustérien-Vereisung zweifellos sicher isi, dass alsó ihf
Ab- und Rückwandern mit voller Sicherheit nachgewiesen erscheint.
Dem bisher Besprochenen möchle ich nun noch folgendes hinzufü-
gen wenn sich heute die die natürliche Gliederung des Diluviums ver-
:

hüllenden Schleier vielleicht zu lüflen beginnen, so slehen wir noch weil

devon enlfernl, die Periode eines beliebigen erkennbaren klimatischen Ab-
schnilles, bezw. die einer Schichle genau in dem Kalender des Diluviums
zu fixieren. Bei uns wurden bis jetzt allé genaueren Parallelisierungen fasl
ausschliesslich auf typologischer Grundlage versucht, die aber an und für
sich nur eine sehr unsichere Basis darstellt. Mán debaltiert auch heuté
noch darüber, ob es in Tata Moustérien oder Protosolulréen gibt (7) und
ob in Ságvár Aurignacien oder Magdalénien vorliegt (8). Nach dér An-
nahme des einen Fachmannes gibt es in Siebenbürgen Chelléen (und noch
dazu sehr viel I), nach dér eines anderen kann aber davon überhaupt keine
Rede sein (9). Auch die Debatle europáischen Umfanges isi noch nichl
 580 I. Gaál

'
abgeschlossen, ob es überhaupt ein Prolosolutréen gibt oder nicht. Noch
auffallenderist es aber, dass die Unlerscheidung des Chelléen und Cam-

pygnien den Fachleuten se'nr oft Schwierigkeilen verursacht und zu lang-

wierigen Debatlen führt. Wenn wir weiter noch
bedenken, dass es zwi-
schen dem Gewerbe des Solutréen und Aurignacien Beispiele von Ab-
wechslungen gibt, wie kann dann ein Geologe die Annahme vertreten,
dass es möglich ist, die Horizonté eines Proto-, Alt-, Früh-, Hoch-, Früb-
hoch- und Spátfrüh-Aurignaciens auf Grund dér Steinwerkzeuge genau
festzusetzen ? Dieser Zweifel besteht umso mehr, als es die Archáologen
oft aus den Augen lessen, dass solche Horizonté selbst in Európa nicht
immer gleiches Altér besassen. Wir dürfen auch nicht vergessen, dass sich
dér Mensch schon in jenen Zeiten bis zu einem gewissen Grade von dem
Einfluss seiner Umgebung befreien konnte und so in manchen Falién záhe
an seinem Wohnsitz festhielt, in anderen aber denselben leichter, früher
verhess als seine Zeit-Genossen aus dér Tier- und Pflanzenwell. Wie allé
Handwerksprodukte, tragen aber auch die Steinwerkzeuge den Stempel
ihres Verfertigers an sich. Dieser Handwerker konnte nun, was seinen Ge-
schmack und seine Geschicklichkeit betriffl, seiner Zeit weit vorauseilen,
oder aber weit hinter ihr zurückbleiben. Das ist dér Grund dafür, dass
eine charakteristische Werkzeugtype, oder die Art dér Bearbeitung in vie-

len Falién soganz und gar nicht in die Paláolith-Serie des betreffenden
Fundorfes passen will und so allén möglichen Hypothesen Raum bietet.
Die Geologen und Paláonlologen besitzen aber sehr reiche Erfahrungen
aufdem Gebiete dér Leitfossilien und ihres Wertes für die Alterbestim-
mung Es erscheint daher angeraten, sich von den auf lypologischer Grund-
!

inge beruheúden haarscharfen Zeitbestimmungen zu hüten. Wir müssen

uns einstweilen damit begnügen. wenn wir imstande sind, anhand dér
fossilen Flóra und Fauna die grösseren Klimaschwankungen feslzustellen,
was aber besonders für das Aurignacien und Solutréen gilt.
Was nun abschliessend die Hyánen-Schichle dér Selim-Hhle selbt
betrifft, so muss zweifellos festgehalten werden, dass sie (gleich ob sie
dem Aurignacien, oder dem Frühsolutréen zugerechnet wird) eine Bildung
eines milden Klimaabschnittes darstellt. Ob dann dieser Abschnilt einem
Inlerglazial oder einem Interstadial zugerechnet werden muss, kann nur
entschieden werden, wenn die Eiszeiten Würm I 111 mit den enlsprechen- —
den Phasen dér Palaolith-Kulturen wirklich in Einklang gebracht sein werden.
Einstweilen kann nur soviel behauptet werden, dass die Hyánen-Schichte
eher als Prolosolutréen anzusehen ist, als Spát-Aurignacien, da sie mit
dem Solutréen in auffalligem Zusammenhang steht.

SCHRlFTTUMi

1. Saád, A. G a é 1, I. : A Diósgyri barlang fels-diluviális keszközei és

(aunája, — Oberdiluviale Steingeráte und Sáugerresle aus dér Höhle von Diósgyr
bei Miskolc. Dolgozatok — Arbeiten — Travaux 1935, p. 56 — 75. 2. M o 1 1 1. M.:
1549 — 1939. Barlangvilág, Bd. IX. — 3. G a á I, I.: A bánhidai Szelim-bnrlang
 :

Die Hyánen-Schichle dér Selim-Höhle bei Bánhida in (Ingám 581

ásatása. — Die Ausgrabungen

in dér Selim-Höhle bei Bánhida, Természetid. Köz-

löny, Bd. 67. Pótfz., p.49—63. (nur. ung.). 4. G a á 1, I. A Szelim-barlang ásatá- :

sának újabb eredményei. —

Neuere Ergebnisse dér Ausgrabungen in dér Selim-
Höhle. Természeltud. Közlöny. Bd. 68. Pótfz, p. 42 — 43. (nur ung.) — 5 Mo t t I.

M.: A bükki mousterien európai vonatkozásban. — Das Mousterien des Bükk-

Gebirges. Geol. Hung. Ser. Palaeonl. Budapest 1938. — 6. Ba c s á k, Gy. : Az
interglaciális korszakok értelmezése — Zum Verstándnis dér interglazialen Zeitab-
schnitle. Az Idjárás. Budapest 1940. — Hillebrand7. J. : Magyarország s-
kkora. — Die állere Steinzeit Ungarns Arch. Hung. Bd. XVII. — 8. Ka d i c. 0 :

A jégkor embere Magyarországon. — Dér Mensch dér Eiszeit in Ungarn. Földt.

Intéz. Évk. — Miit. Jahrb. Ung. Geol. An. XXX.-l. — 9. Roske, M. : Das Allpa-
láolithikum von Baszarabasza-Broluna in Siebenbürgen. Die Eiszeit 1927. — 10.

Gaá 1, Das Kiima des ungarischen Moustérien im Spiegel seiner Fauna.

St. v.:
Ann. hist.-nat. Mus. Hung. Bd. XXX1V, 1941. 1. S c h e r E. —
Versuch einer 1 f, :

Einteilung des ungarischen Pleistozáns auf moderner polyglazialislischer Grundlage.

Verh. 111. Intern. Quartár-Konf. Wien. 1936. — 12. Kéz. A.: A Duna gvr-buda-
pesti szakaszának kialakulásáról. —
Ober Entstehung und Entwicklung des Donau-
abschnittes zwischen Gyr und Budapest. Földr. Köziem Bd. 41. Budapest 1934.
— 13. Bulla. B. Dér pleistozáne Lös im Karpathenbecken. Földt. Közi. Bd. 67.
:

Budapest. 1938. —
14. Bayer, J. Dér Mensch im Eiszeitalter. Keipzig-Wien
:

1927. —
15. G r e g u s s. P. Kritikai megjegyzések a magyarországi prehisztorikus
:

faszenek meghatározásaira. —
Kritische Bemerkungen zu den Bestimmungen dér
ungarischen praehistorischen Holzkohlenreste. Botan. Közi. Bd. 37. Budapest 1940.
— 16. G aá 1, I.: Az puhatestek Balassa-Gyarma-
egriekkel azonos „harmadkori"
ton és az oligocén-kérdés. Über die mit dér Egerer gleichaltrige terliáre Mollusken-
Fauna von Balassa-Gyarmat und das Oligozán-Problem. Ann. hist.-nat Mus. Hung.
Bd. XXXI, 1937 38. —
17. Sárkány. S. — Az Islállóski-barlang faszén-marad-
:

ványainak anthracotomiai vizsgálata. Botan. Közi. Budapest. 1939. 18. G a á 1, I. —

Hogyan alkalmazzuk jelenkori állatfajok nevét diluviumi eldeikre? 19. M o — 1 1 1.

M. Volt-e aurignacien interstadiális hazánkban ?

: Gab es ein Aurignacien-Inter- —
stadial in Ungarn? Földt. Közi. Bd 49. Budapest. 1939. 20. M o 1, M. Das — 1 1 :

Aurignacien in Ungarn. Eiszeit Bd. 4. Freibung i. Br. 1942.

BEMERKUNGEN ZU DÉR ARBEIT „VERKIESELTE HÖLZER AUS
DEM SARMAT DES TOKAJ-EPERJESER GEBIRGES"
VON E. HOFMANN.
Von P. Greguss.

(Mit XXXVI— XLIV. Táléin).

I.

Bemerkungen zu den Bestimmungen von Ericoxylon arborea, Ulmoxylon

campestre, Ilicoxylon aquifolium und Aceroxylon campestre durch
Elise Hofmann.
Dr. Elise Hofmann (Wien) behauptet in ihrer 1939 im Bande
III. dér Zeilschrift Tisia (Debrecen) unter dem Titel :
„Verkieselte Hölzer
aus dem Sarmat des Tokaj-Eperjeser Gebirges" erschienenen Abhandlung,
dass die ihr zr Bestimmung übermittelten verkieselten Hölzer den Arten
Erica arborea, bezw. Ulmus campestris, Acer campestre und //ex aquifo-
lium angehören. Die untersuchten Stámme befinden sich derzeit teils im
mineralogisch-geologischen Institul dér Universitat zu Debrecen, teils in je*
nenvder Universitat in Szeged. Durch Vermittlung meines Freundes Prof.
Dr. István Ferenczi gelang es mir Untersuchungsmaterial von den*
selben Stámmen zu erhalfen. Nach entsprechender Vorbereilung, Anferti*
gung von Schliffen und auf Grund genauer Vergleiche gelangte ich nun
zu dem interessanten Ergebnis, dass keine dér fraglichen Versteinerungen
von E. Hofmann richtig bestimmt worden war.
Ich werde nachweisen, dass dér als Erica arborea, bezw. Ulmus
campestris bestimmte Stamm als eine Fraxinus bezw. Celtis- Art zu be*
trachten ist, wáhrend die als Acer campestre, bezw. //ex aquifolium be*
sfimmten Hölzer ebenfalls andere Arten darstellen. Meine Behauplungen
begründe ich auf folgende Tatsachen.
1. Ericoxylon arborea. Zuerst führe ich jene Gründe an, welche be*
státigen, dass jenes Matériái nicht von Erica arborea herstammen kann
und dann teile ich die Angaben mit, welche für die Herkunft dér Verstei-
nerung von einer Fraxinus-Art sprechen.
A) Querschnitt. 1. Die fragliche Versleinerung dürfte schon des*
Wegen nicht von Erica arborea herrühren, da die Gefásse am Querschniltsbilde
vorwiegend vereinzelt erscheinen. Zwillingsporen oder Porenstrahlen ge*
hören bei Erica arborea zu den grössten Seltenheiten. Dafür sind Zwillings*
—
porén, aber auch 3 4 gliedrige Porenstrahlen in dér fraglichen Verstei-
herung ziemlich háufig (Tafel XLIV. Phot. 1., 2.).
2. Die Grundmasse besteht bei dér rezenten Erica arborea aus dick-

Wandigen Faserti acheirxen, die dér fraglichen Versleinerung wird aber von
dünnwandigen Holzfasern gebildet. Bei Erica arborea besitzen die Fa-
sertracheiden des Sommerholzes an dér Jahrestinggrenze ein viel kleine-
res Lumen, als die Fasertracheiden des Frühholzes. Durch die dichteAn-
brdnung dér ersteren Iritt die Jaluesringgrenze scharf in Erscheinung. Da*
 Bemerluingen zu dér Arbeit . . . 583

gégén sind im Sommerlíolz dér fraglichen Versteinerung an dér Jahresring-

—
grenze in 5 6, ja sogar 8 Reilien angeordnele, terminálé Parenchym-
schichten vorhanden, die sich von dér engerlumigen Faserzellen dér frü-
hen Grundmasse ziemlich gul abheben.
3. Zwillingsporen enlslehen —
falls sie bei Ericci cirboreci überhaupt

zu beobachlen sind nur —

dann, wenn zwei Gefásse zufállig nebenein-
ander zu liegen kom mén. Zwischen ihnen sind háufig einzelne Faser-
Iracheidenzellen zu beobachten. In dér fraglichen Versteinerung sind aber
Zellen dér Grundmasse zwischen den Zwillingsporen, bezw. Porenslrahlen
fást nirgends vorhanden, ein Umstand, welcher beweist, dass sich diese

Zwillingsporen oder Porenslrahlen vermutlich erst im Verlaufe ihrer Ent-

wicklung zu Zwillingsporen oder aber zu kurzen Porenslrahlen umgeslal-
lel hallen (Tafel XXXVI.).
4. Die Grundmasse dér Erica arborea enthált zwar ab und zu me-
tatracheale Holzparenchymzellen, welche aber niemals zusammenhángende
klein^ Felder bilden. In dér fraglichen Versteinerung stellen aber solche
Parenchymgruppen gewöhnliche Erscheinungen dar.
als
5. Die Gefasse sind bei Erica arborea nicht von paratrachealen Pa-

renchymen umgeben, bei dér fraglichen Versteinerung aber in jedem Fali

mit paratrachealen, oder richliger vasicentrischen Parenchymzellen bedeckt.
Die Gefásswánde von Erica arborea sind zwar verháltnismássig stark, doch
erscheinen sie bei dér fraglichen Versteinerung relatív noch viel slárker.
6. Im Holze dér rezenten Erica arborea entfallen auf 1 mm ungefáhr
2

220 — 240Gefásse, bei dér fraglichen Versteinerung aber nur ungefáhr 80 Porén.
7. Die fragliche Versteinerung kann schon deswegen nicht zu Erico-

xylon arborea gehören, da dér Durchmesser dér einzelnen Gefasse bei

Erica arborea zw’ischen 40 und 50 Mikron schwankt, bei dér fraglichen
Versteinerung aber ungefáhr 100 —
120 Mikron belrágt. Die Gefasse sind
alsó im lelzleren Falle mindenstens doppelt so weit wie bei Erica arborea.
B) Tangentialschnitt. 8. Die einschichligen Markstrahlenzel*
len von Erica arborea légén sich mit schrágen Wánden aneinander. Bei
dér fraglichen Versteinerung sind jedoch die Scheidenwánde dér einschich-
tigen Markstrahlen stels wagrecht (Tefel XXXVII.).
9. Die Kantenzellen sind bei Erica arborea gestreckt und ihre unte-

ren Wánde stels schrág, hingegen sind sie bei dér fraglichen Versteine-
rung mit wenigen Ausnahmen stets wagrecht. Im übrigen zeigt dié tangen-
liale Struktur dér Markstrahlen bei Erica arborea einen ganz anderen Bau,

wie bei dér in Frage stehenden Versteinerung. Derart schrággestállte Wánde

wie sie in den Markstrahlen von Erica arborea anzutreffen sind, kommen
bei dér vorliegenden Versteinerung fást in keinem Falle vor.
10. Die Kantenzellen dér Markstrahlen von Erica arborea sind höch^
stens ein- oder zweischichtig, bei dér bewussten Versteinerung hingegen háu-
fig in 5 —6 Schichten angeordnet, wobei die Zellenwánde niemals eine
schráge, sondern stets eine wagrechte Lage einnehmen. Bei Erica arborea
findet mán solche wagrechte Markstrahlenwánde fást niemals.
11. Die Markstrahlen sind bei Erica arborea ungefáhr 1 — 2, seltener
584 P. Greguss

3 Zellen breit, die dér fraglichen Versteinerung erreichen dagegen eine

Breite von 2 — 3, zuweilen auch von 4 5 Zellen. —
12. Bei Erica arborea erscheinen die mittleren Markslrahlenzellen
mehr oder weniger von gleicher Grösse, bei dér fraglichen Versteinerung
sind hingegen die áusseren Zellen dér Markstrahlen zuweilen viel enger
als die inneren. Die Breite dér einzelnen Kantenzellen entspricht dér von
2 —3 áusseren Markslrahlenzellen.
13. An Tangentialschnitten können bei Erica arborea Parenchym-
zellen nur ab und zu beobachtet werden. Sie besitzen die Form Iangge-
streckter Ellipsen und sind stets bloss in vereinzelten Ketten angeordnet.
Die übereinandergelagerten Zellen berühren einander mit ganz schrágen
Wánden. lm Tangentialschnitt dér fraglichen Versteinerung sind aber Pa-
renchymbündel háufig, welche einander mit stets wagrechten, oder kaum
schrágen Wánden berühren. Metatracheale Parenchymbündel können in

den Tangentialschnitten zuweilen auch in 6 7 Reihen angeordnet sein. —

14. Bei Erica arborea können keine paratracheale Parenchyme be-

obachtet werden. Hingegen sind bei dér fraglichen Versteinerung die

Gefásse stets von ziegelförmigen, mit einfachen, aber grossen Tüpfeln ver-
sehenen paratrachealen Parenchymen umgeben.
15. Dér Verlauf dér Gefásse ist bei Erica arborea gewöhnlich gleich-

förmig, bei dér fraglichen Versteinerung aber háufig geschlángelt, an mán-

chen Slellen beinahe ellenbogenartig gebrochen in solchen Fállen ge- ;

lángén dann die rundén, verhállnismássig kleinen Perforalionen gewöhn-

lich auf die eine Seite dér Gefásse.
16. Die Hoftüpfel dér Gefásse sind bei Erica arborea in Lángsreihen

aber verhállnismássig schülter angeordnet, bei dér fraglichen Versteine-

rung bedecken sie hingegen die ganze Fláche dér Gefásse. lm letzteren
Fali sind die Porén rund, bei Erica arborea aber mehr spaltartig.
C) 17. Am Radialschnilt von Erica arborea ist eine
Radialschnitt.
bis zu einem gewissen Grade heterogene Struktur dér Markstrahlen zu be-
obachten. Die inneren Zellen sind wagrechl in die Lángé gezogen und
besitzen die Form ziemlich langer Ziegel die Kantenzellen aber zeigen
;

meist aufrechtstehende Fimen. An den Berührungstellen dér Markslrah-

len, bezw. Kantenzellen mit den Gefássen sind die einfachen Tüpfel win-
zig. lm fraglichen Holz sind die Tüpfel dér Kantenzellen stets gross und

zwar so gross, wie dei Tüpfel dér paratrachealen Zellen (Tafel XXXVI11.).
18. Am Radialschnitt von Erica arborea sind paratracheale Paren-
chyme überhaupt nicht, oder nur kaum zu beobachten. Hingegen sind die
Gefásse des fraglichen Holzes auch im Radialschnitt mit weitlumigen Pa-
ralrachealen bedeckl.
19. Bei Erica arborea ist die Oberfláche dér Gefásse áussersl selten
mit Hoftüpfeln bedeckt, die zu kleineren oder grösseren lánglichen
sich
Feldern oder Linien anordnen. Die Porén dér Hoftüpfel sind meist spalt-
artig. Hingegen sind bei dem fraglichen Holz die Gefásse mit winzigen,
meist rundporigen Hoftüpfeln gleichmássig bedeckl. An den Gefássen kön-
nen Unterbrechungen dér Hoftüpfel —
-
alsó glatte Wandteile -
— nicht
beobachtet werden.
 Bemerkungen zu dér Arbeit . . . 585

20. Die Kanlenzellen sind kaum oder überhaupt nicht höher als die
inneren. Stehende Formen sind sehr sellen, dagegen besilzen die Kanten-
zellen von Erica arborea fasl ausnahmslos die Form stehender Ziegel.
Die melalrachealen Parenchyme sind auf dér Radialseite in mehreren
Gliedern nebeneinander angeordnet. was bei Erica arborea nicht beobach-
tet werden kann. Diese Eischeinung scheint zu beweisen, dass die me-
tatrachealen Parenchyme bei dér fraglichen Verstcinerung regelrechte Bün-
del bilden, was besonders entlang dér Jahresringgrenze beobachtet wer-
den kann. Hier ballen sich námlich die Parenchymzellen zu terminálén
Parenchymen zusammen.
Auf Grund dieser Ausführungen kann die fragliche Versleinerung
keinesfalls als Erica arborea betrachlet werden, weshalb alsó die Bestim-
mung Elise Hofmanns einen Irrlum darstellt und Ericoxylon arborea
aus dér Reihe dér bisher bekannten tertiáren Versteinerungen Ungarns
gesfrichen werden muss.
Nun kann die Frage gestellt werden, welcher Holzart die vorliegen*
den Überreste angehören, wenn sie nicht von Erica arborea herrühren 7
Auf Grund meines besonders reichhaltigen Vergleichsmalerials gelangte
ich nun zu dem Ergebnis, dass die fragliche Versteinerung von einer
Fraxinus- Artslammt. Unter rezenten mitteleuropáischen Fraxinus- Arten
slimmt aber keine in dér inneren Struktur mit dem vorliegenden versteiner-
len Holz in jeder Beziehung überein. Für Fraxinus spricht auch dér durch
die Form dér Zwillingsporen, durch
die kurzen Porenstrahlen und die Ge-
fássgruppen gegebene Charakter dér Gefásse. Die tangentialen Scheide*
wánde dér Porenstrahlen weisen eine den Fraxinus- Arién vollkommen
gleiche Struktur auf. Auch sind die Gefásse umgebenden axialen Peren-
chyme, sowie die in dér Grundmasse angeordneten metatrachealen, bezw.
die an dér Jahresringgrenze befindlichen terminálén Parenchyme auf gleiche
Art angeordnet wie bei den Fraxinus- Arten. lm Tangentialschnitt besilzen
die Struktur dér Markstrahlen, die Anordnung dér metatrachealen Párén*
chyme und ihre Betüpfelung, sowie die Verteilung dér Hoftüpfel dér Ge-
fásse Fraxinus-Charakter. Die radiale Struktur dér Markstrahlen, sowie
Form und Grösse dér metatra*
die Betüpfelung dér Paralrachealen, weiters
chealen Parenchymzellen weisen ebenfalls unzweifelhaft auf Fraxinus him
Dér Unterschied zwischen den heute vorkommenden Fraxinus- Arién
und dér fraglichen Versteinerung besteht bloss in dér Anordnung def
Gefásse.
Die grösste Áhnlichkeit weist sie mit Fraxinus oxycarpa und mit
Fraxinus excelsior auf. Es ist jedoch nicht ausgeschlossen, dass die Ver*
steinerung mit keiner dér heute lebenden Fraxinus- Arten vollkommen
übereinstimmt. Möglicherweise stammt das Matériái von einer bereits aus*
gestorbenen Fraxinus-Arl. Wir kennen ja aus dem Miocán mehrere Fraxi-
welche von den
ntis-Arten, rezenten Fraxinus-Arten in gewissen Bezie*
hungen abweichen.
So stellt z. B. Jen Jablonszky in seiner Abhandlüng : „Medi-
terranflora bei Ipolytarnóc" das Vorkommen von Fraxinus cf. primigenia
 “

586 P. Greguss

Ung. fest. Diese Art ist an verschiedenen rien aus dem Miocán bekannt
geworden, uzw. teils durch ihre Blátter, teils durch ihre Früchte. Aus dem
Tertiár von Grönland ist Fraxinus macrophylla bekenni geworden. Es ist
nun nícht ausgeschlossen, dass dér fragliche Stamm einer dieser beiden
Arién angehört. Auf keinen Fali ist er aber mit dem Matériái dér von
E. H o f m a n n bestimmten Versteinerungen identisch, die in Németújvár
(Vashegy) gefundenen worden waren und aus den pannonischen oder
pontischen Schichten (?) stammen. Diese Versteinerung wurde von E. H o f-
m a n n als Fraxynoxylon excelsius bestimmt, welche Bestimmung aber
meines Erachtens gleichfalls nicht stichháltig ist.
Dér xylotomische Aufbau von Fraxinus excelsior ist von dem durch
E. Hofmann beschriebenen Fraxynoxylon' grundverschieden, wofür zu-
mindest das von E. Hofmann beigelegte Querschnittsbild spricht. Es
ist viel wahrscheinlicher, dass die fragliche Versteinerung aus Füzérkomlós

von demselben Holz stammt, welches Tuzson in seiner „Monographie dér :

fossilen Hölzer des Balaton-Sees beschrieben und dessen Schliffbild er

beigegeben hatte. Tuzson erwáhnt keinen Nemen, da er noch nicht in dér
Lage war, das fragliche Holz genau bestimmen zu können. Das Quer-
schnittsbild dér Versteinerung aus Pét zeigt aber eine überraschende Áhn-
lichkeit, welche die Identitát dér beiden Versteinerungen wahrscheinlich
macht. Die vereinzelte Anordnung dér Gefásse, sowie die ihrer Anordnung
in kurzen Porenstrahlen sind bei beiden Versteinerungen vollkommen
gleich.Beide enthalten an dér Jahresringgrenze terminálé Parenchyme und
auch ihre Gefásse enthalten háufig Thyllen. Diese Erscheinung ist für
Fraxinus-Arten ebenfalls kennzeichnend. —
Es muss bemerkt werden, dass
auch die Versteinerung aus tertiáren Schichten zu Tagé kam, doch
in Pét

erwáht die Abhandlung nicht genau, aus welchen.

Zusammenfassend kann festgeslellt werden, dass das Holz dér frag*
lichen Versteinerung zweifelsohne von einer Fraxinus- Art stammt, doch es
lásst sich nicht bestimmt entscheiden, von welcher. Ich möchte diese Art
zum Unterschied von den übrigen Fraxinus-Arten als „Fraxinoxilon komló‘
sense" bezeichnen. Sollten Früchte oder Blattwerk dieser Art aus Füzérkomlós
mit dér Zeit zum Vorschein kommen, so ist es nicht ausgeschlossen, dass
auch diese Bestimmung eine Anderung erfáhrt.
II. Ulmoxylon campestre. Die Hölzer N° II und 111 bestimmte E. Hók

m a n n als Ulmoxylon campestre. Wie aus dem Folgenden ersichtlich wird,

ist auch diese Bestimmung nicht stichháltig. In ihrer Beschreibung erwáhnt

E. Hofmann bloss den Querschnittsaufbau dér Versteinerung, obwohl

sie auch allerdings nicht ganz überzeugende von Radial- und Tangentiab
schnitten beilegt. Hátte E. Hofmann genauere Untersuchungen ange-
stellt, so würde sie zweifellos selbst festgestellt habén, dass die fraglichen

Versteinerungen unmöglich einer Ulme angehören können. sondern viel-

mehr einer Celtis-Art. In diesem Zusammenhang muss allerdings festgestellt

1
L. E. Hofmann: Verkieselte Hölzer aus dem Museum in Szombat-
hely. Annales comit. Castriferrei seclio hist. natúr. A. 1928. p. 9i
 )

Bemerkungen zu dér Arbeit . . . 587

werden, dass Ulmen- und Celtis- Arién im Querschnitl einander sehr ánhn-
lich sind, da im Holz beider Arten Porengruppen ziemlich háufig vorkom-
men und beide Arién auch niehr oder weniger gleicharlig gebaul sind.
Auf Grund von Tangenlialschnillen sind aber die beiden Arién leicht zu
unterscheiden. Die Unlerschiede hal übrigens bereils Sárkány feslge-
slelll. 2 Sie liegen darin. dass die Markstrahlen dér Ulmen homogén, die
dér Celtis- Arién aber helerogen gebaul sind. Dér Unlerschied wird dadurch
noch vergrösserl, dass im Tapgentialschnitt dér Ulmen sámtliche Mark-
slrahlenzellen, sowie auch die Kanlenzellen von gleicher Grösse sind. Da-
gegen sind bei den Ce/fis-Arten die Kanlenzellen enlschieden grösser als
die inneren Zellen dér helerogene Bau dér Markstrahlen kann somit ohne
;

Weiteres gut feslgestellt werden. Ein besonders charakterislisches Kenn-

zeichen dér Ce/hs-Markstrahlen im Tangentialschnitl liegt ferner auch darin,
dass die sogen. Scheidenzellen einen viel grösseren Durchmesser besilzen
als die in dér Milte gelegenen Zellen. Ein weilerer Unlerschied zwischen
den Markstrahlen von Ulmus campestris und denen dér Celtis- Arten be-
steht darin. dass die grösste Breite dér Markstrahlen bei U. campestris
5 — 6. bei Celtis ( australis hingegen auch 10 — 12 Zellen betrágt (Taf. XXXIX.).
Im Tangentialschnitl ist dér Bau dér Markstrahlen dér Ce/fis-Arten
dem dér zr Familie dér Ulmaceae gehörigen Gattung Zelkova sehr áhn-
Iich. Die Ze/feoua-Arten besitzen ebensolche Scheidenzellen, wie die Celtis-
Arten, doch sind die breitesten Markstrahlen bei Zelkova nicht mehr als
5 —6 Zellen breit.

Die Markstrahlen dér fraglichen Versteinerung besitzen ausgeprágt

heterogénen Bau, weshalb sie schon aus diesem Grunde keine Ulme sein
können (Taf. XXXIX. Phot. 4).

Die Celíis-Árlen unterschieden sich auch bezüglich des Radialschnit-

tes wesentlich von den Ulmen. Die Kantenzellen dér Ulmus- Arten bilden
vorwiegend liegende und nur selten kurze stehende Ziegelformen, woge-
gen diejenigen dér Ce/íis-Arten infoige des heterogénen Baus dér Mark-
strahlen fástimmer quadratische oder stehende Rechtecke darstellen.
Dér heterogene Bau ist auch am Tangentialschnitt dér fraglichen
Versteinerung gut zu sehen. Die Kanten-sowie Scheidenzellen sind stets
bedeutend grösser als die inneren Zellen. Die breitesten Markstrahlen
besitzen eine Breite von 10 —
12 Zellen, was ebenfalls ein charakteristi-
sches Merkmal dér Celtis- Arten ist.

Eine bemerkenswerte gemeinsame Eigenschaft weisen die rezenten

Ceí/is-Arten und die fragliche Versteinerung insofern auf, als in den Kan-
tenzellen dér Markstrahlen, sowie in den Scheidenzellen reichlich Calcium-
oxalat-Kristalle welche bei Ulmen überhaupt nicht, oder
vorhanden sind,
nur höchst selten zu finden sind. Auf Grund dér eingehenden vergleichen-
den Untersuchungen kann alsó festgestellt werden, dass dér von E. Hof-
m a n n als Ulmoxylon campestre bestimmte Baum auf keinen Fali als
Ulmus campestre, richtiger Ulmus glabra anzusprechen ist, sondern von
einer Celtis- Art stammen dürfte.

2
L. Sár kény S.: Xylotomische Untersuchung«n. Bot. Közi. 1939,
588 P. Greguss

Die heute noch in Mitteleuropa lebende Art Celtis australis isi eine
einheimische Art, wáhrend Celtis occidentalis aus Nordamerika eingeführt
wurde. Die fragliche Versteinerung weist nun in gewisser Hinsicht zu bei-
den Arten Áhnlichkeiten auf. Dies bedeutet aber noch lángé nicht, dass
sie mit ihnen vollstándig identifiziert werden kann. Auf Grund dér paláon-
tologischen Funde waren die Celtis- Arten ziemlich háufig vorkommende
Hölzer des Miocáns, von wo vorwiegend und Blátter zutage ka-
Früchte
men. János Tuzson stellt in seiner „Monographie dér fossilen Höl-
zer dér Balaton-Sees“ 3 das Vorkommen
dér Celtis- Arten ebenfalls fest.
Vermutlich dürfte auch die Versteinerung Füzérkomlós von einer dieser Ar-
ten stammen. Diese Frage kann aber nur dann endgültig entschieden
werden, wenn neben den Stammresten auch entsprechende Früchte oder
Blattspuren auffindig gemacht werden können. Mit Rücksicht auf den ana-
tomischen Aufbau könnte auch die Frage aufgeworfen werden, ob die frag-
liche Versteinerung nicht von einer Zelkova- Art stammte, einem Baum.
welcher im Miocán in Európa ebenfalls weit verbreitet war. Auf Grund
dér Anordnung dér Gefásse im Querschnitt kann eme Áhnlichkeit leicht
werden. Aber auch bezüglich des Aufbaues dér Markstrahlen
festgestellt

kann die fragliche Versteinerung eher als eine Zelkova- Art, als eine Ulmen-
Art betrachtet werden. Die Markstrahlen sind námlich bei den Zelkova-
Arten ebenfalls heterogener Struktur und sogar die in dér Versteinerung
bemerkbaren Scheidenzellen können zuweilen auch in den Markstrahlen
dér Zelkova- Arten beobachtet werden. Doch kann durch einen Vergleich
dér Markstrahlen dér Celtis- Arten mit jenen dér Ze/feooa-Arten unschwer
festgestellt werden, dass die Markstrahlen dér fraglichen Versteinerung
eher denen dér Celtis- Arten, als denen dér Zelkova-Arlen áhnlich sind.
Die Markstrahlen dér letzteren sind höchstens 5 wogegen —6 Zellen breit,

sie bei den Celtis- Arten bei dér vorliegenden Versteinerung eine Breite von
10 —
12 Zellen oder noch etwas mehr besitzen.
Allé diese Unterschiede treten erst dann auffállig in Erseheinung,
wenn Aufnahmen von Tangentialschnitten dér vier bezeichneten Holzarten
in gleicher Vergrösserung nebeneinander gestellt werden. Auf Grund dieser

Aufnahmen ergibt sich dann unzweifelhaft, dass die fragliche Versteine-

rung noch am ehesten dér charakteristisch-mediterranen Art Celtis austra-
lis áhnlich ist, obwohl auch hier keine vollstándige ldenlitát vorhanden ist

(Siehe Tafel LX1V. Phot. 3.).

Zusammenfassend kann unzweifelhaft festgestellt werden, dass die

als Ulmoxilon bestimmte Versteinerung in Wirklichkeit eine
campestre
Celtixylon- Art darstelll. Da meines Wissens auf xylotomischer Grundlage
bisher noch keine Celtis-Arl einen eigenen Nemen erhalten hal, möchle
ich die vorliegende Celtis- Art als Celtixylon palaeohungaricum bezeichnen.
Dementsprechend müssen die von E. H o f m a n n gegebenen Zeichungen
von Ulmoxylon campestre, sowie Ericoxylon arborea aus dér ungarischen
phyfopaláontologischen Literatur gestrichen werden.

3 Tuzson J.: A Adatok Magyar-

balatoni fosszilis fák monográfiája. 1906.
ország fosszilis flórájához. (Addimenla ad flórám fossilem Hungáriáé III
 Bemerkungen zu dér Arbeit . . . 589

III. Aceroxylon campestre. Die von E. Hofmann mii I. be-

zeichnete Versleinerung slelll ohne Zweifel einen Aceroxylon dar, je-

doch meines Erachlens keinen A. campestre. Die versleinerle Ari isi nám-
lich mit keiner dér in Milteleuropa vorkommenden Acer-Arlen vollslándig
zu idenlifizieren und unterscheidel sich unbedingt von den milteleuropái-
schen Arten Acer campestre, A. monspessulanum, A. platanoides, A.
pseudoplatanus und A. tataricum.
Dér Unlerschied gegenüber den milteieuropáischen Arién liegt vor-
wiegend in dér Dicke dér Markstrahlen. Die Markslrahlen dér milteieuro-
—
páischen Acer-Arlen sind námlich 3 4, ja milunter sogar 6 Zellen breil.
Einschichlige Markstrahlen kommen
nur sellen vor. Die Markslrahlen des
aus Nordamerika stammenden Acer negundo sind durchschniltlich zwei
Zellen breil, die von Acer obtusatum und Acer saccharinum 1 2, die —
von Acer ginnala aber durchschniltlich 1-, seltener 2-schichlig. Von den
mitleleuropáischen Acer-Arten kommt nur Acer tataricum in Betrachl, dessen
Markslrahlen durchschniltlich 1 — 2, ausnahmweise aber 3 Zellen breil sind.

Ziehen wir nun die ein, — zwei, — bezw. dreischichtigen Acer-

Arlen in Betracht, so muss Acer tataricum ausscheiden, da die Gefásse
an seiner Jahresringgrenze in 6 —8 gliedrigen Porenslrahlen angeordnet
sind. Eine áhnliche Ersheinung kann in dér fraglichen Versleinerung über-
haupt nicht beobachlet werden. Ebensowenig kommt auch die Art Acer
obtusatum in Betrachl, dérén Markslrahlen zwar ein-, oder zweischichlig
sind, die aber in dér Anordnung dér Gefásse gewisse Unterschiede zeigt.
In bezug auf die Anordnung dér Gefásse und die Háufigkeit dér Poren-
slrahlen erinnert die vorliegende Versleinerung noch am ehesten am Acer
saccharinum. Die Markstrahlen des letzteren sind ein-, háufiger aber zwei-
schichtig. Die Markstrahlen des fraglichen Holzes sind jedoch überwiegend
einschichtig, zweischichtige sind kaum zu beobachten (Tafel. LX. Photo 4.).
In dér Dicke dér Markstrahlen weist die fragliche Holzart die grösste Áhn-
lichkeit vielleicht mit Acer ginnala auf. Bei dieser Ari sind aber die Ge-
fásse anders angeordnet. Zusammenfassend ergibt sich nun, dass die frag-
liche Versleinerung die grösste Áhnlichkeit mit Acer saccharinum aufweist.
A. saccharinum isi jedoch keine mitleleuropáische Art, sondern in Nord-
amerika heimisch.
F. Pax stellt in dér Ausgabenreihe „Die Prlanzenareale “ (I. Reihe,
Heft 1) im Zusammenhang mit dér Verbreitung dér Acer-Arten fest, dass
die Saccharfna-Sektion im Tertiár, alsó auch im Miocán Europas allge-
mein verbreitet war. Dadurch wird die Annahme, dass die fragliche Ver-
steinerung aus dér Palaeosaccharina- Sektion, undzwar von Acer cf. palae-
osaccharinum, gegebenenfalls von Acer cf. trilobatum slammen dürfte,
wahrscheinlich, aber nicht sicher (Tafel XLI. Photo 1 4). —
IV. Ilicoxylon aquifolium. Die mit „d“ bezeichnete Versteine-
rung wurde von E. Hofmann als Ilocoxylon cf. aquifolium bestimmt.
Auch meine Untersuchungen führten zu einem áhnlichem Ergebnis, nur
würde ich im Gegensatz zu E. H o f ma n n Behauptung nicht so
diese
entschieden aufstellen. Dafür spricht, dass Versehiedenbáiten gegenüber
590 P. Greguss

llex aquifolium nicht bloss in dér Anordnung und Betüpfelung dér Ge-
fásse bestehen, sondern auch in dér Dicke dér Markstrahlen. Wáhrend
die Markstrahlen bei den rezenten Exemplaren von llex aquifolium 7 8, —
ja sogar 10 Zellen breit sind, sind sie bei dér fraglichen Ilex-Art zwei
drei —
und nur áussert selten vier, —
oder fünfschichtig (Taf. XL1. Photo
1 — Auf Grund dieses Umstandes bezweifle ich, dass dér fragliche Stamm
4).

von llex aquifolium stammt, obwohl ich es nicht für vollkommen unmög-
lich halté. Da in Mitteleuropa keine andere llex- Arten leben, dürfte auch
dér von mir untersuchte Stamm eine llex aqifolium nahestehende Art dar-
stellen.Dér xylotomische Bau dér fraglichen Versteinerung zeigt mit llex
bicolor einenoch geringere Ahnlichkeit als mit llex aquifolium. Ich halté
diesen Holzüberrest eher für einen llex cf. Falsani, welcher Baum im Plio-
cán mit Castanea, Zelkova und Pterocarya gemeinsam gelebt hat. Dies ist
aber nur eine Annahme.

II.

Weitere Angaben über xylotomische Untersuchungen an Holz-

versteinerungen aus dem Sarmat von Füzérkomlós und Füzérkajata.
Das Geologische Institut dér Tisza István-Universitát in Debrecen,
sowie das Mineralogisch-Geologische Institut dér Ferenc József-Universitát
in Szeged führten vor einigen Jahren in dér Umgebung von Füzérkomlós
und Füzérkajata (Komitat Abauj-Torna) geologische Sondierungen durch.
An dér Erschliessung dér Funde nahm auch dér eigentliche Entdecker
des Fundortes, Forsting. Buchala teil. Gelegentlich dér Sondierungen kamen
auch mehrere versteinerle Holzstámme zum Vorschein. Mein Freund Prof.
Istvén Ferenczi teilte mir bezüglich dér Fundes mit, dass dieser aus
dem Miocán undzwar aus dem Sarmat stammt. Die Umstánde dér Ver-
steinerung dér Hölzer wurden von Elise Hofmann (Wien) als Ericoxy-
lon arborea, bezw. Ulmoxylon campestre, Aceroxylon campestre, und lli-
coxylon aquifolium bestimmt. Als ich diese Bestimmungen wiederholte, kain
ich aber zu ganz anderen Ergebnissen.
Diesmal wünsche ich mich mit diesen vier versteinerlen Hölzern
nicht zu befessen, sondern bloss mit neuerlich gefundenen und von mir
untersuchfen Hö'zern. Auf Grund dér angefertigten Schliffe und meiner
mitteleuropáische Hölzer enthaltenden Sammlung ergaben sich folgende
Ergebnisse :

1. Carpinoxylon hungaricum nor.

Untersuchungen dér
s p. Die
dreidimensionalen Schliffe dér Stamm-, bezw. Ast-
gefundenen sechs
stücke zeigten sofort, dass sámtliche Versleinerungen von Laubhölzern
stammen. Auf Grund ihres xylotomischen Aufbaues konnte weiter festge-
sfellt werden, dass 5 Stücke derselben dem auch heute noch lebenden
Carpinus betulus, in gewisser Hinsicht aber auch Carpinus orientalis sehr
ahnlich sind. Eine vollstándige Übereinstimmung mit diesen Arién konnlc
aber nicht festgestellt werden.
 Btmerkungen zu d*r Arbeit . . . 591

Die fraglichen 5 Versleinerungen weichen von dem rezenlen Car-

pinus betulus vorwiegend darin ab, dass die einzelnen Markstrahlen
dér gehauften Markstrahlen einschichlig sind und nur höchst sellen zwei-
schichtig. Bei den rezenten Carpinus betulus sind die einzelnen Mark-
strahlen dér gehauften Markstrahlen meist zwei-, fallweise sogar dreischich-
tig,obwohl auch einschichtige vorkommen. In dér Anordnung dér Gefásse,
sowie in dér Form und Gruppierung dér Porenslrahlen stimmen die Funde
jedoch mit dem rezenten Carpinus betulus im allgemeinen überein.
Mit Carpinus orientalis stimmen die Funde hauptsachlich darin
überein. dass die einzelnen Markstrahlen dér gehauften Markstrahlen vor-
wiegend einschichtig sind Zweischichlige Markstrahlen kommen bereits
viel seltener vor. Ein Unterschied gegenüber Carpinus orientalis besteht
darin, dass keine einzige leiterartige Perforation zu beobachten ist. Leiter-
artige Perforationen sind aber bei Carpinus orientalis ziemlich haufig. Da
die náheren Umstánde des Fundes nicht genau bekannt sind, kann auf
Grund dér identischen Slruktur angenommen werden, dass allé 5 Stamm-
oder Aststücke Reste desselben Holzes sind. (Siehe Taf. XL1I.) Da aber
eine völlige Übereinstimmung weder mit Carpinus betulus noch mit Car-
pinus orientalis feslgestellt werden kann und da auch eine Identitát mit
den übrigen rezenten Carpinus- Arten nicht nachweisbar ist, so scheint eine
Abstammung von einer ausgestorbenen Carpinus-Art nicht ausgeschlossen
zu sein. Deshalb möchte ich diese Versteinerung, um sie von den übrigen
zu unterscheiden, als Carpinoxylon hungaricum bezeichnen. Sie dürfte mit
Carpinus grandis vollkommen identisch sein, welche Art in Mitteleuropa
vöm Oligocán bis zum Pleistocán allgemein verbreitet war.
2. Pterocarya cf. Massalongi. Das letzte dér untersuchten Stück
stammt aller Wahrscheinlichkeit nach von einer Pterocarya- Art. Dér Ptero-
carya- Charakter wird besonders im Querschnittsbild ersichtllich. Die An-
ordnung dér zwei, —
drei, — seltener vierfachen Porenstrahlen stimmt
sowohl bei dér rezenten Pterocarya als auch bei dér Versteinerung voll-
kommen überein. Das auffálligste Merkmal bieten jedoch die parallel zr
Jahresringgrenze verlaufenden und Reihen angeordneten paratrachealen
in

Parenchymketten. Anordnung und Richtung derselben ist sowohl bei dér

Versteinerung, als auch bei den rezenten Pterocaryen- und Juglans- Arten
genau dieselbe. Da das Holz dér Juglans und Pterocarya- Arten im Auf-
bau áhnlich ist, scheint es nicht ausgeschlossen, dass das fragliche Ast-
stück von einer Junglans- Art stammt. Den P/erocaryen-Charakter und die
Pt.-Áhnlichkeit das Querschnittsbild dér rezenten Pterocarya ste-
zeigt
noptera ganz auffálig, da die beiden Querschnittsbilder beinahe vollkom-
men überein stimmen (Taf. XLIII. Phot. 1., 2.).
Dér Tangentialschnitt weist aber einige Abweichungen auf. Wáhrend
námlich die Markstrahlen von Pterocarya stenoptera ein- oder zweischichtig
sind und dreischichtige kaum vorkommen, habén die Markstrahlen in dem
versteinerten Holzstück eher eine Breite von 2 3, —
ausnahmsweise sogar
eine von 4 Zellschichten (Taf. XLIII. Phot. 4.).
Die Versteinerung ist mit dér heute im Kaukasus lebenden Pterocarya
592 P. Greguss

fraxinifolia ebenfalls nichtganz identifizierbar, da auch diese keine mehr

als zwei Zellenschichten dicke Markstrahlen aufweist. Auf Grund des Quer-
schnittsbildes scheint aber eine grosse Áhnlichkeit mit dem Bau des von
Félix 4 beschriebenen Juglandinium Schenki vorhanden zu sein. Leider wis-
sen wir aber von diesem Baum nur soviel, dass es in Ungarn aus tertiáren
Schichten ans Tageslicht kam und sich zr Zeit im Mineralogischen Mu-
seum zu Leipzig befindet. Es scheint aber nicht ausgeschlossen zu sein,
dass die fragliche Versteinerung einen Überrest dér vöm Oligozán an weit
verbreiteten Art Pterocarya Massalongi darstellt, Dieses Holz wurde in den
tertiáren Schichten Mitteleuropas bereits von mehreren Orten nachgewiesen.
Nach einem Vergleich mit den rezenten Juglans- und Pterocarya- Arten
müssen wir jedoch zu dér Überzeugung gelangen, dass die fragliche Ver-
steinerung eher einem P/erocarya-Stamm angehört habén dürfte.
Wenn wir nun die heutige geographische Verbreitung dér in Füzér-
komlós und Füzérkajata gefundenen Gattungen untersuchen, so finden wir,
dass von den sechs Genera zr Zeit in Füzérkomlós, bezw. in Füzérkajata
bloss drei gedeihen, usw. Fraxinus, Carpinus und Acer. Hingegen fehlen
dórt //ex, Celtis und Pterocarya. Da sich nun die Hölzer dieser sechs Gat-
tungen nur bei einem Kiima entwickeln konnten, welches für sámtliche
sechs Gattungen gleich günstig war, so ergibt sich mit Rechf die Frage, ob
es in Európa oder überhaupt, ein Gebiet gibt, in welchem diese sechs Ge-
nera auch heute gemeinsam vorkommen.
Das derzeitige Verbreitungsgebiet dér //ex- Arten beschránkt sich haupt-
sáchlich auf die westlichen Teile Europas, auf Norditalien und auf die kroa-
tische Küste. Sie sind aber auch im Süden, wie am Balkan, in Kleinasien,
Nordafrika und in dér Gegend von Tunis háufig (in Ungarn nur im Komitat
Arad heimisch). !n den oben bezeichneten Gebiete erhebt sich námlich che
Tagestemperalur wenigstens an 345 Tagén des Jahres über 0°. Dieses Gebiet
besilzt alsó ein gemássigtes, ja sogar in gewisser Beziehung mediterranes
Kiima.
Bei dér Untersuchung dér Verbreitung von Carpinus betulus, bezw.
Carpinus orientalis gelangen wir im allgemeinen zu demselben Ergebnis,
obwohl sich die geographischen Verbreitung von Carpinus betulus etwas
mehr nach Osten zu ausdehnl, umfasst sie dennoch auch das im Zusam-
menhang mii den //ex- Arten erwáhnle Gebiet. Das Verbreitungsgebiet von
Carpinus orientalis schliesst Ilalien, den Balkan, die Krím und Vorderasien
in sich. C. orientalis besitzt alsó noch slárkeren mediterránén Charakter.
Wesentlich ist aber, dass sich die Verbreitungsgebiete dér beiden Carpinus-
Arten auch über den Balkan, Kleinasien und den Kaukasus erstrecken.
Celtis australis isi ein lypisch mediterranes Holz. Celtis caucasica, die
in ihrem áusserlichen Habitus Celtis australis áhnlich ist, kommt in Vest-
asien und im Kaukasus vor. Ausserdem kommen Ce/ü's-Arten auch in

4
Dr. Félix János : Magyarország faopéljai. (Mngy. Föld. Int. évk. VII, k. 1.

fz. 1884),
 Pllanzenanalomische Untersuchungen am Lignit von Várpalota 5 (J3

Asien (C. davidiana, C. bungeana und C. siensis) und in Nordamerika (C.

crassifolia, C. pumila und C. reticulata) vor.

Die Pterocavyci- Arten leben im allgemeinen in China und Japan. Von
den 8 Arten gedeihen 6 in China und je eine in Japan. sowie Westasien.
Pterocarya Fraxiniíolia komml in YVesIpersien vor, alsó in demselben Ge-
biet, in dem auch Celtis caucasia, die beiden Carpinus- Arten und //ex aqui-
folium gedeihen. Demnach sind alsó im Kaukasus bereits 4 mediterráné
Pflanzen-Galtungen zu finden, welche im Miozán in dér Gegend von Füzér-
komlós gemeinsam vorkamen. Es kann nicht bezweifelt werden, dass im
Kaukasus, aber auch im ganzen Mediterrangebiete auch Fraxinus- Arten
( Fraxinus oxycarpa) und Acer-Arten gedeihen, weshalb alsó dórt sámtliche
sechs untersuchten Genera gemeinsam vorkommen. — Auf Grund dieser
Ausführungen nun von selbst
ergibt sich die Annahme, dass im Sarmat
Ungarns, ein áhnliches, mildes Kiima geherrscht habén musste. wie es
heute für die südlichen Hangé des Kaukasus bezeichnend ist, alsó ein
etwas miideres Kiima, als heute in Ungarn und besonders in dér Gegend
von Füzérkomlós herrscht.

PFLANZENANAT0M1SCHE UNTERSUCHUNGEN AM LIGNIT

VON VÁRPALOTA.
Von S. Sárkány (Budapest).
(Mit XLVI-XLIX. Tatéin.)

Nach unseren bisherigen Kenntnissen stammt dér Lignit von Vár-

palota aus dér Helvetien-Stufe des Dér beigefügte
mittleren Miozáns.
Schnitt zeigt diegenaue Schichtung dér Kohlé (Abb. 1). Die in dér Ab-
bildur.g gegebenen Zahlen bedeuten 1. Grundgestein aus dér Trias, 2.
:

Grund-typische, sandige, schotterige, kalkige Sedimente, 3. Lehmschichte

mit Lignitspuren, 4. 4'5 m — 87 m máchtige Lignitschichte, 4/a 1 —2 cm
breile sterilé Schnur. (Das von mir unlersuchte Matériái stammt aus dér
Lignitschichte unter dér sterilen Schnur.) 5. Dünne Lehmschichte mit Ne-
rithina picta, 6. Kongerienbank, 7. Schieferige, Diatomen-
fischschuppige
erde Schichte, 8. Riolittuffbank. 2—8. sind Sedimente des mittleren Mio-
záns, 9. Schotter- und Sandsedimente aus dem oberen Miozán.
J. T u z s o n untersuchte vor 35 Jahren die Kohlé dér 60 Jahre altén

Grube und beschrieb damals das Lignitmaterial als ein in die „Cupressi-
fes"-Gruppe gehörendes Fossil. Die genauere Bestimmung überliess er
spáteren Untersuchungen.
Vor ungefáhr 2 Jahren békám ich aus dér am Balaton-See gelege-
nen Kohlenmine von Várpalota Lignitmaterial zr mikroskopischen Unter-
suchung, das ich náher zu bestimmen versuchte. Zr mikrotechnischen
Aufarbeitung ist diese Kohlé aber nicht sehr geeignet. Dér eine Teil dér
sich schichtenweise abblátternden Stüc' f e ist schwarz und dieser bricht
 5
.

594 S. Sárkány

und zerbröckell áhnlich wie Holzkohle, wáhrend dér andere steinhart und
braun ist in diesem kann mán die Jahresringe mii freiem Auge sehen.
;

Aus diesem vorher aufgeweichten Teil fertigle ich mit dem Mikrotom
Schnitle an. Mazerate wurden ebenfalls unlersucht.
Pflanzenanatomisch kann dér Lignit von Várpalota (Komilat Vesz-
prém) entsprechend charakterisiert werden, obzwar dér grosse Druck,
die Hitze und dér Verkohlungsprozess viele Deformationen verursachten.
Das Frühholz dér Jahresringe ist gánzlich zusammengedrückt, doch
sind die anatomischen Merkmale in manchen Lángsschnitten aufzufin-
den. Viel besser ist das Spátholz dér Jahresringe erhalten. Dér grösste
Teil des Materials wird von Tracheiden (beziehungsweise Fasertracheiden
im Spátholz) gebildet die Gefásse fehlen. An den Wánden dieser Trachei-
;

den stehen die Hoftüpfel in einer Reihe, paarweise, oder selten zu dritt
in den beiden letzten Falién sind sie nicht aneinander gedrückt, alsó nicht

alternierend. Spiralverdickungen konnte ich nirgends auffinden. Stellen-

weise befinden sich an dér Tangentialwand dér Tracheiden auch Hof-
tüpfel. Harzgánge fehlen. lm Frühholz konnte aber verstreut Harzparen-
chym angetroffen werden. Die Querwánde dér Harzparenchyms sind glatt
und ohne perlschnurartige Verdickungen. Dér Harz blieb in mehr oder
weniger grossen Körnchen erhalten. Die im allgemeinen ein Zelle breiten
—
und 3 18 Zellen hohen Markstrahlen bestehen ausschliesslich aus Paren-
chymzellen. Das Markstrahlenkreuzungsfeld des Frühholzes sieht einem
—
liegenden Rechteck áhnlich, in welchem in 1 2 Reihen angeordnet 3 —
ovale, waagerecht liegende, grossporige Tüpfel sichtbar sind. Die Tüpfe-
lung dér radialen Markstrahlenzellwende ist von taxodioidem Typ. In den
Markstrahlen des Spátholzes gleicht das Markstrahlenkreuzungsfeld wegen
dér in radialer Richtung abgeflachten Tracheiden einem stehenden Recht-
eck, in welchem sich 1 —2 Tüpfel mit schief, oder senkrecht stehenden,
schmalen Porén befinden. Einen Harzinhalt dér Markstrahlen konnte ich
nicht beobachten.
Die mikroskopisch feslstellbaren pflanzenanatomischen Merkmale des
Lignitsvon Várpalota wurden mit dér anatomischen Struktur dér derzeit
lebenden Coniferen verglichen. Die Beslimmung erfolgte mit dér Aus-
schliessungsmethode.
Das Fehlen dér araucaroiden Tüpfel und dér spirálén Verdickungen
in den Tracheiden das anstelle dér Harzgánge erscheinende Harzparen-
chym und die bezeichnende Tüpfelung des Markstrahlenkreuzungsfeldes
im Frühholz sind lauter Eigenschaften, die entweder auf Gattung Sequoia,
oder auf Taxodium distichum schliessen lessen. Da aber die Querwánde
Harzparenchyms tüpfellos sind, fállt Taxodium distichum weg. Von den
rezenten Sequoa-Arlen kann mán in ersler Linie an Sequoia gigantea, oder
Sequoia sempewirens denken. Diese beiden Arién anatomisch zu unter-
scheiden, ist jedoch oft eine sehr schwierige Aufgabe. Nach P e n h a o w, 1

E. Hofmann und anderen bilden sich im Kreuzungsfeld von Sequoia

gigantea oft —
1 2, seltener 3 —
4 Halbhoftüpfel. Da in meinem Untersuchs-
material meistens 3 —5 Tüpfel vorhanden waren, scheinl das im Lignit
 —

Pflancenanatomische Untersuchungen am Lignit von Várpalota 595

von Várpalota gefundene Matériái wahrscheinlich die im Tertiár lebende

Form von S. sempervirens (S. Langsdorfii Herr) zu sein.
Aus dem Antreffen dér Überreste von Sequoia sempervirens können
wir nuch auf das damalige Kiima schliessen Várpalota und Umgebung :

waren im mittleren Miozán ein warmes, aber zr Entwickelung von Taxo-

dium dislichum nicht genügend sumpfiges Gebiet. Die Ergebnisse meiner
Unlersuchungen des Lignits von Várpalota slimmen mit áhnlichen Kohlen-
untersuchungen auslándischer Forscher überein. Diese finden ebenfalls
dass in den Braunkohlenlagern des Miozáns die Überreste von Sequoia
sempervirens háufiger vorkommen als die von Taxodium distichum.
Gothan bezeichnet allé fossilen Báume, welche in ihrer inneren
Struklur dér heute lebenden Sequoia sempervirens gleichen, als Taxodioxy-
Ion sequoianum. Hingegen nennt er die fossilen Reste des heute leben-
den Taxodium distichum, Taxodioxylon taxodii. Nach dieser Auffassung
sind die im Lignit von Várpalota gefundenen Reste als Taxodioxylon
sequoianum zu betrachten.
Anlásslich meiner Studienreise nach Deutschland überpriiften die
Herrn Prof. Gothan und K r á u s e 1. sowie Frau Privatdozentin E. H o f-
m a n n meine Schnitte und rechtfertigten meine Annahmen. Es sei mir
deshalb gestattet ihnen auch an dieser Stelle für ihre freundlichen Be-
mühungen zu danken.
Durch meine Untersuchungen ist die Frage des Lignit von Várpalota
noch nicht gánzlich geklárt, denn es können noch kleine Astreste, Blát-
ter, oder andere Reste zum Vorschein kommen, wie sie z. B. auch in
Kszeg im Lignit des Pogányvölgy gefunden wurden. Bei den heutigen
wirtschaftlichen Verháltnissen könnte unler Umstánden vielleicht auch
daran gedacht werden, die grossen Harzmengen, welche in den unteren
Lingnitschichten vorkommen, für technische Zwecke zu verwenden.
Ein Teil meiner Arbeiten wurde im Botanischen Institut dér Univer-
sitát in Wien durchgeführt wo ich als Stipendist arbeitete, dér andere im
PflaTizenphysiologischen Institut in Budapest. Auch an dieser Stelle danke
ich Herrn Prof. K n o 1, dem Direktor des Wiener Botanischen Institutes
1

für die freundliche Aufnahme.

L1TERATUR.

Gothan, W.: Zr Anatomie lebender und fossiler Gymnospermenhölzer.

Abh. preuss. geol. Landesanst. N. F. 44. 1905. —
H o m a n n, E.: í Paláohistologie
dér Pflanze, Wien, 1934. — Hollendonner, F.: A fenyfélék fájának össze-
hasonlító szövettana. Budapest, 1913. — J u r ask y, K. A.: Kohlé, Naturgeschichte
eines Rohstoffes. Berlin. 1940. — Kráusel, R.: Ist Taxodium distichum oder
Sequoia sempervirens* Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichle d.
Deutsch. Bot. Ges. 39. 1. 258 S. (1921.) — Kubart, B.; Ist Taxodium distichum,
oder Sequoia sempervirens Charakterbaum dér deutschen Braunkohle. Berichte dér
Deutsch. Bot. Ges. 39. 26. S. (1921.)
1. —
P e n h a o w, D. P. A. Se.: A Manual
1 1

of the North American Gymnosperms. Boston, U. S. A. 1907. Potonié —

Gothan: Palaobotanisches Praktikum. Berlin, 1913. R ö s s e r, W.: Pliozáne — 1
 596 M. Rotarides

Koniferenhölzer dér Umgebung von Gleichenberg in Steiermark. Mitteil. Naturwiss.

Ver. f. St. Bd. 74. — Rössler, W.: Fossile Hölzer aus dem Gebiete
(1937.)
Weiz-Gleisdorf-Pischelsdorí (Oststeiermark). Zentralbl. f. Min. etz. Abt. B. No. 3.
(1941.) — S c h m p e r— F a b e r Pílanzengeographie Bd. 11. Jena, 1935.
i : S j- — 1 i

p e r, E. J.: Bestimmungstabelle íür rezente und fossile Koniíerenhölzer. Rec. Trav.

bot. Neerl. 30. (1933.) — Szál ai T.: A várpalotai középmiocén faunája. Annales
Musei Hungarici. XXIV. k. 1926. — Telegdi Róth K. A várpalotai lig-
:

nitterület. Földtani Közlöny LIV. k. 1925. — TuzsonJ.: A balatoni fossilis fák

monográfiája. Budapest, 1906. — Vitális I.: Magyarország szénelfordulásai.
Sopron, 1939.

DIE METHODE DES BESTIMMENS PLEISTOZÁNER

MOLLUSKEN.
Von M. Rotarides.

(Mit den Tafeln L — L1X).

Inhalt des ungarischen Textes : Einleitung. —
Aligemeine Charakterisierung dér Schneckenschale. Dér Vorgang —
bei dér Bestimmung. —
Bestimmungstabelle dér Gattungen. Sys- —
* tematische Aufzáhlung dér aus dem Löss und aus lössartigen Sedi-
menten Ungarns mitgeteilten Mollusken. Bemerkungen zu den —
Tafeln.
In dér E n e t u n g wird darauf hingewiesen, dass im Laufe
i 1 i

dér Entwicklung dér Kenntnisse zuerst eine Verwicklung dér sys-

tematischen Benennungen durch Einführung von Untergattungs-
namen, dann aber wieder eine Vereinfachung durch Erhebung von
Untergattungen zu Gattungen eintrat. Dér Grund des übermássigen
Anwendens von Namen scheint aber hauptsáchlich in dem Umstand
zu liegen, dass die Merkmalsgrenzen bald enger, bald weiter gezogen
werden. Dies kann dann ebenso zr Vermehrung von Synonymen
führen, wie auch das Ausserachtlassen dér Prioritát. Eine weitere
Fehlerquelle ist die doppelte Beschreibung vieler Formen seitens dér
Zoologen und dér Zoopaláontologen. Obwohl für praktische Zwecke
die Einhaltung dér Linné’schen bináren Nomenldatur in diesem
Falle ratsamer ist, soll bei speziellen Formen des Pleistozáns, falls
es nötig erscheint, auch ein dritter Namen angeführt werden. Da es
aber in den meisten Falién nicht sicher festgestellt werden kann, ob
es sich um eine Form, Varietát, oder um eine Subspezies handelt,
ist es wohl am besten, die diesbezügliche Klassifizierung, oder Be-
wertung zu unterlassen.
Die vorliegende Arbeit bezieht sich nicht auf die gesamte
pleistozáne Molluskenfauna, sondern nur auf die Fauna des Lösses
und dér lössartigen Sedimente Ungarns. Selbstverstandlich würde
sich die Anzahl dér Arten durch die Berücksichtigung dér mitunter
ziemlich reichen Fauna dér Kalktuffe wesentlich vergrössern.
 ;:

Die Melhode des Bestimmens Pleistozáner Mollusken 5 97

Sowohl bei dér Herstellung dér beigegebenen Bilder. als auch

bei dér Verfassung des Textes wurden nach Möglichkeit folgende
Gesichtpunkte berücksichtigt : 1. Vergleich mit den rezenten Ver-
tretern dér Art, 2. Die Variabilitát, 3. Die Oberfláchenskulptur dér
Schalen.
lm náchsten Kapitel. — Al Igéméin e Charakterisie-
rung dér Schneckenschale — wird hauptsáchlich auf
jene Merkmale hingewiesen, welche bei dér Unterscheidung dér
Arten als erste in Frage kommen. Die Charakteristika dér merkmal-
führenden Teile des Schneckengeháuses werden an Beispielen er-
láutert.
Die Bestimmungstabelle dér Gattungen ermög-
licht auch die Bestimmung von Arten, falls die Gattung monotypisch
ist. Die pleistozanen Mollusken lassen sich natürlich auch mit Hilfe

von Handbüchern bestimmen, die sich mit dér rezenten Fauna be-
fessen. Dies würde aber besonders dem Anfánger weitaus grössere
1

Schwierigkeiten bereiten, zumal die rezente Fauna viel mehr Arten

enthált und mán eben deshalb den Namen des vorliegenden Ob-
jektes aus einer grossen Zahl von Formen heraussuchen muss. Die
im ungarischen Text befindliche Bestimmungstabelle ist unnatürlich,
da bei dér Zusammenstellung auf die systematische Reihenfolge fást
gánzlich verzichtet werden musste. Die Tabelle ist deshalb von
praktischem Wert und für den Geologen nützlich, weil die Reihen-
folge dér Gattungen ungefáhr dieselbe ist, die im Allgemeinen bei
dér Sortierung eines reichlichen Materials beíolgt wird. Zuerst wer-
den die beiden Hauptformen Planspira und Turbospira gesondert
und dann die linksgedrehten Arten herausgehoben. Die weitere
Trennung erfolgt nach dér Schalenform, je nachdem die Spira in dér
Richtung dér Columella láng ausgezogen, oder zusammengedrückt
erscheint. Erst bei dér Trennung áhnlicher Gattungen werden auch
weitere Einzelheiten berücksichtigt. Zuletzt zieh! mán nötigenfalls
auch die Schalendimensionen und Proportionen heran.
In dér systematischen Zusammenstellung
sind auch zweifelhafte Angaben
angeführt. Die Zweifelhaftigkeit kann
folgende Ursachen habén Schlechte Bestimmung, 2. Systematische
: 1.

Uberwertung des Fundes (unnötige Neubenennung von Fragmenten,

übertriebene Namengebungen bei Ausserachtlassen dér Variabilitát)
3. Die Angaben beziehen sich irrtümlicherweise auf rezente Schalen ;

4. Die fossilführende Schichte ist nicht pleistozanen A'íers, sondern

altér. Bei Arten, die nicht monotypischen Gattungen angehören, wird
ganz kurz auf die Unterscheidungsmerkmale eingegangen, die
Schalendimensionen sind aber überall angegeben. Bei interessanten

Geyer D. Unsere Land- und Süsswasser-Mollusken. Einführung in die

1
:

Molluskeníauna Deutschlands. Dritte Auflage. Stuttgart, 1927. Ehrmann P. Mol- :

lusken (Weichtiere) in Die Tierwelt Mitteleuropas. li. Bánd. Leipzig, 1933.

: —lm
Verlage dér Ungarischen Akademie dér Wissenschaiten erschien von Kurzem das
Werk des vortrefílichen ungarischen Malakologen L. S o ó s, welches eine griind-
liche Bearbeitung dér gesamten Mollusken-Fauna des Karpatenbeckens enthált
A Kárpát-medence Mollusca faunája. Magyarország természetrajza. I. Állattani rész,
Budapest, 1943. VIII+478 pp„ XXX. tabb.
 — 1

598 M Rotarides

Arten oder bei alleinslehendert Angaben vvird auch die Literatur

kurz erwáhnt. Bezüglich dér Einzelheiten wird auf die zusammen-
fassenden Arbeiten des Verfassers hingewiesen 2 Arten, die .

mit bezeichnet sind, kommen in den Gebieten

*

Ungarns, in welchen pleistozáne Oberfláchenbil-

dungen vorherrschen, rezent nicht vor. Bei dér Be-
sfimmung benützt mán entweder die Bestimmungstabelle, oder die
beigegebenen Tafeln, und sucht erst dann die Art auch in dér
systematischen Zusammenstellung auí.
Die Tafeln enthalten Lichtbilder, welche vöm Verfasser
stammen. Ziemlich mussten rezente Schalen dargestellt werden,
oft
wenn sich námlich keine zr Abbildung geeigneten fossilen Exem-
plare finden liessen. Sonsl ist aber die Darstellung von fossilen Scha-
len oft vorteilhafter. Fossile Exemplare kleiner Arten sind námlich
meist reiner als rezente ausserdem tritt die Schalenskulptur an
;

lossilen Schalen, bei welchen das Periostrakum verschwindet, meist

klarer hervor. Das dargestellte Matériái ist zum grossen Teil bereits
veröffentlicht. Es stammt aus Szeged, Szeged-Öthalom, Szeged-Király-
halom, Szentmihálytelek, Hódmezvásárhely, Ujverbász, Nagykrös
und Mezberény 3 Die rezenten Exemplare stammen aus dér Zoolo-
.

gischen Abteilung des Ungarischen National-Museums, doch gibt es

darunter auch Exemplare, die vöm Verfasser selbst gesammelt wurden.
Es ist von grossem Vorteil, wenn die abzubildenden Exemplare aus
einem reichen Matériái ausgesucht werden können. Manche Arten
4
sind in angeschwemmtem Matériái massenhaft vertreten Einzelne .

dér dargestellten Schnecken stammen aus „Budapest'*; in diesem

Falle handelt es sich, wie aus dem Zustand dér Schalen geschlossen
werden kann, ebenfalls um angeschwemmtes Matériái. Nur aus-
nahmsweise wurden aus dem Ausland stammende Exemplare pho-
tographiert, wenn námlich keine einwandfreien einheimischen Exem-

2
Rotarides M. Die Schneckenfauna des ungarischen Lösses usw. (A
:

Szegedi Alföldkulató Bizollság Könyvtára. VI. Szakoszt. A) Állattani Közlemények

Nr. 8. Szeged, 1931, 180 pp. Ungarisch mit deutschem Auszug). Rotarides —
M. Untersuchungen über die Molluskenfauna dér ungarischen Lössablagerungen.
:

(Festschrift Strand Vol. II. 1936 —

1937. p. 51.) 1 — —
Rotarides M. Über die :

Bewertung dér pleistozánen Molluskenfauna. (Földt. Közi. 72, 1942, p. 267 — 270.)
3
Schlesch H.: Vorlaufige Mitteilung über ein interessantes Vorkommen
von Lössmollusken aus dér Umgebung von Szeged. (Arch. Molluskenk. 61, 1929, p.
17— 30.) — Rotarides M.: Über die pleistozáne Molluskenfauna von Szeged
und Umgebung, (Arch, Molluskenk. 64, 1932, p. 73 102.) — —
V. Faragó M. Die :

Oberfláchengebilde dér Umgebung von Nagykrös. (Földt. Közi. 68, 1938, p. 144
167.) — Schmid E. R. Beitráge zu den geologischen Verháltnissen von Mez-
I :

berény. (Erklárung dér geol. Karle von Mezberény, Blatt 5269/3.) Rotarides —
M. Die pleistozáne Molluskenfauna einiger altér trrlesischer Brunnen von Szeged
:

und Umgebung. (Földt. Közi. 72. 1942, p. 121 124.) — —

Rotarides M. und G ö 1 1

L.: lnteressante pleistozáne Mollusken. —

Vorkommen in dér Umgebung von Ujverbász
und auf dér Telecskaer Lössplatle. (Földt. Közi. 73, 1934, p. 255 259) Rota- — —
rides M. Beitráge zr Kenntnis dér pleistozánen Molluskenfauna von Hódmez-
:

vásárhely. (lm Erscheinen).

4
C z ó g e r K. und
1 Rolarides M. : Analyse einer vöm Wasser ange-
schwemmten Molluskenfauna Die Auswüríe dér Maros und dér Tisza bei Szeged.
(M. Bioi. Kutatóint. Munkái 10. 1938, p. 8 — 43.)
 Die Untersuchung dér fossilen Torflagern und die moderné Moorforschung 509

5
plare vorlagen Bei dér Z usammenstellung dér Tafeln wurde im
.

Allgemeinen die syslematische Reihenfolge eingehalten. Die Tafeler-

klarung ist so zusammengestellt, dass sie auch von einem Nicht-
ungarn angewendet werden kann.

5
Rolarides M. : Über das Photographieren von Schnecken- und Muschel-
schnlen. (Ann. hisl.-nat. Mus. Hung. Pars Zool. 36, 1943, p. 208 — 220.)

DIE UNTERSUCHUNG DÉR FOSSILEN TORFLAGERN

UND DIE MODERNÉ MOORFORSCHUNG .
1

Von B. Zólyomi.

(Mii den Tafeln LX — LXI. und einer Kartenbeilage.)

Die morphologischen Formen, sowie die Lebensgemeinschaflen dér

heuligen Erdoberfláche können durch die in dér Gegenwart wirkenden Fak-
torén alléin nicht in ihrer Gesamtheit erklárt werden Sehr ofl müssen wir
in die enlwicklungsgeschichtliche Vergangenheit zurückgreifen, um das heu-
tige Bild restlos verstehen zu können. Umgekehrl wird aber auch bei dér
Untersuchung vergangener Zeilalter die Klarslellung vieler Fragen durch dér
Gegenwart enlnommene Parallelé gefördert. Solche Vergleiche sind beson-
ders dann niig, wenn wir stufenweise diejenigen Epochen dér Erdgeschichte
erforschen, welcher dér Gegenwart immer náher stehen.
Die Pflanzenwelt des Pleistozans, ja sogar die des ausgehenden Plio-
zans, stimmt in ihren groben Zugén mit dér rezenten überein. Die heute
vorherrschenden Typen habén sich schon am Ende des Pliozáns ent-
wickelt. So unlerscheiden sich z. B. die heute verbreiteten Báume Europas
generisch in nichts und auch spezifisch nur wenig von ihren pliozánen
Vorfahren. Ein bedeutender Unterschied besteht nur darin, dass die Pflan-
zenwelt durch die pleistozánen Eiszeiten stark dezimiert wurde. Viele Arten
sind endgültig erloschen, andere wieder zogen sich in Gebiete mit günsti-
gerem Kiima zurück. Deswegen können wir annehmen, dass die heulzu-
tage feststellbaren ökologischen Ansprüche vieler Pflanzenarten, oder Pflan-
zengesellschaflen auch in den vorangegangenen erdgeschichtlichen Zeiten
ahnlich waren.
So kann uns bei dér Untersuchung eines fossilen Torflagers die Kennt-
nis dér Lebensbedürfnisse einer rezenten Torfablagerung, d. h. eines Moores,
gute Dienste leisten. Die moderné Moorforschung ist ungemein vielseitig.
Sie erstreckt sich nicht nur auf botanische Probleme, sondern auch auf
sámtliche angrenzende Fragen. Sehr oft werden die Moore auch entwiklungs*

geschichtlich bearbeitet. Durch die Untersuchung dér sich unter dér lebenden
Mooroberfláche bildenden subfossilen (holozánen) Torfschichten gerát die
botanische Forschung mit dem Gebiete dér Geologie in Berührung.
1
Vorgetragen in dér Facheitzung dér Ung. Geol. Gesellschaft am 7. IV. 1943,
600 B. Zólyomi

Die Entstehung dér sich heute noch in Wachstum befindenden Moore

geht höchsiens bis an die Grenze des Pleistozáns und Holozans zurück.
Die Bildung máchtigerer Torfschichten falit bereits in Anfánge des Alt-
die
holozáns. Die Vermoorung wird im Spátglazial — mit wenigen Ausnahmen
— höchstens durch dünne Torfschichten, meist aber nur durch humöse
Mudden (Dy usw.) angezeigf, da die pleistozanen Eiszeiten dér Torfbildung
nicht günstig waren, nicht nur wegen dér Eisbedeckung, sondern auch in-

foige dér herrschenden klimatischen Verháltnisse, sogar weit ausserhalb

dér vereisten Gebiete. Vermoorung, bzw. Torfbildung konnte nur in den
interglazialenund in geringerem Masse in den interstadialen Zeiten stalt-
finden. Die Untersuchung dér pleistozanen fossilen Torfablagerungen ergab
nun, dass ihre Pflanzenwelt im allgemeinen dér dér holozánen torfbildenden
Moore gleichgesetzt werden kann. Deshalb müssen bei dér Untersuchung
dér pleistozanen Torfe die Ergebnisse dér modernen Moorforschung auf
jeden Fali berücksichtigt werden.
Wir kennen zahlreiche Falié, in welchen die Pleistozanen Torfe be-
reits einen fortgeschrittenen Zustand dér Verkohlung erreicht habén. So z.

B. sind manche Torfe dér Alpen durch den Druck dér Krustenbewegungen
in Schieferkohlen verwandelt. lm schwábischbayrischen Alpenvorland wur-
den die Torfe dér Riss-Würm-Zwischeneiszeit infoige des Druckes dér Eis-
decke, dér glazialen Morenenanháufungen und fluvioglazialen Ablagerungen
2
oft ebenfalls in Schieferkohlen oder Kohlenflöze umgewandelt. Als áhnliche
Bildungen kennen wir im Karpatenraum alléin nur die Schieferkohlenflöze
bei Freck, im Vorland dér Fogarascher-Alpen. 3
Nachfolgend werden als Beispiel aus dér botanischen Bearbeitung
eines ungarischen Moores diejenigen Teile angeführt und kurz behandelt,
welche bei dér Erforschung dér fossilen Torflager von Bedeutung sein kön-
nen. 4 Das betreffende Moor ist das sogenannte „Kukojszás" oder „Mohos"
in den siebenbürgischen Kárpátén. Es liegt in einem dér beiden Kráter
des „Csomád“-Vulkans (1294 m), welcher durch den Olt-Durchbruch von
den eruptiven Massen des Hargita-Gebirges getrennt wird. Im südlich ge*
legenen, zweiten vollkommenen Kráter liegt dér „Szent-Anna“-See (950 m).
Dér Kráter, in welchem sich das Moor ausgebildet hat (1050 m), wurde
schon von dér Erosion in Angriff genommen. Dér Kraterrand wird durch
die máchtige, tiefe und zweigeteilte Runse des „Vöröspatak" durchbrochen,
wodurch dér Kráter einen Abfluss gewinnl. Die Seitenwande des Wasser*
risses sind aus vulkanischen Tuffschichten aufgebaut. Dér Hauptentwásse-
rungskanal des Moores wurde dér kleineren, nach Westen eingetieften Ver*
zweigung des Wasserrisses zugeführt. Seitdem hat die kráftig weitergreifende
2
R. Schnetzer: Kohlenvorkommen in Ablagerungen dér Eiszeit. (Die
Umschau 47. 1943 p. 95—96.)
3
F. Pa x : Beilráge zr lossilen Flóra dér Karpathen. (Englers Bot. Jahrb.
XXXVIII. 1906. p. 272-.)
4
Die ausíührliche botanische Bearbeitung soll spaler in einem anderen AuS*
satz veröífenllich werden. Die Feldarbeil wurde von dér ungarischen Akademie
dér Wissenschalten unterstüzt.
 ;

Die Untersuchung dér íossilen Torflegern und die moderné Moorlorschung 601-

Erosion bereils den Tori des Moores selbsl in genommen. lm Auf-

Angriff
schluss isi die Auskeilung dér Torfschichten auf dem
vulkanischen Tuíf gut
sichtbar. Zr Zeit liegen aber noch keine syslematischen Bohrungen vor
die maximale Tiefe des Torfes übertrifft 10 m.
Die belreffenden Teile des Csoméd-Vulkans fallen in die Klimaxregion
dér Buche. Das Moor Kukojszás isi dér durch Waldkiefer charaklerisierten
Gruppé dér karpatischen Hochmoore zuzugliedern. Es ist ein echles Hoch-
moor, seine Wölbung kann aber nur vöm Wasserriss-Syslem des Vörös-
patak aus beobachlet werden. Sonsl falit die ganze Oberfláche des Moores
seicht vöm südwestlichen inneren Kralerrand gégén den Ausfluss des Vörös-
patak ab (SW -* NE).
Die Vegatationskartenbeilage des Moores (Original, Masstab 1 : 2000)
zeigt deullich, wie das annahernd kreisförmige, 1 km breite Moor von
120 kaf. Joch Ausdehnung in Zonen geteilt werden kann
drei :

I. Bewaldete Ram zone. In dieser Zone ordnen sich die einzelnen

Pflanzengesellschaften bei normaler Zonation in zum Moorrand parallelen
Gürleln an. An den quelligen Stellen des Südrandes ist ein Erlen-Auwald
(10)° zu finden, auf welchen ein Erlenbruchwald (9) mit zerslreuten Torf-
moospolstern folgt. Unter diesem bildet sich ein Bruchwaldtorf. Weiter nach
innen, im Kiefern-Birken-Übergangsmoorwald (8) gelangt dér Torfmoostep-
pich zr Herrschaft. Die ausgedehnteste Pflanzengesellschafl dér Rand-
waldzone ist dér Wollgras-Kiefernwald (6). Sein Torfmoosteppich wirdschon
zum aus Sphagnum- Arten dér echten Hochmoore gebildet und in dér
Teil
Krautschicht finden wir neben dem vorherrschenden Eriophorum vagina-
tum auch die weiteren kennzeichnenden Arten dér Hochmoore. Die Höhe
dér Waldkiefer nimmt gégén das Innere des Moores zu allmáhlich ab. Unter
dem Kiefern-Birkenwald, wie auch unter dem Wollgras-Kiefernwald bildet
sich gemischter Wald- und Sphagnum-, oder Wollgras-Torf. Dér dem aus-
getrockneten Torf entsprechende Typ an dem den Wasserriss des Vörös-
patak naheliegenden Moorrand ist dér Heidelbeer-Kiefernwald (7). In dieser
Pflanzengesellschafl isi die Torfbildung abgebrochen und die oberste Schichte
des Torfes bereits vollstándig humifiziert.
II. W
achstumzone, bzw. Wachstumkomplex. Diese Zone gehört dér
unbewaldeten Hochmoorfláche an. Dér Wollgras-Kiefernwald dér 1. Zone
wird zwergwüchsig, löst sich auf (5), stirbt allmáhlich ab und bleibt schliess-
lich vollstándig zurück. Die Oberfláche des Moores ist hier durch ihren
gleichmássigen Wuchs gekennzeichnet. Die Gleichmássigkeit wird nur durch
einige breite Eintiefungen, den sogenannten Schlenken (2, 3), und an man-
chen Stellen durch einige zerstreute, kleine Erhebungen, den Bulten unter-
brochen. Die rund-elliptischen, etwa 20 m breiten und 2 3 m tiefen Moor- —
teiche, oder Kolke (1) sind meist in dieser Zone zu finden. Einige von ih-

5
F. Peterschilka: Pollenanalyse einiger Hochmoore Neurumániens, (Be-
richte d. deutschen Bot. Gesell. XLVI. 1928. p. 190 — 197.)
6
Die in Klammern stehenden Ziffern entsprechen den Bezeichnungen in

dér Zeiehenerklárung dér Vegetationskartenbeilage,

602 B. Zólyemi

nen wurden schon seil dér Kanalisierung des Moores (1908) durch die
Vegetation dér Schlenken bewachsen. Solche Moorleiche sind in dér gan-
zen Karpalenketfe nur mehr hier zu finden und können den sogenannlen
Blanken gleichgesetzt werden, welche von den Hochmooren dér Umgebung
des Baltischen Meeres beschrieben wurden. Sie stellen einen sehr auffallen-
den nordischen Charakterzug des Moores Kukojszás dar. In derzweifen Zone
bildet sich ein Wollgras (v'aginatum)-Tod, an dessen Zusammensetzung aber
auch das Torfmoos wesentlich teilnimmt. In den Moorteichen welche —
den dystrophen Typ zuzuordnen sind — findel keine Torfbildung statt.

III. Zentraler Mosaik- oder Regenerationskomplex (auf dér beiliegenden

Vegelationskarte wurde diese Zone durch eine punktierte Linie von dér
vorigen getrennO- Diese Zone ist Mosaik aus Bulten und Schlen-
ein buntes
ken. Die Bulten (4) sind verháltnismássig trockener und erheben sich etwa
Ví m hoch. gelegen, lösen einander Schlenken-Gesellschaften mit
Tiefer
wechselnder Wasserversorgung (3) und dauernd nasse, unbetretbare, soge-
nannte Scheuchzen'a-Schlenken (2) ab. Diese Zone ist ausserordentlich arm
an Pflanzenarten, doch muss diesen Arten eine besondere Aufmerksam-
keit geschenkt werden, da sie zum Teil den nordischen (borealen) Relikt-
arten angehören. Die Bulten und Schlenken wechseln miteinander nicht nur
ráumlich, sondern auch zeitlich ab. Die Bulten können námlich nicht über
eine gewisse Grenze emporwachsen, da sie relatív trocken werden. Zugleich
wáchst die üppige Vegetation dér Schlenken kráftig empor, die Vertiefungen
verschwinden allmáhlich und können sich in Bulten verwandeln. In den
Eisenkungen dér Bulten kann dagegen eine Neubildung von Schlenken
stattfinden, ein Vorgang, welchen mán Regeneration nennt und dér nur auf
typisch entwickelten Hochmooren zu finden ist. Unter den Bulten bildet
sich ein langsam zunehmender. kompakter Sphagnum-Torf dér Sphagnum- ;

Torf dér Schlenken wáchst dagegen sehr rasch, ist aber ausserordentlich
locker.
Die Bulten und Schlenken gehen in die sogenannlen S I r a n g- und
F a 1 r k-Bildungen über, welche — wie aus Nordeuropa nachgewiesen wurde
— ihre Entslehung den Bodenfliesserscheinungen zu verdanken habén, was
ebenfalls einen merkwürdigen borealen Charakterzug darstellt. Áhnliche Er-
scheinungen konnte ich —
zum erstenmal in den Kárpátén auf den Hoch- —
mooren bei Szinevér nachweisen, welche sich auf dér spátglazialen Nie-
derterrasse des Terac-Flusses gebildet habén (Nordost-Karpaten, Komitat
Máramaros). 7 Die Entstehung dér genannten Bildungen isi im wesenllichen
folgenderweise zu erkláren lm Frühling, wenn die Oberfláche des noch
:

bis zum Grunde zugefroreren Hochmoores aufzutauen beginnt, kommen

die obersten weich und plaslisch gewordenen Torfschichten auf den tiefe-

ferennoch frostigen, spröden Schichten in dér Richtung des Gefálles dér

Mooroberfláche ins Gleiten. So kommen besonders die Bulten ins Rutschen
und ordnen sich dabei in Streifen an (Stránge) zwischen diesen entstehen ;

7
B, Zólyomi: Hochmoore in den Nordost-Karpathen. (Vortrag, s. Bot.
- ‘
Közi. XXVII. 1940. p. 94-95.)
 Die Unlersuehung dér foasilen TorHagern úrid die moderné Meorforschung 603

Risse, die Schlenken werden breit und verschmelzen in ihrer Lángsrichtung

miteinander (Flarke). Schliesslich entsteht eine auf das Gefalle dér Moorober-
fláche senkrechle Anordnung. Wie aus dér beiliegenden Karle zu ersehen
isi, isi diese Anordnung nichl nur im Regenerationskomplex des Moores (be-
sonders ösllich vöm Hauplkanal), sondern auch an den inneren Randlinien
des Wollgras-Kiefernwaldes festzustellen. Pleistozáne Solufluklionen wurden
neuerdings auch in Ungarn nachgewiesen (Szádeczky, Bulla,
Kerekes). Aus Mooren wurden aber als rezenles Phánomen zuerst in
sie
Fennoskandien bekannt. Diese auffallende subarktische Erscheinung wurde
in den norddeulschen Hochmooren ebenfalls ersl in den lelzten Zeiten richtig
erkannt (G a m s, H u e c k). Die Ubereinslimmung zwischen dér Luflauf-
nahme des Grossen-Moosbruches (im Memel-Delta) und den entsprechen-
den Teilen dér Vegetationskarte des Hochmoores Kukojszás isi überraschend. 8
Es wurde schon erwáhnl, dass die bezeichnenden Arten des Moores
in erster Reihe boreale Arten von glazialem Relichtcharakter sind (Scheuch-

zeria palustris, Oxycoccos quadripetala, Andromeda polifolia, Dióséra

obovata). Diese konnten sich auf dem Hochmoor Kukojszés durch die hier
herrschenden speziellen ökologischen Verháltnisse erhalten. Von besonde-
rer Bedeutung erscheinen hier das spezielle Mikroklíma und auch einige
weitere lokálé klimatische Züge. So treten z. B. im vollstándig abgeschlos-
senen Kráter des Szent Anna-Sees Temperaturinversionen auf und die-
sen enlsprechend ist auch eine Umkehr dér Vegetationsgürtel festzustellen.
Wáhrend dér náchtlichen Abkühlung sammelt sich die schwerere kalte Luft
am Grund des Kraters an. Obwohl ich mikroklimatische Messungen nicht
vornehmen konnte, spricht dennoch die in dér Regei auftretende Nebelbil-
dung über dem See für diese Annahme und ebenso auch die Vegetation,
da die Abhange und dér obere Rand des Kraters (die mikroklimatisch be-
einflussten Nordhange des Nagy-Csomád ausgenommen) mit einem Buchen-
wald bekleidet sind, wáhrend dér tiefer gelegene Kratersee von dem Fich-
tenwald dér hóhérén Régiónén umsáumt ist. Diese Erscheinung ist, wenn
auch nur in gerrngerem Mass, auch im Kráter des Kukojszás wahrzuneh-
men (ein nur mehr unvollstándig abgeschlossenes Becken). lm Moore selbst
tragen die von Wasser durchtránken Torfschichten ebenfalls zr Ausbildung
eines kühleren Mikroklimas bei. Ein anderer gleichfalls sehr wichtiger öko-
logischer Faktor ist dér Umstand, dass dér Moorboden, bzw. das Wasser
des Moores sehr stark sauer reagiert. Die pH-Werte dér quelligen Rand-
stellen und ihrer Nachbarschaft fallen noch zwischen 6'4 und 5'9, wáhrend
in den von Torfmoos überwucherten Pflanzengesellschaften die Versáuerung

— schon in dér Randzone —

als sehr bedeutend zu bezeichnen ist. In
den mittleren Teilen des Hochmoores sind die pH-Werte in den Bulién 3'5
und noch kleiner, wáhrend das Wasser in den Schlenken und Blánken'ein
—
pH von 4T 3'8 aufweist. Schliesslich ist als wichtiger biotischer Faktor noch
das kráftige und alles erstickende Wachstum des Torfmooses hervorzuhe-

8
K. H u e c k Erláuterung zr Vegetationskundliehen Karle dea Memeldeltas
:

(Beitr. z. —
Naturdenkmalpllege XV. H. 4. 1934. p. 1 36.)
604 B. Zólyomi

ben. Unler solchen Umstánden ist nur das Gedeihen speziell angepasster
und anspruchsloser Moorpflanzen möglich.
Auf Grund dér bisher erwáhnten Tatsachen scheinl es bei dér wis-
senschaftlichen Bearbeitung dér fossilen Torflager empfehlenswert, folgendes
zu beachten. Aus den einzelnen Torfarten können und müssen die einsti-
gen Pflanzengesellschaften festgestellt werden, d. h. die verschiedenen Torf-
typen sind vöm Standpunkt des Pflanzensoziologen zu beurteilen. Sind Auf-
schlüsse, bzw. Bohrungen in genügender Zahl vorhanden, so können wir
auf Grund dér gleichaltrigen Schichten die Vegetationskarte des einstigen
Moores in grossen Zügen rekonslruieren. Dieses Verfahren kann natürlich
nur bei ganz eingehenden Untersuchungen vorgenommen werden, dér den
einzelnen Schichten entsprechende M o o r y p ist aber auf jeden Fali zu
t

bestimmen (so Erlenbruchmoor, Niedermoor, Übergangs- und Hoch-

z. B.
moor, femer die weiteren Nebentypen). In einem Torflager können wir in
derselben Schichte auf die Reste ganz verschieden zusammengesetzter Pflan-
zengesellschaften stossen. In dér gleichen Schichte, d. h. gleichzeitig kann

Wald und unbewaldeter Teil auftreten und diese können einander binnen
kurzer Zeitspannen — im Laufe dér biotischen Sukzession — ablösen. Aus
dem Wechsel verschiedener Torfarten kann nicht ohne Vorbehalt sofort auf
eine sekuláre Sukzession geschlossen werden. Die in den Mooren herrschen-
den speziellen ökologischen und mikroklimatischen Verháltnisse ermöglichen
die Erhaltung glazialer Elemente auch in interglazialen Perioden. So er-
wáhnen wir z. B. als besonders auffallende Erscheinung, dass die Zwerg-
birke (Betula nana), eines dér charakteristischsten Leitfossilien dér Glazial-
floren sich —wenn auch nicht gerade im Kukojszás, so doch in einem
anderen Hochmoor des Széklerlandes, námlich auf dem „Lucsmellék" (vöm
Typ dér kontinentalen Waldhochmoore) und einem benachbarten Quell-
moor (von Übergangsmoor-Charakter) —
bis zum heutigen Tag erhalten
konnte (einziges Vorkommen in Ungarn). Die Makrofossilien dér Torflager
können alsó für sich alléin nicht die Zeitalterbestimmung entscheiden. Es
ist zugleich unbedingt ntig, eine Untersuchung dér Mikrofossilien, beson-
ders die Pollenanalyse des Torfes vorzunehmen. Da sich die Waldzusam-
mensetzung dér weiteren Umgebung des Moores im Pollenspektrum wieder-
spiegelt, kann nur dieses ein vollslandiges Bild des Klimacharakters des
betreffenden Zeitabschnittes gébén. Die pollenanalytische Untersuchung ist
heute bereits zu einem allgemein bekannten und weit verbreiteten Hilfs-
mittel dér erdgeschichtlichen Erforschung des Pleistozáns geworden, weshalb
hier von einer eingehenden Besprechung abgesehen werden kann.
Bei dér Untersuchung dér tertiáren Lignité und Braunkohlen sind, da
sie verkohlle Reste einer von den heutigen Hoch- und Wiesenmooren dér
gemássigten Zone vollkommen abweichenden Vegetation darstellen, die Pa-
rallelen natürlicherweise ganz anderswo zu suchen.
 605

)iBíl9819-

II. KLEINERE MITTEILUNGEN.

EPIDESMIN AUS DEM STEINBRUCH DES MALOMVÖLGY

(MÜHLENTAL) BEI SZOB (KOM. NÓGRÁD).
Von J. Erdélyi.

Dér Csákberg, dér sich zwischen Szob und Márianoszlra erhebl, wird
von zweierlei Gesteinen aufgebaut. Dér untere, dunkelgraue biotitische Hyper-
slhen-Hornblende-Andesit wurde von hellerem, Kordierit enlhaltenden
Hypersthen führenden Biotil-Hornblende-Andesit durchbrochen. Beide Ge-
steine werden durch Steinbrüche aufgeschlossen. Aus dem oberen hell-
farbigen Andesit wurden Chabasit, Cordierit, Andalusit, Korund, Gránát,
Andesin-Labrcidorit-Feldspath, Biotit, Pleonast, Picotit, Apátit, Sillimanit,
Tridyrnit, Desmin und Calcit beschrieben.
dem Steinbruch des Malomvölgy be-
Mit den Mineralien, die sich ín
finden, dér das dunkle Gestein aufschliesst, habén sich die Forscher bisher
überhaupt nicht bescháftigt. Das Gestein dieses Steinbruches wurde stark
zermalmt und seine Spalten sind von hydrolhermalen Mineralien ausge-
füllt. Die dórt vorkommenden Mineralien sind Epidesmin, Desmin, Cha- :

basit, Calcit, Wad und selten Apátit.

Am interessantesten ist dér Epidesmin, dessen erste Fundstelle in
Ungarn, und damit das zweite in ganz Európa, dér Steinbruch des Ma-
lomvölgy bei Szob darstellt. In Amerika kommt das Mineral an mehreren
Stellen vor. Áusserlich ist es dem Desmin
sehr áhnlich. Seine háufigste
Erscheinungsform ist dér von
Endfláchen begrenzte ziegelartige Kri-
drei
stall. Die Ecken des Kristalls werden von winzigen pyramidalen Fláchen
abgestumpft, dérén goniometrische Messung jedoch infólge dér sehr ge-
ringen Ausmasse dér Kristalle, die nur wenige Zehntel mm betragen, nicht
möglich war. Die unter dem Mikroskop gemessenen Winkel dér pyrami-
dalen Fláchen stimmen nicht mit denen des Desmins überein. Zwischen
gekreuzten Nikols ist dér Kristall vöm Desmin deutlich unterzuscheiden.
lm Gegensatz zum Desmin ist er námlich kein monokliner Zwilling, son-
dern ein einfacher rhombischer Kristall, dér gerade auslöscht. Seine opti-
schen Konstanten sind: c 0, b = C, = 1.485, y = 1.497. « stimmt mit
«=
den im Schrifttum mitgeteilten Daten überein, y ist kleiner und deshalb
ist seine Doppelbrechung auch etwas geringer, als im Schrifttum angege-
ben wird: y — « = 0.012.
Sehr interessant ist das Verhalten des Epidesmins beim Erwármen.
Bei gelindem Erwármen verliert dér kleine Kristall einen Teil seines Was-
sers, wobei sich auch die Doppelbrechung erheblich verkleinert und dér
Kristall beinahe isotrop, zwischen gekreuzten Nikols undurchsichtig und
dunkel wird. Beim Abkühlen nimmt dér Kristall seinen ursprünglichen
606 J. Erdélyi

Wassergehalt wieder auf. Bei stárkerem Erwármen wird er ganz izotrop,

spaltet sich parallel zr 3. Achse und zerfálll schliesslich vollstándig.
Dér Epidesminkristallisierte sehr háufig auf ausgebildeten Desmin-

Zwillingen aus und zwar mützen- oder mantelförmig. In einem solchen

Kristall kann mán unter dem Mikroskop den Desminkern klar unterschei-
den, bei welchem die Zwillingsstruktur deutlich sichtbar ist ; manchmal
wird aber das Innere des Kristalls völlig von Ag- dér charakteristischen
gregatpolarisation ausgefüllf. Die Epidesminkappe
optischen Daten dér
oder des —manlels stimmen genau mit denen dér reinen Epidesmin -
Kristalle überein. lm weissen Licht sieht mán an dér Grenze dér beiden
einen bunten Streifen und im Na-Licht erscheint die Becke-Linie.
Die vorgefundenen Desmine sind entweder winzige, einige zehn- —
tel mm grosse, wasserklare Kristalle, oder aber gelbliche, gut ausgebildete
Kristalle, dérén Grösse 0'5 — mm
1 betrágt und die von den bekannten
Fláchen des Desmins —
b(010), c(001), f(10Í), m(110) begrenzt werden. —
Dér Desmin kommt manchmal in solchen Massen vor, dass er in den
aus dem zermalmten Gestein entstandenen Breccien als Bindemitlel auf-
tritt. Sein optisches Verhalten stimmt mit dem des Desmins überein. Die
Brechungsindizes sind: «= 1.490, y = 1.498. Die Doppelbrechung : y— «
= 0.008.
Dér háufigsle Begleiter dér Desmin-Krislalle ist dér weingelbe Cha-
basit. Das Mineral ist+. Auf seinen Schnitten ist eine zonare
optisch ;

Struktur zu beobachten. Die Brechungsindizes stimmen mit denen des

Chabasits gut überein. Das Mineral ist dem von Des Cloizeaux unter dem
Namen Haydenit beschriebenen Chabasit sehr áhnlich.
lm Steinbruch des Malomvölgy bei Szob kommt auch Calcit vor.
Gut messbare Kristalle sind aber kaum zu finden, seine háufigsle Er-

scheinungsform ist das — !>R Rhomboeder. Háufig findet mán zeolithbündel-

artige Pseudomorphosen, die jedoch aus reinem Calcit bestehen.

Hinsichtlich ihrer Enlstehung sind die Chabasite die állesten Bildun-
gen. Dér Epidesmin hat sich auf den Desmin krislallisierl. Am jüngsten ist

dér Calcit, jedoch finden wir manchmal auch Desmin auf den Calcit ge-
Iagert. Wad bedeckt meistens Calcit und Zeolithe als feiner Überzug,
manchmal erfüllt er aber ganze Hohlráume in tropfenarligen Aggregaten.
Die Zeolithe und Calcite werden háufig von einer grauen, opalartigen
Kruste überzogen.

(Aus dér Mineralogisch-Petrographischen Abteilung des Ungarischen

National-Museums in Budapest.)
 M M

607

BEMERKUNGEN ÜBER PETÉNYIA.

Von M. Kretzoi.

Zr Beslimmung einiger Sorex-Resle und dér in vergangenen Herbst ge-

borgenen Antiqus-Fauna von Solymár musste ich auch das Sorex-Malerial des
ungarischen „Práglazials” berücksichligen. Neben dér Lileralurlagen mirauch
einige Fiolen Originalfossilien verschiedener Sorex-Arlen dér Fundorle Vil-
]ány-Kalkberg und Püspökfürd vor, die 1939 direkl vöm Sammler, Dr. T.
Kormos gekauft worden sind. Eine Fiole (Inv. Nr. Ga. 919.) führte die
Überschrifl „Sorex margaritodon Korrn." u. zw. in dér Handschrift T.
Kormos’. Als ich aber das Matéria! (zwei UK und ein Max.-Fragment
mit P* — 3
) mir náher ansali, musste ich festslellen, dass hier eine Verwechs-

lung dér Etiquetlen geschehen sein musste die erwáhnlen Objekte sind ei-
:

ner Petényid- Art zuzuschreiben, die aber nichl mit dér genotypischen P.
hungarica Kormos werden können. Bei dieser Gelegenheit
identifiziert
möchte ich auch auf eine weitere interessante Spitzmaus hinweisen, die
ebenfalls zu Petényid geslellt werden soll S e h n’s Sorex spec. aus dér
: t 1 i

unteren, braunen Schicht dér Station Colancher (Mém. Soc. Pál. Suisse.
52-53. 33-35. Fig. 3-5.).

Diese zwei Formen können folgendermassen charaklerisiert werden :

Petényid neglectd n. sp. — Holot.: Mand. sin. (C fehlt, P beschádigt,

Angularfortsatz abgebrochen). Parat.: Max.-Fr. mit P3 — 3
, Mand. sin.
(Proc. angul. abgebrochen, 1 beschádigt, C und P fehlen. Lokalitát : Püspök-
fürd. Geol. Horizont : Ob. Saintprestium. — Die neue Art stimmt mit
P. hungorico Kormos (Földi. Közi. 64. 301 — 302.
24—35.) in den Fig.
Abmessungen (Gesamtlánge des Unterkiefers inkl. 10,2 dér Zahnreihe
1 : ;

6,8 mm) ebenso wie in dér allgemeinen Form, Verkürzung und Massivitát
des Unterkieferkörpers, nach vorne verschobenen Lage dér M, hochgradigen
Reduklion dér C-P-Gruppe, usw. áusserst gut überein. Dasselbe gilt auch
für die OK-Bezahnung. Doch gibt es auch namhafte Unterschiede erstens :

ist bei dér Form von Püspökfürd die Anordnung dér Lobén am Oberrand

das eine ganz anders als bei dei álteren (untersaintprestischen) Form, indem
608 M. Kretzoi

sich hier dér hintere Lobus von dér basalen Verdickung (wo dem Zahn
dér C anliegt)durch eine sehr deutliche Linbuchtung ablrennt, ausserdem
ist auch dér Mittellobus mehr nach vorne gerückt und dér ganze Zahn
etwas schlanker geslaltet als bei P. hungarica. lm Oberkiefer ist die etwas
stárkere Hypoconbildung und dementsprechend mehr eingebuchtete Hinter-
rand (wenn auch noch immer weit nicht so tief wie bei Sorex) zu erwáhnen.

Petényid stehlini n. sp. — Holot.: I inf. sin. Parat.: I sup. sin., M 2

dext.
Lokalitát : Grotte de Cotancher „Mouslerium".
(Schweiz). Geol. Altér: —
Die neue Art schliesst sich den álleren Petényici-Formen in dér allgemeinen
Form, Massivitát des inf. so eng an,
1 dass die generische Zugenörigkeit
ausser allém Zweifel steht. Spezifisch ist die Cotancher-Form auf Grund
ihrer betráchtlich stárkeren Dímensionen, Zweiteilung des vorderen Lobus
und relative Slárke des vorletzten Lobus, sowie mehrausgezogenen Hypocon-
Form dér oberen Molaren auch von P. neglecta n. sp., des sie naher zu
stehen scheint, deutlich zu trennen.
Durch die Entdeckund dér Pefenyia-Nalur dér Soricinen dér Höhle
von Cotancher konnte die für práglazial gehaltene Gattung weit ins jün-
gere Diluvium verlegt werden. Über die Herkunft dieser interessanten Sori-
cinen-Form ist auch weiterhin sozusagen nichts bekannt. Morphologisch
steht Petényid unzweifelhaft Bldrind am náchsten, mit dér sie Kürze und
Massivitát des Unlerkieferkörpers und dér Schnauze, charakleristische Form
des unteren I, überhaupt nicht, oder nur sehr wenig ausgezogene Hypocon-
Form dér oberen M leilt, wenn auch einige wichtige Unlerschiede, wie
ursprünglichere Zahnformel bei Bldrind (ein inzisiviformer Zahn mehr), oder
die quadratische Form des P 4 sowie abweichende fur.ktionelle Spezialisalion
,

des Vorderabschnitles am unteren 1 gute Unterscheidungsmerkmale gébén.

(Geologiscbe und Paláontologische Abteilung des Magyar Nemzeti
Muzeum ;
Budapest, Vili. Muzeüm körút 14.)
 609

TÁBLAMAGYARÁZAT — TAFELERKLÁRUNG.
Kormos Tivadar: Bauxitképzdés barlangüregekben. — Bauxit-
ablagerung in Höhlen.

Tafel Xlí. Tábla. Abb. 1. kép. Bauxillal kitöltöli üregek a felszín közelé-
lében, XII. sz. elfordulás. (B = bauxit, = terra
t rossa). — Mit Bauxil
ausgefüllte Höhlungen unler dér Oberfláche, Vorkommen Nr. XII.
(B = Bauxil. = terra I rossa.) —
Abb. 2 kép. Két bauxilér egymás alatt
a XI. sz. elfordulásban. —
Zwei Bauxiladern in Vorkommen Nr. XI.
— Abb. 3. kép. A VI/a sz. elfordulás bauxillal kitöltött barlang-
folyosója. feküben a hajdani vízesést jelz cascadokkal. Dér mit —
Bauxit ausgefüllte Höhlengang des Vorkommens VI/a. lm Liegenden
sind die Kaskaden, welche die Stel le dér einsligen kleinen Wasserfál-
le bezeichnen, sichtbar. —
Abb. 4. kép. A VI a sz. elfordulás
délkeleti végének keresztmetszete. A barlangboltozat alatt látható a
szürke bauxit kéreg, mely az alatta lev vörös ércet körülveszi és
attól éles határral elválik. A B-vel jelzett vörös bauxit fels részében
ugyancsak láthatók egyes szürke foltok. Querschnit! durch das —
SO- Ende des Ganges Nr. VI a. Unter dem Höhlendach ist die manlel-
förmige graue Krusle zu sehen, welche von dem rten Erz scharf
abgetrennt ist. Einzelne graue Flecke sind auch im oberen Teil des
mit B bezeichnelen rten Bauxils zu sehen. Abb. 5. kép. Táró a —
VI/a elfordulás barlangfolyosójén. Slollen im Höhlengang des —
Vorkommens VI/a. —
Abb. 6. kép. Az I. sz. elfordulás északnyu-
gati oldalának szelvénye. — Profil dér NW-Seite in Vorkommen Nr. 1. —
Abb. 7. kép. A barlangbollozat alatt sárgás-szürke bauxit (B), alatta
pedig vörös bauxil (Bi) látható. Unter dem Höhlendach isi gelb-—
lich-grauer Bauxil (B) und darunter roter Bauxit (Bt) zu sehen. —
Abb. 8. kép. Bauxillal kitöltött barlangüreg a XIV. sz. elfordulás-
ban. — Mit Bauxit ausgefüllter Höhlenraum des Vorkommens Nr.
XIV. — Abb. 9. kép. A elfordulás barlangfolyosójába be-
XVI. sz.

hajtott táró szája. — Die Mündung des in dem Höhlengang des Vor-
kommens Nr. XVI. eingetriebenen Slollens.

Rásky Klára: A budapest-környéki kiscelli agyag oligocén flórája.

— Die oligozáne Flóra des Kisceller Tons in dér Umgebung von
Budapest.

Tafel XIII. tábla. Abb. 1, 2. kép. Algáé. — Abb. 3. kép. Pinus palaeostro-
bus E 1 1 h. — Zapfen. — Abb. 4 — 6. kép. Pinus sp. — Nadeln. — * Abb.
7. kép. Pinus sp. (? dub. \V e b.) — Zapfen. — Abb. 8. kép. Sequoia
sternbergi G ö p p. — Zweigstück.
Tafel XIV. tábla. Abb. 1. kép. Pinus sp. (? dub. Web.) — Zapfen. *-*

Abb. 2. kép. Taxodium distichum miocenicum H e e r. — Zweigstück.

— Abb. 3. kép. Salix elongata Web. — Blatt. — Abb. 4. kép. eh
Acacia philippi Weyland. Blatt. — — Abb. 5 — kép. 8. MyriCa
lignitum (U n g.) Sáp. — Blátter.
610 Táblamagyarázat — Taielerklarung

Tafel XV. tábla. Abb. 1. kép. Quercus furcinerois (R o m.) H e e

s s — r.

Blalt. — Abb. 2. kép. Quercus goepperti Web. — — Abb.

Blatt.
3 — 5. kép. Pterocarya denticulata (W eb.) H e e r. — Blálter. — Abb.
6. kép. Ulmus sp. (? prisca U n g.) — Blatt. — Abb. 7. kép. Zelko-
va ungeri K ov á t s. — Blatt.

Tafel XVI. tábla. Abb. 1, 2. kép. Quercus goepperti Web. — Blálter. —

Abb. 3. kép. Cercis harmati n. sp. — Frucht. — Abb. 4. kép. cf.

Cotinus sp. — Blatt.

Tafel XVII. tábla. Abb. 1. kép. Ficus kráuseli n. sp. — Blatt.

Tafel XV III.Abb. tábla. 1. kép. Persea speciosa H e e

Blatt. Abb.
r. — —
2—3. kép. Quercus neriifolia A. B r. — Blálter. —
Abb. 4 — 5. kép.
Cinnamomum scheuchzeri (H e e r) F r. —
Blátter. Abb. 6. kép. —
Laurus primigenia U n g. — Blatt. — —
Abb. 7 8. kép. Laurus prin-
ceps H e e r. — Blátter.
Tafel XIX. tábla. Abb. 1. kép. Laurus hungarica n. sp. — Blalt. — Abb.
2 — 4. kép. Dalbergia bella H e e r. — Blátter. — Abb. 5. kép. Rham-
nus decheni Web. Blatt. —
Abb. 6. kép. cf. Andromeda sp. — —
Blatt. —
Abb. 7. kép. Unbestimmbares Blatt. Abb. 8. Cassiophyl- —
lum berenices (U n g.) K r. Blatt. —
Abb. 9. kép. ? Equisetum sp. —
— ? Rhizomknollen.
Tafel XX. tábla. Abb. 1, 2. kép. Equisetum lombardianum Sáp. Stengei-
stücken. —
Abb. 3 4. kép. Leguminoseen Blátter. — Abb. 5. kép. —
Unbestimmbare Zweigreste.
Tafel XXI. tábla. Abb. 1, 2. kép. Pinus sp. [taedaeformis (U n g.) H e e r],
—Nadelbüscheln. —
Abb. 3 4. kép. Araucaria hungarica n. sp. —
—Zapfenschuppe.
Tafel XXII. tábla. Abb. 1. kép. Sequoia sternbergi G ö p p. — Zweigstück.
Abb. 2 — 3. kép. Arundo sp. — Stengelreste. —
Abb. 4. kép. Cinna-
momum F r. —
scheuchzeri (H e e r) Blattstück. —
Abb. 5 — 6. kép.
Porana sp. —
Abb. 7.Kelchreste. — kép. Unbestimmbare Reste.
Tafel XXIII. tábla. Abb. 1, 2. kép. Sabal haeringiana U n g. Blálter- —
milte. —
Abb. 3. kép. Myrica lignitum (U n g.) S a p. Blattstück. —
— Abb. 4. kép. Quercus drymeia U n g. Blatt. Abb. 5. kép. — —
? Quercus sp. ? Cupula. —
Tafel XXIV. tábla. Abb. 1. kép. Cercis pawifolia L e s q u. Blatt. — —
Abb. 2, 4. kép. Cercis hungarica n. sp. Blálter. Abb. 3. kép. — —
Cercis spokanensis K n o w o n. Blatt. Abb. 5. kép. Cercis
1 1 — —
canadensis L. — zr Vergleich.

Vigh Gusztáv: A Gerecse-hegység ÉNy-i részének földtani és s-

lénytani viszonyai. — Geologische und paláontologische Verhált-
nisse des nordwestlichen Teils des Gerecse-Gebirges.

Tafel XXV. Abb. a d. kép.

tábla. 1 —
aldheimia (7) bakonica B ö c k h. typ. W
(Tekehegy.) — —
Abb. 2 a b. kép. Waldheimia ? ( bakonica B ö c k h.
•
Átmenet a var. complanata Böckh-höz. Übergang zu var. com- —
 —
Táblamagyarázat — TaíelerUlárung 611

planata Böckh. (Tekehegy.) — Abb. 3 a — c. kép.Waldheimia (?)

bcikonicci var. complanafa Böckh. (Tekehegy.) — Abb. 4 a, b. Kép.
Waldheimia alpina Gey. (Nagy Somlyó.) — Abb. 5 a— d. kép.
Waldheimia venasta U h typ. (Tekehegy.) 1. — Abb. 6 a— c. kép.
Waldheimia venusta U h Gyenge átmenet a W. stapia 0 p p.-hez.
I.

— Das Exemplar, das sich ebenfalls an W. stapia anlehnt. (Tekehegy.)

— —
Abb. 7 a d. kép. Waldheimia venusta U h Ers átmenet a W. 1.

stapia 0 p p.-hez. —
Übergang zu W. stapia 0 p p. (Tekehegy.) —
—
Abb. 8 a c. kép. Waldheimia stapia Ü p p. Átmenet a W. muta-
bilis 0 p p.-hez. —
Übergang zu W. mutabilis 0 p p. (Tekehegy.) —
— —
Abb. 9 a d., 10 a c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. typ. (Teke-
hegy.) —
Abb. 1 1 —
a d. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet
a W. cornuta S o w.-hez. —
Übergang zu W. cornuta Sow. (Teke-
hegy.) — —
Abb. 12 a c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet
a W. stapia 0 p p.-hez. —
Übergang zu W. stapia 0 p p. (Tekehegy.)
— —
Abb. 13 a c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet a VV.
choffati H a a s-hoz. —
Übergang zu W. choffati Haas. (Nagy Som-
lyó.) — —
Abb. 14 a c. kép. Waldheimia mutabilis 0 p p. Átmenet a
Z. perforata P e e-hez.
i 1 1 —
Übergang zu Z. perforata P e e. i t t

(Tekehegy.) — —
Abb. 15 a d. kép. Waldheimia andleri 0 p p. (?)
(Nagy Somlyó.) — —
Abb. 16 a d. kép. Waldheimia choffati Haas
(Nagy Somlyó). —
Abb. 17, 18 a, b, 19 a, b. kép. Waldheimia en-
gelhardti 0 p p. (Nagy Somlyó). —
Abb. 20 a d. kép. Glossothyris —
aspasia Mgh. var. mini Zitt. (Tekehegy.) Abb. 21 a c. kép. Glos- — —
sothyris aspasia M g h. var. dilatata C a n. (Asszonyh.) Abb. 22 —
—
a d. kép. Glossothyris aspasia Mgh. var. comparabile Can. (Teke-
hegy.) — — —
Abb. 23 a c., 24 a c., 25 a d., 26 a, b. kép. Egyedfej- —
ldési sor. —
Onthogenien Reihe. (Nagy Somlyó.) Abb. 27 a d., — —
28 a — d. kép. Glossothyris aspasia Mgh. var. (n. var.) Egyedfejl-
dési sor. — Onthogenien Reihe. (Vide etiam tabella II. f. 1 — 2) (Nagy
Somlyó).
Tafel XXVI. tábla. Abb. 1 a d., 2 a — —
c. kép. Glossothyris aspasia Mgh.
var. (n. var.) Egyedfejldési sor. — Onthogenien Reihe (Nagy Som-
lyó). — Abb. 3 a, b. Glossothyris beyrichi 0 p p. (Tekehegy.) Abb. —
4 a, b. Rhynchonella variábilis Se hl. (= Rh. briseis Gém.)
kép.
(Tekehegy.) — —
Abb. 5 a c. kép. Rhynchonella variábilis Se hl.
(= Rh. belemnitica Q u.) (Tekehegy.) —
Abb. 6 a d. kép. Rhyncho- —
nella variábilis S c h 1. Átm. a Rh. zitteli G e m.-hoz. Übergang zu —
Rh. zitteli Gém. (Tekehegy.) —
Abb 7 a d. kép. Rhynchonella zitteli —
Gém. fiatal alak. —
Junges Exemplar. (Nagy Somlyó.) Abb. 8 t
—
—
a c. kép. Rhynchonella zitteli Gém. Abb. 9 a d„ 10 a— c. kép. —
Rhynchonella zitteli Gém. var. multicostata n. var. (Tekehegy.) —
— —
Abb. 11 a d., 12 a d., 13 a d., 14 a d., 15 a, b. kép. Rhyn-— —
chonella plicatissima Q u. (Tekehegy.) —
Abb. 16. kép. Rhynchonella
plicatissima Q u. (= Rh. hungarica Böckh) (Tekehegy.) Abb. 17 —
a— d., 18 a— d. kép. Rhynchonella cfr. peristera U h (Tekehegy.) 1,
—
 a

612 Táblamagyarázat — Taíelerklárung

Abb. 19 a— c., 20 a — c. kép. Rhynchonella cfr. alfredi N e u m. (Teke-

hegy.) — Abb. 21 a, b., 22 a, b., 23 a — c. kép. Rhynchonella pseu-
dopolypticha B ö c k h juvenilis. (Tekehegy.) Abb. 24 a d. kép. — —
Rhynchonella latifrons S u r (Tekehegy.) Abb. 25 a c., 26 a c.
t — — —
kép. Rhynchonella cartieri 0 p p. (Tekehegy,) Abb. 27 a, b. kép. —
Rhynchonella cartieri 0 p p. juvenilis. (Tekehegy.)
Tafel XXVII. tábla. Abb. 1 a c., 2 a c., 3 a c., —
4 a c. kép. Rhyncho- — — —
nella cartieri 0 p p. (Tekehegy.) —
Abb. 5 a c. kép. Rhynchonella —
cartieri 0 p p. (Tekehegy.) Átmenet a Rh. cartieriformis V i g h-hez.
— Ubergang zu Rh. cartieriformis V g h (Asszony hegy.) — Abb. i 6.

a— c.,7 a— kép. Rhynchonella cartieriformis

c. (Nagy Somlyó.) n. sp.
— Abb. 8 a — kép. Rhynchonella forticostata B ö c k h var. minor
c.

n. var. (Nagy Somlyó.) — Abb. 9 a — kép. Rhynchonella d. forticos-

tata Böckh var. minor var. — Abb. kép. Rhynchonella
n. 10. fasci-

costata U h (Nagy Somlyó.) Négyszeresen nagyítva. — Viermahl

1.

vergrössert. — Abb. a— kép. Rhynchonella lubrica U h

1 1 d. 1. ju-
venilis. (Asszonyhegy.) — Abb. 12 a — kép. Rhynchonella paoli c.

Ca n.(Nagysomlyó.) — Abb. 13 a — kép. Rhynchonella paoli C a c. n.

Átmenet a Rh. laevicosta S u r-hoz. — Ubergang zu Rh. t laevi-
costa S t u r. (Nagysomlyó.) — Abb. 14 a, b. kép. Rhynchonella paoli
Ca n. typ. (Asszonyhegy.) — Abb. 15 a — d. kép. Rhynchonella laevi-
costa Stur (Asszonyhegy). — Abb. 16
a, b., 17 a d., 18. kép. —
Rhynchonella palmata 0 p p. (Asszonyhegy.) Abb. 19 a, b., 20., —
21 a —
c. kép. Rhynchonella hagaviensis (Asszonyhegy). Bse —
Abb. 22 a, b. kép. Rhynchonella hagaviensis Bse. Átmenet a Rh.
retrocurvata V g h-hez. i —
Ubergang zu Rh. retrocuruata ,V g h i

(Asszonyh.) — —
Abb. 23 a d. kép. Rhynchonella retrocurvata n. sp.
(Nagy Somlyó.) —
Abb. 24 a d. kép. Rhynchonella retrocurvata —
n. sp. (Tekehegy.) —
Abb. 25. kép. Rhynchonella retrocurvata juve-
nilis. (Tekehegy.) —
Abb. 26 a c. kép. Rhynchonella uhligi Haas —
(Asszonyhegy.) —
Abb. 27 a, b. kép. Rhynchonella uhligi Haas
(Nagy Somlyó.) —
Abb. 28 a c., 29 a, b., 30 a d. kép. Rhyncho- — —
nella uhligi Haas (Asszonyhegy). Abb. 31 a, b. kép. Rhyncho- —
nella giuppa de Greg. (Tekehegy.) Abb. 32 a, b. kép. Rhyncho- —
nella giupp de Greg. var. chica de Greg. (Tekehegy.) - Abb.
—
33 a d., 34 a— c., 35. kép. Spiriferina obtusa 0 p p. (Asszonyhegy.)

Az ábrák —
a 10-es kivételével kétszeresen nagyítottak. Az ere- —
deti példányok a M. kir. Földtani Intézet gyjteményében vannak. Die —
Figuren sind zweimal vergrössert. Die Exemplare sind in dér Kgl. Ung.
Geol. Anstalt zu finden.

Hoffer András: A tihanyi félsziget vulkáni képzdményei. — Die

vulkanischen Bildungen dér Halbinsel Tihany.

Tafel XXVIII. tábla. Abb. 1. kép. A Tihanyi félsziget az aszófi vasút-

állomástól. — Die Halbinsel Tihany aus NW, von dér Eisenbahn-
 Tóblamagyarázot — Taíelerklárung 613

stalion Aszóf
gesehen. Abb. 2. kép. Az Óvór a Visszhangdomb-
ról. —
Dér Óvór vöm Echohügel aus gesehen. Abb. 3. kép A —
Fehérpart-Akaszlódomb-Nyórsashegy vonulni a Biológiai Intézet te-
tejérl. —
Dér Fehérparl-Akasztódomb-Nyársashegy-Zug vöm Dache
des Biologischen Institules aus gesehen. —
Abb. 4. kép. A Szérüs-
kertek északi végének lenyesell bazalttufa rétegei (1931). Die —
abgeschnillenen Basallluffschichlen an nördlichen Ende dér Szérüs-
kerlek.
Tafel XXIX. tábla. Abb. 1. kép. A Nyórsasvulkán kürtjének déli szom-
szédságában lev basalltufa rétegek. —
Die síeli in dér Nachbar-
schaft des Nyársas-Vulkans befindlichen Basallluff-Schichten. Abb. —
2. kép. A Barátlakások lréses cellája fölötti szélmarta bazalttufa
sziklák. —
Defladierle Basalltuffelsen oberhalb dér mit Schiess-
scharten versehenen Klause.
Tafel XXX. tábla. Abb. 1. kép. A Nyórsasvulkán króterfal-rélegeinek a
kúppalást-rétegekbe való óthajlása a Nyórsashegy ÉK. oldalán. —
Dér Aufschluss an dér nördlichen Seite des Nyórsas-Berges, wo die
Kraterwandschichten des Nyársas-Vulkans in die Kegelmantel-
schichten übergehen. —
Abb. 2. kép. A Nyórsasvulkán kúppalást
rétegei közvetlenül az áthajlás utón 1. Szürke, pados hamutufa. 2.
Sárgásszürke, kokkolitosan szétváló hamutufa. 3. Bazalttufa és pon-
tuszi homok kevert rétege. 4. Lencsésen kiszélesed kékesszürke
pontuszi agyag, kövületekkel. 5. Pontuszi-kövületes agyagcsík. 7.

Mórgalencsés pontuszi homok. —

Die Kegelmantelschichten des
Nyársas-Vulkans, unmittelbar nach dér Umbiegung. 1. Grauer, ban-
kiger Aschentuff. 2. Gelbgrauer, kokkolitisch zerfallender Aschentuff.
3. Aus Basaltluff und pontischem Sande bestehende gemischte
Schichte. 4. Sich linsenartig verdickender, blaugrauer, pontischer Tón
mit Versteinerungen. 5. Gelber pontischer Sand. 6. Tonslreifen mit
pontischen Versteinerungen.
Tafel XXXI. tábla. Abb. 1. kép. A víztartály alatti útmenti levágás az
Óvór DK, végén. 1. Mészi étegekkel váltakozó bazalttufa. 2. Gömbös
elválásra hajló bazalttufa. 3. Réteges bazalttufa. — Dér Abschnitt
unter dem Wasserreservoir am südöstlichen Ende des Óvárs. 1.
Mit Kalkschichten abwechselnder Basaltluff. 2. Sich kugelartig ab-
sondernder Basalttuff. 3. Geschichteter Basalttuff. —
Abb. 2. kép.
A Bels-tótól délre lev forráskúpos terület a Visszhangdombról. —
Mit Quellablagerungen bedecktes Gebiet südlich von Bels-tó, vöm
Echohügel aus gesehen.
Tafel XXXII. tábla. Abb. 1. kép. Szélmarta bazalttufa sziklák a Kiserd-
tet gerincén. Jobboldalt letört darab. —
Defladierte Basalttuff-Felsen
am Kamm dér Kiserdlet. Rechts abgebrochener Felsblock. Abb. —
2. kép. A Nyórsashegy forrósüledékbl álló, erdsöd teteje DNy-
ról. —
Die aus Quellablagerungen bestehende Kuppe des Nyársas-
Berges, von SW gesehen,
614 Táblamagyarázat — Talelerklarung

Tafel XXX///. tábla. Abb. 1. kép. Az Aranyház és két szomszédos forrás-

kúpja. —
Das Aranyház („Goldenes Haus") und seine zwei Nach-
barkuppen von SSW. —
Abb. 2. kép. Az Aranyház délrl. A szikla-
tömbben lev sötét folt a kürt. Das Aranyház von Süden. Dér —
auf dem Felsblock sichtbare dunkle Fleck ist das Quellemohr.
Tafel XXXIV. tábla. Abb. 1. kép. Az Aranyház kürtjének fels szakasza.
— Dér oberen Teil des Quellenrohres des Aranyház. Abb. 2. kép. —
Alul nyugodttelepülés bezalttufa rétegek, fölöttük gyröttnek látszó
bazalttufa. (A temet DNy. sarka közelében. E n z Béla fölvétele.) t

— Untén sich ruhig lagernde Basalttuffschichten, oben scheinbar

gefalteter Basalttuff. (In dér Náhe dér SW-Ecke des Friedhofes. Fo-
to : B. Ént z.)

Tafel XXXV. tábla. Abb. 1. kép. A Csúcshegy kürtje melletti üreg. Eine
linsenförmige Höhlung neben dem Quellenrohre dér Csúcshegy. —
Abb. 2. kép. A Kerekdomb-Hármashegy forráskúpcsoport a Szérüs-
kertektl. —
Die Kerekdomb-Hármashegy-Quellablagerungsgruppe
von den Szérüskertek aus gesehen.

Greguss Pál: Adatok Magyarország szarmatakori fáinak szövet-

tani vizsgálatához. — Bemei kungen zu dér Arbeit „Verkieselte
Hölzer aus dem Sarmat des Tokaj- Eperjesei'" Gebirges.

Tafel XXXVI. tábla. Fraxinoxylon komlosiense n. sp. — Querschliff.

(Vergr. 183.)
Tafel XXXVII. tábla. Fraxinoxylon komlosiense n. sp. Tangentialschliff.
(Vergr. 183.)
Tafel XXXVIII. tábla. Fraxinoxylon komlosiense n. sp. Radialschliff.
(Vergr. 183.)
Tafel XXXIX. tábla. Celtixylon palaeohungaricum n. sp. Abb. 1. kép.
Querschliff. (Verg. 27.) Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3.
kép. Radialschliff. (Verg. 183.) Abb. 4. kép. Tangentialschliff. (Vergr.
103.)
Tafel XL. tábla. Aceroxylon cf. palaeosaccharinum. Abb. 1. kép. Quer-
schliff. (Vergr. 27.) Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép.
Radialschliff. (Vergr. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff. (Vergr. 103.)
Tafel XLI. tábla. Ilicoxylon (cf. falsani(l)). Abb. 1. kép. Querschliff. (Vergr.
27.). Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép. Radial-
schliff. (Vergr. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff (Vergr. 103.)
Tafel XLII. tábla. Carpinoxylon hungaricum n. sp. Abb. 1. kép. Quer-
schliff. (Vergr. 27.). Abb. 2. kép. Querschliff. (Vergr. 103.). Abb. 3.

kép. Radialschliff. (Vergr. 183.). Abb. 4. kép. Tangentialschliff.

(Vergr. 103.).

Tafel XLI11. tábla. Pterocarya stenoptera DC. rezent. Abb. 1. kép. Quer-
schnitt. (Vergr. 27.). Abb. 2. kép. Pterocaryoxylon cf. massalongi,
Querschliff. (Vergr. 103.) Abb. 3. kép. Radialschliff. (Verg. 183.). Abb.
4. kép. Tangentialschliff. (Vergr. 103.).
 : ;: : -;

Tóblamagyarázat — Taíelerklárung 615

Tafel XL1V. tábla. Abb. 1. kép. Fraxynoxylon komlosiense G r e g. (Eri-

coxylon arborea H o f m a n n. (Vergr.
100.). Abb. 2. kép. Erica ar-
borea L. (Vergr. 100.). Abb. 3. kép. Verschiedene Markslrahlgefüge.
Ulmus campestris (a), Celtixylon palaeohungaricum (b), Celtis austra
lis (c), Zelkova keakii (d). (Vergr. 140.).

Sárkány Sándor: A várpalotai lignit növényszövettani vizsgálata.

— Pflanzenanatomische Untersuchungen am Lignit von Várpalota.

Tafel XLV. tábla. Abb. 1. kép. Várpalotai lignit; Taxodioxylon sequoia-

num. Keresztmetszet, 5 teljes évgyrvel. Egy-egy évgyrben a sö-
tétebb szín korai paszta elmosódott, benne csak a bélsugarak s
helyenként a gyanta (fekete) foltok látszanak. (8x7 oc. 2338 L.) —
Lignit von Várpalota
Taxodioxylon sequoianurn Querschnitt mit 5
; :

vollstandigen Jahresringen In den Jahresringen ist das dunkler ge-

fárbte Frühholz verschwommen, mán sieht bloss die Markstrahlen
und stellenweise Harz- (schwarz) Flecken. (Obj. 8 x ocular 7). Abb. 2. —
kép. Várpalotai lignit; keresztmetszet. Két kési pászla között egy
(sötétebb szín) korai pászla. A bélsugarak helyzetébl következtetni
lehet az évgyr részletek tangenciális eltolódására. (8x20. oc.) —
Lignit von Várpalota Taxodioxylon sequoianurn
;
Querschnitt, Zwi- :

schen zwei Spátholz-Streifen eine dunklerer Frühholz-Slreifen. Aus

dér Lage dér Markstrahlen kann mán auf die tangentiale Verschie-
bung dér Jahresringteile schliessen (8x20). — Abb. 3. kép. Várpalo-
tai lignit ;
keresztmetszet. Ersen gyrt évgyrrészek, helyenkénti
teljes elszenesedéssel (8x7 oc.). — Lignit von Várpalota ; Taxodi-
oxylon sequoianurn Querschnitt. Stark gedrückte Jahresringteile, an
manchen Stellen verkohlt (8x7). — Abb. 4. kép. Várpalotai lignit

sugárirányú hosszmetszet. A korai pászta bélsugár-részlete ;

a ke-
resztezdési mez taxodioid gödörkézettsége (30x8 oc.). — Lignit von
Várpalota. Taxodioxylon sequoianurn radialer Lángsschnitt. Mark-
strahlen-Teil des Frühholzes, das Kreuzungsfeld mit taxodioider
Tüpfelung (30x8).
Tafel XLVl. tábla. Abb. 5. kép. Várpalotai lignit; Taxodioxylon sequoia-
num Az évgyr kési pásztájának tracheidái
keresztmetszet.
sugárirányban helyezkednek el, ersen vastag falúak, szküregek,
lapítottak; a korai pászta elemei teljesen összenyomódtak s hullá-
mos rétegeket alkotnak, helyenként gyantatartó sejteket (fekete folto-
kat) figyelhetünk meg von Várpalota
(16x8 oc.). —
Taxodi-
Lignit ;

oxylon sequoianurn im Spátholz des

Querschnitt. Die Tracheiden
Jahresrings zeigen eine radiale Anordnung, mit stark verdickt
Wand und schmalem Lumen sie sind abgeflacht. Die Elemente des
;

Frühholzes sind gánzlich zusammengedrückt und bilden eine Wel-

lensch'chte. Stellenweise können wir Zellen mit Harz- (schwarze)
Flecken beobachten (16x8). —
Abb. 6. kép. Várpalotai lignit; ke-
resztmetszet. Az évgyr korai pásztája a szenesedés következtében
 ;: :

616 Táblamagyarázat — Taíelerklárung

egynem masszává olvad, a kési pászta vastag falu tracheidéi kö-

zül némelyek, soronként az elszenesedés nyomait mutatják (16x8 oc.)
— Lignit von Várpalota Taxodioxylon sequoicmum Querschnilt.
;

Das Frühholz des Jahresringes isf verkohlt und bildet dadurch eine
einheitliche Masse einige dickwandige Tracheiden des Spátholzes
;

zeigen reihenweise Spuren dér Verkohlung (16x8).

Taíel XLVI1, tábla. Abb. 7. kép. Várpalotai lignit Taxodioxylon sequoia- ;

num : keresztmetszet. A világos szín rétegek a kési pászta vastag-

falú elemeit tartalmazzák. az évgyr, el-A sötétebb szín rétegek
mosódott szerkezet, korai pásztái, dús gyantatartalommal (a fekete
foltok a gyantatartó hosszparenchymasejtek km.-i képei). (16x8 oc.)
— Lignit von Várpalota Taxodioxylon sequoianum Querschnilt.
;

Die belien Schichten enthalten die dickwandigen Elemente des

Spátholzes. Die dunkleren Schichten zeigen die verschwommene
Struklur des Frühholzes dér Jahresringe mit bedeutendem Harzge-
halt. Die schwarzen Flecken zeigen den Querschnitt dér Harz ent-
haltenden Lángsparenchymzellen (16x8). Abb. 8. kép. Várpalotai —
lignit ;
keresztmetszet. A kési
jól jellemezhet
pászta szövettanilag
rétegei között, a szövettani struktúrát nélkülöz, teljesen elszenese-
dett részletek láthatók (16x8 oc.). Lignit von Várpalota Taxodi- — ;

oxylon sequoianum Querschnitt. Zwischen dér anatomisch gut de-

;

finierbaren Struklur des Spátholzes seben wir verkohlte Teile, ohne

jede analomische Struktur (16x8). Abb. 9. kép. Várpalotai —
lignit; keresztmetszet. Növényszövettanilag alig jellemezhet év-
gyr-részletek. Mind a korai, mind a kési pászta elemei majd-
nem egynem masszává olvadtak össze. Csak a bélsugarak nyomai
adnak némi tájékozódást (16x8 oc.). Lignit von Várpalota Taxo- — ;

dioxylon sequoianum Anatomisch kaum definierbare

; Querschnilt.
Jahresringteile. Die Elemente des Frühholzes und Spátholzes sind
zu einer fást einheitlichen Masse verschmolzen. Bloss Spuren von
Markstrahlen gewáhren uns einige Orientierung (16x8). Abb. 10. —
kép. Várpalotai lignit érint-irányú hosszmetszet az évgyr kési
;

pászlájábói. A rosllracheidák érintirányú falain a vermek hasíték-

szer pórusai látszanak. A tracheidák között pedig a különböz
(2 — 18 sejt) magas, egy sejt széles bélsugárvázak figyelhetk meg.
(16x8. oc.) — Lignit von Várpalota Taxodioxylon sequoianum Tan-
;

gentialer Lángsschnilt aus dem Spátholz dér Jahresringe. Auf den

langentialen Wánden dér Fasertracheiden siehl mán die spallförmi-
gen Porén dér Hoflüpfel. Zwischen den Tracheiden können wir die
—
verschieden (2 18 Zellen) hben und eine Zelle breilen Markslrahl-
skelelte beobachlen (16x8).
Fafel XL VIII. tábla. Abb. 11. kép. Várpalotai lignit; Taxodioxylon sequoi-
anum érintirányú hosszmetszet, gyantatartalmú hosszparenchymá-
:

val. A hosszparenchymasejtek haránt falai simák, nem gödörkések.

A gyantaanyag kisebb nagyobb gömbök alakjában maradt meg.

(16x8 oc.) — Lignit von Várpalota: Taxodioxylon sequoianum. Tan-
 —

Táblamagyaráznt — Tafelerklárung 617

genlialer Lángsschnilt mit Harz enlhallendem Lángsparenchym. Die

Querwánde des Lángsparenchyms sind glatl, alsó nicht gelüpfelt.
Dér Harzinhalt bleibl in kleineren oder grösseren Tropfen (16x8). —
Abb. 12. kép. Várpalolai lignit ; sugárirányú hosszmetszet. A kép
világosabb részén látható az évgyr kési pászlája, amelynek nagy-
részét rostlracheidák alkotják ; ezek falán az összenyomott vermek
pórusai hasítékszerek. A Iracheidékat két bélsugár szeli él (Í6x8 oc,).

— von Várpalota Ta.xodioxylon sequoianum. Radialer Lángs-

Lignit :

schnilt. lm helleren Teil des Bildes sieht mán das Spátholz dér
Jahresringe dieses bestehl grösstenleils aus Faserlracheiden, in de-
;

lien die Porén dér /usammendrückten Hoftüpfel spallförmig sind.

Die Tracheiden werden von zwei Markstrahlen durchkreuzt (16x8).
— Abb. 13. kép. Sequoia semperuirens. Recens anyagból érint
irányú hosszmetszet. A hossztracheidók érint irányú fala verem
nélküli, a sugárirányú falon a vermek átmelszetben látszanak. A
bélsugárvézak általában egysejlszélesek. A kép közepén egyetlen
gyantatarlalmú hosszparenchyma látszik, amelynek harántfalai
simák, gödörkemenlesek (16x8 oc.) Sequoia semperuirens. Tan- —
gentialer Lángsschnilt aus rezenlem Matériái. Die Tangentialwand
dér Lángstracheiden ist ohne Tüpfel, an dér Radialwand sieht mán
den Durchschnitt dér Hoftüpfel. Die Markstrahlskelette sind im all-
gemeinen eine Zelle breit. In dér Milte des Bildes liegt ein einzi-
ges Harzparenchym mit glatten tüpfellosen Querwánden (16x8.). —
Abb. 14. kép. Sequoia sempeivirens. Recens anyagból sugárirányú
hosszmetszet. A hossztarcheidák egyenként, illetve párosán álló ver-
mes vastagodásokkal. Hat sejt magas bélsugár szeli át a tracheidá-
A
kat. korai pászta bélsugárrészletében jól látszik a keresztezdési
mezk jellegzetes gödörkézeltsége (16x8 oc
). Sequoia semperui- —
rens. Radialschnitlaus rezenlem Matériái. Lángstracheiden mit ein-
zeln, bezw. paarweise stehenden Hoflüpfeln. Ein 6 Zellen hóhér
Markstrahl durchkreuzt die Tracheiden. In deni Anteil des Markslrahls
des Frühholzes ist die charakterislische Anordnung dér Kreuzungs-
feld-Tüpfelung gut zu sehen (16x8 oc).
Tafel XLIX. tábla. Abb. 15. kép. Sequoia sempeivirens. Recens anyagból
keresztmetszet. Két évgyrnek egy-egy részlete. Az évgyr halár-
tól felfelé az elz év korai pásztáját képvisel, lágüreg tracheidák
látszanak, lefelé pedig a következ év kési pásztáját alkotó (vastag-
falú) rosttracheidák. A tracheidák közölt összesen 3 egysejt széles
bélsugár is Sequoia semperuirens. Querschnitt aus
van (16x8 oc.).

rezenlem Matériái. Ein Abschnitt aus 2 Jahresringen. Ober dem

Jahresring sind die die Frühzone des vorhergehenden Jahres vertreten-
den Tracheiden mit weiiem Lumen zu sehen, unter ihm aber die
(dickwandigen) Fasertracheiden, welche die Spátzone des folgenden
Jahres bilden. Zwischen den Tracheiden hegen insgesami 3 Mark-
slrahlen, welche je eine Zelle breit sind Abb. 16. ép. (16x5 oc.). — l

Sequoia semperuirens. Recens anyagból Egy teljes keresztmetszet.

évgyr átnézeti képe a korai paszta vékonyfalú, tágüreg és a ké-
 —
618 Táblamagyarózot — Talelerklörung

si paszta vastagfalú, szküreg tracheidáival. Elszórtan a gyanta-

tartó sejtek(hosszparenchyma) és az egysejtszéles bélsugarak lát-
szanak (3x8 oc.) —
Sequoia sempewirens. Querschnitt aus rezentem
Matériái. Ubersichtsbild eines ganzen Jahresringes mit den dünn-
wandigen (weites Lumen) Tracheiden dér Frühzone und den dick-
wandigen (enges Lumen) Tracheiden dér Spátzone. Verstreut sind
harzhállige Zellen (Lángsparenchym) und Markstrahlen von dér Breite
einer Zelle zu sehen (3x8 oc.). Abb. 17. kép. Sequoia sempewi- —
rens. Recens anyagból sugárirányú hosszmetszet. Két teljes évgyr
korai és kési pásztával, gyantatartalmú hosszparenchymával és bél-
sugarakkal (3x8 oc.). —
Sequoia sempewirens. Radialer Lángsschnitt
aus rezentem Matériái, Zwei vollstándige Jahresringe mit ihren Früh-
und Spátzonen, harzháltigen Lángsparenchymen und Markstrahlen
(3x8 oc.).

Rotarides Mihály: Pleisztocén puhatestek meghatározásának

módszerei. — Die Methode des Bestimmens pleistozáner Mollusken.

Tafel I. tábla. Abb. 1. Nagykrös, foss., 2.5x.

kép. Succinea putris L. —
—
Abb. 2 3. kép. Succinea pfeifferi R o s s m., Hódmezvásárhely, foss.,
2.2x. — Abb. 4. kép. Succinea oblonga Drap., Szeged-Öthalom,
foss. 5x. —
Abb. 5. kép. Cochlicopa lubrica Mull., Szeged-Öthalom,
foss., 7x. — —
Abb. 6 7. kép. Abida frumentum Drap., Tihany, re-
cens, 7x. — —
Abb. 8 9. kép. Columella edentula columella G. v.
Mart., Nagykörös, foss., 15x. Abb. 10 11. kép. Vertigo anti- — —
vertigo Drap. — 10. Beregszász, recens, lOx. — 1 1. Szeged-Király-
halom, foss., lOx. — Abb. 12. kép. Vertigo pygmaea D r a p., Buda-
pest, recens, lOx. — —
Abb. 13 14. kép. Vertigo substriata J e f f r.
13. Szeged-Királyhalom, foss., 13x. — 14. Gyertyánliget, recens, 13x. —
Abb. 15 — 16. kép. Vertigo angustior Nagyszeben, re- J e f f r. — 15.

cens, 13x. — 16. Szeged-Királyhalom,Abb. 17. kép. foss.. 13x. —

Pupilla muscorum L., Szeged-Öthalom, foss., 12x. Abb. 18. kép. —
Pupilla sterri v. V o h, Szeged-Öthalom, foss.,
i t lOx. Abb. 19. —
kép. Pupilla bigranata Rossm., Trencsén, recens, lOx. Abb. 20. —
kép. Pupilla triplicata S u d., Tordai hasadék, recens,
t lOx. Abb. —
21 —22. kép. Truncatellina cylindrica F é r., Szeged-Királyhalom, re-
cens, 10. lx. — Abb. 21. kép, (alul jobbra, untén rechls !) Truncatelli-
na claustralis Gredl., Bolzano, recens, 10.6x.
Tafel II. tábla. Abb. 1—2. kép. Orcula dolium Drap., Újverbász, foss..
7x. —
Abb. 3. kép. Orcu/a doliolum B r u g., Nagylalmács, recens,
7x. — Abb. 4 — 5. kép. Mastus reuersalis B i e I z. — 4. Királyk
(Riu völgy Zernestnél, Riu-Tal bei Zernesl), recens, 3x. — 5. Szeged-
Öthalom, foss. 3x. — Abb. 6., 9. kép. Vallonia tenuilabris A. B r.,

Szeged-Királyhalom, foss., 12x. —

Abb. 7., 10. kép. Vallonia pul-
chella M ü 1 1. — 8. Szeged-Öthalom, foss., 12x. 9. Ögyalla, re- —
cens, 12x. — Abb. 8,, 11. kép. Vallonia costata Mull. — 10. Sze-
ged-Királyhalom, foss., 12x. — 11. Szeged-Öthalom, foss., 12x. —
 —
Tnblamagyarázat — Tafelerklárung 619

Abb. 12. kép. Zebrina detrita Mull. fehér véltozala, weisse Vari-
etéi. Tihany, recens, 2x. — Abb. 13— 15. kép. Ena montana D r a p.
— 13. Újverbász, foss., 3.5x. Re- — 14. Kszeg, recens, 3.5x. — 15.

cens példány felületi struktúrája a második kanyarulaton, 17x. Skulp-

tur dér zweiten Windung, 17x.

Tcifel III. tábla. Abb. 1 —

4. kép. Jaminia Iridens Mull. 2. elon- — — 1 f.

gata We sSzeged-Öthalom, foss., 2.7x.

t e r I., — 3. tömzsi alak, ein
gedrungens Ex. (f. typica), Szeged-Öthalom, foss., 2.7x. — 4. ugyan-
ott, recens, ebendort, rezenles Ex. 2.7x. Abb. — 5. kép. Laciniaria
plicata D r a p. A szájadéit lemezei és a clausilium (héjzér) a szá-
jadéit columella-felöli részének eltávolítása után. Felül jobbra a fels
lemez, alatta az alsó lemez, balról a holdred, a két utóbbi közöli
pedig a clausilium látható. Recens példány, 13x. Die Lamellen —
und das Clausilium nach dér Entfernung eines Teiles dér Mündung.
Oben rechls sehen wir die Oberlamelle, untén die Unlerlamelle.
Linlts ist die Mondfalle, zwischen dieser und dér Unlerlamelle ist

das Clausilium sichtbar. Rezenles Ex., 13x. Abb. 6 7. kép. Coc/i- — —

lodina laminata Mont. 6. Zenta, foss., 4x. —
7. Aranyosf, re- —
zenles Ex, 4x. —
Abb. 8 9. kép. Clausilia dubia Drap., Szeged-Öt-
halom, foss., 5x. —
Abb. 10 11. kép. Vestia turgida R o s s m. — —
10. Szeged-Öthalom, foss., 5x. 11. Hoverla, recens, 5x. Abb. — —
12. kép. Clausilia dubia transsylvanica K rn. szájadéit, Mündung. i

Béltási szoros, recens 16x —

Abb. 13. kép. Laciniaria plicata Drap.,
recens példány szájadélta, 8x. Mündung eines rezenten Exemplars,
8x. —
Abb. 14. kép. Laciniaria biplicata M o n t., recens példány
szájadélta, 8x. Mündung eines rezenles Exemplars. 8x.
Tafel IV. tábla. Abb. 1 3. kép. —
Goniodiscus ruderatus S u d. 1 2. t — —
Szeged-Öthalom. foss., 8x — 3. Recens példány (Cód) oldalról néz-
ve, 6x. Rezenles Ex. von dér Seite. Abb. 4. kép. Goniodiscus ro- —
tundatus M ü 1. oldalról. Börzsönyi hegység, recens, 6x.
1 Abb. —
5—6. kép. Punctum pygmaeum Drap., Budapest, 9x. Abb. 7. —
kép. Zonitoides Hammonis S r ö m, Szeged-Öthalom, foss., 5.5x. l

(Lásd a 21. képet is Siehe noch Abb. 211) — —

Abb. 8 9. kép. Re-
I

tinella nitens M i c h., — Abb. 10 — kép.

Kolozsvár, recens, 3x. 11.

Relinella púra Aid., Felstárkány, recens, 5x. — Abb. 12 — kép. 13.

Vitrea crystallina M ü Szeged-Királyhalom, 1 5x. — Abb.

1., foss.,
14 — kép. Vitrea opinata C e
15. Szeged, hordalékból és Budapest,
1 s s.,

6x. — Abb. 16 — kép. Euconulus trochiformis Mont., Budapest,

18.

6x. — Abb. 19 — 20. kép. Zonitoides nitidus M ü Szentmihály- 1 1.,

telek, 6x. — Abb. 21. kép. Zonitoides Hammonis Ström,

foss.,

Szeged-Öthalom, foss., 13. 3x. (Lásd a 7. képet is ! Siehe noch Abb. 7!)

Tafel V. tábla. Abb. 1 — 3. kép. Eulota fruticum Mü I 1., Szeged-Öthalom,

foss., 2x. — Abb. 4 — 6 kép Arianta arbustorum L., Szeged-Öthalom,
foss., 2x. — Abb. 7 — kép. Helicella hungarica S o ó
9. s et H. W a g n.,

Dorozsma, subfoss., futóhomokról, 3x. (L. még a 13. képet is !) Subfos-

sií aus Flugsandgebiet. (Siehe noch Abb. 13 1) — Abb. 10. kép. He-
620 Táblamagyarázat — Talelerklamng
licella aff. instabilis R o s s m., Hódmezvásárhely, foss., 3.5x. —
Abb. 11. kép. Helicella instabilis cereoflava M. B e i I z. Szászsebes,
recens, 3. 5x. — Abb. 12. kép. Frulicicola striolata C. P F r., Szeged-
Oihiloin, foss., 5x. (Lásd a VI. láblón a 9 — 11. képet is! Siche noch
Abb. 9—11. auf Tafel VI!) Abb. 13. kép. Helicella — hungarica
S o ó s et H. W
a g n., Dorozsma, subfoss., fulóhomokról, 5x. (Lásd
még 7- 9. képet
a is !) Subfossil aus Flugsandgebiet. (Siehe noch
Abb. 7-9. !)

Tafel VI. tábla. Abb. 1 — 3. kép. Fruticicola hispida terrena Cless-, Újver-
bósz, foss., 5.5x. (Lásd még a 20 — 21. képet is! Siehe noch Abb.
20—21 — Abb. 4 — kép. Perforatella bidens Chemn. Újverbász,
!) 6.

foss 4x. — Abb. 7 —

,
kép. Euomphalia strigella Drap., Keresztény-
8.

havas, recens, 2.4x. — Abb. 9 — kép. Fruticicola striolata C. P 11. f r.,

Folkestone, recens, 2x. (Lásd még az V. táblán a 12. képet is ! Siehe

noch Abb. 12, auf Tafel V.!) Abb. 12 — — 14. kép. Monacha rubigi-
nosa A. Sch m., Budapest, recens, 2. 5x. — Abb. 15 — 17. kép.
Monacha transsylvanica W e s t e r I., Erdély, recens, 2. 5x. — Abb.
18 — 19. kép. Fruticicola hispida nebulata Me n k e, Szeged-Olhalom,
foss., 4. 2x. —
Abb. 20— 21. kép. Fruticicola hispida terrena Cl ess.,
Szeged-Olhalom, foss., 4. 2x. (Lásd még az 1 3. képet is Siehe — !

noch Abb. 1—3!) —

Abb. 22. kép. Capaea vindobonensis C. P f r.,
Pusztapeszér, recens, törpe példány fulóhomokról, 2. 6x. Zwergform
aus Flugsand-Gebiet, 6x.
Tafel VII. tábla. Abb. 1. kép. Limnaea stagnalis L., Tihany, recens, 1.2x.
— Abb. 2. kép. Stagnicola palustris Mik, Hódmezvásárhely, foss.,
2x. (Lásd még a 6 —
10. képet is! Siehe noch Abb. 6 10!) Abb. — —
3. kép. Stagnicola palustris Mik, var. coruus Gmek, Kisbalaton.
recens, 1. 8x. (Lásd az 5. képet Siehe noch Abb. 5.!)
is! Abb. 4. —
kép. Limnaea stagnalis L. uiolsó kanyarulatának rácsos-veretes felü-
lete, recens példány Szegedrl, 4x. — Skulptur dér letzten Windung
4x. —
Abb. 5 kép, Stagnicola palustris Mik. var. corous Gmek
utolsóeltti kanyarulatának veretes felülete. A 3. képen feltüntetett

példány részlete, 5x. Skulptur dér vorlelzlen Windung 5x. — Abb.

6 — 10. kép. Stagnicola palustris Mik, különböz változatai Hód-
mezvásárhelyrl, foss.. — 6. Megközelítleg típusos alak, de kicsiny,
fels kanyarulatai lassan növekedtek. — 7. A Clessiniana H a z a y
változattal rokon. — 8. diluviana Andreae. — 9. Valószínleg a
6. képen feltüntetett alak fiatalja. 10. A fusca C. P f r. változattal —
rokon, a hazai löszök alsó szintjében gyakori; valamennyire a Calba
truncatulára emlekezlet, de attól jól megkülönböztethet. A 6 10. — —
kép kétszeres nagyítás. — Abb. 6 —
Verschiedene l ormen von Stag- 10.

nicola palustris Mik

aus dér Umgebung von Hódmezvásárhely. 6. —
Eine annahemd lypische, aber kleine Fönn. Die obersten Wmdungen
nelimen langsam zu. —
7. Verwandt mit dér Form clessiniana H u-

zay. —
8. diluviana Andreae. 9. Wahrscheinlich ein junges —
Exemplar dér in Abb. 6. abgebildelen borm. — 10. Verwandt mit

dér Form fusca P f r., im unteren Niveau dér ungarischen Lösse

 —

Táblamogyaróznl — Tníelerklártmg 621

háuíig ; erinnerl an Gcilbci triincatuli i, ist jedoch von dicsér gul zu un-
lerscheiden. — Abb 6 — 10. zweifacli veigrösserl. — Abb. 11. kép.
Stagnicola palustris M
képen feltüntetett példány négysze-
üli., a 10
resen nagyítlva. Figyelemreméltó a kanyarulatok ritkásan elhelyez-
ked finom vonalkázása. Das in Abb. 10. dargeslellte Ex. 4. fach —
vergrössert. Bemerkenswerl isi, die feine Slrichelung dér obersten
Windungen.
Tafel Vili. tábla. Abb.1. kép. Carychium minimum M ü I., Budapest, 24x I

— Abb. 2. kép. Radix ovata D r a p., Budapest, recens, 1. 7x. Abb. 3. —

kép. Radix peregra M ü I., Nagybánya, recens 4x. Abb. 4 5 kép.
I — —
Galba truncatula M ü II., Szeged-Királyhalom, foss., 4x. Az 5. ké- —
•

pen feltüntetett alak a elongata C e s s. Abb. 5. f. elongata I — f.

C e s s.
1
—
Abb. 6. kép. Physa fontinalis L., Budapest, recens, 4x.
-

Abb. 7. kép. Aplexa hypnorum L., Budamér, recens, 4x. Abb. 8 —

9. kép. Planorbis corneus L., Holt Tisza Tóserdnél, 2x. Abb. 10 11. —
kép. Tropidiscus planorbis L Tihany, a Diósi rétekrl, vakondtúrás- ,

ból, subfoss., 2x. —

Subfossil aus einem Maulwurfshaufen auf dér
Halbinsel von Tihany, 2 fach. Abb. 12. kép. Spiralina vortex L., Mis- —
kolc, recens, 3x. —
Abb. 13 14. kép. Spiralina vorticulus T rosch., —
Budapest, recens, 3x. —
Abb. 15. kép. Spiralina vortex L., oldalról
nézve. Von dér Seite. —
Abb. 16. kép. Anisus septemgyratus B e z i I

oldalról nézve. Von dér Seite. Abb. 17—18. kép. Anisus septem- —
gyratus B e z., Szeged-Királyhalom, foss., 7x.
i 1 Abb. 19 20. kép. — —
Anisus spirorbis L., Szeged, foss., 7x.
Tafel IX. tábla. Abb. 1 2. kép. Gyraulus albus— M ü I., Cinkota, recens, I

5x. (Lásd az 5. képet is Siehe noch Abb 5. !) Abb. 3 4 kép.

I — —
Gyraulus laevis A d., Budapest, recens, 6x. 1 Abb. 5. kép. Gyrau- —
lus albus M ü 1 I.. finom, rácsos felületi struktúrája, 18x. — Skulplur
18. fach. — Abb. 6 — 7. kép. Bathyomphalus contortus L., Nagykrös,
foss., 6x. — Abb. 8 —
9. kép. Segmentina nitida M ü I., Szeged-Király- 1

halom, —
Abb. 10 11. kép. Armiger crista L., Algy, re-
foss., 6x. —
cens, 14x. —
Abb- 12. kép. Lithoglyphus naticoides C. P f r., Tihany,
recens, 7x. —
Abb. 13. kép. Bithynia leachi S h e p p., Ujverbász.
foss., 5. 7x. —
Abb. 14. kép. Bithynia tentaculata L., Ujverbász, foss.,
5.7x. — —
Abb. 15 16. kép. Bithynia leachi S h e p p. operkuluma.
Egy ritkán és egy srn gyrs példány, Szeged, Rókusi téglagyár,
foss. lOx. —
Zwei Operkeln mit verschieden dichten Anwachsringen,
10. fach.
Tafel X. tábla. Abb. 1 — 2. kép. Viviparus hungaricus H a z a y, Hódmez-
vásárhely, foss., 1. 2x. Egy jobb megtarlású szalagos és egy mart
(korrodált) példány.— Ein gut erhaltenes, sowie korrodiertes Exemplar.
— Abb. Kép. Valoaia piscinalis M ü Cinkota, recens, lOx. —
3. I 1.,

4— Valvata pulchella Stud., Nagykrös,

5. lOx. — Abb. 8 — foss., 9.

kép. Theodoxus prevostianus P Püspöktürd. 7x. — Abb. C. f r., foss.,

9. kép. jobbra, rechts. Písidium cinereum Aid., élirl tekintve, Szo-

kolya, recens, 13x. — Abb. 10. kép. Pisidium cinereum Al d., bal
622 Táblamagyarázat — Tafelerklárung

teknje, Szokolya, recens, lOx. — Abb. 12 — 13 kép. Pisidium obtusale

C. P f r., Mezberény, fúrásból, folyami lerakodásból, 2 drb. bal
tekn, lOx. — Linké Schalenbálfle aus einer Bohrprobe einer Fluss-
ablagerung. 10 fach.

Zólyomi Bálint: A fosszilis tzegtelepek vizsgálata és a modern

lápkutatás. — Die
Untersuchung dér Fossilen Torflagern und die mo-
derné Moorforschung.

Tafel LX. tábla. Abb. 1. kép. A Kukojszós a Veres-patak vízmosása fell

nézve. A letarolt rész mögött a láp szegélyzónájának erdei fenyvese,
a háttérben a Nagy-Csomád kráterpereme látszik. — Das Hochmoor
Kukojszás vöm Wasserriss des Veres-patak aus gesehen. Hinter
dem abgeholzten Teil ist dér Kiefemwald dér Randzone und im
Hintergrund dér Kraterrand des Nagy-Csomád sichlbar. Abb. 2. —
kép. Elhaló gyapjúsásos erdei fenyves. Absterbender Wollgras- —
Kiefernwald.
Tafel LX 1 tábla. Abb. 3. kép. Láptó (1) a Kukojszás növekedési zónájá-
ban. — Eine Blánke (I) in dér Wachstumszone des Hochmoores
Kukojszás. — Abb. 4. kép. A Kukojszás regenerációs komplexe.
Zsombékok és semlyékek váltakoznak egymással. — Regenerations-
komplex des Hochmoores Kukojszás. Bulten und Schlenken wech-
seln miteinander ab.
(A szerz eredeti felvételei. — Original-Aufnahmen des Verfassers.)